A kiindulópontokról beszéltem, a közösnek tekinthetőekről, wazz. Azóta túl vagyok a Káddison, most lapozgatom a Kudarcot, ami sokklata, de sokkalta jobb, mint a Sorstalanság. Rendkívül jó a szöveg zárójel-technikája, pölö. Vicces, megrázó, mélyenszántó. Ráadásul szó van benne a Nietzsche-fordítás előzményeiről. Ha kutyi mellett lesz időd (és nem lesz), akkor csavarodjál rá.
Olvastam egy műfordítást tőle, Nietzschétől A tragédia születését, meg néhány elszórt dolgot.
A kilencvenes évek elején a kiadóm lakásán találkoztam vele: nem tűnt valami magyarfaló embernek, és beszédkényszeresnek sem, mint ahogy a Kaddisban hirdeti magát.
Csá zsoltu!
Rég láttalak.
Ágynak estem nyáron hasi görcs gyötört. Vakbél perforáltan egy nap és death.
Éreztem nem úszom meg ennyivel úgy lett, megint hasi görcs, most sok pici kövecske bent az epehólyagomban ismét kés alá fekszem.
Mitszóljak én?
Inkább semmit.
Üdv!-)(-oxi
Egyik legnagyobb frusztrációs élményem: vajon bezártam-e a kaput.
Ennek szvsz meg vannak a technikái. Kezdem elsajátítani ezeket a technikákat.
1) Magunkban beszélünk, és memoriter mondjuk: bezártuk a kaput.
2) Feljegyzéseket készítünk: ekkor és ekkor bezártuk a kaput.
3) Szarunk az egészre, és elkönyveljük agyunk limbikus képleteiben, hogy ez a hanyagság szabadságunk méltó kifejezése ebben a globálhálózott világ franckarikájában, hö.
és ezek hozzámöregedett-csontosodott dos-pontok, szinte beégtek a szerverembe.
savanyúcukrot szopogatva,
bámulom tabló képem,
ahol savanyúcukrot szopogatva
a jövőbe nézek,
de meg kell szakítanom
ezt a farkasszemet,
hogy a számba tegyem
a következö szemet.
