A birtokos kopulatív névmásnak kevés példáját adtam alant. Most erre visszatérnék, mert időközben eszembe jutott, hogy ennek kitűnő, független európai analógiája is van.
A birtokos kopulatív névmás az albánban (szinte) kötelező elem, a románban használata ált. a birtok és birtokos alkalmi kapcsolatát fejezi ki, ill. önálló állítmányi helyzetben szükséges. Vö. alb. qeni i fshatarit 'a paraszt(nak a) kutyája', shtëpia a fshatarit 'a paraszt(nak a) háza'; rom. o carte a colegei 'a kolléganő(nek) egy könyve', costumul alb al colegei 'a kolléganő(nek a) fehér kosztüme', un prieteu al meu 'egy barátom', o carte a ta 'egy könyved'.
Megfigyelhető, hogy a kopulatív névelő a birtokkal (tehát az elöl álló szóval) egyezik nemben (vmint a példák nem mutatják, de számban és esetben is). Ez is szimulálható a magyarban hátravetett, értelmezős szerkezettel: pl. add ide a könyvet, azt a kolléganőét; láttam a könyvet, a tiedet.
Ugyanakkor a hasonlóság igen szembeszökő egy egyes germán köznyelvekben ismert birtokos szerkezettel, ahol a birtokost és a birtokot a birtokra utaló birtokos névmás köti össze -- pusztán a szórend fordított --, pl. holland Jan zijn hoed 'János kalapja; tkp. János ővé kalap', Marie haar hoed 'Mária kalapja; tkp. Mária ővé kalap'.
> Az albán nyelvnek van egy sajátossága, mégpedig az, hogy a mellékneveknek is van névelőjük [...] Szeretném tudni, hogy ez mennyiben egyedülálló jelenség (vszeg nem az, csak én nem tudok róla...) a nyelvek körében, főleg Európában
Ezt kopulatív (azaz kapcsoló) névelőnek hívják, és nemcsak a melléknevek előtt áll, hanem bizonyos birtokos konstrukciókban is a birtok és a birtokos közt. Ez a jelenség az egyik, amelyik a balkáni nyelvi térség magját jelöli ki. Megvan ugyanis ez a románban is, ha kissé más megoldással is. A románban ui. két készlet van: egy melléknévi kopulatív névelő (cel, cea) és egy birtokos (al, ai), melyek kevésbé generalizáltan használatosak, mint az albánban.
Bár itt elhangzottak példák névelő megjelenésére a jelzett szó és a jelző közt más nyelvekben is, de a kopulatív névelő nem teljesen felel meg. Az albán kopulatív névelő ugyanis független attól, hogy a jelzett szava (pontosabban az őt tartalmazó főnévi csoport) határozott-e avagy sem. Ez abban is megnyilvánul, hogy kopulatív névelő használatos egyaránt határozott névelővel és nélküle, sőt főnevesedett melléknevek esetén is megmarad a kopulatív névelő, de az ilyen szónak ugyanúgy fel kell vennie a határozott névelőt, ha határozott helyzetbe kerül. Ebben a tekintetben ez inkább az albán artikulusra hasonlít, amely nem fejez ki sem határozottságot, sem határozatlanságot, hanem tkp. egy szövegkörnyezetben álló főnév zéródeterminátoraként szolgál (azaz mindig kell, ha az adott főnévvel nem áll más determinátor, pl. mutató névmás, számnév stb.) Ugyanígy az albánban a kopulatív névelő egy zéróelem, amely azt mutatja, hogy az adott szót szövegkörnyezetben melléknévként (birtokos jelzőként) használjuk. Ha a kopulatív névelő elmarad egy melléknév elől, akkor az adott melléknév határozó lesz, vagyis azt is mondhantnánk, hogy az albánban a határozók jelöletlenek és a melléknevek jelöltek. (A mellékneveknek van egy osztálya, az ún. "képzett melléknevek", amelyek mindig kopulatív melléknév nélkül állnak. Tipikusian ilyenek pl. a helynevekből képzett lakosnévi melléknevek.)
Az albán kopulatív artikulus legfőbb feledata egyébként a nem, a szám és az eset jelölése, ebben pl. a némettel, ill. a franciával mutat rokonságot, ahol szintén a jelző, ill. a névelő az a nyelvtani elem, amely inkább kifejezi a nemet, a számot és (a németben) az esetet. Ezen nyelvekben pl. a határozatlan névelő a magyarnál kiterjedtebb használata éppen azzal magyarázható, hogy e jelölő szerep miatt van szükség rá. (Nem is tudok hrtelen olyan esetet, amikor a franciában nem kell [egyes számban] használni a három névelő -- határozott, határozatlan, részelő -- egyikét.)
Párhuzamként hozható a balti és szláv nyelvek "hosszú" mellékneve, amely tkp. nem más, mint az eredeti melléknév és egy mutatónévmás kapcsolata, majd összeforrása (pl. orosz rövid mn.: (ja) dolzsen 'köteles (vagyok)', hosszú mn.: (ja) dolzsnüj 'kellő, megfelelő (vagyok)'). Figyelemreméltó, hogy ez is a jelző és a jelzett szó között áll, azonban minthogy a balti-szláv nyelvekben -- az albánnal és a románnal ellenétében -- a jelző megelőzi a jelzett szót, így ez a "plusz" elem a melléknév után és nem elé kerül. Egyébként a "hosszú" melléknév szerepe is hasonló az albán-román rendszeréhez: egyrészt "jelzősíteni, melléknevesíteni" az alapszót egyrészt a rövid mellékneveket folytató határozóktól, másrészt a homoním főnevektől megkülönböztetendő, másrészt "megerősíteni" az esetvégződési rendszert, harmadrészt (ez a románnal párhuzamos) "kiemelő" jelzővé tenni (az a funkciója a hosszú mellékneveknek csak néhány szláv nyelvben maradt meg).
Ami pedig a felszínt illeti: a leghasonlóbb elem talán a perzsa -- ill. más iráni nyelvekre is jellemző -- ezafé (ezafet), vagyis pl. a Mazar-i-Sarif városnévben lévő i (más dialektusokban: e). Ez az ezafé egy kötelező elem, amely egy rész főnévi csoporthoz járul, ha bővül (azaz jelző vagy birtokos követi). Pl. sag 'kutya' + sefid 'fehér' > /(sag)-e sefid/ = sag-e sefid 'fehér kutya' + bozorg 'nagy' > /((sag)-e sefid)-e bozorg/ ( sag-e sefid-e bozorg 'nagy fehér kutya'. Fontos tudnui, hogy az Atatürk előtti oszmán-török nyelvet igen erőteljesen befolyásolta a persze, így a régi török nyelv is használt ezafét, ez tehát akár erősítőleg is hathatott az albán tendenciákra. Az is megfigyelhető, hogy a perzsában is követi a jelző a jelzett szót, így ilyen konstrukció csak ilyen szórend mellett képzelhető el, ui. ez kopulatív elem, tehát kötő funkciója van, így mindenképp a jelző és a jelzett szó közt kell állnia. Így még inkább igaz az, hogy a fordított szórend esetén ugyanez található meg a balti és szláv nyelvekben. Az, hogy ez utóbbi nyelvekben a kopulatív elem rag lett, az nem számít, mivel e nyelvekben az előragok nem elterjedtek, így az elöl álló elemek sokkal inkább megőrzik önállóságát, mint a gyakori utóragokkal kapcsolódó elemek.
Végezetül, ha a görögöt elfogadjuk analógiának, akkor a magyarban is van ilyen: hátravetett jelző, azaz értelmező esetén a determináns ugyanis análunk is megismétlődik, vö. Kérek egy almát, egy pirosat. ill. Látom az almát, a pirosat.
> A szkíta és szarmata nyelvről lehet valami biztosat tudni egyáltalán? Valami nyelvemlék maradt fenn utánuk? Melyik nyelvcsaládba sorolható?
A válasz egy szintje ez: Maguk a szkíták, mitn szkíták nem hagytak maguk után nyelvemléket, pusztán a különböző auktoroknál fennmaradt neveik jelenthetnek kiindulópontot. Azonban a szkítákat a tudomány a szakákkal azonosítja. Ez utóbbiak iráni nyelvet beszélők voltak, és hagytak nyelvemléket maguk után (bővebben pl. a Világ nyelveiben).
A válasz másik szintje ez: A szkíták, ahogy Hérodotosznál is megjelennek már vlsz. egy törzsszövetség voltak, különféle etnikumokból összeállva. Így vlsz. nyelvileg is heterogének voltak.
A válasz harmadik szinte ez: itt ne beszéljünk erről, mert előbb-utóbb megjelenik itt valaki, aki bejelenti, hogy a szkíták magyarul beszéltek... A vonatkozó "szaktopik" ez:
Van egy érdekes főnévi igeneves szerkezet a spanyol (és az olasz, talán portugál és francia?) nyelvekben is. Ez pedig az egyszerű jövő idő, a Futuro Simple képzése.
Ez az igeidő eredetileg így áll össze: infinitivus + haber ('bírni') segédige ragozott alakja .
Pl. a spanyol amar igével.
Amar + he = amaré
Amar + has = amarás
Amar + ha = amará
Amar + hemos = amaremos
Amar + habéis = amaréis
Amar + han = amarán.
Figyelem! A hangsúly mindig a segédige ragozott alakján van. Ma már ezt a szerkezetet minden esetben egybe írjuk és csak az élő beszéfdben is egy szóként ejtendő.
Az elsõ rész szerintem is így van, de a ragozásra egész másképp emlékszem (igaz, régrõl): amar, amares, amar, amarmos, amardes, amarem vagyis e.sz. 3. és 1. személyben megegyezik a személytelen fõnévi igenévvel.
Az újabb nyelvtanok szerint, melyek a mondatok struktúráját elemzi, nem a főnévi igenév kapja a ragot, hanem a főnévi csoport. E csoport végén található elem kapja a ragot, s ez a csoport akár egyelemes is lehet.
"a portugál nyelv eme sajátosságáról már én is hallottam. Pl. amar-nos - szeretnünk, amar-os - szeretnetek stb. "
Dios mío, caramba! Hay moros en la costa! Que habla, hombre?
Ez nem a főnévi igenév ragozott alakja, amire eguzki rákérdezett, hanem a főnévi igenév és mögé tett ragozott (tárgyesetben álló) személyes névmás összetétele.
Hopp! Megjelenek, ha már valahol meg lettem idézve. :o)
Glottokronológia.
Lehet tudni, hogy melyik az a 200 szó és pontosan miért? Egy 100 szavast Bynonnál már olvastam, s tudom, hogy alapszavak. De ki és mi alapján dönti el, hogy melyik? Miért csak szavak, miért nincsenek benne nyelvtani elemek is, esetleg egyéb nyelvi összehasonlítanivalók?
1. Én is úgy tudom. A portugálban a kötõmód jövõ idejû ragozással egyezik meg (rendes esetben), talán abból alakult ki, de talán vissza is hatott amarra.
2. Szerintem késõbbi átvételek, Ötszáz év megszállás (vagy mi) elég volt rá. A dükkân tutira, mert arab szó. A bolgár (és a makedón) tényleg nem ragoz névszót. Nyomok azért vannak. Pl. állítólag valamilyen szinten (tájnyelvi? régies?) megmaradt az élõ hímnemûek tárgyesete, de lehet, hogy csak neveknél, pl. Ивана. Vagy ilyen nyoma még a birtokos esetnek a számnevek utáni -и helyetti -a többesszám, pl. три јунака (ez makedónul van). (Jé, de gyanúsan hasonlít a ciğer a zsigerre...)
3. A héberben és az arabban a melléknév (ami mindig(?) a fõnév után van) határozottságban ("névelõsségben") megegyezik a fõnévvel. Az ógörögben, ha a melléknév a fõnév után áll, akkor mindkettõ elõtt van (vagy nincs) névelõ, de ha elõtte, akkor csak az elõtt. Az albánban is a fõnévvel való egyeztetés folytán van a melléknévnek névelõje? Ja, mintha az albánban végartikulus (is) lenne..
1: A főnévi igenév ragozása: a portugál nyelv eme sajátosságáról már én is hallottam. Pl. amar-nos - szeretnünk, amar-os - szeretnetek stb. Szerintem ez a portugálban későbbi fejlemény, de persze az is lehet, hogy valami rendkívül ősi, még ismeretlen szubsztrátumhatás. Talán valami portugálos tudna erre a dologra bővebben reagálni.
2: A bolgár nyelv: a bolgár nyelvből a főnévragozás gyakorlatilag eltűnt, ahogy te is írod, de ez is hosszú történelmi folyamat eredménye. A bolgárral igen közeli rokon makedón nyelv néhány északi nyelvjárásában például még kimutathatóak a főnévragozás maradványai. Hogy a bolgár nyelv a többi szláv nyelvvel ellentétes ilyen irányú fejlődése mögött milyen erők állnak, arra nem tudok válaszolni. Egyébként az indoeurópai nyelvcsaládon belül a germán és a latin nyelvekre szinte egyöntetűen jellemző, hogy vagy teljesen feladták vagy nagyon leegyszerűsítették a névragozást, elöljárós (prepozíciós) rendszerrel helyettesítve azt. Úgy tudom, hogy a görög, a kelta és más ie. nyelvek is egyszerűsítettek a névragozáson a korábbi (ősibb) állapothoz képest. Lehet, hogy ez a tendencia érvényesül a bolgárban is.
A bolgárok valóban úgy "alakultak" ki, hogy egy onogur török nép, az ún. dunai bolgárok (ómagyarul nándorok) beolvadtak a szláv nyelvű tömegekbe. Az onogurok Aszparich kán vezetésével 681 körül költöztek az Al-Dunához, az uralkodó réteg sokáig török személyneveket viselt. Az első szláv nevű bolgár kán 820-830 körül lépett trónra, ha jól emlékszem. Nyelvészek is a IX. századra teszik az onogurok teljes elszlávosodását. Nem szabad azonban azt sem elfelejteni, hogy a bolgárok mintegy 500 évig az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartoztak (1383 - Szófia eleste, 1885 - Kelet-Rumélia felszabadulása), ahonnan szintén rengeteg szó került a nyelvükbe. Szerintem az általad fölhozott példák az oszmán-törökből kerülhettek a bolgárba. Az oszmán török nyelv a török nyelvcsalád más ágába tartozik, mint az onogur tartozott. Oszmán török - z-török vagy köztörök, azon belül oguz ág, onogur - r-török vagy bolgár-török vagy csuvasos török.
3: Az albán nyelv: bevallom őszintén, hogy az albán nyelvet kevésbé ismerem. Régészeti és antropológiai oldalról megközelítve a dolgot, a legújabb kutatások szerint az albánok a Nyugat-Balkán őslakosságának maradékainak tekinthetők és a nyelvükön kívül szinte semmi közük nincs az indoeurópaiakhoz. Az illírekhez sem. Az illírek a Keleti-Alpokból és a magyar Dunántúlról származó harcias indoeurópai nyelvű harcosok, hajósok és kereskedők voltak, akik Kr.e. 1.300 és Kr.e. 900 körül meghódították a Balkán északnyugati fertályát is. Az albánok ősei ekkor már itt éltek. Hogy az albánok kitől és mikor vették fel az indoeurópai nyelvüket, nincs bizonyítva, csak valószínűsíthető, hogy az illírektől. Egyébként az albánban és a románban kimutatható egy közös, ún. balkáni szubsztrátum, amely a szókincs egy sajátos részét jellemzi (főleg a hegyi pásztorkodással és a primitív földműveléssel kapcsolatos szavak), ill. kiterjed néhány nyelvtani jelenségre is (nincs főnévi igenév, a főnevet sufixummal teszi határozottá). A románok ősei a nem dako-román elveket valló régészek és történészek szerint a mai Macedónia környékéről származhattak, tehát az albánok tőszomszédai voltak. Az albánok másik közeli rokonai a crnagorácok, akik szláv nyelvük ellenére embertani szempopntból a Nyugat-Balkán őslakosságához tartoznak (javaslom Kiszely István: A Föld népei sorozat 1. kötetét, Európát elovasásra).
A 4. kérdésedre válaszolva, szerintem a gottokronológia alapelve úgy-ahogy van hibás.
A nyelvet, ill. az alapszókészletet ugyanis statikusan változó rendszernek fogja fel, ami nem igaz. A nyelv szókészlete dinamikusan változik, egyes időszakokban jobban megállapodik a szókészlet, míg más időszakokban gyorsabban változik, több új elemet vesz fel. A gottokronológia viszont feltételezi, hogy egy nyelv - függetlenül a történelmi körülményektől - 1000 év alatt egységesen alapszókincsének 14 %-át elveszti. SZVSZ ez egy épületes baromság, amit néhány európai nyelv elemzése alapján határoztak meg, figyelmen kívül hagyva azt az alapvető tényt, hogy a nyelvek nagy többsége nem az indoeurópai nyelvekre jellemző történelmi és egyéb társadalmi viszonyok között fejlődött.
Néhány ellenpélda a gottokronológia ellen:
az angol nyelv őse, az óangol (Old English) két északi-tengeri germán nyelvjárás, az ún. anglofríz és az alsószász ötvöződéséből keletkezett a Kr.u. V-VIII. században. Ez az óangol vagy más néven angolszász (Anglo-Saxon) nyelv ehte germán nyelv volt, annak szinte minden jellegzetességével (flektáló ige- és névragozás, három nem, négy vagy öt eset stb.). A szókészlet szinte 100 %-ban germán volt, eltekintve néhány latin és görög jövevényszótól, ami főleg a keresztény kultúra átvétele révén került a nyelvbe. Ez a nyelv a saját belső törvényei szerint fejlődött egészen Kr. u. 1066-ig, amikor is jött a normann hódítás. Nemcsak a nép, de a nyelv is normann uralom alá került. A normann nyelvi hatás annyira erős volt, hogy normann (tkp. francia) szavak tömkelege került az óangol nyelvbe, kb. két-háromszáz év alatt teljesen átformálva annak szókészletét. Francia szavak még az alapszókincsbe is bekerültek. Számottevően leegyszerűsödött az ige- és névragozás is, de ez a gottokronológia szempontjából érdektelen. A mai angol nyelv szókincsének mindössze 20 %-a germán eredetű, a többi túlnyomórészt latin és francia, de a világ szinte minden nyelvéből találhatók benne szóátvételek.
Namost felteszem a kérdést, ha nincs a normann invázió, akkor most hogy alakult volna az angol nyelv szókészletének összetétele.
A másik meg az, hogy egyes nyelvek (és kultúrák) eleve hajlamosak idegen szavak átvételére (pl. angol), míg más nyelvek inkább új szót képeznek képzővel vagy összetétellel átvétel helyett (pl. német).
Pl. társadalom - angol society (átvétel latinból, ill. franciából) - német die Gesellschaft (szóképzés germán elemekből).
Hasonló időszakok a magyar nyelv történetében is voltak, pl. amikor az államalapítás kora környékén a kereszténység terjedésével egy csomó idegen szót vettünk át a latinból, németből és szláv nyelvjárásokból. A reformkorban, a nyelvújítás korában viszont inkább magyar elemekből képeztünk új szavakat mind képzéssel, mind összetétellel.
Az amerind nyelvek fejlődésére meg SZVSZ végképp hibás dolog a gottokronológia módszerét alkalmazni, mert az amerikai kontinensen hiányoztak az Európát jellemző nyelvi egységesítő folyamatok, az amerind nyelvek többsége a saját belső törvényszerűségei alapján fejlődött.
Egyébként az algonkin és a szelis nyelvcsalád rokonságának gondolatát sem osztja minden kutató.
Na jól kifüstölögtem magam szegény Swadesh ellen...
A 3. kérdésedre a válasz: nem egyedülálló jelenség, pl. a klasszikus héberben is névelőt kap a melléknév, ha nem predikatív szerepben áll. (Feltételezem, más nyelvekben is megjelenik a határozottsági egyeztetés a fej és a modifájer:) között).
A 4. kérdésre:a glottokr. azt vizsgálja, hogy mikor vált el egymástól két rokon nyelv, és az ún. lexikostatisztikát használja. Veszik az alapszókincs egy részét (100, ill. ha jól emlékszem később 200 szót), és megnézik, hogy ebben mekkora a rokon szavak aránya (figyelmbe véve hangváltozásokat stb.) Minél nagyobb a nem-rokon szavak aránya, annál régebben vált el egymástól a két nyelv. (Kiszámolták a neolatin nyelvek alapján, hogy hány százaléknyi csökkenés várható 1000 év alatt és ehhez viszonyítottak.) A módszer egyébként nem túl megbízható, sok ellenérv van rá.
Négy különböző dolog felől érdeklődnék, valamennyi nyelvészettel kapcsolatos. Várom a hozzászólásokat, véleményeket; cáfolatokat vagy megerősítéseket egyaránt!
1: A főnévi igenév ragozása: A magyar nyelvben lehet ragozni a főnévi igenevet; aludnunk kell, mennie kell stb. Egyszer egy nyelvtan órán a tanár azt mondta, hogy Európában egyedül a portugál nyelv bír még ilyen sajátossággal. Valóban így van?
2: A bolgár nyelv: Valahol azt hallottam, hogy a bolgár nyelvből szinte teljesen hiányzik a főnévragozás, ami egyébként a szláv nyelvekre nagyon is jellemző. A bolgárok valaha egy türk nép volt, akik később a mai Bulgária területére érkezve beleolvadtak az ottani szláv lakosságba, átvéve a nyelvüket. Számos török jövevényszavuk van, bár ezek lehet, hogy már a későbbi átvételek és nem szubsztrátum jellegűek. Pl:
Bolgár Török
бъбрек böbrek vese
магданоз maydanoz petrezselyem
бял дроб akciğer tüdő "fehér szerv"????
черен дроб karaciğer máj "fekete szerv" ????
дюкян dükkân bolt
елмаз elmas gyémánt
джам cam üveg (anyag)
És még lehetne folytatni. Persze félreértés ne essék, a bolgár nyelv kétségtelenül szláv nyelv, engem csak ez a főnévragozási dolog érdekelne.
3: Az albán nyelv: Az albán nyelvnek van egy sajátossága, mégpedig az, hogy a mellékneveknek is van névelőjük:
fekete: i zi,
mély: i thellë,
száraz:i thatë,
fehér:i bardhë,
hideg:i ftohtë,
éhes:i uritur,
új:i ri. stb.
Szeretném tudni, hogy ez mennyiben egyedülálló jelenség (vszeg nem az, csak én nem tudok róla...) a nyelvek körében, főleg Európában. Az albán egyébként alapszókészletének csupán 8%-át őrizte meg, a többi latin, török és szláv. Lehet, hogy az albánok ősei nem IE nyelvet beszéltek, de ellentétben pl. a baszkokkal ők nem tudtak ellenállni az IE nyelvek hatásainak, és nyelvük fokozatosan IE jelleget vett fel. Ez a 8% az ősi állapotot tükrözheti.
Egyes történészek szerint az albánok az illírek leszármazottai, tkp. egyfajta maradványnép Európában.
4: Glottokronológia:
Egyik könyvemben ez áll: "Morris Swadesh (am. nyelvész) glottokronológiai módszerekkel megállapítja, hogy a szelis nyelvek mintegy 3000 éve váltak el az algonkin nyelvektől".
Kíváncsi vagyok, mik lehetnek ezek a módszerek, hogyan képes valaki egy ilyen vizsgálatot elvégezni? Tekintettel arra, hogy ezek az indiánok semmiféle írásos emlékekkel nem rendelkeztek, hisz nem volt írásbeliségük, így a kutató(k) csak abban az időben (20. sz. eleje) beszélt élő nyelvre támaszkodhattak mint kutatandó forrásanyagra. Vagy ez elegendő egy nyelv vagy nyelvek ősi állapotának úgymond rekonstruálásához? Hiszen itt erről van szó! Sajnos hiányosak az ismereteim a glottokronológiával kapcsolatban, talán a szavak fejlődésmenetét vizsgálja? De milyen alapon?
Gyermekkoromban sok indiános könyvet olvastam és indiános filmet néztem. Később már komolyabb könyveket is forgattam, ismeretterjesztőt és tudományost is.
Nagyon érdekelt és még érdekel ma is auz őshonos amerikaiak kultúrája.
Különösen az észak-amerikai síksági (Plains) indiánokkal és a keleti erdővidék (Woodlands) törzseivel foglalkoztam sokat.
A lakota nyelv akkor tetszett meg igazán, amikor először megnéztem a Farkasokkal táncoló című filmet. Egyébként van egy Lakota hold (Lakota Moon) című film is, ahol részben szintén lakota nyelven beszélnek.
A lakota nyelvet az említett filmek alapján kellemes hangzásúnak és fenségesnek találtam, de ez nyilvánvalóan szubjektív és nem tudományos vélemény.
Nem szeretnék LvT nevében beszélni, de a poliszintetikus és az inkorporáló nem ugynanaz. A poliszintetikus - némi egyszerűsítéssel - annyit jelent, hogy a szavak sok morfémából épülnek fel, bizonyos mértékig tehát a magyar is poliszintetikus (nincs meghúzva a határ, hogy 6 morfémától felfelé, vagy ilyesmi:)).
Az inkorporáló nyelvek pedig bizonyos mondattani összetevőket, pl. a tárgyat "beépítik" az igébe, tehát ezek egy szót fognak alkotni, amelyben a tárgy valamiféle affixumként jelenik meg.
Valóban, egyet értek veled, viszonylag nagy biztonsággal állapíthatók meg az ide tartozó nyelvek. Én még a következő kiegészítést mellékelném hozzá:
A mandan (menden) nyelv hovatartozása bizonytalan, vagy crow-hidatsa, vagy Mississippi-völgy. Talán egyfajta átmenet a két nyelvcsoport között. A Mississippi-völgyi csoport további három ágra oszlik:
Csivere-Winnebagó: 2 nyelv tartozik ide: iowa-oto-missouri; három különböző törzs megközelítőleg ugyanazt a nyelvet beszélte, (a múlt idő sajnos helyénvaló), illetve a winnebagó (hocák) nyelv, melyet a Michigan-tó nyugati partján beszéltek a prekolumbián időkben; és még néhány idős felnőtt napjainkban.
Siouan proper, Ezt már kitárgyaltuk részletesen;
Dhegiha: 4 nyelv:omaha-ponka, kansza, osage, quapaw, ez utóbbi törzs tkp. a mai Arkansas állam őslakói.
Egy kérdés: a számtalan indián nyelv közül miért pont a lakotát választottad, mint lingvisztikai érdekességet?
1) Catawba (katauba), ami gyakorlatilag kihalt, valaha Észak-Karolinában beszélték (max. 10 ezren)
2) A Proper Siouan (tulajdonképpeni sziú) ágba tartozik az összes többi nyelv.
A Proper Siouan ág is több nyelvcsoportra bontható:
1) Keleti csoport (ofo, wiloxi, hochankara stb.)
2) Mississippi-völgyi csoport
3) Missouri-völgyi csoport
A Mississippi-völgyi csoportba tartoznak a dakota, az omaha-oto és a ponka-kansa nyelvek. A dakota alcsoporton belül van dakota, nakota (nakoda) és lakotanyelvjárás vagy területi változat. A stoney/assiniboine szinonímák, magyarul azt jelenti, hogy "kő-indiánok". Tkp. az algonkin nyelvű szomszédaik nevezték assziniboinnak, azaz "kövekkel főzőknek" a nakotákat, tőlük angolosítottak a fehér telepesek stoney-ra. Tehát a nakoda/nakota/ assiniboine/stoney azonos jelentésű szavaknak tekinthetők.
Én úgy tudom, hogy ma a lakota változatot beszélik a legtöbben, de a statisztikák szerintem pontatlanok. Nagyon erős az angol előretörése, főleg a fiatal nemzedékek és a gyerekek körében. A lakota gyerekek többségének ma már angol az anyanyelve és a lakotát "második" nyelvként, tehát majdnem hogy idegen nyelvként tanulják. Van lakota nyelvű újság- és könyvkiadás, ill. rádió is, de az angol térnyerését ezzel sem sikerül jelentősen lelassítani.
Ami a varjút illeti, az a hidatsa (minnetaree) nyelvvel képezi a Missouri-völgyi csoportot. Összevetettem a lakotával, a szótövekben sok hasonlóságot fedeztem fel (legalább olyan messze van egymástól nyelvileg a két nyelv, mint pl. a román és a spanyol).
Egyébként a lakoták és a varjak a régi indián időkben halálos ellenségek voltak.
Sikerült összevetned a lakota és a varjú szavakat egymással? Ez az infixáló igeragozás nagyon érdekes!
Egy korábbi hozzászólásodra: Én úgy tudom a dakotát beszélik többen kb. 15000 a lakota pedig 6000. A nakoda vagy stoney az asszinbojn egy változata, de a nakota csak egy nyelvjárása a dakotának (ethnologue.com). Na akkor ez így most világos igaz? :-)
Azt tudod, hogy a Kanári-szigetek rejtélyes őslakói, a guancsok is berber nyelvet beszéltek. Állítólag. Csak érdekességképpen említem.
A lakota nyelv igeragoztása alapvetően prefixáló jellegű, tehát a számot és személyt jelölő személyi igeragok prefixumként a szó töve elé járulnak (pl. ate - enni, wate - eszem).
Néhány rendhagyó ragozású igénél azonban a személyi igerag a szótő belsejébe (!!!) kerül: pl. máni - menni, járni (gyalog), mawáni - megyek, járok. Ezeknél a rendhagyó töveknél a szótő önmagában nem bontható szét két önááló morfémára, tehát a példánál maradva a ma- és ani morfémáknak önállóan nincs ilyen értelmű (járással, gyaloglással kapcsolatos) jelentésük. Bár az éppen elképzelhető, hogy a máni ige eredetileg összetett szó volt, csak az összetétel részeinek eredeti jelentése később elmosódot.
2) A főnévképzés prefixáló és suffixáló egyaránt lehet:
A lakota főnévképző rendszere viszonylag gazdag. Egyes képzők prefixum, mások suffixum jellegűek (megszabott, hogy melyik képző kerülhet a szótő elé, melyik mögé). Egy szótőhöz több főnévképző is járulhat. Néhány példa:
Egy másik topikon (Kik voltak a kelták?) a kelták eredetével foglalkozunk.
Egy Írország útikönyvben (!) azt olvastam a kelták eredetéről, hogy indoeurópaiak és észak-afrikai eredetű, a berberekhez hasonló kultúrájú hamiták leszármazottai.
Ennek a hamita dolognak van-e valami alapja és ha igen, nyelvileg kimutatható-e hamita szubsztrátum vagy hatás a kelta nyelvekben? Ha igen, melyik csoportban inkább: a gaelben vagy a kymraegben (britonban)?