A két sebesülése stimmel,csak a sorrendet cserélted fel. Veszprémbe a lábán sebesült,majd németországi kórházból megszökve visszatér Veszprémbe,és újra bevetésekre megy A második sebesülése ami a Duna feletti lelövése volt ahol súlyosa megégett már csak a háború után gyógyult.
Tobak Tibor
NSZ • 2003. március 4. • Szerző: V. S.
(Ez a tábla Óbudán, a Szőlő utca 82. számú ház bejárata mellett látható. A pilóta egyike volt azoknak, akik az 1944-ben felállított 101. honi vadászrepülő-osztály tagjaként egyenlőtlen harcot vívtak az amerikai nehézbombázó-kötelékekkel és az azokat kísérő vadászokkal. Tobak Tibor öt légi győzelmet ért el, kétszer megsebesült.
A családi hagyományokat követve az 1921-ben született Tobak Tibor számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy édesapjához hasonlóan katonatiszt lesz. Némi sportrepülői múlttal a háta mögött jelentkezett a kassai repülőakadémiára, ahol 1943-ban végzett, s hadnagyi rangba került a légierőhöz. Határtalan szerencsével élte túl első sebesülését, amikor a Duna fölött kigyulladt repülőgépéből az utolsó pillanatban sikerült kiugrania, s a folyóban kötött ki. Felgyógyulása után csatlakozott a már Ausztriába települt alakulatához. 1945 április 16-án a lábán megsebesült, ekkor a főhadnagy számára véget ért a háború. Amerikai hadifogságba esett, 1945 szeptemberében tért haza. Háborús tevékenységét kivizsgálták, és igazolták.
Alkalmi munkákból tartotta fenn családját, a repüléssel nem foglalkozhatott. Végül személyes ismeretsége révén a meteorológiai intézetnél helyezkedett el. Munkaköre szerint az időjárási előrejelzéseket továbbította a repülőterekre. Két évvel később az újraszervezett légierő igényt tartott tapasztalataira, behívták, Szolnokon lett oktató. Növendékei között olyanok is voltak, akik az első önálló repülésüket arra használták fel, hogy elhagyják az országot. Ezért felettesei őt, az egykori horthysta tisztet okolták. Édesanyja otthonából 1951. április 4-én vitte el egy fekete autó.
Felesége három éven át semmit sem tudott róla. Csak akkor kapta az első levelezőlapot a gyűjtőfogházból, s ekkor láthatta újra a férjét. A bírói ítélet nélkül fogva tartott katonatiszt 1956 kora nyarán szabadult. A repülésről nem is álmodhatott. Villanyszerelőként dolgozott. Első rehabilitációja alkalmából, 1957-ben csak annyit mondtak neki: bocsánat. A bíróság 1965-ben állapította meg: jogtalanul tartották fogva. Valójában csak 1989-ben rehabilitálták, s kapta meg ezredesi kinevezését.
Hetvenévesen keresni kezdte egykori bajtársait, tanítványait. Mintegy százan megalakították a Magyar Veterán Repülők Szövetségét. Tobak Tibor írni kezdett. Könyveket a háborús évekről és cikkeket a repülésről a Top Gun című lapban. Az orvosok nem engedélyezték számára a repülést, de be-bekéredzkedett a második ülésre egy-egy repülés erejéig. Egy ízben még egy MiG-gel is a levegőbe emelkedhetett. Ez volt az álma, és ez volt életében az utolsó repülése.
Két szenvedély segítette át a megpróbáltatásokon: a repülés és a velencei-tavi horgászás. 2001-ben bekövetkezett halála után hamvait repülőgépről szintén a Velencei-tóba szórták."
Mindenkinek, aki ismerte, biztosan fáj a halála, de hát erről mi a fenét írhatnánk?
Én innen tudtam meg előszőr, ennyi haszna azért volt a topiknak.
Egyébként miért nem hívod fel a Top Gun szerkesztőséget, ők szervezték régen néhány könyvének az értékesítését (hát ez egy elég szar mondat volt, de már fáradt vagyok).
De ha van infód a könyveiről, azt közkinccsé tehetnéd itt, megemlékezésnek sem volna utolsó.
Véletlenül kerültem el a Jetfly oldalaira, ahol megdöbbentem Tobak Tibor halálhírén. Azt hittem, ő soha nem halhat meg? Bárcsak most lehetőségem lenne megszorítani a kezét, és azt mondani: köszönöm! Köszönöm, hogy erőt adtál, tartást, példát mutattál, és elmélyítetted bennem a szeretetet, a szerelmet a repülés iránt. Köszönöm, hogy biztatás volt példád arra, hogy pénzt, időt nem kímélve ott legyek a repülőtéren és dolgozzak s néha-néha repüljek! Köszönöm, hogy ott voltál mögöttem az első egyedülinél, s amikor arra gondoltam egy-egy elrontott leszállásnál: mennyivel nehezebb volt Neked a sróffal a reptér körül, mint nekem itt szemlesütve...
Az első, talán utolsó könyv volt, amit úgy szétolvastam, hogy széthulltak a lapjai. Az első alkalom, amikor láttalak, ma már tudom: az utolsó is volt. Öreg voltál, de az arcod ragyogott, mint egy kamaszfiúé az első csók után: boldog voltál, hogy szólhattál hozzánk, fiatalokhoz. Én nem tülekedtem előre, talán még a szemed sarkában sem villantam meg soha, pedig 1990 óta vágytam rá, hogy hasonlítsak Hozzád.
Isten veled, Tobak Tibor, példaképem voltál!
