"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Leáldozó nap bíborában Fürdik a Kaukázus orma, Nyugaton rózsás felhők fátyla Hull a fölkélő csillagokra. Susog, suttog az alvó tenger, Szerelmesét szólítja lágyan, Megreszket a virágok kelyhe Szűzi, titkos szerelmi lázban.
S a bíboros hegy meredélyén A rózsafelhők lágy ködében Prometheus, titánok atyja Kesereg egymagán, sötéten. Fölkél a hold. Csókját lehinti Az alvó tenger fölszinére S e csók nyomán kikél a vízből Az óceán ezer tündére.
Sörényes Neptun szép szülötti, Az óceánidák dalolnak, Prometheust körüljajongva Hódolnak a nagy fájdalomnak! És könnyeiknek gyöngyfüzérét Elszórják a habtáncba búsan, A sápadt hold felhőbe búvik, És sírdogál az ég borúsan!
A végtelen gyász hallatára A szirtek keselyűje ébred És éktelen nagy vijjogása Betölti félsszel a vidéket. És szilaj, biztos szárnycsapással A Kaukázus felé tartva, Lecsap a csúcsra s a titánnak Szívébe vág rettentő karma!
Prometheus, míg mély sebéből Mint szökkenő ár, hull a vére, Szomjas gyönyörrel hallgat egyre A tündérlányok énekére!
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg Egy gondolatban, mint bársony virágot, Mely szirmait bezárta. Boldog éden Ringatja most szelíden messze, messze A nap zajától és a föld porától. Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen, Melyet kerúbok őriznek dalolva S lábujjhegyen a smaragd rétre indul, Arany mezőre és ezüst patakra. Már mosolyog. Már visszatért megint Oda, ahonnan eljött s földre tévedt. Előbbi életének társai, Kis szöszke angyalok közt hancúroz most, Szivárványszín labdákkal kergetőznek És jázminokkal verik arcul egymást, Örök narancsot esznek s nem mulandó Babákat ajnároznak égi hintán. Most elhervad a mosoly ajka szélén S búsan gügyög: kis társai szaladnak S ő fölbukott az ébredés göröngyén És földet ért ismét. Már sír az édes.
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel. Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Vannak nők, akik egy életen által Kísérnek minket szomorú varázzsal, Mint hidegfényű, messze csillagok Örvények közt a gazdátlan hajót.
Nők, akik mindig, mindig velünk vannak, Fanyarbús illatát az új tavasznak ők küldik és az őszirózsa gyászát, Gyötörnek mély emlékek távolán át.
És vannak nők – ó legyenek áldottak! – Akik nekünk az élet bája voltak. Pillangói a gyászövezte kertnek, Virágai az eltűnt kertnek, Virágai az eltűnt édeneknek.
Akik bársony szemükkel simogatnak, Vagy selymét adták ránk finom szavaknak S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta, Vagy márciusi reggel ragyogása!
Van, aki tévedésből jő e földre És itt mindvégig idegen marad, Szeret kisétálni a temetőbe És várják őt egy másik csillagon, Magányosan kószál és eltünődve, Szívében a titok s a fájdalom Az emberek között
