Zimonyi Zita
(töprengés)
elröpíti-e hozzád a gondolat
érzékekről felszálló óhajomat,
a sürgetést, hogy jöjj hamar,
elröpíti-e hozzád a gondolat,
hogy két ág puha-pihe tövén
esengve hív-vár a fészekmély,
elröpíti-e a gondolat sietve
verdeső vágyamat szívedhez,
A szívemet megragadtam, Tenyerembe beleraktam. Néztem őt, mint aki nézne Homokszemre, falevélre. Néztem félénken, merengve, Mint a holt a sírverembe; Megindultan, puszta lélek - Álom ez és kicsit élet.
"Harcol az önző és a szelíd Kételyeid darabjaira törik szét a szivárványt És az első kérdés erejével tombol benned a "Miért?" És mögötted, ledöntött oltárok árnyékában újra életrekelt áldozatok marnak beléd És most nagyon távoli még a szó is, kegyelem, reménység, bizalom. A Menny másik oldalán azonban milliók szorgoskodnak azért, hogy holnap, valamilyen apró ragyogásból, emberi és Isteni érintésből, egy ottfelejtett ajándékból megértsd; Semmit nem tudsz tenni, semmi nem történhet veled, ami miatt kevésbé szeretne téged az Isten."
"Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán."
"most kicsit a csendbe burkolódzom csak fákat hallgatok.. hagyom, hogy végig aludják álmukat bennem a gondolatok. hatalmas villámként vágott létembe a felismerés kettétört csillaggá lettem. s most minden szavam kevés…"
"Ültem a parton szétesve, és mint a kavicsokat dobáltam a vízbe apránként önmagam. A kő azonnal elmerül, jó lenne tudni az ember előtte hányszor csobban?"