Az meglehet, Joe, ezzel nem is szállnék vitába, sőt; de az emberek karácsonykor nem ilyen verseket akarnak olvasni, gondolom a cél sem efféle versek begyűjtése volt; ha mégis, akkor sorry.
Esetleg ajánlom a gyűlölöm a karácsonyt c. topicot a tasztalon.
Karácsonykor ugyanúgy él a harag, a gyűlőlet, a magány és a szomorúság, mégha az emberek megpróbálják is magukkal elhitetni, hogy ez nem így van. Az igazság nem szégyen, és ha pont Karácsonykor érez így a költő, akkor miért ne írhatná le az igazságot?
Ez a két utóbbi nagyon szép adekvát karácsonyi vers volt, ráadásul a másodikban még a prozódija sem stimmelt egészen. Az ember a karácsonyi versekben általában a kisjézusról, meg a jászolról akar hallani, nem ilyen hidrákról, meg gyűlöletről. Meg még a télapó is jó lett volna. Hát normálisak vagytok ti?
Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug fölkentség, ál szeretet.
Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.
Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.
Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszura hívjuk a szíveink.
Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért.
Ma is Gyülöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és újra-újra,
Gyülöletet és Harcot,
Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
Az egész Földön a mi szivünk.
Az alábbi vers a "hívő katholikus" Babitstól határozottan érdekes.
Babits Mihály: A felnõtt karácsony
Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz
mint gyermekjátékot rugója, visszadob
utadnak elejére ahelyett
hogy az Idõ fenéktelen
gödrébe suhintana?
Karácsony csenget a szörnyû télben.
Alig hallom csengését. Sárga
arcokat látok a hóverésben
s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
kékül a gyûrûk nyoma, s torkomat
fojtja az ünnepek kalácsa.
Nézd ezt a kort amelynek legnagyobb
s elérhetetlen éden-álma hogy
enni legyen kinek-kinek
elég! nézz a gonosz nyájra mely
naiv báránykora multán
nem vél többé magáról semmi jót.
Nem kell neki szalag és csengõ.
A gyermek megnõtt s szép játékjait
elrugta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
A szív hideg és kemény mint a föld.
Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.
Nézd a bedugult idõt s hazug tereket:
a földet mely a sírok rothadását
s csontok põreségét takarja,
s az eget, a Mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely mögött
nincsen még levegõ sem...
