antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tegnap múlt142 éve, hogy elhunyt el Kriza János, magyar néprajzkutató, költő.
Kriza János
Kádár Kata*
(Ugyanaz más alakban)
Anyám, anyám, édös szülőm, Öngedje mëg szép kérésöm, Hogy vögyem el Kádár Katát, Jobbágyomnak szép lányát. – Miklós úrfi szépön kéri; Édösanyja nem ígéri: Nem öngedöm, édes fiam, Nem öngedi az én rangom. – Miklós mondá az anyjának: Kádár Katát szeretöm csak, Csak ëgyedül Kádár Katát, Jobbágyomnak szép lányát. – Édösanyja azt feleli: Abból ugyan nem lösz sömmi, Vagyon lányok az uraknak, Abból neköd is juttatnak. –
Miklós úrfi mëgbúsula, Készül, indul búdosásra. Szógám, szógám, édös szógám! Nyergeljed még pej paripám! Mönjünk, mönjünk, amíg látunk, Lögyön örök búdosásunk! – Miklós úrfi elindula, Azt mëglátá Kádár Kata, A kapuját mëgnyitotta, Hogy Miklós bémönne rajta. Ne nyiss kaput, Kádár Kata, Nem mönyök én most bé rajta; Henem mönyök a világra, Hótig tartó búdosásra. – Kádár Kata mëgbúsula, Miklós úrfihoz így szóla: Állj még, kéncsöm, szép Miklósom, Hogy adjam rád ëgypár csókom! Adjak neköd ëgy bokrétát, A kezedbe kézi ruhát! Mikor ruhám vérrel hobzik, S a bokrétám hërvadozik, Hidd el, kéncsöm, hidd el neköm, Akkor löszön veszedelmöm. –
Elindúnak, mönnek, mönnek Hosszú útnak, röngetegnek. A ruháját Miklós úrfi Elévöszi, mëg-mëgnözi, Hát a ruha vérrel hobzik, Bokrétája hërvadozik. Mind a kettő azt jelönti: Kádár Katát most veszesztik. Miklós úrfi mëgfordula, Ëgy mónárgazdát talála, Kihöz közéllovagola, Kihöz ő eképpen szóla: Hallod-ë te, mónárgazda! Mi hír vagyon a faluba? –
Nincs ugyan ott sömmi ëgyéb, Kádár Katát elvesztötték. – Hallod-ë te, mónárgazda, Vígy el ingöm éppen oda, Hol elveszött Kádár Kata, Jobbágyomnak szép lëánya. Pej paripám tiéd lögyön S mindön ékös őtözetöm. –
Mónárgazda szót fogada, Miklós előtt elindula, Őt elvitte arra helyre, Feneketlen tó széjire, Onnét bészólalt a tóba: Élsz-ë, kéncsöm, Kádár Kata? – Kádár Kata is szólalik: Nállad nékül elig* telik. – Miklós úrfi ezt hallotta, Szűvit a bánat elfogta, Kezit fejire kócsóta*, Sorsát ő ott úgy síratta, S beléereszködék hëzza A nagy feneketlen tóba. Ëgyikből nőtt muszkátaszál, A másikból rózsmarintszál. Addig s addig neveködtek, Vízön föjül emelködtek, Ëgymásba belészerettek S ott is ësszeölelköztek.
Miklós anyja mönt sétáni, Meg taláta őköt látni; Vízi búvárt elhívatá, Mind a kettőt kiásatá. Az ëgyiknek csinátattak Fejér márvánkő kopossót, A másiknak csinátattak Vörös márvánkő kopossót. Az ëgyiköt eltemették Elejibe az ótárnak, A másikat eltemették Háta megi az ótárnak. Az ëgyikből neveködött Fejér márván liliomszál, A másikból neveködött Vörös márván liliomszál. Ott is addig neveködtek, Amíg ësszeölelköztek.
Miklós anyja hogy mëglátá, Mind a kettőt leszakasztá, Talpa alá bétipodá S tövisbokorra rakatá. Ezt hogy látta Kádár Kata, Kopossóból följajdula: Éltünkbe űdözőnk vótál, Békét hótunkba sem hattál. Kiér Isten jót ne adjon, Szeretetlen tássat adjon! Kinyeretlenség találjon, Mégis sönki mëg ne szánjon.
Tegnap múlt143 éve, hogy megszületett Robert Lee Frost, négyszeres Pulitzer-díjas amerikai költő.
ROBERT LEE FROST
A VÖLGYBEN
Ott nőttem fel, hol a lápvilág Ködében ezernyi nesz lakik. Tudtam, hogy éjjel, a nádason át, Sápadt szűzlányok karja vág Utat a fénylő ablakig. S a mocsár tavasszal megbomolt: Száz sziromarc meredt felém, És mind a száznak hangja volt. Hang hang után a szobámba hatolt, És megült mind a maga helyén, De rám szabadították a ködöt; Tudták ők jól, mi gomolyog A köznapi locska beszéd mögött, Mely a magányba visszalökött: Belesápadtak a csillagok, S elment, harmattal terhesen, Az utolsó hang is, el a tavasz – A mocsárba tért, megbújt odalenn, Hol magzat készül, mag terem, Hol magzat és mag ugyanaz. Innen van minden, amit tudok: Ha értem a rigó dalát És érzem a rózsaillatot. Ó, nem hiába éltem ott, S füleltem annyi éjen át!
Tegnapelőtt múlt 29 éve, hogy elhunyt Vásárhelyi Géza költő.
Vásárhelyi Géza
VASUTAS
Vasutas volt kiugrott paraszt egy szoba negyedét hagyta rám s nevét Nem hallottam tőle soha panaszt bár forgandó a szerencse nem környékezte s gyávák nem lesték szavát atléta testét szűk kabát fedte s ette a rák érmekre képét nem verették diszkaput sem kapott Ha velem utazott majd mindég falura ment haza Az éjfelen egy kutya kongatott s a házak halmaza ében parázsba omlott a vendég- gyerekszemek kereszttüzében Lisztért borért melaszért nagyanyám jószaváért ment s vitt engem s hátizsákját Az éjjeli Nyárád felett egy kongó vaslemez meredt úszott fel-alá alatta a sok hal s a búgó sürgönyoszlopokkal túlvilági párbeszédben álomban nem is ébren siettünk a ház elé a legbiztosabb ágy felé boldogan és izgatottan figyelve hogy mikor lobban fel a fény A szőlőskert közösbe került de vonatra ült ő minden tavasszal sok emberöltőt eltart megvigasztal s ereszt levet a venyige mit elültetett Nyomán a régi vonatnak álomvagonok tolatnak egyikben ott ül apám s véle ki én voltam hajdanán Permetezés idején kezem a kezében remeg s látom ahogy a kézfején rézgálic-erek kéklenek Ünneplőjét az ószeren eladták zsibárus nénik eltűnök én is hirtelen sálam cipőm és szvetterem vélem enyészik Mit hozhat még a jövőhét-fő nem tudhatom de akkor boldog volt ő is én is azokon a konokon zakatoló régi rossz éjféli vonatokon
Tegnapelőtt múlt313 éve, hogy megszületett Faludi Ferenc, jezsuita pap, tanár, író, költő, műfordító.
Faludi Ferenc
KISZTŐ ÉNEK
ODA PROVOCANS
1. Uri nemzet eredete, Deli, jeles, ép termete, Gyöngyös, köves szép ruhája, Ruhájánál szebb arczája; De mit használ, ha hamis?
2. Szeme kökény, csillag fénye, Amor csuda épitménye, Tüzet lobbant pillantása, Mint az egek villámlása, De mit használ, ha hamis?
3. Alabastrom fejér nyaka, Piros rózsát nyit ajaka, Sima márvány piczin álla, Tiszta hónál tisztább válla, De mit használ, ha hamis?
4. Pindus hegyén szebb verseket Nem mondanak, énekeket, Mint mikor ő torkát nyitja És hárfáját meginditja; De mit használ, ha hamis?
5. Szép mikor varr, szép mikor ir, Szép, ha nevet, szép mikor sir, Szép, mikor ül, szép mikor áll, Jól hajt térdet, czifrán sétál, De mit használ, ha hamis?
6. Tréfás, nyájas, hizelkedő, Bátor, vidám, kedveskedő, Sokkal biztat mosolgása, Tellyes tárház ajánlása, De mit használ, ha hamis?
Német filozófus, a német idealizmus megteremtője, a königsbergi egyetem professzora volt. Az ő nevéhez fűződik továbbá a kategorikus imperatívusz megalkotása, a filozófiai „kopernikuszi fordulat”, a transzcendentális idealizmus.
A filozófia problémáit Kant három kérdésben foglalta össze:
Mit lehet tudnom?
Mit kell tennem?
Mit szabad remélnem?
A fenti három kérdés valójában egy dologra keresi a választ: Mi az ember?
A sírkövére A gyakorlati ész kritikájából való idézetet vésték:
„Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”.
A Hajnalkást elviszem, hoztam helyette másikat, egy kedves emailből. :)
*******************************************
Van egy ország, meseország
Van egy ország, meseország, hol törvény írta szent dolog, az embereknek feledni kell a könnyet és a bánatot.
Csak mosoly lehet minden ajkon, szívből jövő nevetés, mely vidámsággal árasztja el meseország életét.
Van egy világ, egy szép, új világ, ahol álmodhat az ember, ahol nem fájdítják szíveinket, ha felébredünk reggel.
Ahol minden-minden titkos vágyunk valósággá válhat, még az is, miről azt hittük, csak mulandó varázslat.
Most én is útra kelek, én is indulok, az sem baj, ha talpam alatt, rög- kavics ropog, menni és menni kell, nem hátrálhatok, mert ha maradok, mese helyett könnybe szöknek a szép gondolatok.
(Stockholm, 1688. január 29. – London, 1772. március 29.) svéd tudós, filozófus, teológus, látnok és keresztény misztikus
Tanulmányait az uppsalai egyetemen végezte és négy éven át Angliában, Hollandiában, Francia- és Németországban utazott. Visszatérvén hazájába, XII. Károly svéd király bányatanácsossá nevezte ki és mint katonai mérnök is több szolgálatot tett királyának.
Swedenborg mögött már gazdag tudományos és feltalálói életpálya állt, amikor érdeklődése szellemi síkra terelődött. 1747-ben lemondott bányatanácsosi állásáról, hogy látnoki hivatásának élhessen
Swedenborg különösségeihez tartozott annak hirdetése is, hogy ő több, már régen elhalt nevezetes emberrel, Dávid királlyal, Pál apostollal, XIV. Lajos francia királlyal összeköttetésben áll, és míg amazokat az elkárhozottak, ezt a boldog szentek között találta föl.
Nemcsak a Földről, hanem a Holdról és a bolygókról való lelkekkel is összeköttetésben volt ő.
Érdekes az életről való tanítása is. Szerinte egyedül Isten él; halott az egész teremtés, halott az ember, s ezeknek látszólagos élete nem más, mint Istennek bennük való jelenléte. Swedenborg nem akart külön felekezetet alakítani. Mikor azt hirdette, hogy a keresztény egyház végére jutott, abban reménykedett, hogy a pogányok között új egyház fog alakulni, de később ezen reménye hirdetésével felhagyott,.
Éj sűrűjében köd emészti, mit láttál, Szürke fátyol lágyan hullik világodra, És nyer sok-sok csatát, melyet még nem vívtál, Menj hát, és lásd mind, mit hagytak eltakarva.
Mélyen alvó, csöndes város nincs veled, csak hited, Kezed a hidegben összefűzve haladsz, Jelet kérsz, s egy éneklő madár megjelen, Majd a cél felé csal, s megvár egy hegy alant.
A kaland során félelemmel dermedsz meg, Mind amerre ellátsz, csak ében köd s homály, Ott nem követ tovább, egyedül kell menned, Se hang, se fény, se élet, félsz, mégis jársz tovább.
Lesz ősi érzés, mely vezet új utadon, Erőt ad, fellegekbe hajt, mondván: "akarnod kell". Ekkor tarts ki, hogy halld a szent villámot, Mely meghasítja világod, hogy mind megleld.
A résből előtör, megragadja szíved, Elbűvölő szelídséggel kér, hogy válassz, Most légy bátor, zúgó, veres égrengésben Szabad lélek lehetsz, a kérdés: akarsz?
Kedves, halk szavakat súg némán, már érted, Ismerős nyelven, az érzésén szól hozzád, A körötted forrón lobbanó szélvészben Majd jelentésük elillan, s egy kaput látsz.
Szép estét és kellemes hétvégét Neked is Kedves Teresa:) Ma egy kicsit hosszabbra sikeredett az ismerteto, elnézést kérek, de értelmetlen lett volna ha lerovidítem..
Umberto Nobile (1885. január 21. – 1978. július 30.) olasz tábornok, sarkkutató, a léghajózás egyik úttörője.
1908-ban szerzett mérnöki diplomát, egy repülő-bemutató hatására kezdett léghajózással foglalkozni
1926-ban indult első északi-sarki expedíciójára, amelyet a norvég Roald Amundsennel és az amerikai Lincoln Ellsworth-szal közösen vezetett
Nobile 1928. május 24-én a 19 ezer köbméteres, hidrogéntöltésű, hárommotoros Italia léghajóval ismét elérte az Északi-sarkot, a rossz időjárás miatt azonban nem tudott leszállni. A visszaúton a ködben eltévedt, a nehézkes és lassú jármű a szél és a havazás miatt megsérült, s másnap a jégnek ütközött. A kettétört gondola egyik része hat emberrel elsodródott és eltűnt a viharban, a lezuhantak közül kilencen maradtak életben, többen (így Nobile is) súlyos sérülésekkel.
Egy négyszemélyes vörös sátorban zsúfolódtak össze, segélyhívásukra nem érkezett segítség. A jégtábla néhány nap alatt a Svalbard-szigetek közelébe sodródott, ahol hárman a jégen, gyalog indultak a szárazföld felé. Egyikük menet közben lemaradt, a másik kettőt hetekkel később vette fedélzetére egy szovjet jégtörő.
A többiek rádióadását június 3-án fogta egy szovjet rádióamatőr, s megmentésükre számos mentőakció indult. Nobile egykori társa, majd vetélytársa, Amundsen - sérelmeit félretéve - június 18-án szállt fel repülőgépével, de többé nem került elő a jégsivatagból. Az olaszokat két nappal később fedezték fel, az első repülőgép egy hónappal a katasztrófa után szállt le táboruknál. Elsőkéntnem túl bajtársias módon Nobile távozott, a többi öt túlélőt 48 órával később a szovjet Kraszin jégtörő vette fedélzetére
Mivel Nobilét a legénységet hátrahagyva előbb vitték el, ezért később is sokan támadták, de még 1928 szeptemberében a Mussolini által kijelölt bizottság ítélete alapján megfosztották tábornoki rangjától és elbocsátották a hadseregtől.
1931-ben egy szovjet expedícióban vett részt, a Malinyin nevű orosz jégtörőhajón 1931 júliusában északi-sarki úton volt. Majd 1932-1936 közt a Szovjetunióban tervezett léghajókat. A háború után felülbírálták a döntést, újra az olasz légierő tisztje lett, tanított Nápolyban, s 1946-ban megválasztották az Alkotmányozó Gyűlés tagjának. A vitatott megítélésű sarkkutató 1978. július 30-án Rómában halt meg.
Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett? Hol az ezer tárgy külön élete? (Szín a különség, különség az élet) - éj van s most minden tehén fekete. Belém esett a világ és lett oly vad, oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog s a lelkem indus bölcseségbe olvad: nincs semmi sem, csak semmi van, s e semmi én vagyok.
Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most! Sokszorzó lelkem veled nem elégül, meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt. Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal, vágyaim súlya nyomja vánkosom: ah, nem békülök én unalmas ággyal s Morpheus karjai között Iriszről álmodom.
Irisz! te lelkem régi istensége! hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh, ezerszínű, uszályos, égnek éke, Irisz, kinek ruhája pávapelyh, Irisz, kinek mosolyja a szivárvány, színek bontója, koszorús hajú, ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány, jer ontsd elémbe képeid, beszédes színkapú!
Idézz fel nékem ezer égi képet és földi képet, trilliót ha van, sok földet, vizet, új és régi népet, idézz fel, szóval, teljes enmagam. Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat s a daliával idézd fel lovát, aljas gonosztevőt, tudós diákot: a multak kövét érted-é csiholni, mint kovát?
Költő-szemeddel többet lelsz te benne, mint ásatagban egynémely tudós - De ha ráúntál multra és jelenre, színek bontója, légy nekem te jós: hiszen te fested, Irisz, a világot s ne tudnád, hogy ecseted merre fut? Idézd fel, amit még egy szem se látott: - a jövő falát érted-é kitárni mint kaput?
Színek bontója, viharok barátja, világ költője, tarka mint virág, jer, kedvesebb nekem a Mája fátyla, mint az unalmas-egy-való világ! Vihar barátja, szép idő követje, Junó követje, koszorús hajú, világszínháznak kárpitos szövetje, jer, ontsd elémbe képeid, beszédes ívkapú.
Jobban hiányzom erkélye madarának, keze sem melegebb, mint ez a vasnyelü kés kezemben, ha egy utcai lámpa több kedvességet áraszt, mit keressek mellette, mért szeressem? Már csak pusztulnom lehetne miatta, akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem, hát elhagyom pofon, ölelés nélkül, hogy légzését is elfeledjem.
Tágul a fény édes köre, délben az árnyék rövidül, egyre élőbb mosoly süt rám mind áttetszőbb napok mögül, ragyogás, ki az éjszakán is átsütsz, úrnő, égi lány, hogy aludtad át télidőd a kemény, fagyos nyoszolyán?...
A kereszténységben ma van az örömhír ünnepe: Gábriel arkangyal hírt visz Máriának, hogy 9 hónap van Jézus születéséig.
Szent Gábriel arkangyal - A híradó katonák védőszentje
Ünnepe az Angyali üdvözlet, március 25-e előtti nap, amelynek egyik fontos szereplője Gábor angyal volt. Fegyvernemi védőszentté a Bibliában betöltött szerepe miatt vált, mivel ő Isten akaratának hírnöke és közvetítője. A Gábor héber név, Gábriel "Isten harcosa", "Isten erősnek bizonyult": egy "főangyal" , arkangyalnak Biblián kívüli források nevezik, amelyek szerint teljhatalma van az Édenkert, a kígyók és a kerubok fölött.
Ma ünnepli 79. születésnapját Ágh István, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. Isten éltesse!
Ágh István
Csillagóra
Csak a derű óráit számolom, példálódzik dolgával a napóra, s mert forduló árnyék a mutatója, mihez tartsam magam, ha beborul? s ha külön pályán járó telihold süt, vagy ha a déli napfogyatkozás visszatolja a percet milliárd évekkel, míg a jövő elsötétül a semmi kúszó árnyától, melyet ismeretlen csillag vet odaátról, csak derűs órát veszek tudomásul? míg az időt a benti méri meg, nem ez a szakadt, ideiglenes függés a jelen napos oldalától.
173 éve ezen a napon születettArany László, költő, népmesegyűjtő, Arany János fia.
Arany László
ELFRIDA
(folytatás)
Ment Athelwold, Devonshirenek Grófi kastélyát elérte, Látta Elfridát, s szívének Verésitől dobban vérte; - Mind a hírt, mely szállt felőle, Rút hazugságnak találta, Mert nem bimbó, rózsabimbó, Szép kifeslett rózsa várta.
Szép kifeslett rózsa: szirmán Megáll a szem önfeledve, Kelyhén mintha ott ragyogna A hajnalnak perge nedve, Ez az arcpír, - áttűnik mint Fátyol burka ért gyümölcsnek, Talán szellő is lefujja, - Eszét venné bármi bölcsnek.
Könnyű menni követségbe, Ország dolgát sütni-főzni, Járni-kelni hadsereggel, Ellenségeket legyőzni; De ifjúnak szép leányért Menni másnak jegyváltásra, - - Pénzt, paripát, háztűznézést Sohase bizz másra!
Szíve lett úr, és Athelwold Feledé, mi ügyben járt ott; Telt az idő, egy nap, két nap, Hetek óta mulat már ott; Csinos ifjú szép leánnyal Mindig együtt, reggel, estve, - S egyszer, íme, csak belépnek Az apához, áldást esdve.
Gazdag ifju, ős családból, A királynak is kegyence, Hajdanában is, miként ma, Az ily kérő várt szerencse; Az apánál kész az áldás, S a nászt csakhamar megülik: "Te az enyém, én a tied, Ásó, kapa, mind a sírig!"
S elindulnak a királyhoz. Csak most főtt Athelwold agyja, Hogyan adjon neki számot? Valljon-e, vagy jobb: tagadja? Mi lesz a gonosz csalásnak Legjobb leplezője, örve? Hosszú az út s tekervényes, Tekervényesb az ő terve.
E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll, hét legyen, kit előtalál. Egy, ki kezdi szabad napját, egy, ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat, egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdőségnek, egy, kit őse bőgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég, - a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál, hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szivet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengőt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendőcskére tapos, - dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szűlték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettő vitéz és tudós négy, - a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy.
Simeon volt egykoron a legbrutálisabb önsanyargató
A kereszténység korai században sokan annyira szélsőségesen értelmezték az önmegtartóztatást, önsanyargatást, ami mai ésszel felfoghatatlan. Közülük is kiemelkednek az oszlopszentek, más néven stiliták.
Míg mások elvonultak egy barlangba, magányos kunyhóba, vagy a “pusztába”, az oszlopos szentek építettek maguknak egy 3-10 méter magas oszlopot.Tetejére kőlapot helyeztek, korláttal vették körül, a remete pedig ott fent élte életét: böjtölt, vezekelt, imádkozott. Ezzel végletekig fokozta a helyhez kötöttséget és az éberséget, azaz a talpon állást. Ellátásáról az emelvény körül megtelepedett tanítványai gondoskodtak, létra segítségével juttattak fel élelmet és vizet – már amikor a “szent ember” hajlandó volt ilyesmit magához venni.
A leghíresebb oszlopszent, kortársai szerint “a földkerekség legnagyobb csodája” a szíriai Oszlopos Szent Simeon az V. század elejéről.
Élettere legfeljebb két négyzetméteres lehetett, húsz esztendőt töltött itt állva, az első időkben lábait olyan erősen rögzítette, hogy mozdítani sem tudta őket.A keresztény világ minden pontjából érkeztek a keresztények az oszlophoz oszlopához gyógyulást keresni, tanácsot kérni vagy csak hogy lássák, hallják a szent embert. Simeon pedig állta a hívők rohamát, a perzselő napot, szelet, vihart, zivatart, éhséget, szomjúságot, betegséget. Acélból volt ez az ember. Elmúlt már 70 éves, amikor 590-ben, ima közben végleg lehunyta a szemét.
Nem azért zaboláz fegyelmem, mert a szenvedély elhagy engem, nem azért csöndes bennem a harag, mert vágyaim is lustán nyugszanak; nem azért áll őrt éberen az ész, mert az indulat szunnyad s elenyész,- de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken, de azért lobban szenvedélyem, hogy ki élni segít éljen; hogy ne pólyálja puha paplan a nyugalomtól nyughatatlant; hogy a tagadó tétovázzon, szégyen-könnyétől bőrig ázzon; hogy ki szeret engem-szeressen hüséggel próbált szerelemben…
Aztán majd úgyis elmegyek. Tettem mit tennem lehetett. Függök a felhők lepke-szárnyán. Villám hasít szét, nem szivárvány.
Emesea magyar mitológia szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja.
Emese Ügyek vezér felesége, Álmos vezér anyja. A monda szerint a turulmadár álmot sugallt neki, amiben Emese méhéből folyó ered, mely idegen földön terebélyesedik ki. Az álomfejtők szerint ez azt jelentette, hogy fiút szül, aki kivezeti népét hazájából, Levédiából, s utódai dicső királyok lesznek Az álmában megjelenő turul madár, az Árpád nemzetség totem-madara volt.
Az Emese álma – egyike a legkorábbi magyar mondáknak. Álmos fejedelem származásáról szól, keletkezését 860–870 körülre, de mindenképpen 820 és 997 (Álmos születése és a kereszténység felvétele) közé teszik
Tóbiás Klára: Emese álma. Festett tűzzománc, vörösréz lemezen
Juhász Gyula: Emese álma
Ázsiai sátor mélyén, Ázsiai éjek éjén, Hulló csillag fénye mellett Álmodott Don vize mellett.
Szépanyánk volt, sorsok anyja, Álmodott föl-fölriadva, Megborzongott babonázva, Ázsiai éjszakába.
Szíve táján a jövendő, Lelke mélyén ősi erdő, Napnyugatra terjedendő, Melynek méhe sohse meddő.
Álmodott és látta kéjjel, Ágyékából messze, széjjel Hódító folyam dagadva Mint rohan borús Nyugatra.
Népek útján büszke haddal Söpri gátját diadallal, És föléje vén turulnak Védő szárnyai borulnak.
És az álom egyre mélyebb, Mélyebb, szörnyebb és sötétebb, Ősi folyam vérrel árad S égig nyúlnak szolgagátak!
Álom, álom, terhes álom, Messze ázsiai tájon, Mikor érsz már boldog véget Anyaálma Emesének?
Langy, permeteg eső szemerkél, új búza pelyhe ütközik. Kéményre gólya s a levert tél jeges csucsokra költözik. Zöld robbanásokkal kitört a kikeleti víg erőszak. Asztalos műhelye előtt remény legyint meg, friss fenyőszag.
Mit ír a hirlap? Dúl a banda Spanyolhonban és fosztogat; Kínában elűzi egy bamba tábornok a parasztokat kis telkükről. Had fenyeget, vérben áznak a tiszta vásznak. Kínozzák a szegényeket. Hadi uszítók hadonásznak.
Boldog vagyok: gyermek a lelkem, Flóra szeret. S lám, álnokul, meztelen, szép szerelmünk ellen tankkal, vasakkal fölvonul az ember alja. Megriaszt a buzgóság e söpredékben. S csak magunkból nyerek vigaszt, erőt az élet érdekében.
Ma ünnepelné 55. születésnapját Kaszás Attila színművész, aki egy héttel a 47. születésnapja után, 2007. március 23-án hunyt el. Március 19-én a Tizenkét dühös ember előadása előtt elájult, a kiérkező mentőben újraélesztették. A kórházban négy napig kómában feküdt, a sebészek koponyaműtétet hajtottak végre rajta, ám az életét nem tudták megmenteni. Máig nem feledi az ország.
"Ma ünnepelné 55. születésnapját drága barátunk és kollégánk, a csodálatos és utánozhatatlan Kaszás Attila, aki 1984-től 15 éven át volt társulatunk tagja. Pótolhatatlan, feledhetetlen, és hiánya még ma is elviselhetetlen. Szeretettel emlékezünk rá!" - írta közösségi oldalán a Vígszínház.
"Talán az egyik legfontosabb kollégám volt, amikor leszerződtem a Vígszínházba. Meglepett a nyitottsága, a figyelme egy fiatal, kezdő kolléga felé. Nagy biztonságot adott számomra, hogy olyan szakmai bizalmat kaptam tőle, ami az első években szinte napi beszélgetést, tanácsot jelentett, bármit is próbáltam. Soha nem fogom elfelejteni azt az őszinte örömöt a szemében, amikor megnézte életem első rendezését. Segített, hogy az legyek, aki vagyok. Segített, hogy önmagam lehessek. Nincsenek szavaim, hogy elment. Nem fair. Sem istentől, sem a sorstól" - ez pedig már Alföldi Róbert Facebook-oldalán olvasható.
Ma ünnepli 40. születésnapját Kabai Lóránt, költő, író, szerkesztő, kritikus, vizuális művész. Isten éltesse!
kabai lóránt
még a taps előtt
találkozni kellene az úristennel, már ha van. megkérdeznék tőle jó pár dolgot. hogy mivégre.
ha ezt nem a kifejezett feketében kell keresni, bár nyilván annak környékén (csinos húsdaráló ez), na meg a bőrszínben, a sárgára tapadó árnyékokban – leírható ez a sárga, ha van mindig valami fekete? –, a betűzést elrontom, örök hibám, narancsbőr; nem lépek tovább. indulásról szó sem volt. hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat. miért is lenne másképp, mint ahogy éppen van; ez van: aprópénz, bikavér. hogy lehetne tenni arc nélkül bármit is. vérnarancs, álmok, keserű, vagyok. eső után hogyan alszom el. készült egy portré, színhúsból; nekem tetszene, de nem számítok.
és a végén halkan, elegánsan felkérnek a távozásra – ahogy én kérnék mindenkit. a frakk nyilván túlzás volna, de fehér ing a minimum, míg alig hallhatóan suttogom: nyár volt stb. hazudni fogok, mert hazudni kell, ha már minden úgy lett, ahogy volt, semmi nyár, tompa fény, szürke zúgás, érdes szagok, fanyar felületek, vacak buké. mint talált tárgy, untat ez az egész, leadom; tartózkodón motyogok majd, fehér ruhában lassan hazudok. ahogyan akkor fülelt a csend, egyet ütött; sötétedjen csak be rendben, es ist gut, a komédiának vége.
