Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett.
Kis réten ülök, vállig ér a fű s zizegve ring. Egy lepke kószál. S zizegve bomlik bánatom, a nap felé az útról könnyű por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszitja, az égi kékség ráncot vet fölöttem, apró neszek s apró szöszök repülnek a fák közt, merre verset írva jöttem.
2
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, - suttogom, - s te csillogó, te kankalin, Szent György virága, Péter kulcsa te! hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más, törökszegfű jön, apró villanás!
3
Fölállok és a rét föláll velem. A szél elült. Egy kankalin kacsint. Elindulok s a másik oldalon a hullószirmu törpe körtefák hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4
De jön helyükre más. Megyek és jön helyemre más. Csak ennyi hát? akárha vékony lába tűnő csillagát a hóban ittfeledné egy madár…
Micsoda téli kép e nyárra készülésben! és szinte pattog ujra már a nyár.
*
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron egy kismadár megrémült tolla száll.
Radnótinak összesen tizennyolc olyan verse van, amelyben a szülei elvesztését, halálát dolgozza fel, (lásd. pl. Mondogatásra való, Huszonnyolc év, És kegyetlen, stb.), de van olyan is amelyik nyomtatásban ill. kötetben mindeddig nem jelent meg. (Az adat Ferencz Győzőtől származik.) Nem tudom, h. Te melyiket hallhattad a rádióban, de teszek egy kísérletet, hátha az alábbi versét keresed.
-------------
EMLÉKEZŐ VERS
Ősz férfi fogta a kezemet ma s mondta, hogy téged is ösmert és közben, ahogy nézett, - esteledett. Tizenkét éve a temetőben fekszel apám s hogy emlékeztünk, mondta, már ő is arrafelé tart a fél tüdejével.
Ha élnél, néked is már a halál zászlaja, ősz haj lengene a fejed ormán és a világ is reszketne körülötted! de szőkén kerültél a lepedőbe te akkor s férfifiad rád úgy emlékezik immár, mint társára a harcos, ki egyedül tér vissza a hosszú csatából falujába s kettőjük tetteit meséli pipaszónál.
Nagy csata volt bizony az! hogy haldokoltál, a kisgyerek én, nagy diófaággal hajtottam rólad a halált s a legyeket! s meghaltál mégis és én egyedül tértem vissza, hírül hozni elested.
S bár mostani férfifiadnak már asszony a gondja, sok gondja mögött s göndör könnyekkel nem koszorúzza helyed; tudja, hogy egyszer elveszti ő is a harcot és elesik majd! ezért hát férfiként idéz, ha ritkán rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.
Földszagú rét vagy, a lihegésed egyszerű mint a szeretkező béresparasztoké és a és a földanya átkos erejét hordozza tested. Néha csak vágyad harangja kongat és misére hív a lélegző csöndben ziháló sötétnek tornya alatt. Szerelmed rámhúll kerengve, mint hulló nagy vadgesztenyelevél. Most is. A búnak áttetsző tiszta hajnalán te vagy a föld, a test, a vér és terajtad kívül minden csak játék.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Kis réten ülök, vállig ér a fű s zizegve ring. Egy lepke kószál. S zizegve bomlik bánatom, a nap felé az útról könnyű por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszitja, az égi kékség ráncot vet fölöttem, apró neszek s apró szöszök repülnek a fák közt, merre verset írva jöttem.
2
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, - suttogom, - s te csillogó, te kankalin, Szent György virága, Péter kulcsa te! hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más, törökszegfű jön, apró villanás!
3
Fölállok és a rét föláll velem. A szél elült. Egy kankalin kacsint. Elindulok s a másik oldalon a hullószirmu törpe körtefák hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4
De jön helyükre más. Megyek és jön helyemre más. Csak ennyi hát? akárha vékony lába tűnő csillagát a hóban ittfeledné egy madár…
Micsoda téli kép e nyárra készülésben! és szinte pattog ujra már a nyár.
*
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron egy kismadár megrémült tolla száll.
Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt, ki érti még lobos szivének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerződést bogoz, számolgat és protestál s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy, e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; - kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy, a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.
Szirom borzong a fán, lehull; fehérlõ illatokkal alkonyul. A hegyrõl hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Ragyogó rügyre ült le most a nap, s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét hunyorg feléje a nevető rét s a bárány is csodálkozik. Csoda, hogy nem billen ki száján fogsora.
* Ragyogó rügyön álldogál a nap, indulni kész, arany fején kalap. Fiatal felhő bontja fönt övét s langyos kis esőt csorgat szerteszét, a rügy kibomlik tőle és a nap pörögve hull le és továbbszalad.
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?
Egy szép medvével álmodtam ma éjjel, az túrta így az ágyam szerteszéjjel. S az is lehet - ültem fel megriadtan én (milyen világ, ó jaj milyen milyen világ!) az is lehet, hogy elhagyott kis gyöngyvirág vagyok most én a medve köldökén.
Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék.
HAJNAL
A szálló porban az úton még csak a hajnali szél kanyarog. Övig mezítlen férfiak állnak a fényben arany patakok partján s aranyban mosdanak. Csattan a víz, tele füttyel a táj s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
A HÁZ ELŐTT
A világot már nem érted, s nem tudod, hogy téged itt ki értett. Esni kezd s a sarkon egy kövér asszonnyal trécsel egy kisértet.
LAPSZÉLRE
Fejem fölött a vén tetőben szú gondolkodik, majd rágni kezd. S finom fehér fapor pereg a versre, melyhez ép egy-egy szállongó sort vetek.
GYERMEKKORI EMLÉK
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd, jobbra a konyha, kérj magadnak, - bíztat rokonom, a jó Eduárd. S én kérek, ujra kérek s nagy kerek, zsírba mártogatott kenyerekkel settengek és a konyha-némberek szivét lágyítva hangosan nyelek.
NYOLC ÓRA
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz s máris jön a hold. Hintázik az alma sötéten az ágon, szél söpri a port. Készülj. Egyedül, egyedül esel át a halálon.
KÉSŐBB (SÍRFELIRAT)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran, míg végül elástak ide. Sosem feledtem el, hogy meghalok: ime.
S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és előre tudtam, eltemetnek végül itt, s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő, hogy lenn a test megárad és a férges, hűs sötétben fázik majd a csont is meztelen. Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?
ESTE LETT
Este lett, a vén tető aszú fájában alszik most a szú. S a ringató homályban ringó virágon dongat még a dongó. Szárnyukba rejtik csőrük a libák, szagosat fú felém egy jázminág.
BŰNTUDAT Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek felnézni most. Csak várok és sunyítok; kezemre ütnek-é a régi mesterek?
ÉJI MOZGOLÓDÁS
Halálra rémiti a rég alvó fasort egy felriadt kuvik. A tócsa loccsan és a hold a víz alá bukik.
ÉJFÉLI VIHAR
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás felhallik egészen a házig. Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas gyorslábu kis őzre vadászik.
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb.
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt
2
Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6.
3
Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
4
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
