Keresés

Lauka Gusztáv

A VILÁG

Állj meg egy május alkonyon

Künn a szabadban egyedűl,

Midőn a fákon dall zeneg,

S a hűs légbe illat vegyül;

Állj meg, s tekints a messzeség

Kékellő távolába szét,

Csak alig mérsékelheted

Majd hullámzó kebled hevét.

„Oly szép a világ, oly dicső,

Mily boldog ki sok éven át,

Megháboríthatatlanul

Élvezheti minden javát.”

Így szólnak majdan ajkaid,

És kivánsz hosszú életet,

Mely a szerencse útain,

Minden gyönyörhöz elvezet.

De menj csak emberek közé,

Lássál gazságot és nyomort,

Lássad mint tart erény felett

A rút vétek halotti tort.

Lássad állattá mint fajul

Az ember egy kis érdekért,

Mint nyer sok hízelgő ravasz

Igaz felett jutalmi bért.

Kebled – miként a tiszta ég

Ha felleg jő rá – elborul,

S a kitörő öröm helyett,

Csendes leszen, – agg és szorul.

S fájdalmas hangon szólsz legott,

„Óh szép a világ, jó, s remek,

Kár – mi boldogságát adná:

Nem olyanok az emberek.”

Magyar költők 19. szá-

zad. 1. [548-549.]

Lator László

KI EGYRE FÉNYESEBB VAGY

Olajos vizek hömpölyögnek,

füst ezüst zászlói lobognak.

A folyóparton integetsz,

ki egyre fényesebb vagy.

A táj szikrázik, mint a fém,

éles fény részeire bontja.

Átlátszó hűvös szél tapad

viaszszín homlokunkra.

Szememben lakozol ragyogó

szomorúsággal övezve.

Haragos hangok zengenek,

ha jön az üveges este.

Jóságodra gondolok.

Szikár árnyékom egyre hosszabb.

Olajos vizek hömpölyögnek.

Csillagok esnek. Fák suhognak.

Lator László

FA A SZIKLAFALON

Vajon a lét hány millió magot

tékozolt el, míg megfoganhatott

a függőleges szikla-szahara

kő-szörnyei közt ez a satnya fa?

Micsoda szeszély börtönözte be

mostoha sorsa kényszereibe,

parancsaival és cseleivel

hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel

a csökönyös, fortélyos akarat

a puhacsontú vékony sudarat?

Fekete kérgén a mindennapi

küzdelem csontig ható nyomai:

nagy hegek, tarjagos daganatok,

megcsökött, kificamodott tagok,

de a rémület görcs-bogaival

felesel a szökőkút-ívü gally,

szövevényes hasadékokon át

csavarodnak, furakodnak tovább

drótkeménnyé vadult gyökerei,

mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki

a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből,

s rostjaiban hangtalan ekrazit

halmozódik, szétvetni rügyeit,

és ága-lombja a forrástalan

ragyogás habzó áramaiban

fürdik, a vad, sistergő sugarak

a pórusain átáramlanak:

nyomorékul is tudja még a lét

tagolatlan tűz-homály örömét,

a kőmarkú pokol s a könnyü űr

közt remegő vezetékül feszül,

melyben pillanatonként összecsap

az üdvözült gyönyör s az iszonyat,

s magával folyvást vitatkozva, a

kettőt egyszerre kell mondania.

Micsoda jel a bibliai szikla

vörhenyes sivatagába hasítva,

zsugori biztatásul belevetve

az özönvíz-utáni döbbenetbe!

Kiált minden gyötrött gyökere-ága,

mondhatatlan szépsége-árvasága!

Fák könyve [62.]

Lator László

PIAC

Forrástalan morajlás, kvarchomok-

permet neszez a lomb közt szakadatlan.

Valami színes bukdos, tántorog,

és elmerül egy mélyebb forgatagban.

Karok, nyakak, mellek mezítlenül,

emberi hangon jajgat egy talicska.

A szemet ez a későnyári hő

káprázó képekkel nyugtalanítja.

Ez délies, csak zsírosabb világ,

vastag gyönyörrel habzó földi éden.

Izzadt füstölt, paprikás szalonnák

a súlyos nap kemencemelegében.

Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-

időig hólyagos poklukra vetve

kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék

érnek nagy karéj liha kenyerekre.

Káposzta, répa, hagyma, paprika,

a zöld alól világít már a sárga,

paradicsom pirosa omlik a

kék véraláfutásos padlizsánra.

Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,

mélyben, napon más-más tervet betöltő,

versengve sokasodó anyagok

özönlenek elő a sűrü földből.

Kertek fényes, testes gyümölcsei,

már viaszosra, ragacsosra érve,

méregzöld dinnye s hókás szentesi,

villog tükrös rózsás vagy sárga béle,

szeplős arany, bíbor, halvány, leves,

savanykás, kásás alma, hagymahajszín

körte, zöld ringló, sárga, véreres

őszibarack és pozsgás héju kajszin.

S már érzi is az ujj, a száj, az íny

a pihés, mézgás, édes hám alatti

hús megbolygatott hasadékain

a nedveket hirtelen felfakadni,

már érzi a sóvár, parázna bőr

a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,

már érzi, hogy dől rá mindenfelől

a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.

Jaj be szép az a Pest [70-71.]

Lator László

VALAMI SZÁNDÉK ÉBREDEZ

Valami szándék ébredez,

nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,

iránytalan, előre-hátra,

indul a nagy, függőleges

sötéttel tele fában.

Már gyülekezik, megered,

kitölti az üres teret,

hajszálcsövekben felfelé tör

a formát képzelő meleg

barlangok éjjeléből.

Rajzó tervek közt tétovázva

vár, még semmi sem végleges, még

a képlékeny, lágy csontu vázra

csak most mintázza rá a testét.

A nyirkos hártyán vérerek

térképe dereng át, alatta

egy bizonytalan lény lebeg,

még gazdátlan, még elhagyatva.

Még mérhetetlen ideig

füröszti egy langyos, szelíd,

szívlüktetésü tenger,

mígnem színültig megtelik

paradicsomi szerelemmel.

Hosszú, zománckék pillanat,

mikor megjön, s szétcsapja végre

függönyeit a virradat.

S kilép a lények seregébe.

Fellobban, elhomályosul, 1986 [8-9.]

Lator László

RAGYOGJON HETVEN CSILLAGA

Mert benne a forgó homály

megfényesül, formát talál,

mert legsötétebb éjjele

is bolygó lelkekkel tele,

mert benne egy égbolt delel

mozdulatlan jegyeivel,

mert benne százfelé hasad

s megáll a kerek pillanat,

mert benne az anyag tömör

teljességében tündököl,

mert benne az anyagtalan

mennydörgő-villámló folyam,

mert annyi formát meglakott,

kedvére váltott alakot,

mert benne a csend és a szó

egyforma tűzzel lángoló,

mert ha kimondja szavait,

minden hozzákezesedik,

mert szolga s király egymaga –

ragyogjon hetven csillaga!

Versei és versfordításai, 1983 [95-96.]

Lator László

AZ ÉDENKERTI VIRRADAT

Az édenkerti virradat

gyöngyzáporában ázva

tajtékosan szakad a rét

a sárga vízmosásba.

Egy remegő felhőgomoly

világos árnya rászáll,

meghajlik s máris visszaáll

helyére egy virágszál.

Megérzi álma homorú

fészkén a könnyű térség

növekvő lázát, nyugtalan

madárszárny-verdesését,

magánya gyöngén lüktető

hártyáját átszakítja,

kitántorul a kába szív

a lángsörényű síkra,

és megrohanja hirtelen

tündöklő léte, földi

sorsa, mint csonthéját a mag,

hézagtalan betölti.

Versei és versfor-

dításai, 1970 [89.]

Lator László

VÁRATLAN KEGYELEM

Honnan ez a tündöklő izenet,

a ritkuló földön váratlanul

fellobbant kegyelem?

Egy szál jegenye éles rajza félig

a halvány hegy kiterjedéstelen

lapján, félig a már lombtalan égen.

Vagy szívünk félhomályos falain

az erek törékeny mintázatán

földerengő jelek.

A szemhéj narancssárga éjjelében

a hús homályos sejtelmeiből

már-már testté sűrűdő látomás:

egy töredezett arc megsajduló

káprázatában ó, micsoda évek

zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,

nevezhetetlen érzések sötét

villámait lobbantva benső

égboltunk fényérzékeny anyagában.

Vagy egy ház megroskadt oromzata

fölött az ég világos lüktetése:

egy tömböt, egy formát kivág

az egynemű létezés anyagából

emlékeinkbe rögződő pecsétül.

És hangok is egy még meg nem szilárdult

világ morajló katlanaiból,

egy tenger habzó visszaáradása

hordaléka vak barlangjain át

a mozdulatlan csönd fészke felé.

Versei és versfordításai, 1969 [98-99.]

Lator László

ÁHÍTAT

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

A barmok inni térnek,

s megállnak fényütötten.

Remegő, mozdulatlan

sajgás lüktet a távol

foszló virágszirom-rajz-

mintás káprázatából.

Egy lélek nevenincsen

sejtelme gyolcsfehéren

bolyong, keresi fészkét

az óriási égben.

Szikár kezek a kékbe

fehér jeleket írnak.

Szemünk virág, a szívünk

világít, mint a csillag.

Versei és versfordításai, 1969 [89.]

Lator László

A KERT

Sistergő borszeszláng emészti,

mohó karokban fuldokol,

egymást öleli, tartja, tépi

fa, folyondár, virág, bokor.

Izzó homályban, mozdulatlan

hőben jelek villámlanak.

Szívéig érő bódulatban

álmodja önmagát a nap.

S úgy csapnak át e sűrű léten

megújuló hullámai,

hogy feldereng a feledékeny

emlékezetben valami.

Egy óriási láz hevít

mindent a maga gyökeréhez.

Valami öröklét, amit

csupán a test homálya érez.

Versei és versfordításai, 1968 [65.]

Lator László

VAK SZEMBE SAJDULÓ SUGALLAT

Vak szembe sajduló sugallat!

Opáltűz-félgömb ég alatt

káprázó tündöklésbe alvad

a verdeső-szárny mozdulat,

nyugszik anyaöl-puha fészken.

Az akácon reflektor-remegés.

Már bolyhosodik a nehéz

homály a fák meleg szívében.

Ott felejtett apró zajok

járnak az űrben tévedezve.

Repeső bogár csillagot

röpít fel az ibolya messze.

Mindenből belső fény világít:

mielőtt elmerülne, fénykör-

bóbitát gyújtva még kiválik

mohón sötétlő hátteréből.

A láthatatlan nagy folyó!

A füzek, a nyárfák a parton

mozdulatlan ezüst viharban!

Ág-ívre üvegesedő víz.

Barbár tülök őscsönd alól:

testetlen nyájat őriz.

Felszikrázó, hunyó jelek.

Mennyi ibolyántúli áram

suhog, villámlik, sistereg

egymás alatt, egymás felett

a mindenségnagy éjszakában!

Versei és versfordításai, 1967 [61-62.]

Lator László

AZ UDVAR

Árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere,

a tiprott föld koldus növényzete.

A reves, gombás palánknál, odább,

tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,

égboltja a köszvényes bodzafa

homályszívű tömör lombozata,

de tömbjében váratlan tűzü rés:

mozdulatlan ametiszt remegés.

Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.

Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.

Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon

üvegcsillám: kanyargó csiganyom.

Az ól végében a két gömbakác

belsejében angyalzöld ragyogás,

a láthatatlan forrású smaragd

fényben ezüstláng-hártyás bogarak.

A cserepes, sajgó kéreg alatt

formátlan fürtös létek rajzanak,

még névtelen, még el nem különült

sejtek, csírák bolyongják be az űrt,

millió közt keresik azt az egy

formát, amely nekik rendeltetett,

tétova csápjuk mohón tapogat

alakokat, színeket, szagokat,

a mélyvilág homályos, méhmeleg

üregeiből feltüremlenek:

árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere.

Általuk él az udvar négyszöge,

árad, mozog reggeltől estelig,

s legbensőbb rétegéig megtelik

a mindenség nyers áramaival,

barlangjaiban hangtalan vihar,

szakadatlan sokszorozza a lét

tajtékos-örvényes tenyészetét,

hogy éjjel meleg szemhéjad alatt

szilánkjai még tovább izzanak,

hogy álmaid legbelső kapujáig

valami égi derengés sugárzik.

Versei és versfordításai, 1967 [60-61.]

Lator László

FEHÉR-IZZÁSON SZÉNSÖTÉT

Jégcsillám-hártyás lábnyomok,

a szironyon mértani lángok,

rezzen, fázósan mocorog,

finom hóport szitál az ágbog.

Kökénybokron a hó puha

rózsái kéken tündökölnek,

anyagtalan fény veri a

kék-ezüst-villám-álmú földet,

gazdátlan sugárzás, sajog

forrásától elszabadulva,

keresi a szilárd magot,

amelyre rákristályosulna.

A tetőkön, a hegyeken

ártatlan glória világít,

a tűz-közepű jég-elem

teremti áttetsző csodáit.

Ó, világ-gyermekkori tél!

Évmilliók alóli fényjel!

Sejtjeid leglelkéig ér

üvegsziporkás gyönyörével.

A kobalt-kék, berlini-kék

égen szálkásvonalú rajz, a

fehér-izzáson szénsörét,

kristálylapon tű-hegye karca.

A kopár szerkezet, a váz –

de közein éteri áram,

vakító ívfény-ragyogás

forr mozdulatlan viharával.

Versei és versfordításai, 1964 [55-56.]

Lator László

ADD NÉKEM GYÖNGESÉGEDET

A kimondatlan szó kinoz.

Ki tudná elviselni?

Hová is fordulhat, ki most

nem tud vigaszra lelni?

Félem s kívánom készülő

gyanútlan-őz-szerelmed.

A hallgatáshoz nincs erőm,

ragyogó homloku gyermek.

Óvlak magamtól: védekezz!

S szeretném: bár ne tennéd!

Hisz édesebb vagy mint a méz,

kivánság, ölelés, emlék.

Talán csak én teremtelek

magam képére, társnak,

más csillagon laksz, úgy lehet,

csalás vagy öncsalás vagy.

Vagy segíthetsz? A semmivel

naponta szembenézek.

Didergő meztelen szivem

nem védi rég igézet.

Ember vagyok. Szem és tudat,

ki lát, hall, érez, eszmél.

Tudom, hogy sokkal boldogabb,

ha együgyűbb lehetnék.

Légy ölelő part, menedék

veszendő életemben,

kevés, ha nem lehetsz elég,

de mégse hagyj el engem.

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?

Sugarak kévéi vernek.

Add nékem gyöngeségedet,

ragyogó homloku gyermek.

Szívzuhogás, 1953 [36-37.]

Lator László

NYILALLÓ SZÁLON

Nyilalló szálon száll a nap,

remeg a véknyuló fonál,

halk pattanással elszakad

a fák sötét csomóinál.

Kék pára készül, szétterül,

szálakban ring a kerten át,

egymást ugatják messziről

a feleselgető kutyák.

A házak közt a megrekedt

szekérzörgést még hallani,

de máris nőni kezdenek

a csend sötét bozótjai.

Kénsárga, vattás fellegek.

Kis szélben rezzenő pihe.

A roskadt óltető felett

borzongva száll a semmibe.

Versei és versfordításai, 1950 [45.]

Lator László

MINTHA ALUDNÁL

Tűzzel izzik az árnyék

a forró szelek évszaka ez

haragosan zúgnak ilyenkor

távoli tölgyesek

Gyűszűvirágok nyílnak a kertben

kelyhük füstölve ég

kábultan földre hull ha

szirmukra száll a méh

Ragadós nedvet izzad az ág

és földre hajol

Mintha aludnál az út

egyszer csak elfogy a lábad alól

ez már a lápvidék

homályos pára felette

lebegő nagy szitakötők

ülnek a forró fellegekre

a víz felett villognak illetetlen

milyen pazarló pillanat

szárnyuk hegyén a rezzenések

gazdag szeszéllyel játszanak

Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn

a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen

lépted nyomán a süppedékes földből

a víz mohón mindenfelől előtör

holnap magasra nő ezen a helyen is a sás

a folytonos teremtés egykedvű változás

ó beljebb már a fordított bozót

az égerfák gyökere vízbe lóg

és remegő növényzet közt lebeg

az arcod a homályos mély felett

érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad

hurkos hínárszorítás rád tapad

belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

s a vízszintesre ferdült fény alatt

köréd gyűlnek a lomha nagy halak

(nyitott szemmel heversz síkos csigák között

szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz

a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap

hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

Mintha aludnál

az út egyszercsak elfogy lábad alól

tárul a hajnal kelyhe

s ismét összehajol

az arcod most homályos mély felett

remegő zöld növények közt lebeg

Mintha aludnál

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

A roppant meleg éjszaka

körötted egyre fényesebb lesz

Áttetsző közeli tűz

fénylik a füvek alól

Tárul a napok kelyhe

s ismét összehajol

(belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

virágszirom a víz színén a nap

érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

Versei és versfordításai, 1949 [27-29.]

Lator László

DÉL

Fészkében ül a mozdulat.

Delente súlyos nap ragyog.

Haragoszölden gömbölyödnek

a levelek közt a diók.

Szárnyát rezzenti a darázs.

Gyanta csorog az ághegyen.

Mozdul, helyet keres az alma,

hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.

Piros taréját rázogatja

fehér kotlónk az udvaron.

Pincehűs kutak csobogását,

szekerek zaját hallgatom.

Így fürdik bennem szüntelen

a gazdag, sarjadó világ.

Illetetlen és remegőn,

mint folyóban a parti fák.

Versei és versfordításai, 1949 [27.]

Lator László

CSUPROK

Mennyi fény

a zöldzománcos csuprokon!

Ételek meleg szaga árad

a csorba konyhaablakon.

Sávos homály,

dongó neszek

kimondhatatlan édessége ringat.

A szilva kékül, óvatos

kézzel tapintsd maradék napjainkat.

Rovarok szárnyán az ég

tört fényessége rezdül.

Zápor zuhog,

gyors és heves,

a réseken keresztül.

Téglák között ágyat keres

a kékítős patak.

Majd szétveti a fény

a mázas csuprokat.

Versei és versfor-

dításai, 1949 [26.]

Lator László

EMLÉKEIDBŐL ELTÜNÖK

Botomat elhagytam az erdőn,

nem félnek tőlem a madarak.

Árnyéktalan és remegő

a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,

medrét egyre mélyebbre ássa.

Emlékeidből eltünök,

mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,

fák közt csobog a tisztaság.

Alázatában egyre szebb,

egyre átlátszóbb a világ.

Versei és versfordításai, 1949 [22.]

Lator László

HALLGASD HAJNALI SZÉLBEN A HANGOT

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása

fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása

mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot

szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok

Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő

vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő

eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit

sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít

lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot

nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

Versei és versfordításai, 1948 [26.]

Lator László

ÁHÍTAT

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

Felleg jön messziről.

Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,

angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,

névtelen alázat.

Harmat hull,

énekelnek a hegyek és a fák,

galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,

ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk

világít, mint a csillag.

Sötéten, fényben, 1948 [37.]

Lator László

GÖMBKÉNT ÖSSZECSUKÓDIK

foszló utaink fekete zizegése nem alszunk

meg-megrándul a kásás fényben a vad táj

ez az a pillanat amikor indul a hörgő

mély rengés tarajos gyürüzése

hallani szüntelenül zúg a távoli szél is

szirmát szórja a csend idegen madarak

mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban

mígnem a föld tépett peremén elenyésznek

nyirkos kertek alatt fekszünk most

fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon

gömbként összecsukódik a korhadt nádas

levegőtlen tere a sűrü eső suhogása

feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság

hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa

villognak a nap hűvös pengéi kitárul

az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Lator László

LÁNG GYŰL

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén

ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten

tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát

felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár

kardként éles fénnyel hadakozik szikrás

pengéket villant a gyémánt ég boltozatán

rabul heverünk fegyverei éles forgatagában

láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat

álomban hallod ritka csendben pattognak

kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok

csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt

hegyi patakban sziromhullásban szerelemben

lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó

ének igézetes forrás hangjára figyelnek

fehér szavakat mondogatnak szüntelenül

kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Lator László

VÍZILILIOM

Álmom csobogással mosdat,

hullámaim feléd rezegnek,

hínárkarokkal simogatlak,

szüntelen szerelemmel övezlek.

Az arcod fényben. Hajladozó

liliom, hintázol szakadatlan.

Micsoda mélység üteme mozdul

felszökő derekadban?

Három napig az erdőt jártam.

Sziromeső vert, szélvész hordott.

Éreztem a föld fanyar ízét,

ragyogtak a távoli tornyok.

Szállsz a hajnali szélben.

Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?

El se feledlek, meg se talállak.

Liliomként hintázol szakadatlan.

Versei és versfordításai, 1948 [20-21.]

Lator László

ÁLOMBAN UTAK

Álomban utak fényesedtek.

Sokáig bűvöletedben éltem.

Emléked galamb és virág,

virágok szirma a szélben.

Szél és folyó sodorta fényed,

magukba zártak a hegyek.

Indás feledés font körül,

vad fű, burjánzó rengeteg.

Bőrödre rátapadt a táj,

hogy önmagába szívjon át.

Így élsz e mohó pusztításban

megfoghatatlanul tovább.

Ezer formában itt lehetsz,

mert őriz minden, mint a mag,

s hogy szirmos létedet kibontsd,

elég egy párás pillanat.

Versei és versfordításai, 1948 [19.]

Lator László

VIHAR

Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu

galamb száll a magasság oszlopára.

Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,

kék sugarakkal terhes a tájon a pára.

Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli

zengő partról ismét önmaga ellen fordul.

Földig hajlik most az alázatos ág,

a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.

Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,

méhek a fojtott zsongás forgatagában,

rezdül a fényes lét, alig érzed,

tétova szárnyak az álom bódulatában.

Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila

csend már készül a rejtett mélyben,

forrás árad, feltör a szűk szakadékból,

s minden mozgás elhal tágas ölében.

Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,

roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,

parttalanul tör a szél a vizekre,

vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.

Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila

csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.

Gyöngyházszínü galambot, remegő

testü galambot sodor a sugaras orkán.

Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,

völgyek rohannak a távol tárt kapujának.

Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,

zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

Versei és versfordításai, 1948 [18-19.]

Lator László

FÉNYBEN VIHARBAN PENGEÉLEN

Lányok lányok hajnali szélben

virágok tépett lobogása

micsoda istent mutogat

a távoli erdők rácsa

Már ocsúdik a föld nehéz

tagjaiban hígul az álom

Ismeretlen növényeket

nevel az ég a láthatáron

Magasságot mélységeket

micsoda erő kapcsol össze

Hogy bírhatnám ki színtelen

szavaitokba börtönözve

Az ég áttetsző falait

erős ragyogás veri át

fényben viharban pengeélen

villog a roppant tisztaság

Sötéten, fényben, 1948 [35.]

Lator László

HAJNALKA

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás

csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre

Indák sűrü indák egymást tépő

egymásba fonódó zöld ölelése

Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön

borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag

Felhős szirmok súly nélküli tánca

a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

Hullám hullám duzzad elindul a bontott

táj a kakukkfűillatu rét tenyerében

Jön a szél a folyóról vízszaga szél jön

Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

Versei és versfordításai, 1948 [17.]

Lator László

RAGYOG A FÖLD

   Ragyog a föld,

a mezők meleg szíve dobban.

Lehet, hogy így akarja Isten,

és minden úgy van jól, ahogy van.

   Kék vadszeder.

Szűk ösvények bozótba futnak.

Mandulák közt fürdik a fény

színén a tarka lángra gyúlt nap.

   Helyet csinál

a völgy borzongó vágyainknak.

Kék tisztaságba öltözött

hegyeink hullámzása ringat.

   Feküdj hanyatt,

már elborult az ég feletted.

Szemedre bolyhos csillagok,

sötét, foszló szirmok peregnek.

Versei és versfordításai, 1948 [14.]

Lator László

FOLYÉKONY VILÁG

Suhogó csendben dombon állsz,

szirmokat ejt a homlokod,

fejed körül az éles szépség

ezüst örvénye kavarog.

Hegyek hajolnak púposan,

színek mozdítják szárnyukat,

lágy formák körül tekeregnek

a keményedő vonalak.

Tárul a mélység, szétfutó,

egymásba villogó terek.

Fény gyűrűz szálkás fák között,

nyújtóznak zsibbadt gyökerek.

Vízként ragyog a csorduló,

meg nem született pillanat.

Folyékony csoda a világ

e folyton mozgó héj alatt.

Versei és versfordításai, 1948 [13-14.]