Keresés

Részletes keresés

Szasza0503 Creative Commons License 2019.10.03 0 0 44723

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

 

 

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

 

Szasza0503 Creative Commons License 2019.10.02 0 0 44722

RADNÓTI MIKLÓS: KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom csöndesen.

Két karomban ringatózol csöndesen. 

Két karodban gyermek vagyok, hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te, ha félek.

Két karommal átölellek s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.

Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

 

Szasza0503 Creative Commons License 2019.09.28 0 0 44721

Légy majd a támaszom

 

Légy majd a támaszom, ha egyszer megöregszem

Ha nehéz lesz a járás, s ráncos lesz két kezem

Légy akkor is támasz, ha egyszer nem emlékszem

Hogy reggel, vagy épp este, néked mit meséltem

 

Légy majd a támaszom, ha egy nap öreg leszek

Légy akkor is velem, mert nélküled elveszek

Légy az igaz barát, még ha vén is leszek

Kérlek, fogd a kezem, hisz mindig szerettelek

 

Légy majd a támaszom, ha hajam őszre fordul

Akkor is légy majd az, ha könnyem is kicsordul

Az idő lassan eljár, sajnos felettem is

De támaszom, csak Te légy, e borús időben is

 

Légy kérlek támaszom, minden körülményben

Akkor is légy velem, ha majd megéhezem

Légy akkor is velem, ha egyszer majd haldoklom

E kivált nehéz napon, ne kelljen csalódnom

 

Légy az én támaszom, mikor szólítalak

Ha az idő tépázta, barázdált arcomat

Megsimítod néha, mikor megihlettél

Súgd fülembe olykor, csak engem szerettél…

 

Légy az én támaszom, a Teremtőre kérlek

És ha majd betartod, csak is úgy ígérd meg

Majd egy nap meghalok, és felcsendül a zsoltár

Istennek azt vallom, hogy támaszom Te voltál…

(Eknéry Lakatos

 

Tulipántoss Creative Commons License 2019.09.28 0 0 44720

Ott voltam veled

 

Mikor hitedet vesztetted, én fogtam kezed.

Csendes magányodban is én szerettelek.

Nem vádoltalak, s nem szidtalak meg,

akkor sem, ha szíved eltévelyedett.

Kitartottam melletted, s ott voltam veled,

mikor láztól égő arcodon könnycsepp remegett,

s mikor homlokod gyöngyeit kín szárította,

mert lelked fájdalmát lelkem siratta.

Én mindig ott voltam, s ott leszek veled,

akármilyen mélyre égnek a parázsló sebek,

mert aki megtanulta mi a szeretet,

az megbocsát annak is ki ellenfele lett.

(Kun Magdolna)

Tulipántoss Creative Commons License 2019.09.27 0 0 44719

A fületlen bögre

 

Ma elmosogattam éppen este nyolcra,

Rakosgatom fel a bögréket a polcra.

Kettő van fületlen, de elölről szépek,

Egészen olyanok, mint a többi épek.

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni!

Mert hiszen töretlen használhatóságuk,

És csak szépséghiba ez a kis hibájuk.

 

Most az jut eszembe: sok felebarátom,

Hogyha képletesen fületleneknek látom,

Úgy teszem-e őket életem polcára,

Hogy ne lássak mindig arra a hibára?

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,

Mert csak ha így térek egykor nyugovóra,

Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,

Ahogy a bögréket rakosgattam itten:

A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

(Túrmezei Erzsébet)

Szasza0503 Creative Commons License 2019.09.27 0 0 44718

Szeressétek az öregeket!

(Szerző: Óbecsey István)

 

Nagyon szépen kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

A reszkető kezű ősz apákat,

A hajlott hátú jó anyákat.

A ráncos és eres kezeket,

Az elszürkült, sápadt szemeket.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

 

Simogassátok meg a deres fejeket,

Csókoljátok meg a ráncos kezeket.

Öleljétek meg az öregeket,

Adjatok nekik szeretet.

Szenvedtek Ők már eleget,

A vigasztalóik ti legyetek.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

 

Ne tegyétek Őket szük odúkba

Ne rakjátok Őket otthonokba.

Hallgassátok meg a panaszukat,

Enyhítsétek meg a bánatukat.

Legyen hozzájuk szép szavatok,

Legyen számukra mosolyotok.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

 

Ők is sokat küzdöttek értetek ,

Amíg fölnevelkedtetek.

Fáradtak Ők is eleget,

Hogy ti módosabbak legyetek.

Ők is elfogadtak titeket,

Mikor Isten Közéjük ültetett.

Azért én kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

 

Ha majd az örök szeretet

Elhívja Őket közületek,

Ti foglaljátok el helyüket,

Mert ti lesztek majd az öregek.

S mindazt, mit nekik tettetek,

Azt adják nektek a gyerekek.

Azért előre intelek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44717

Metzger Zsuzsanna

 

 

SZERETNÉK ANGYAL LENNI

 

Szeretnék angyalként az

emberek lelkébe látni,

egy pillanatra megérinteni őket,

s mélyen a szívükbe ásni.

Megőrizni mosolyukat,

s cserébe az enyémet adni,

átélni minden élményüket,

s őket nem szenvedni hagyni.

Átölelni őket, ha éppen

egyedül vannak,

csókot adni nekik,

de csak aki megérdemli annak.

Velük zokogni, s

örülni, amikor csak lehet,

hiszen ez a legtöbb,

amit egy angyal megtehet.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44716

Metz Terézia

 

 

HA ANYA LENNÉK (ANYÁK NAPJÁRA)

 

Anya szeretnék lenni,

a legkönnyebb neki.

Nem kell tanulni, iskolába menni,

nem parancsol neki senki.

 

Főz, mos, takarít, gyerekeket nevel.

Mi ez ahhoz képest, mit nekem tudni kell.

Nem mondja neki senki, hogy tanulj,

éli világát gondtalanul.

 

Ne csináld ezt, ne csináld azt,

nem fél, hogy holnap angol szódolgozat.

Neki nem kell tudni, hogy az egér emlősállat,

hogy a rágcsálók családjában a helye,

hosszú farka van, négy lába, testét szőr fedi be.

 

Neki mindezt nem kell tudnia, mert Ő anya.

A számítógéphez mentem az egeret megnézni,

a hosszú farok rendben, na de a többi?

Hogy fogok én ebből holnap felelni?

 

Hogy mondjam meg a tanító néninek,

aki ezt írta, nem látott még egeret.

Ha anya lennék, nem járnék iskolába,

s nem tudnám, milyen buta dolgokat tanítanak mostanába’.

 

Minden évben, mikor eljön ez a nap,

mit Anyák napjának hívnak,

sok-sok virággal, verssel

köszöntenének nagy-nagy szeretettel,

mint ahogy én most téged.

Ne vedd komolyan a szerepcserénket.

 

 

Sodrásban, 2010. [76-77.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44715

Metz Terézia

 

 

TAVASZI ZÁPOR

 

Szél borzolja a fákat,

susognak az árnyak.

Felhők szántják az eget,

a vihar közeleg.

 

Száraz szirmait nyújtogatja a virág,

a fű zöldje sárgára változott át.

Jöjj, életet adó eső, permetezd be szirmait,

és szomjas földet zöld pompa borít.

 

A szivárvány színpompában

hidat ver ég és föld között,

a nap sugarai táncot járnak

a híd íve fölött.

 

Árad a patak, vízben áll a rét,

az ég madarainak terített ebéd,

hosszú lábán a gólya keresi a békát, gyíkot,

csivitelő madársereg lepi el a csalitost.

 

Az esőcseppek – megannyi gyöngy – tükröződnek a fák levelén,

fürdőznek a nap sugarában, mint ékszergyűjtemény.

Szellő borzolja a fát,

mely – mint kényes kisasszony – lerázza gyöngysorát.

 

 

Sodrásban, 2010. [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44714

Mészöly Dezső

 

 

FÜGGŐKERT

 

Nékem akárki, mihelyt egyszer megereszti beszédét,

      rögtön elárulja, hol honos és gyökeres.

Hogyha dunántuliak szaporánn rövidittik a hangzót,

      s pattintják ügyesenn, ritmikusann a szavuk,

ráfülelek: ni, akár a bogárdi, csobánci rokonság!

      És ha a Kiskunság Pestre szakadt fiait

hallom a villamoson dörmögve, hibátlanul őzni:

      szentmiklósi tanyánk s nagypapa árnya kisért.

Majd ha a rengeteg E seregelve, pezsegve repes fel

      két utitársam közt, s ellepi árva fejem, –

lelkesedőn ütöm azt fel, nem mosolyogva felettek:

      mintha diák volnék, átölel újra Patak!

Hol vagyok én gyökeres? Buda, Kiskunság, a Dunántúl,

      sőt Szeged is, Patak is „pátria” egy kicsikét.

Mint Szemirámisz függőkertjei, zöld zuhatagként

      terjedek és lebegek: szélbe suhog gyökerem.

 

 

A mi nyelvünk, 1983 [325.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44713

Mészöly Dezső

 

 

ŐSZ A VÁR ALATT

 

Sárospatakon

 

A parton a sok görbe fa

megadta mind magát az ősznek.

Hullajtják sárga kincsüket,

s kopárabb egyre fönn az ág,

puhább itt lenn az őszi szőnyeg.

 

Hajnalban már köd áll a tájon,

s a ködben minden mélyen alszik.

Olyan nagy csönd van, szinte hallszik,

amint a víz a partra loccsan.

 

Csönd, őszi béke, ólmos álom.

A ködben alszik fönn a várrom

az álmos, ólmos altatóra…

S tán fönn a várban, egy mohos toronyban,

alszik, száz évig alszik Csipkerózsa.

 

 

Villon árnyékában [79-80.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44712

Mészáros Ferenc

 

 

CSILLAGHARMAT

 

Az a virág, amely a szívből nyílik

nem hervad el soha,

ahogy a szeretet sem pusztul el,

ha lélek az otthona.

 

Hiszen a szeretet nem más,

mint a lélekből sarjadt virág:

láthatatlan, és mégis érzed

rejtélyes illatát.

Láthatatlan. Csak akkor látni,

ha szemed mosolyog,

s felragyognak szirmai közt

csillagharmatok

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44711

Mészáros Erzsébet

 

 

PATAK

 

Szalad, szalad a fürge patak,

vízében mosdik a tavaszi nap.

Medrében élnek sokszínű kövek,

belenyújtóznak öreg gyökerek…

Csobog, locsog, vidáman nevet,

szelíden simogat benyúló kezet…

Tükrébe néznek habos fellegek,

s habjuk ledobva benne fürdenek…

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44710

Mészáros Erzsébet

 

 

VIHARFELHŐ KÖZELEG…

 

Földbe mosódott sűrű fátyol…

viharfelhőket tart a távol…

Sötétbe forduló fénytelen ég…

homályba vesző bús messzeség…

Széllel dacoló kortalan fák,

megsemmisülést váró világ…

Riadtan szárnyaló madarak,

fodrozódva táncoló tavak….

Sötéten fájó nehéz fellegek…

játszva birkózó vihar – gyermekek

A tavasz-égen lassan, komoran

… viharfelhő közeleg…

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44709

Mészáros Erzsébet

 

 

NYÁRI FELHŐ – JÁTÉK

 

A vízbe hullt egy

darabka ég,

ragyogó, sugárzó

nyári kék…

Napfény csillámlik,

játszva szikrázik,

tó vízén illan

a tünde fény.

            Habos felhőcske,

            puha kis párna,

            víztükrön játszik,

            égen a párja…

Nyár égről pottyant,

tó kékjén csobbant,

játékos kedvvel

vízparton koppant…

Kék vízen kék ég,

hullámzó kékség,

nyár-égi csillogó,

jókedvű szépség…

            Habos felhőcske,

            kis puha párna…

            ringatja vígan

            az égi párja…

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44708

Mester Tamás

 

 

NÉLKÜLED

 

Árnyék fény nélkül

Mondat szó nélkül

Tenger víz nélkül –

Ennyi vagyok nélküled én...

 

Dallam hang nélkül

Felhő szél nélkül

Erdő fák nélkül –

Ez lettem nélküled én...

 

Nézz rám, ismerj rám!

Némán szavak nélkül is értem már

 

Hogy Te is hiszel a mesékben

Hiszel ugyanúgy még talán

Ugye tudod mit ígértél? –

Hogy mindig rám találsz

Felismersz még, ha álmodban látsz

 

Minden nap fáradt lánggal ég Nélküled!

Egyedül meddig bírom még?

Minden nap várom hova sodor a szél,

De úgysem hiszem el,

Hogy igazán itt felejtettél

Amíg jót igérsz

Te jót remélsz

Hát lépj ki álmomból

Ahol régen élsz...

 

Jöjj el álmomból

Jöjj el vágyamból

Minden sóhajból

Angyal, akit nem láttam még

 

Minden harcomban, minden vad szóban

Minden arcomban ott vagy és csak tőled lesz szép

 

Nézz rám, ismerj rám

Némán, szavak nélkül is értem már

 

Hát legyen aki megvéd

Hát legyen aki rád vigyáz

Hát legyen aki elkísér

Aki érted mond imát

És mindig rád talál

Bármerre jársz....

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44707

Mester Attila

 

 

TÁJ

 

Ez itt a tanya vége,

innen már sehova,

lejt az út kubik-gödörre,

megáll, töpreng a fa.

 

Seregek vonultak erre,

hódítottak, szabadítottak,

keréknyomuk a fű belepte,

lovaik messze dobognak.

 

Utánuk csak a csend nagyobb.

 

Ez itt a tanya vége,

innen már sehova,

féreg ás, levél konyul a porba,

a világ hátsó udvara.

 

Lélek ha szabadul innen,

gyalog indul a mennybe,

pléhkrisztus szenved érte

feszítve deszka keresztre.

 

 

Hogy a virág megmaradjon [24-25.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44706

Méray Tibor

 

 

ÉBREDÉS SÖTÉTBEN

 

A számban még keserű ízek,

De hajnali négykor a csízek,

A feketerigók, a cinkék,

Rázendítenek. Egy picinykét

Aludnék még. De nem akar

Elcsitulni a zenekar.

Bezeng a csukott ablakon

És hallgatom. Nem alhatom.

Minden álmoknál kedvesebb,

Úgy vártam ezt az éneket.

 

Áldott-torkú fészekrakók,

Égnektörő fészeklakók!

Még hideg van: itt benn a kályha

Vigyáz az elpuhult lakásra,

És sötét van, a nap kerekje

Egy-két órával még keletre.

Mit nektek hideg és sötét!

Aki tudja az énekét,

Annak se csinált tűz, se kóta

Nem kell: ajkán szabad a nóta,

Az éjszakában látja meg

Az eljövendő fényeket

És a vérében izzanak

Örök tüzek és új nyarak.

 

Féreg-ölők, fióka-költők,

Ős dalosok, isteni költők!

Felébreszt, eltölt, szívenüt, –

De szép: igaz az énekük.

És úgy árad a könnyű szélben,

Mintha a hosszú, szörnyű télben

Faggyal s ölyvekkel is dacolva

Mindig ezt gyakorolták volna,

S mikor ki szívből megkezdi,

Tán még nehezebb – befejezni

Hajnaltól míg bealkonyul

Zeng megállíthatatlanul

A vidám dal és a panaszdal.

 

Innen tudom, hogy már tavasz van.

 

 

Irodalmi Ujság, 1956. május 12. [40-41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44705

Mentovics Éva

 

 

OTT, AHOL A VILÁG KENYEREI HÁLNAK…

 

Elaggott karokká váltak már az ágak,

rőt kincsei hullnak a megszökött nyárnak.

Felmarkolja hetykén egy őszi fuvallat,

s vágtat vélük messze, elhagyott utaknak…

 

elárvult padokra, kert rögére rakja,

édes anyaföldünk testét betakarva,

hogy alatta térjen téli szendergésre,

mert ha fagy lehel majd ismét hegyre, bércre,

 

vasfogával megmar, jégvirágot fakaszt,

elárvult kóróként reszket majd a haraszt.

A varjú is érzi, mintha vége lenne…

csapatostul szárnyal a kék végtelenbe.

 

Gyérülnek a lombok, s ott, kerengve, szállva

bucskázik a levél, le, az elmúlásba.

Még a fű is reszket, közeleg a veszte,

hogyha nem terít rá takarót az este.

 

De a hó még késik, csak a rőt lomb pereg,

elborítva parkot, szunnyadó kerteket,

szendergő magvait az őszi határnak,

ott, ahol a világ kenyerei hálnak.

 

 

Lelkek kicsi sugarai [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44704

Mentovics Éva

 

 

CSERMELYEK TÜKRÉBEN…

 

Lassan már lankad a tél ölelése,

gyengülő karjai lagymatagok,

sóhaja már csak a múlt töredéke,

álmodó rétre se hint le fagyot.

 

Hogyha az égbolt ébredő pírja

csókjával szánt majd a hűs bérceken,

visszanéz álmosan, könnyezve, sírva,

hegycsúcsok ormáról int félszegen.

 

Reszketve ténfereg úttalan úton,

roskatag hófala földre rogyott,

álmosan pendít a szélhárfa-húron –

haldokló jégcsapok könnye potyog.

 

Reggel, ha bókol a hóvirág szirma,

elszunnyad búsan a bokrok alatt,

naptárunk lassan a márciust írja,

Józsefet várja s a zsongó tavaszt.

 

Tölgyesek, bükkösök nyújtóznak egyre,

hófehér csipkéjük férce szakad,

Nap fénye kúszik fel lassan a hegyre,

enyhülve húzódik félre a fagy.

 

Eldobva szélfútta, hófehér ingét

felsóhajt álmából végre a tölgy,

mókus az odvából félve tekint szét,

párhívó trillától éled a völgy.

 

Csermelyek tükrében fürdik a hajnal,

langy szellő surran a dombokon át,

pajkosan játszik a felhő a Nappal,

pitypangok ernyője hint rokolyát.

 

 

Sodrásban, 2010. [74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44703

Mentovics Éva

 

 

SZÍVEMHEZ NŐTT…

 

Szívemhez nőtt e táj.

A mandulaágat borzoló kikelet,

nárciszokkal átszőtt ágyások, ligetek,

omladozó támfal egy ősi vár fokán,

anyák napi könnycsepp a nyíló orgonán,

a part, a tér, a domb, nyárfán a vattahó,

hullámzó rét ölén tűzvirág-takaró,

cikázó lepketánc a jácintok felett,

békadaltól harsogó, sarjadzó berek…

 

Szívemhez nőtt e táj.

Azúrkéken rebbenő hajnal friss dala,

út menti csalitos, a hársak illata,

Péter-Pál táján az aranyló asztagok,

szürkemarhacsorda, mely békén andalog,

úszó csobbanása, a könnyed, játszi fény,

hullám lüktetése tavunk lágy szívén,

víz selymében fürdő, tündöklő nyári Nap,

apátsági mise, templomi áhítat…

 

Szívemhez nőtt e táj.

A sétánynál őrködő zizzenő platán,

utolsó üzenet egy régi kopjafán,

a sárguló tölgyes, a nyúlánk nyárfasor,

szomorkodó fűz, mely a partra ráhajol,

napsütötte lankák, az őszülő berek,

számtalan kis patak, források és erek,

kéregető hattyúk, reppenő vadréce,

a nádasban fészkek, az ég alatt vércse…

 

Szívemhez nőtt e táj.

Ünnepnapi asztalok fűszeres bora,

fakutya, szánkózás, csillanó korcsolya,

szikrázó jégpáncél a nyugvó tó fölött,

a fátyollá szétfoszló lomha, rest ködök,

dunna alatt búvó, álmodó téli fák,

ódon pincék szemén bimbózó jégvirág,

hófehér, tiszta csend, beszédes hallgatás,

mélyben alvó élet, a víz alatti sás.

 

Szívemhez nőtt e táj,

szinte már otthonom…

egy halványkék mosoly

a földrajzatlaszon.

 

 

Sodrásban, 2010. [72-73.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44702

Mentes Mihály

 

 

ENGEMET ISTEN SZERET

 

Akit az emberek szeretnek,

Addig él,

Míg minden hű szívet el nem temetnek.

 

Akit a nemzetek szeretnek,

Addig él,

Míg a nemzetben új fiak születnek.

 

Bár a földön senki ne szeressen,

Örökre élek,

Mert szeret engemet az örök Isten.

 

 

A szó ünnepe [105.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44701

Mentes Mihály

 

 

SZERETET

 

Ha éhezőt látsz, adni kell.

Ha panaszt hallasz, hallgatni kell.

 

Könnyeket szépen letörölni.

Aki okozza, megpörölni.

 

Szenvedőket megvígasztalni:

Legalább akarni.

 

Lecsitítani a lázadókat;

Korbácsolni a korbácsolókat.

 

Minden sebbel, ha új, ha régi,

Vele sajogni, vele égni.

 

Ha nem tud a bú máson nevetni:

Magad bohócnak odavetni.

 

Ha a hullámok magasra csapnak:

Bedobni magad áldozatnak.

 

Köszönetet sohasem várni,

De hálának átkot találni.

 

És mégis: senkit meg nem ölni.

És mégis: senkit nem gyűlölni.

 

S ha a nép kereszten veszt el,

Mondani: így halt meg a Mester.

 

 

Katolikus költők antológiája [168-169.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44700

Mentes Mihály

 

 

Ó JÓ VAGY, URAM…

 

(Gratias agimus Tibi propter magnam gloriam Tuam)

 

Ó jó vagy, Uram: kincses gazdagságod,

Mint telt medence hűs vize, kiárad.

Lelkemre ömlik, füröszt kegyelemben,

Áldott magadban, csoda-életedben.

S hogy irigyek, gonoszok meg ne lássák,

Titokban adod magad-áradását.

S mig sajnálnak, milyen koldus vagyok:

Lelkemen fényes koronád ragyog.

 

Ó, de nem azért áldalak, Uram,

Nem ezért mondok hálát nevednek.

Ha koldus volnék csakugyan

S nem karjaidban játszó gyermek,

Ha nem várna rám más örökség,

(Szeretet, jóság, öröm, élet)

Csak koldushalál árokparton:

Ott is, akkor is dicsérnélek.

S amig szivemben élet van még

És értelmemben gondolat,

S amig ajkam dadogni tudna,

Én egyre-egyre hálát adnék

Azért, hogy vagy, Uram.

 

Ó a szemem olyan igen gyenge,

Olyan szegény ragyogó szinekben.

S szegény gyarló ember-eszem,

Akármilyen merész,

Hiába minden vakmerés,

El nem juthat a közeledbe,

Bele nem láthat csoda-titkaidba:

Porban kell kúsznia remegve.

 

És mégis. Ami a messze végtelenség

Titkos fényéből lelkemre sugárzik,

Feledteti, homályba vonja

A teremtés minden csodáit.

S mig nevedet szürcsöli ajkam,

Isten, e titkos csoda-nevet,

Megfényesedik a szemem,

Mert a te neved, Istenem,

Csorgatott méznél édesebb.

 

Köszönöm, Uram, hogy vagy. Ezt köszönöm.

Ó van-e más lét ilyen csodás,

Ilyen egész, ilyen teljes, ilyen valóság?

Minden más csupa hervadás.

Millió évek múlnak. Sirba szállnak

Gőgös hegyek, viharzó tengerek.

És összeomlik a föld is, melynek

Nyögésétől az ember megremeg.

Népek pusztulnak, tudományok vesznek;

Folytonos halál a történelem.

Nincs más lét, – minden elmulás –

Egy van csak. Te vagy, Istenem.

 

Köszönöm, Neked, hogy vagy, Uram.

Hogy több vagy, más vagy, mint az ember:

Hogy bele nem lát titkaidba

Senki fia soha földi szemmel.

Hogy gőgös emberi eszünk

A porból, sárból nem ér föl Hozzád,

Hogy a bölcsek, tudósok látócsövének

Meg nem mutatod fölséges Orcád.

Köszönöm azt, hogy roppant Magad

Nem fér bele csöpp ember-eszembe.

Köszönöm minden titkodat,

Amelyet a gőg megtagad,

Amely előtt a hit térdel remegve.

 

Ó milyen jó, hogy nem vagy ember

És nem vagy ég és föld se vagy

És hogy Neked minden kicsiny, kevés,

Ami számunkra roppant szörnyű nagy.

Nem vagy virág, nem vagy hegyóriás,

Nem vagy haragos zúgó tenger.

Több vagy és más vagy, mint minden,

Ami van, amit megért az ember.

 

Hálát adok Neked azért, ami a legnagyobb,

Amiről szólni is méltatlan vagyok,

Mit csak térdelő alázattal

Merek dadogó ajkamra venni:

Hogy Tehozzád mérhető senki, semmi

Sem földön, sem az égben nincsen.

Köszönöm, Uram, hogy meg nem érthetünk,

Mert Te vagy az Isten.

 

 

Innen és túl [748-751.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44699

Mentes Mihály

 

 

ESTI HIMNUSZ

 

A csillagok ránk fénylenek,

Mint barátságos, nagy szemek.

 

Sok nem is szem, csak kis tükör:

Róla nap fénye tündököl.

 

Valahol messze oly nagyok,

S mint fénypont, itt mind úgy ragyog.

 

Fényük vulkán ölébe’ kél

És hűsít, mire ideér.

 

Ó messze csillagvégtelen,

Mely kitárul hűs éjjelen.

 

De elzárja szép titkait,

Mikor a közel nap vakít.

 

S a csillagvégtelenen át,

Egy fényes napszem idelát.

 

Minden nap az Ő tükre csak,

Meleget, fényt, mind Tőle kap.

 

Nem látod, hogy sugára hull,

Ha szemed más fénybe vakúl.

 

De titkos, csendes éjjelen

A képe lágyan megjelen.

 

Ha fázik lelked, melegít.

Hűsíti véred tüzeit.

 

Ó, ha a fénye mind ránk hullna:

Az egész világ megvakulna.

 

S ha egész tüze ideérne:

Az egész világ összeégne.

 

Ó örök Nap, szent Végtelen,

Imádlak e hűs éjjelen.

 

Ki gyarlóságunk megtekinted,

S fényedet csillagfényként hinted.

 

S bár rejtve vagy, ha keresünk,

A csillagok közt meglelünk.

 

Nincs nap, amelynek napja nincsen,

S te vagy minden nap Napja – Isten!

 

 

Magyar imádság, 1927 [94-95.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44698

Mentes Mihály

 

 

ASSZISZI HAJNALA

 

Assziszi kék ege vígan mosolygott.

A napsugár mindent bevont arannyal.

Mint szép menyasszony, bájos, ifjú, boldog,

Rózsás ajkával úgy dalolt a hajnal.

Ilyenkor gyöngyszem, nem könnycsepp a harmat:

Ilyenkor alig látszik még az árnyék.

Ilyenkor mámora van minden dalnak.

És a halál kisérteni nem járt még.

Ilyenkor más baját látni de fájna.

Koldusszegény elől bizony kitérünk.

Nincs más világ, csak a mi szívünk álma:

Azon újjongunk, hogy mi vígan élünk.

 

De jön a csend és elnémul az ének.

A szemről száll lassan a rózsa-mámor,

S jönnek a búsak, koldusok, szegények

Kísérteni az élet-éjszakából…

 

Ott áll Ferenc, szép, gazdag, ifjú, boldog.

Koldusok szennyétől a szíve fél még,

De izgatják már a rejtelmes dolgok:

„Mi volna, ha egy szegénnyel cserélnék?”

 

Ruhát cserél. És a koldusruhának

Varázsa fátyolos szemét kinyitja.

Lelkébe tűn az életéjszakának

Rettegett, elkendőzött sok-sok titka.

 

És lát. És könnyes kolduséjszakából,

Koldusrongyból, drága bíbor-ruhából,

Madárdalból, virágok illatából,

Zengő viharból, fényes napsugárból,

Börtön mélyéről, kínos kórházágyról,

Temetőből és keserű halálból

Hangosabban zúgó roppant vizeknél

Kiált hozzá a drága szent szó: „Testvér”…

 

Rózsás ajkával úgy dalolt a hajnal,

Mint szép menyasszony, bájos, ifjú, boldog.

A napsugár mindent bevont arannyal,

Assziszi kék ege vígan mosolygott.

 

Ott állt Ferenc. Magát is elfeledte,

Mint akiben immár csak a kereszt él;

Kitárta karját, kiáradt a lelke

S csak azt susogta: „Testvér, testvér, testvér”…

 

 

Magyar imádság, 1927 [90-91.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44697

Mentes Mihály

 

 

TE VAGY A MESTER

 

(Himnusz Krisztushoz)

 

És én leülök fáradt lábaidhoz;

Hallgatom ajkad zengő, lágy szavát.

Úgy peregnek rá szívemre igéid,

Mint fájó sebre illatos virág.

Mert azért jöttél, hogy magad sebére,

Fáradtságára ne kérj balzsamot,

Csak mindig más, bús lelkeket üdíts föl,

Mint fájó szívből fakadt víg dalok.

 

Azért Te vagy a Mester… Kis tanítvány

– Engedd – hogy halljam drága éneked…

Ó szállasz is már föl a napos égig;

Hallgató lelkem odavezeted.

És mind, ki itt ül hangtalan körötted

S kik át a sáron izzadnak Feléd:

Azért hívtál, hogy ajkadról lelessük

A napba-szállás himnusz-énekét.

 

Te átszenvedted vérző emberszívvel

Mind a sok kínt, mi emberszívet ért.

Hirdetni s adni méltó bő jutalmat

Tudtál a földi szenvedésekért.

Mert elhallgasson minden cifra ének,

Mely hiú, önző vágyakat takar;

Ha szívünk vérét csöpögtetjük írnak

A más sebére: az lesz csak a dal.

 

Itt a világban annyi sok a rútság,

Sár, bűn, szegénység, fájdalom, halál.

Áldott, aki a szennyes tar mezőkön

Harmatban fürdő napsugárt talál.

S meglátja, hogy a tiszta napsugárban

Az Isten áldott arca mosolyog

És a harmattól felüdült virágban

Isten jóságos nagy szíve dobog.

 

Áldott ezerszer, ki csokorba gyűjti

A jó Istennek meleg mosolyát,

Belopja gyötrött, elfáradt szívekbe

S meghint vele száz szűk, szegény szobát.

Mert nincsen áldás, csak az Úr kezében,

És nincsen jóság, csak az Ő szíve.

S ki Hozzá viszi a szenvedő embert,

Annál áldottabb nincsen senkise.

 

Ó szív kell, érző nemes szív a dalba,

Mely rásimul a sebre szeliden

S az Isten erős szavát muzsikálja,

Melytől a sajgás lassan elpihen.

Azért köszöntlek, én, kicsi tanítvány,

Uram, Királyom, áldott Mesterem,

Azért lesem a Szíved dobogását,

Hogy a szívem is hasonló legyen.

 

És ha szemedből ellestem a Lelked

És rámintáztam a szívemre már,

Add, hogy szavaddal csendüljön az ének,

Amely szívemből ajakamra száll.

Mert szavad édes, mint a csorgatott méz,

Egyszerű, mint a fehér liliom

És annyiféle, amennyi az ember,

De mindnek Jó Hír: Evangéliom…

 

Ti szomjas, tikkadt lelkek, felüdülni

Hogy epedtek lágy zengő éneket!

S emberi szavak pogány muzsikája

Rabúl megejti drága lelketek.

El, el a földtől… Ihletért a lelkem

A Jóság zengő szent egébe száll. –

Én mesteremnek a Krisztust imádom:

Szín, szó, dal, szépség nincs már a világon,

Költőnek nincsen nagyobb Ideál.

 

 

Magyar imádság, 1927 [83-85.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44696

Mentes Mihály

 

 

ESTI SZELEK

 

Alkonyodik… A Fertő-tó felett

Fölkelnek nótás, friss esti szelek.

 

A mezőn a nap húnyó tüze ég…

Némára halkul lassan a vidék.

 

Vállra kerül már a tompult kasza;

Fáradt parasztok indulnak haza.

 

Arra száll gyorsan friss szellő-csapat,

Lecsókolják az izzadt arcokat.

 

A forró naptól a föld még pehül,

Arcán verejték harmat-cseppje ül.

 

De a hűs szellő gyorsan suhan át,

Hűsíti a föld lázas ajakát.

 

Szárnyára szed sok nedves illatot,

Fülledt szobán lát nyitott ablakot,

 

Berepül gyorsan, meghinti vele…

S várja a fáradt embert nyughelye.

 

Mire hazatér, s lassan elpihen,

A szellő őrzi álmát szelíden.

 

A sok kis szellő így száll szerteszét

S széthordja szárnyán az álmot, mesét.

 

Mire éjjel lesz s elnémul a ház,

Szelíden, szépen lágy dalt dudorász.

 

Kitárjuk este a kis ablakot

És elfeledjük a forró napot.

 

Mert elringatni a Fertő felett

Fölkelnek nótás friss esti szelek.

 

 

Magyar imádság, 1927 [72-73.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44695

Mentes Mihály

 

 

FERTŐ

 

                   I.

 

Egy óriás sima tükör,

Kékesbe hajló, tejfehér.

Benn igazítja mosolyát

A Nap, hogy reggel útra kél.

 

De folt van benne sok nagyon.

Azt mondják rá, hogy nádasok,

Pedig rossz óriásfiúk

Kaparták le a mázat ott.

 

A Nap meg azt hiszi talán,

Hogy arca foltos, sebhelyes

S a felhő-takarók között

Egy sűrű, nagy fátyolt keres.

 

Nagy szennyes-sárga takarót

Vet árnya a tükör fölött

S nem néz bele. Úgy bosszúsan

Fekszik le a hegyek mögött.

 

                    II.

 

De kél a hold… A sárga rút

Takarót gyorsan fölszedi.

Sápadt arcát ezüst-tükör

Lágy sugarában fürdeti.

 

Hiú nagyon. Nem látja meg

A csunya, rozsdás foltokat.

Szép a tükör, mert mond neki

Hízelgő balga bókokat.

 

S bár fénye fogy hajnal felé,

Mégis örömtől tündököl.

És hízelgőn visszanevet

Az óriás ezüst tükör.

 

 

Magyar imádság, 1927 [70-71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44694

Mentes Mihály

 

 

EGYEDÜL

 

Járom az erdőt egyedül

Puha lépéssel, nesztelen.

Elhagytam mindenkit, csak a

Csend jár velem.

 

A csend hallani megtanít

A lombok suttogó neszét

És megnyílik előttem e

Titkos beszéd.

 

Megsimogatja arcomat

Puha lombú bohó kis ág

S hízelkedőn elém hajol

Sok kis virág.

 

A bokrokon piros bogyó

Mosolygón nékem integet

S a kis madár nekem dalol

Víg éneket.

 

A felhőkből tündérvilág

Száz meséje kacag felém

S most mintha minden titkukat

Megérteném.

 

Hajam borzolja pajkosan

A szellő és úgy enyeleg,

Mint bájos kis hízelkedő

Huncut gyerek.

 

A jóságos öreg Nap is

Arannyal hint be, úgy kacag

S átkukucskálja játszian

Az ágakat.

 

Most látom, nem vagyok magam.

Itt minden él, minden nevet

S édes testvérként fogad itt

Mind engemet…

 

Jaj, ha a sok ember között

A csend tőlem elmenekül,

Akkor lesz lelkem igazán

Majd egyedül.

 

 

Magyar imádság,

1927 [68-69.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!