A földművest azért cseréltem férfira, mert nem értettem, hogy kerül ide. A továbbiakban egyedül a jég- és szélcserzette kéz utal arra, hogy ez nem egy rózsadombi sztori, de ettől még az ipse lehetne favágó, sarkutazó vagy hídszerelő is, a kép ennél általánosabb. A melegségnél meg eszembe sem jutott a másik értelem, az első verzióm a Lassan szétárad a meleg volt, csak túl lila közhelynek találtam. De igazad van, fölöslegesen nem kell szaporítani az áthallásokat, noha egy versnek rendszerint nem ártanak a "gondolta a fene" alapon lehántható rétegek.
Kedves Fasirt,
egyetértek minden szavaddal, és nagyon örülök, hogy kedvezően fogadtad szerény próbálkozásomat. :) Csak arra akartam utalni, hogy a szócserédidtől (férfi, meleg) más értelmet is kaphat a szöveg. Ha ez a kétértelműség szándékos, akkor nincs vele semmi bajom, viszont ha nem, akkor nem biztos, hogy szerencsés a "melegszik"-et használni. Mit gondolsz?
Lehet, hogy elviselhetőbb lettem volna, ha csak elmondom, hol látok a kristályrácsban oda nem illő zárványokat és diszlokációkat, de ha már önképzőkörözünk, nem állhattam meg, hogy át ne szabjam a magam szájaíze szerint, ami nyilván különbözik a tiedtől (a melegség például nálam nem pejoratív szó, hanem a tűz lényegi velejárója). Ettől még a vers a tied, én csak beledumáltam, ha már kérdeztél. A lényeg az, hogy belefér abba a kategóriába, amit versnek tartok.
Általános véleményem: tetszik. (Szeretem, ha látom a képet.)
Részletes véleményem: ha nem tetszene, meg sem próbálnám retusálni. (Megpróbálom.)
Tél, csend
Fát rak a tűzre a férfi.
Pattog a láng, ahogyan
nedvesség csordul a tűzbe a fák
fakuló testéből.
Tompán kopognak egymáson a fonott
fűzfakosárban.
Miután megrakta a kályhát,
jég- és szélcserzette kezét fázósan
dörzsölgeti össze
a vaslap fele tartva.
Vár még.
Lopva tekint csak az ágyra.
Mintha aludna, olyan szép még mindig az arca.
Melegszik az este.?
Ami a formát illeti, gondoltam rá, hogy valami klasszikus versmérték kellene, mármint antik, de nem tudom, hogy az lényegesen jobbá tudná-e tenni.
Lehetne disztichon, és akkor epigramma válhatna belőle, de az meg talán túl kiélezett. És persze nem is tudom, mennyire érdekes a téma másoknak, vagy kell-e a végére a csattanó.
Talán ez a legfontosabb: hogy mitől lehet érdekes egy téma?
(Trex: jó volt, már amikor beírtad, aznap sokszor elolvastam...)
Ha már kérdezted, több dolog is feltűnt benne: túlságosan ritmikusan kezded, ami várakozást ébreszt, lendületet ad, aztán jön ez az elég szabad forma - valahogy nem illenek össze.
Másfelől az ilyen "önálló", tehát a környezetétől több szempontból is elütő, súlyos :-) fogalmakat, mint pl. a "buta" kerülni, körülírni kellene, de a "halott" sem szerencsés, szebb, sejtelmesebb jelzők kellenének bele, ha ezt a hangulatot jól vissza akarod adni. Szerintem.
Egyébként, de ez már tényleg csak saját érzés: itt kifejezetten zavar a szabad forma - egy szigorúbb rendből könnyebb feltűnően és hirtelen kiszállni, hogy hiányérzet maradjon utána... És akkor nem kell a "mi lesz most" kérdés ál-drámaisága.
Khmm-khmm, ha van kedvetek hozzá, nagyon meghallgatnám a véleményetek erről:
Tél, csend
Fát rak a tűzre a földműves.
Gyakran pattan a láng, ahogyan
nedvesség csordul a tűzbe a fák
tompa, halott testéből.
Bután kopognak egymáson a fonott
fűzfakosárban.
Miután magrakta a kályhát,
jég- és szélcserzette kezét fázósan
dörzsölgeti össze
a vaslap fele tartva.
Vár még.
Lopva tekint csak az ágyra.
Mintha aludna, olyan szép még mindig az arca.
Mi lesz most?
Egy Rilke kötetben leltem a verset - négy fordításban.
Azon merengtem, hogy milyen lett volna, ha a fordítók összedolgoznak, és közösen fordítják le?
Akár többször is lefordíthatták volna, s mindig másképp.
A sok közül:
A FIÚ
Fordították: Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós és Garai Gábor
Én is olyan szeretnék lenni, mint ők,
kik vad lovukkal szállanak az éjbe,
kezükben nagy, hullámló-haju fáklya,
a szélben, amit hajszájuk csapott.
Elől én állanék, mint egy ladikban,
Nyulánkan, mint felgöngyölt lobogó.
Sötét mezben. De fejemen parázsló
aranysisakkal. És némán mögöttem
tíz ember vár sötétbe öltözötten,
és rajtuk is oly vibráló sisak,
üvegként cseng, de mégis régi, vak.
Mellettem lenne egy, ajkán a kürt,
a harsonája,mely villódzva ráng,
és trombitálnafekete magányt,
s mi általszegjük, általcsörtetünk,
mögöttünkminden ház féltérdre hull,
a görbe utcán új és új magány int,
a tér kitér: és megfogjuk vadul,
és ménjeink zuhognak, mint a zápor.
Ennek a "fordításnak" érdekessége, hogy a 12-15. (ill. 16.) sorok mozgatórugói a magányon kívül a tér és az álom lennének, ám nincs utalás benne sem a trombita tér-fújására, sem az álomra, pedig ezekre a fordítók mindnyájan hangsúlyt fektettek. (Szándékosan raktam össze így, annak ellenére, hogy nagy volt a kísértés mondjuk egy efféle 15. sorra: és mint az álom dúljuk át az űrt.)
S egy mellettem, körénk roppant teret fúj trombitáján, mely villódzva ráng,
s magányt fúj nékünk, fekete magányt,
s mi általszegjük, álomgörgeteg:
és trombitálna utat és magányt
és mint az álom szállnánk újra s újra;
és mellém dobban egy, ajkán a kürt
villan, rikolt s térséget fú elénk
fekete vak magányt fuvall körénk
s mi gyors álomként dúljuk át az űrt:
S ki melletem áll, tág tért fúj nekünk,
a harsonája villog és kiált,
és kerít körénk fekete magányt;
de rajta bátran általcsörtetünk,
mint az álom: a házak térdre esnek,
Ha valaki nem ismerné, egy ős átirat kb. a hatvanas évekből:
Slattyog az ipse a dögön,
A csukája földig ér,
Hárijának tripla tornyát
Marhán lengeti a szél.
Húzza a csíkot a csajához,
Az ablakon bestíröl,
Azt hiszi, a szeme fíröl.
Nem fírölt a szeme,
Bekrepált a spine.
A éj palástja alatt fut egy szamár
hátán bús legény, szemében furcsa fény remeg
Szétfolynak ma az égen a csillagok
mert jött a hír: kedvese otthon nagyon-nagy beteg.
Mit néki a nyáj, a zöldelő dombok,
a friss patak a hegy oldalán
Csak szerelmét látná viszont,
amíg még nincs kereszt a homlokán.
Vágtatna a juhász, kezében ostor pattog
a szamár küzd, de lényét megtagadni nem megy:
így hát már csak nappal érnek haza;
s vár a kapuban egy síró gyermek.
Ó, mit vétettem én - kérdi a juhász
s vértól izzó szemmel szolgájára néz
megforgatja botját, s nagyot suhint vele:
bármit is diktáljon a józan ész.
Szegény pára szédítő ütést kapott:
lerogyott a padlóra menten.
Így hát nem csak a Kedves halott
Békében nyugszanak ma már - mind a ketten.