Sebészi pontosságú exegetikai és hermeneutikai reflexió: Élihu dekonstrukciója és a teológiai eiszegezis anomáliái
A bibliai szövegek értelmezése (exegézis) és a teológiai rendszerek felépítése (hermeneutika) szigorú, évezredes módszertani fegyelmet követel. Amikor egy interpretáció elszakad a szövegösszefüggéstől, a történeti-grammatikai kontextustól, és a saját igazolására használja fel az Írást – ezt nevezi a teológiatudomány eiszegezisnek, azaz a saját gondolatok belemagyarázásának –, ott a felépített dogma kártyavárként omlik össze.
Jelen akadémiai elemzés egy konkrét, a fórumos vitaterekben felbukkant, kirívóan hamis érvelésrendszert vesz górcső alá.
A szóban forgó 38830-as sorszámú hozzászólás, amelyet a „vámmentesss” álnéven publikáló vitapartner jegyez, Jób könyvének negyedik barátját, Élihut kísérli meg „Isten Szelleme által vezetett, tökéletesen igazat szóló közbenjáróként” pozicionálni.
A narratíva célja átlátszó: Élihu teológiai legitimálásán keresztül a vitapartner a saját maga „szellemtől vezetett”, kioktató fórumos vitastílusát kívánja igazolni. Az efféle pszichologizáló önigazolás, amely során a laikus olvasó saját személyiségjegyeit és fórumos szerepét vetíti bele egy bibliai karakterbe,
az irodalomtudomány és a teológia határvidékén mozgó, tankönyvbe illő hermeneutikai anomália. A következőkben az akadémiai teológia,
a héber lexikográfia és a szigorú bibliai hermeneutika eszköztárával kerül dekonstruálásra ez a megalapozatlan mítosz.
Az elemzés hideg, sebészi pontossággal, higgadt és kíméletlenül ironikus analitikával mutat rá arra a teológiai és logikai csődre, amely az önkényes szövegmagyarázat mögött húzódik. Minden egyes állítás a Szentírás eredeti nyelvi rétegein, valamint a legelismertebb fordításokon
(Károli Gáspár és a Revideált Új Fordítás) keresztül kerül megsemmisítésre.
A mérlegre tevő, tévedhetetlen közbenjáró exegetikai blöffje
A vizsgált teológiai konstrukció elsődleges alappillére a következő fórumos megállapítás: „Elihu valódi szerepe nem az okoskodás, hanem az addigiak mérlegre tevése és a benne Isten szellem által lakozó »igaz és tiszta tudomány« általi megítélése... Elihu és Isten azonos véleményen volt.” Ezt a tételt a szerző a következő felkiáltással tetézi: „Elihu megítélése tűpontos volt... ugyanaz a véleményt közölte a 3 barát szavairól, mint amit Isten is kimondott később a 42.7-9-ben!”
Ez a megközelítés olyan fundamentális exegetikai tévedés, amely a szöveg legalapvetőbb rétegeinek ismerethiányáról tesz tanúbizonyságot.
Bár Élihu valóban elítéli a három barátot – elsősorban azért, mert nem tudtak Jóbnak megfelelni (Jób 32:3) –, a saját teológiája gyökereiben azonos
az övékkel. Élihu a korabeli, legkeményebb és legmerevebb retributív (büntető) teológiát képviseli. Ez az a dogma, amely szerint a világon minden szenvedés kizárólag és egyenes arányban a személyes bűn következménye. Élihu nem hoz új teológiai paradigmát, pusztán a három barát (Elifáz, Bildád, Cófár)
már megcáfolt érveit csomagolja át egy fiatalos, arrogáns köntösbe, kiegészítve azt a nevelő célzatú szenvedés gondolatával, amely azonban szintén nem ad végső választ Jób ártatlanságára.
Élihu kíméletlen ítélete Jób felett a szöveg tükrében
A teológiai azonosság Isten és Élihu között már ott darabokra hullik, ahogyan Élihu Jóbot megítéli. A 34. fejezetben Élihu nem csupán finoman „mérlegre teszi” Jóbot, hanem kíméletlenül, hamis vádakkal illeti, de facto a gonosztevők és istentelenek közé sorolva a szenvedő pátriárkát. Az analitika megköveteli a szó szerinti igeidézetek vizsgálatát, hogy a tévedhetetlenség mítosza szertefoszoljon.
„Melyik ember olyan, mint Jób, a ki iszsza a csúfolást, mint a vizet. És egy társaságban forog a gonosztevőkkel, és az istentelen emberekkel jár!” (Jób 34:7-8, Károli)
Élihu itt nem Isten Szelleme által vezérelt vigasztalóként, hanem rágalmazóként lép fel. A héber eredetiben az „istentelen emberek” (ansé-áven)
és a „gonosztevők” (poalé-áven) kifejezések a legsúlyosabb erkölcsi romlottságot jelölik. Élihu nyíltan bűnösnek, gúnyolódónak nevezi azt a Jóbot,
akiről Isten a könyv elején kijelentette, hogy „feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő” (Jób 1:8).
Tovább haladva a szövegben, Élihu ítélkezése még sötétebb fordulatot vesz:
„Csakhogy ő a vétkét még pártütéssel is tetézi, csapkodja a kezét köztünk, és egyre csak Isten ellen beszél.” (Jób 34:37, RÚF) / „For he addeth rebellion unto his sin, he clappeth his hands among us, and multiplieth his words against God.” (KJV)
„Bárcsak végig megpróbáltatnék Jób, mert úgy válaszol, mint a bűnös emberek!” (Jób 34:36, RÚF) / „Azt kívánnám, hogy próbáltassék meg Jób mind a végig, a gonosz emberek módjára való feleleteiért!” (Károli)
Ezek lennének a „tűpontos, Istennel megegyező megítélés” szavai? Élihu azt kívánja, hogy Jób szenvedése, a rajta lévő iszonyatos fizikai és lelki nyomás (próba) a végtelenségig folytatódjék (héberül: ad-necach, mind a végig). Teszi ezt arra hivatkozva, hogy Jób a bűnét nyílt lázadással (pesha) tetézi,
és a gonoszok módjára válaszol. A szöveg ezen pontján Élihu elveszít minden jogot arra, hogy az isteni irgalom vagy a tévedhetetlen kinyilatkoztatás szócsövének tekintsék.
A feloldhatatlan logikai és teológiai ellentmondás
A vitapartner logikai rendszere a következő premisszákra épül:
Élihu megítélése tűpontos és tévedhetetlen volt.
Élihu és Isten azonos véleményen volt a vita végén.
Ezzel az elképzeléssel szemben Jób könyvének 42. fejezetében maga Isten hozza meg a végső, megfellebbezhetetlen ítéletet:
„És lőn, miután az Úr elmondotta vala e beszédeket Jóbnak, monda az Úr a Témánból való Elifáznak: Haragom felgerjedt ellened és két barátod ellen, mert nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób.” (Jób 42:7, Károli)
Itt a logikai hurok végzetesen megszorul a vitapartner érvelése körül. Fel kell tenni a kérdést az elmélet konstruktőre felé: Ha Isten a Jób 42:7-ben ex cathedra kijelenti, hogy Jób „igazán szólt” róla, Élihu viszont a 34. fejezetben fennhangon azt hirdeti, hogy Jób „tudomány nélkül szól” (Jób 34:35)
és „lázadást tesz” a bűnéhez, akkor miként lehetséges Élihu és Isten között az „azonos vélemény”? A formális logika szabályai szerint a két állítás
(A: Jób igazán szólt; B: Jób istentelenül, pártütőként és tudomány nélkül szólt) kölcsönösen kizárja egymást.
Ha Élihunak igaza volt Jób elítélésében, és ítélete „tűpontos” volt, akkor Isten hazudik a 42. fejezetben, amikor Jóbot igazolja. Mivel a teológiai axiómák szerint Isten nem hazudik, az egyetlen logikus, hermeneutikailag védhető konklúzió az, hogy Élihu helyzetelemzése és Jób-képe monumentális exegetikai és teológiai tévedés volt. Élihu „tűpontos megítélése” nem más, mint a szöveg felületes, kontextus nélküli olvasatából fakadó illúzió. Bár Élihu fiatalos vehemenciával és terjengős szavakkal próbálja megvédeni Isten igazságosságát, valójában ugyanabba a teológiai csapdába esik, mint az idősebb barátok: Isten korlátlan szuverenitását és a szenvedés misztériumát egy merev, emberi ok-okozati sémába akarja beleerőltetni.
A teofánia iróniája: Az isteni vihar és a tudatlan beszéd lexikális célkeresztje
A vizsgált fórumos konstrukció második tartópillére Isten teofániájának, azaz a viharból való megszólalásának radikális félreértelmezése.
Az állítás szerint: Amikor Isten a 38:2-ben a viharból megszólal („Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?”), az „kizárólag Jóbra vonatkozik”, és „ne kavard... abba a halmazba Elihut”, mert Isten nem Élihut feddi meg, hanem Elihu beszéde hozta fel a beszélgetést arra a szintre, hogy Isten végre szóba álljon velük.
Ez az állítás a közvetlen irodalmi kontextus és a héber nyelvi finomságok (a wörtliche Entsprechung, azaz a szó szerinti megfeleltetések) arrogáns ignorálása. Az exegézis nem történhet légüres térben, az írói szándék és a szövegösszefüggés a hermeneutika alapja. Ezt zúzza szét az isteni belépő valós elemzése.
A közvetlen irodalmi kontextus és a vihar motívuma
Jób könyvének 37. fejezetének legvégén Élihu befejezi a több fejezeten át tartó monológját. Ő az utolsó emberi megszólaló, aki a közeledő vihar leírásával (Jób 37:1-24) mintegy akaratlanul is felvezeti a teofániát. Szó szerint a levegőben még visszhangzanak Élihu utolsó, didaktikus mondatai a fellegek lebegéséről és Isten megközelíthetetlenségéről, amikor Isten a 38:1-ben a forgószélből (szeárá) azonnal reflektál a helyzetre:
„Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből és monda: Ki az, a ki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem!” (Jób 38:1-3, Károli)
Bár az Úr válasza formailag Jóbnak van címezve (hiszen ő a történet főszereplője, az isteni kinyilatkoztatás végső címzettje, aki korábban a pert kezdeményezte), a „Ki az...?” (héberül: mi zeh) költői kérdés jelentéstartalma sokrétű. Számos elismert bibliatudós és kommentátor (köztük a szigorú filológiai elemzések, mint például a The Gospel Coalition vagy a United Bible Societies A Handbook on Job című munkái) rámutat, hogy bár a kérdés elsősorban Jóbot hívja tetemre, a megfogalmazás maró iróniával csap le arra az Élihura is, aki percekkel korábban öntelten a saját tévedhetetlenségével hencegett. Isten itt nem csupán egy embert, hanem az egész emberi okoskodást lesöpri az asztalról.
A héber eredeti leleplező szójátéka
Hogy megértsük a szövegben rejlő zseniális isteni szarkazmust, meg kell vizsgálni a fórumos vitapartner által oly lelkesen védett „igaz és tiszta tudomány” héber gyökereit. Maga Élihu a beszédei során többször is ezt a hihetetlen önhittséget tükröző imázst építi fel magáról:
„Mert az én beszédem bizonyára nem hazugság; tökéletes tudású ember áll melletted.” (Jób 36:4, Károli) / „Tökéletes tudás áll előtted.” (RÚF)
„Tudod-é, hogy miként lebegnek a felhők, vagy a tökéletes tudásnak csudáit érted-é?” (Jób 37:16, Károli)
A „tökéletes tudás” héber kifejezése ezekben a versekben a temim de'im (תְּמִים דֵּעִים). Élihu pimasz arroganciával, minden szerénységet nélkülözve állítja magáról, hogy az ő teológiája kikezdhetetlen, intellektusa és tudása (de'a) hibátlan és isteni szintű. Erre az arcpirítóan nagyképű kijelentésre érkezik Isten mennydörgő válasza a 38:2-ben:
„Ki akarja elhomályosítani örök rendemet tudatlan szavakkal?” (RÚF) / „Ki az, a ki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (Károli)
A „tudatlan beszéd” héber megfelelője a millin beli da'at (מִלִּין בְּלִי־דָעַת). Az isteni megszólalás egy célzott szójáték. Élihu éppen azzal kérkedett (Jób 36:4, 37:16), hogy övé a tökéletes tudás (de'im), mire Isten, belépve a színre, megkérdezi: „Ki ez, aki tudás nélkül (beli da'at) beszél?”
A hermeneutikai és exegetikai szakirodalom rámutat arra, hogy a viharból megszólaló Isten egy hatalmas, megsemmisítő verbális gesztussal él, amely Élihu öntelt teologizálását (a „tökéletes tudást”) egyetlen mozdulattal minősíti „tudás nélküli, értelmetlen homályosításnak”.
Élihu nem „hozta fel a beszélgetést egy magasabb szintre”; éppen ellenkezőleg, ő volt az, aki túltolt, végletes retributív okoskodásával tovább sötétítette (machshik) az isteni gondviselés valós, emberi ésszel felfoghatatlan titkát. Isten megjelenése a forgószélből nem Élihu „szellemi felkészítésének” dicsőséges eredménye, hanem az emberi okoskodás csődjére adott isteni, szuverén válasz, amely elnémítja a túlbuzgó fiatalembert is. Jób 38:2–4 szakaszának tanító jellegű, de határozott feddése megmutatja: Jób ártatlanul szenved, és bár pörlekedett Istennel, végig az igazság talaján állt, szemben azokkal, akik szűkös keretek közé zárták Istent.
Az Argumentum ex Silentio és a 2. Péter 1:20-21 teológiai csődje
A vitapartner harmadik – talán leginkább kétségbeesett – érve a következő hermeneutikai elvre épül: „amely prófétai beszédet nem ítél el az Ige, az a prófétai beszéd a Szent Szellemtől származik!... sem Jób, sem Isten nem mondja egy szóval sem azt, hogy Elihu beszéde hamis lenne... Tehát amely prófétai... beszédet nem ítél el az Ige, az a 2. Péter 1.20-21 alapján a Szent Szellemtől származik”.
Ez a gondolatmenet a bibliamagyarázat történetének egyik legveszélyesebb és leginkább amatőr tévedése. A hallgatásból való érvelés (argumentum ex silentio) dogmává emelése beláthatatlan teológiai katasztrófához vezet, a hivatkozott újszövetségi igehely beemelése pedig klasszikus kategóriatévesztés.
Az Argumentum ex Silentio episztemológiai abszurditása
Ha a bibliatudomány elfogadná azt a képtelen hermeneutikai szabályt, hogy az Ige hallgatása egy szereplő szavairól automatikus isteni jóváhagyást, sőt „Szent Szellemtől való ihletettséget” jelent, akkor a Biblia legbizarrabb, legemberibb, sőt legdémonibb megnyilvánulásait is isteni kinyilatkoztatásként kellene tisztelni. A hallgatás pusztán narratív technika, nem pedig teológiai felmentés.
Néhány klasszikus bibliai példa, amely másodpercek alatt porrá zúzza ezt a „szabályt”:
1.Jób felesége: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” (Jób 2:9). A szövegben nincs ott azonnal egy isteni kommentár vagy mennydörgés, amely kimondaná: „És ez a beszéd hamis volt”. Csak a szenvedő férj feddi meg őt. Mégsem gondolja egyetlen józan exegéta sem, hogy Jób felesége a Szent Szellem tévedhetetlen szócsöve volt, csak azért, mert az Isten utólagosan nem mondta ki róla a verdiktet.
2. A farizeusok és írástudók vitái: Az Újszövetség evangéliumai tele vannak a Krisztust vádló farizeusok beszédeivel. Ezek a mondatok hitelesen vannak rögzítve, de egyáltalán nem a Szent Szellemtől származó próféciák, jóllehet Krisztus nem minden egyes esetben fűz hozzájuk korrekciós zárszót.
3.A Sátán szavai: Magában Jób könyvének prológusában a Sátán beszédei hosszasan és részletesen vannak rögzítve (Jób 1-2). Nincs minden egyes mondata után isteni cáfolat beékelve. Isten nem mondja meg a könyv végén, hogy a Sátán hazudott. A szöveg hallgat erről. Mégis tudjuk, hogy a hazugság atyja beszélt.
Az, hogy Isten nem tér ki név szerint Élihura a 42. fejezetben, számos okkal magyarázható az irodalomtudomány és a teológia részéről. Egyrészt Élihu fiatal korából fakadó irrelevanciája a nagy öregek vitájában nem követelt külön isteni ítéletet. Másrészt Élihu beszéde csupán a három barát érveinek radikalizált, szintetizált változata volt, amelyeket Isten már in corpore (együttesen) megítélt, amikor elutasította a retributív dogmatikát. De Isten hallgatása semmiképpen sem jelent teológiai felmentést, pláne nem „tévedhetetlen szellemi vezetést”.
A 2. Péter 1:20-21 helyes exegézise és a „kettős szerzőség” tana
A vitapartner a 2. Péter 1:20-21-re hivatkozva kísérli meg szentesíteni Élihut:
„Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek.” (RÚF)
A hivatkozás alapvető hermeneutikai kategóriatévesztést tartalmaz: összekeveri a szöveg ihletettségét a szövegben szereplő karakter teológiájának ihletettségével. A 2. Péter 1:20-21 arról szól, hogy a Szentírás mint leírt Ige, a prófétai irat (a textus) Isten Szent Szelleme által ihletett.
Ez a reformátori és evangelikál ortodoxia verbális, plenáris inspiráció (ihletettség) tana.
Mit jelent ez Jób könyvére nézve? Azt, hogy Jób könyvének végső szerzője a Szent Szellem ihletése alatt, azaz a kettős szerzőség dogmájának megfelelően, tévedhetetlen pontossággal jegyezte le azt, amit Élihu mondott. A feljegyzés ténye és tartalma tévedhetetlen, ihletett és szent. De ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy amit maga a feljegyzett karakter (Élihu) emberként mondott, az abszolút isteni igazság lenne.
Egy profán, de annál pontosabb analógiával élve: ha egy dokumentumfilmes kamerája rögzíti egy politikus hazugságát, a felvétel tökéletesen hiteles és igaz (hiszen pontosan az hangzik el rajta, ami a valóságban elhangzott). Ám a felvételen hallható emberi állítás attól még színtiszta hazugság marad. Élihu szavai hitelesen, ihletetten vannak lejegyezve a Bibliában, és éppen azért fontosak, mert pontosan azt az emberi okoskodást, fiatalos arroganciát és merev retributív teológiát tükrözik, amely a korszakot jellemezte, és amelyet az író be akart mutatni a drámai fokozás érdekében. Élihut a 2. Péter 1 alapján a Szent Szellem tévedhetetlen szócsövévé emelni tehát nem pusztán tévedés, hanem súlyos írásmagyarázati dilettantizmus.
A „mókiach” mítosza és az igazi megváltó krisztológiája
Végül a sebészi pontosságú dekonstrukció a vitapartner negyedik, messianisztikus állítását is kikezdi: „Jób vágyott... hogy legyen végre valaki, aki igazlátó... Élihu, aki a kezét közbe vetette Isten számára is hiteles szinten Jób érdekében”.
Ez a szerep-rápacskálás Élihura nem csupán szövegidegen tévedés, hanem a krisztológiai előképek erőszakos eltorzítása Jób könyvében. A vitapartner valójában a Jób 9:33-ra utal (bár a mélyebb kontextusát nem ismeri):
„Nincs is közöttünk igazlátó [döntőbíró], a ki kezét közbe vethesse kettőnk között!” (Jób 9:33, Károli)
„Nincs is köztünk döntőbíró, aki mindkettőnkre rátehetné kezét.” (RÚF)
A mókiach jelentősége az Ókori Keleten
A Jób által itt használt héber kifejezés a mókiach (מוֹכִיחַ), amelynek precíz jelentése döntőbíró, közvetítő, mediátor, független igazságlátó.
Az ókori közel-keleti jogi kontextusban a mókiach egy olyan független tekintély volt, aki mindkét peres féllel egyenrangú, vagy náluk nagyobb tekintéllyel bírt, így mindkettőjükre „rátehette a kezét”, kikényszerítve a megegyezést, az arbitrációt. Jób kozmikus tragédiája éppen az, hogy Isten és ember között pöröl. Isten végtelen, mindenható és láthatatlan; Jób pedig véges, esendő halandó.
Jób kétségbeesésében felismeri, hogy ehhez a perhez egy emberfeletti Közbenjáróra van szükség – egy égi, isteni-emberi közvetítőre, aki Istennel Istenként, emberrel emberként tud beszélni. Ez az igény organikusan összekapcsolódik a könyvben később megfogalmazott „Megváltó” (Go'él) utáni vágyakozással (Jób 19:25: „Tudom, hogy az én megváltóm él”). Ezt az űrt, ezt a mókiach és Go'él szerepet az üdvtörténetben egyedül és kizárólagosan az inkarnálódott Jézus Krisztus (mint egyedüli Közbenjáró Isten és ember között, vö. 1Tim 2:5) képes betölteni. Élihut erre a piedesztálra emelni már-már blaszfémia.
Élihu totális kudarca közbenjáróként
Élihu egyáltalán nem volt „igazlátó közbenjáró”, és meg sem közelítette a mókiach szerepkörét. Egy valódi közbenjáró, egy pap ismérve, hogy mindkét felet képviseli, és kegyelmet kér, imádkozik a nyomorultért.
Ezzel szemben mit tett Élihu a 32-37. fejezetekben?
Zéró intercesszió: Egyetlen rövid imát sem mondott el Jóbért.
Kegyelem hiánya: Egyetlen szóval sem kért kegyelmet Jób számára Istentől.
Egyoldalú vádaskodás: Kizárólag Jóbot támadta, Isten vélt (és szükségtelen) védelmében (Jób 36:2: „mert az Istenért még van mit mondanom”).
Végletes elítélés: Ahogy a korábbi fejezetben bemutatásra került, elítélte és gonosztevő, lázadó pártütőnek bélyegezte a szenvedőt (Jób 34:36-37).
Élihu a legkevésbé sem „vetette közbe a kezét Jób érdekében”. Élihu csupán egy önjelölt, teológiailag túlfűtött ügyvéd volt, aki a saját teológiai paradigmáját védte foggal-körömmel egy szenvedő emberrel szemben.
Az igazi költői és teológiai csavar Jób könyvének lezárásában található, és ez adja meg a kegyelemdöfést az elméletnek: az egyetlen emberi lény, aki a könyvben valódi közbenjárói, papi szerepet tölt be, az maga Jób a 42. fejezetben. Miután Isten megjelenik, helyreállítja a világrendet és a barátokat keményen elítéli, azt parancsolja az idősebb generációnak, hogy vigyenek engesztelő áldozatot, és a megvetett Jób imádkozzon értük:
„És az én szolgám Jób imádkozzék érettetek, mert csak az ő orczáját tekintem, hogy ne cselekedjem veletek valami szörnyűséget...” (Jób 42:8, Károli)
Isten tehát nem az önjelölt Élihut jelöli ki közbenjárónak, aki oly sok beszédet tartott az isteni igazságosságról. Isten azt a Jóbot emeli fel és teszi meg közbenjáróvá, akit Élihu a 34. fejezetben gúnyolódó bűnösnek, hitványnak és pártütőnek nevezett.
Összegző Konklúzió
A jelen exegetikai és hermeneutikai vizsgálat megfellebbezhetetlenül és sebészi pontossággal bizonyítja a vitapartner által felépített, Élihut mosdató teológiai konstrukció teljes tarthatatlanságát. A szöveg objektív, filológiailag és teológiailag megalapozott valósága a következőképpen összegezhető:
1. A teológiák feloldhatatlan ellentéte: Élihu teológiája nem azonos Istenével. Élihu a legsötétebb bűnökkel vádolva elítéli Jóbot (Jób 34:7-9, 36-37), Isten viszont a könyv végén igazolja Jóbot (Jób 42:7). A két megítélés logikailag exkluzív, feloldhatatlan ellentétben áll egymással.
2. Az isteni irónia célpontja: Isten nem hagyta jóvá Élihu beszédét. A viharból felhangzó első isteni szó (Jób 38:2) maró, lexikálisan igazolható iróniával utasítja rendre a „tudatlan beszédet” (millin beli da'at), mintegy megsemmisítve Élihu „tökéletes tudásról” (temim de'im) szóló, percekkel korábban elhangzott nagyképű állításait (Jób 36:4, 37:16).
3. A hermeneutikai dilettantizmus: Az argumentum ex silentio hibás használata, valamint az ihletettség téves értelmezése (2. Péter 1:20-21) teológiai csőd. A Szentírás ihletettsége (plenáris, verbális inspiráció) garantálja a szöveg hűséges lejegyzését, de nem hitelesíti a könyvben szereplő esendő emberek minden teológiailag hibás megnyilvánulását.
4. A közbenjárói szerep kudarca: Élihu nem volt közbenjáró. Meg sem közelítette a mókiach kritériumait, hiszen nem imádkozott Jóbért, nem kért kegyelmet, csupán kioktatta a szenvedőt. A könyv egyetlen igazi emberi közvetítője a végén az a Jób lett, akit Élihu elítélt.
Mindezek fényében kijelenthető: aki a XXI. században Élihu „szellemtől ihletett” szintjére emeli önmagát egy fórumos vita során, az nem a Szent Szellem kenetét és vezetését demonstrálja, hanem kizárólag a fiatalos, teológiai arroganciát, az empátia teljes hiányát, és a szövegértés kínos hiányosságait.
Az igazi krisztusi bölcsesség ott kezdődik, ahol az ember felismeri a saját emberi teológiai rendszereinek határait az isteni szuverenitás viharában, és képes arra az őszinte megtérésre, amelyet végül maga Jób is átélt a porban és hamuban. Minden más csupán üres, „tudatlan beszéd”, amely elhomályosítja az örök rendet.
EGY VAGY TÖBB ISTEN LÉTEZÉSÉRŐL TANÚSKODOTT MÓZES ISTENE A KHRISZTOSZ ISTEN
A 45. Zsoltár egy igazságot szerető Istenről tanúskodik , akit Istene felkent a társai fölé.
Az egyen kívül más isten létezését kizáró egyházak tanítói és prédikátorai azt hazudják, hogy nem istent kent fel társai fölé az Istene, hanem egy királyt.
Kizárt, hogy ez a zsoltár ember király felkenetéséről szólna, hisz Istennek nevezi azt, akit felken az Istene.
Ennek ismeretében nevezte Mózes az Istenét Istenek Istenének.
Én tudom , hogy a római császárok által kiképzelgett és a Róma Főpapja által képviselt és háromarcú istenként ábrázoltatott bálványistent imádó teológusok sikítófrászt kapnak a 45. zsoltár ezen kinyilatkoztatásától, de ez az Ő problémájuk.
Az feladatom pedig az, hogy ha megpróbálják meghamisítani a 45. zsoltárban elhangzott kinyilatkoztatást, egynek az istenek közül társai fölé való felkenetéséről, akkor segítségül fordulok a hazugokkal szemben Pál apostolnak a Héberekhez írott levele első fejezetében feljegyzett szavaihoz,
ahol szóról szóra idézve a 45. zsoltár szavait, a Teremtő Istennel a Fiú Istennel azonosítja be a felkent Istent.
Zsid. 1: 6. Amikor pedig ismét bevezeti az elsőszülöttet a lakott földkerekségre, ezt mondja: és imádják Őt Isten minden angyalai 7. és az angyalokról ezt mondja: aki az Ő angyalait szelekké teszi, és az Ő papi szolgáit tűznek lángjává, 8. a Fiúhoz pedig: a trónod, ó Isten a korszakok korszakaiba (az aion, aionaiba) áll, és az egyenesség pálcája a királyságod pálcája, 9. az igazságosságot szereted és gyűlölöd a törvénytelenséget, azért kent fel téged az Isten, a te Istened az ujjongás olajával részestársaid fölé 10. és: Te alapítottad kezdetben Uram a földet, és a Te kezeid munkái az egek,
Az Istene által felkent Isten és társai az istenek létezéséről nemcsak a 45. zsoltár és a Héberekhez írott levél első fejezete tanúskodik ,hanem számos más kijelentés is.
Már a teremtési beszámoló istenek többesének a létezését igazolja, amikor a Teremtő Isten kijelenti, hogy "teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Majd az engedetlenség bűnét követően a Teremtő Isten ,társaihoz az istenekhez így szólt:
1. Mózes 3:22 És monda az Úr Isten: Ímé, az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.
Amikor a Teremtő Isten Jóbbal szemtől szembe szólott azt mondta neki, hogy nem volt egyedül, amikor a Földet Teremtette, hanem ott voltak közelben a Felséges Istenenk a fiai is.
Jób 38:4 Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat! 5 Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-é; avagy ki húzta el felette a mérőzsinórt? 6 Mire bocsátották le oszlopait, avagy ki vetette fel szegeletkövét; 7 Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiaivigadozának?
Fontos megjegyezni, hogy a teremtő Isten itt nem a saját fiaira utalt, hanem egy másik Isten fiaira,
akikről a 82. Zsoltárban kijelentette, hogy mindnyájan istenek.
Zsoltárok 82:1 Aszáf zsoltára. Isten (Elohim) áll az istenek (El) gyülekezetében, ítél az istenek (Elohim) között. 6 Én mondottam: Istenek (Elohim) vagytokti és a Felségesnek (Elion) fiai ti mindnyájan:
Egyértelmű, hogy az Istenek Istene egy másik Isten fiait nevezi mindnyájukat isteneknek.
Mindezek a kijelentések bőven elegendő bizonyítékot szolgáltatnak ahhoz, hogy meggyőződéssel kijelenthessem, hogy nem csak egy isten létezik, amit a Róma Főpapja által vezetett egyház képvisel, hanem sok isten van. Annyi Isten van az égben és a Földön, ahány fia a Felséges istennek van.
Mózes tanúsága szerint a Felséges isten ezen fiai között szétosztotta a népek örökségét, köztük az Úr Istennek is, akinek örökrészül Jákób népe jutott.
5. Mózes 32:7. Emlékezzél a rég letűnt napokra, Vedd fontolóra az esztendőket nemzedékről nemzedékre! Kérdezd meg atyádat, majd elmondja, Véneidet, ők majd elbeszélik! 8. Amikor kiadta a Fönségesa népnek örökségét,Amikor az emberek fiait különválasztotta, A népeknek határokat Az Isten fiainakszámához mérten szabott. 9. Mert az Úrnak a népe lett a része, Jákob jutott neki örökségül. /SZIT/
Jákób Istene az Úr tehát egyike az Felséges fiainak a társaival együtt a Felséges Isten akaratából örökrészt szerzett, azzal a különbséggel, hogy Istennek ezt az egy fiát, az Istene felkente társai az istenek fölé azok Istenéről.
Ezért nevezte Őt Mózes, habár btudta, hogy Fiú Isten, az Istenek Istenének.
5. Mózes 10:17 Mert az Úr,a ti Istenetek, isteneknekIstene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
Erről a tényről Mózes Izrael fait is tájékoztatta. Ez kiderül Józsué írásából:
Józsué 22:22 Az Istenek Istene az Úr, az Istenek Istene az Úr (El Elohim): Ő tudja,ésaz Izrael ismegtudja. Ha pártütésből és ha az Úr ellen való vétekből van ez: ne tartson meg minket e napon!
Naponta énekelték az Úr házában, amíg azt 70-ben a rómaiak le nem rombolták, hogy Istenek Istene az Úr.
Zsolt. 50:1 Asáf zsoltára. Az IstenekIstene, az Úr szól, és hívja a földet a nap keltétől lenyugtáig.
Hazugság az istentelenek egyháza teológusainak az állítása, miszerint a zsidók hitvallása egyetlen Isten létezéséről szól.
Az egyetlen isten létezéséről szóló hitvallást, először Ethnaton fáraó honosította meg Egyiptomban.
Majd a római császárok jöttek elő az egy létező istenről szóló hitvallással, amely egy háromarcú, de egy istenről szólt, amelynek arcait elnevezték az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevekekl és ezt a nem létező bálványistent tették az álkeresztények és az egész Római Birodalom Istenévé.
A háromarcú istenmodell első Főpapjául, pedig I.Damázt nevezték ki.
Mivel a Szentírásból nem lehetett levezetni egy ilyen isten létezését, annak imádatát törvény által tették kötelezővé mégpedig halálbüntetés, máglyán való elégetés terhe mellett.
A Törvény rendelkezése 539-ben lépett érvénybe és 1834 volt hatályban, amikor utolsóként Spanyolországban is felszámolták az inkvizíciót. Ez alatt az 1295 év alatt több száz millió embert égettek el máglyán, mert nem fogadták be a Róma Főpapja által vezetett egyház bálványistenét.
Az Istenek Istenének a Földre való visszatérésének az ideje vészesen közeledik.
Az Istenek Istenének a visszatérését sem a Róma Főpapja által vezetett egyház , sem az Antikrsiztus nem fogja tudni megakadályozni.
SEGÍTSÜNK A TIZEDSZEDŐ H.N. ADVENTISTA TÉVTANÍTÓK ÉS PRÉDIKÁTOROK ÁLTAL LELKEIKBEN ÉS JAVAIKBAN KIZSÁKMÁNYOLT , MEGTÉVESZTETT H.N. ADVENTISTÁKNAK MEGISMERNI AZ IGAZSÁGOT AZ EMBER TESTÉRŐL,LELKÉRŐL,ÉS SZELLEMÉRŐL, DE NEM UTOLSÓ SORBAN AZ ISTEN SZELLEMÉNEK A LÉTEZÉSÉRŐL , VALAMINT AZ ISTENEK ISTENÉRŐL!
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!
Penig a föltámadott Jézus aszongya, hogy a "léleknek" nincs' csontja...
--------------------------------------
Ilyet az Úr Jézus nem állított.
Ő azt állította, hogy a szellemnek nincs húsa,és csontja, nem azt, hogy a léleknek nincs húsa és csontja.
Luk. 24:Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások? 39 Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a szellemnek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nekem van!
Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1898 és 1907 között a kor kiváló tudós rabbijainak közreműködésével adták ki a magyar zsidóság alapvető, elismert Biblia-fordítását. Ez egy évvel a Károli Gáspár fordítás revideált kiadásának a megjelenése előtt történt.
A zsidó-magyar fordításban a Jób Könyve 12. fejezetének 10. versét így fordítja:
9. Ki ne tudná mindezekből, hogy az Örökkévaló keze cselekedte ezt; 10. kinek kezében vanminden élőnek a lelke, s minden embertestének a szelleme.
Mivel a fordítandó szövegben mindhárom dolog, az ember lelke, teste és a szelleme meg van különböztetve egymástól , a magyar fordítók is követték az eredeti szöveget a fordításukban.”
——————————————————————-
Ideje volna valóban néznie végre a nyelvújítás utáni bibliafordítóknak a helyes fordítói példákat, ha már maguk a zsidó fordítók tudatosan közölték velü(n)k azt 119 éve ezzel az új fordításukkal, hogy a saját nyelvükben mit is jelent valójában a “ruach” az ószövetségben!?
Hát szellemet.
Ha a zsidó tudósok képesek a nyelvújítás újdonságai után 100 évvel helyre tenni, átalakítani az újonnan alkotott és meghonosodott szavak felhasználásával a saját nyelvükön írtak lefordításávan a ”ruach”-ra vonatkozó részeket, akkor hogy veszik a bátorságot 1907 óta nem zsidó fordítók, hogy ne ugyanúgy fordítsák az ószövetségi részben a “ruachot”, mint a héber nyelv birtokosai, azaz maguk a zsidók!?
Olyan ez, mint ha egy magyar nyelvű írást lefordítanának pl. angolra, és az magyar anyanyelvű, de angolul is anyanyelvi szinten beszélő magyarokat feddenék meg az angol anyanyelvű, nem magyar fordítók, hogy “nem Te magyar tudod azt jól, hogy mi van ott leírva magyarul, hanem én, egy angol ember, aki nem vagyok magyar anyanyelvű!”
Mit tehet ekkor a magyar ember?
Jó hangosan kineveti azt az angolt, aki épp neki akarja elmagyarázni azt, hogy mit jelent egy adott szó magyarul!?
A magyarul tudó héber anyanyelvűek azóta is nevetnek azon, hogy sok magyar fordítás a ruachot változatlanul léleknek fordítja.
Jó nagyokat nevetnek rajtuk. Jó nagyokat, ezt elhiheti bárki!
Lőn pedig, hogy meghala a koldus, és viteték az angyaloktól az Ábrahám kebelébe; meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték. 23.És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. 24.És ő kiáltván, monda: Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban.
Mert magára is vonatkoztatva jelenti ki alapként azt a tanítók, azaz az emberi beszéd extra szintű felelősségéről, hogy “tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen.”
Ezért nagy felelősség a tanítói elhívás, emiatt mondtam azt magamról, hogy nem vagyok én sem Isten által szolgálati ajándékként elhívott tanítója az egyháznak, hanem csak az atyai felelősségem szintjén tanítom a házamnépét, ahogyan Ábrahámon keresztül ezt Isten mintaként elénk adta az 1. Mózes 18.19-ben.
Más az, amikor a rokoni, felebaráti közeged tanítója vagy, és más az, amikor az egyház, azaz Krisztus teste egésze számára elhívott tanító lesz az ember a Szent Szellemtől kapott külön szellemi ajándékként (Efézus 4.11.).
A Jelenések könyvét sem nevezném egyszerűen nem próféciának. Maga a könyv több helyen is „e prófétálás beszédeiről” beszél."
---------------------------------
Ez így van, csakhogy a Kiynilatkozatások Könyvében az Isten próféciái vannak feljegyezve, amit Jánossal az Úr Jézus közölt, János csak azt írta le, amit látott és hallott. Nem tett hozzá azokhoz és el sem vett azokból.
Vagyis számomra nem az a döntő kérdés, hogy valaki kijelenti-e magáról, hogy a Szentlélek szól általa, hanem az, hogy mit mond, és az állítása hogyan állja ki a vizsgálatot.
És megszületik a gondolat, amikor a dolgok nem passzolnak; egy önjelölt próféta."
-----------------------------------------
A gond az, hogy nem az Isten igaz Szavának alapján állapítod meg, hogy az illető igazat állít-e vagy sem, hanem annak alapján, ha állítása egyezik-e jehova tanúi tanításával,amit te nyilvánvalóan képviselsz minden fórumon, ahol megnyilvánulsz.
És mivel jehova tanúi tanítása ellentétben a Szentírással tagadja , hogy az embenek a testén kívül létezik lelke és szelleme is, te vámmentesss-t,aki ennek ellenkezőjét igazolja a Szentírás által kikiáltod tanításra alkalmatlannak, hogy így próbáld hitvallását is hamisnak beállítani az olvasók előtt.
Nos ez a te problémád Lucius61, és ez nem kevés.
Másodsorban úgy próbálod feltüntetni vámmentesst, mint hamis prófétát, holott soha se állította, hogy ő próféta lenne.
Egyedeül azt állította, hogy a Szent Szellem tanítását képviseli.
Ennek ellenőrzésére valóban lehetőség van, de nem a jehova tanúi tanítása alapján, hanem a Szent Szellelm által ihletett írások alapján.
Ami vámmentesss-nek a ember szellemére és az isten Szellemére vonatkozó kijelentéseit ílleti, amit írása által képviselt itt ebben a topikban is, nem áll szemben az Isten Szavával. Ellenben szemben áll
jehova tanúi általad képviselt tanításával, ami az ember szelleme és az ember leke létezésének a tagadását képviseli.
Már megbocsáss, miból gondoltad, hogy te ,aki az Istennel vitatkozol ebben a kérdésben alkalmas lennél hamissággal vádolni vámmentesss-t,aki ebbena kérdésben az Isten Igazságát szólja, hacsak nem a Sátán jogosított fel ,hogy vádold az igazmondó Istent és vámmentesss-t, aki az igazmondó Isten Szavát hittel befogadta és képviseli az ember lekének, szellemének és az Isten szellemének a kérdésében?
Na, azt is mégérhettük itt a fórumon, hogy “okoskodónak” neveznek itt emberek egy olyan bibliai szereplőt, akiről a Biblia nem beszél semmilyen szinten sem negatívan!"
----------------------------------------------
Ebben a topikban már korábban ennél gyalázatosabb dolgot is megélhetett az olvasó.
Volt,amikor az Úr Jézust részegítéssel vádolták, amennyiben a vizet borrá változtatta és nem musttá,
amit a H.N. Adventisták nevezik. Ebből egyenesen később azt lehetett levezetni, habár nem mondták ki nyíltan, hogy akkor az Isten is részegítéssel vádolható, hiszen Törvénybe adta, hogy miután a nazireus a fogadalmát letöltötte igék bort. (4. Mózes 6:20)
Nem is olyan régen állatkínzásnak minősítették az állatok áldozati célra való leölését, célozva ezzel
Mózes Istenére , aki az áldozati állatok leölését parancsba adta.
Ha képesek az istentelen tévtanítók által létrehozott egyházak, az Úr Jézust és az Úr Jézus Istenét
gyalázni, mennyivel inkább képesek Isten szentjeit gyalázni. Erre szövetkeztek a Sátánnal, vádolni az igaz Istent és a szentjeit a Földön,ahogyan a Sátán vádolja őket az Égben.
Elihuval a H.N. Adventista tévtanítóinak az a legnagyobb problémája, hogy ellentmondott a H.N. Adventista Egyház éppen aktuális és múltbeli azon tanításának, miszerint az emberben nem lehet szellem, sem lélek. Ezzel szemben Elihu egy mondatban tanúskodott az Isten Szelleméről, és a saját szelleméről. Tulajdonképen megerősítette azt, amit már Jób is korábban kijelentett.
Ellenben Eluhut könnyebb volt ugyanazon kijelentéséért támadni, mit Jóbot, akit az Istene igaznak nyilvánított, még akkor is, ha az értetlenül nyilvánult meg a saját sorsát illetően, mivel nem tudta,
hogy a Sátán kikérte őt, hogy megpróbálja eltéríteni, korábbi igaz útjáról.
Az Istenek Istene Jóbot már az Istene Nagy Tanácsa előtt igaznak nyilvánította, amit a jelen lévő istenek közül senki sem cáfolt csak a Sátán.
Jób 1: 8 És monda az Úr a sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a Földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő.
Elihu abban különbözött Jób többi látogatójától,hogy Elihu nem csatlakozott azokhoz Jób vádolásában,
miközben a többiek, beleértve Jób feleségét is azt sugalmazták, hogy Jóbot az Isten valami titkolt bűne miatt sújtja,tették ezt anélkül, hogy végig hallgatták volna Jób védőbeszédét.
Ennek ellenére én tények ismeretében nem helyezném Eluhut Jób fölé valamilyen magasabb szellemi szintet tulajdonítva neki. Hogy lehetett volna Elihu Jóbhoz képest magasabb szellemi szinten, amikor
az Istenek Istene az istenek Nagy Tanácsa előtt azt állította, hogy nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő.
Ez a legmagasabb szellemi szint, amit csak ember elérhet a Földön. Ez nem jelenti azt, hogy Jób kora előtt soha ne lett volna senki a Földön feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő, de akkor, abban az időben, amikor ezt az Istenek Istene kijelentette az istenek Nagy Tanácsa előtt nem volt még egy hozzá hasonló.
Ha Jób nem lett volna igaz és feddhetetlen, továbbá bűngyűlölő,akkor az Istenenl való találkozását túl se élte volna. Azt kevesen veszik figyelembe az istentelenek egyházainak tévtanítói és prédikátorai közül, akik a láthatatlan istenre esküsznek, - mert az ő istenük valóban nem látható, mert nem létezik - hogy Jób a saját szemeivel látta a vele beszélő Istent. Ez kevés embernek adatott meg a Nap alatt a Földön.
Jób 42:4 Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek; én kérdezlek, Te pedig taníts meg engem! 5 Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged.
Jób már beszédének kezdetén a látható isten létezése mellett tanúskodott, amikor kijelentette:
Jób 19: 23. Bárha felíratnának szavaim, bárha csak könyvben jegyeztetnének föl; 24. vastollal meg ólommal örökre sziklába vésetnének be! 25. De én tudom, megváltóm él s utolsónak ott fog állni a por fölött. 26. S bőröm után leverték azt – s húsom nélkülfogomlátniIstent! 27. A kit én magam fogok látni, és szemeim látják meg s nem idegen: elepednek veséim belsőmben. 28. Midőn mondjátok: mennyire üldözzük őt! s hogy a dolog gyökere én bennem találtatik:/IMIT/EMIH/
Nos ezt a Róma Főpapja által vezetett egyház láthatatlannak nyilvánított háromságistenét imádó
tévtanítói nem szokták írásaikban idézni.
Ahogyan azt sem, amikor Jób és Elihu az ember szellemének a létezéséről tanúskodnak.
A Bibliájukat fordító istentelenek gondoskodtak arról, hogy se Jób beszédéből, se Elihu tanúskodásáből az ember szellemére és az Isten szellemére utaló írásszövegből eltüntessék a szellem kifejezést, meghamisítva a fordítandó szöveget.
Jób 27: 2 »Az élő Istenre mondom, aki megrövidített igazamban, s a Mindenhatóra, aki keserűséggel illette lelkemet, 3 hogy amíg lélegzet van bennem, s az Isten lehelete van orromban, 4 ajkam nem beszél gonoszat, és nyelvem nem kohol hamisságot. /Káldi Neovulgáta/
Jób 27:2 Él az Isten, aki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, aki keserűséggel illette az én életemet, 3 Hogy mindaddig, amíg az én életem bennem van, és az Istennek lehelete van az én orromban; 4 Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot! /Károli Gáspár/
Az fordítandó szövegben Jób a benne lévő lélekről s a bene lévő szellemről is tanúskodik.
Majd 1997-ben megjelenik Káldi:Neovulgata fordítása és láss csodát kiderül belőle, hogy Elihu a benne lévő szellemről és nem lélekről állítja, hogy értelmet ad az embernek, és nem a testében lévő lélek szorongatta Elihut, hanem a testében lévő szellem.
Jób 32:8 De úgy látom, az emberbena szellems a Mindenhatólehelete az,ami okossá tesz.18 Mert tele vagyok beszéddel, és unszol a szellemtestemben; /Káldi-Neovulgáta/
271 évet kellett várnia a magyar anyanyelvű olvasónak ,hogy megtudja az igazságot, hogy az ember testében nemcsak lélek lakozik, hanem szellem is. Ezzel a Róma Főpapja által vezetett egyház teológusai beismerték a korábbi fordítás hamisságának a tényét.
Én nem tudom eldönteni, amikor valaki azt mondja, hogy a Szentlélek mondatja vele, amit mond, hogy ez mennyire pszichológiai eredetű, és mennyire Istentől való. Ez egy személyes, belső meggyőződés. Nyilván az illető érez valamit, amit ő a Szentlélek vezetésének tulajdonít, de én ezt kívülről nem tudom megállapítani.
És szerintem azt sem az dönti el, hogy valaki közben bibliai igéket idéz. Nem vádnak mondom, csak emlékeztetőül: maga a Biblia is bemutat olyan esetet, amikor a Sátán idéz a Szentírásból.
Tehát attól, hogy valaki bibliai szöveget idéz, még nem következik, hogy amit mond, az Istentől való.
Ezért számomra önmagában sem a kijelentés, sem a bibliai idézet nem bizonyítja annak isteni eredetét. Legfeljebb azt mutatja meg, hogy az illető mit állít és milyen szövegre hivatkozik.
Én nem kételkedem abban, hogy valaki valóban átélheti azt az érzést, hogy a Szentlélek vezeti vagy szól általa. Abban viszont már lehetnek kétségeim, hogy ez az élmény valóban Istentől származik-e.
Ezért inkább magát a kijelentést és annak a bibliai szöveghez való viszonyát kell megvizsgálni. Például: összhangban van-e azzal, amit a szöveg ténylegesen mond? Megállja-e a helyét a szövegkörnyezetben?
Nem csupán egy előre kialakított gondolatot olvasunk-e bele?
Jézus azt mondja, hogy „a próféták mindnyájan és a törvény Jánosig prófétáltak” (Mt 11:13), de ebből önmagában nem következik, hogy János után minden prófétai működés megszűnt.
Az Apostolok cselekedeteiben például János után is találkozunk prófétákkal. A Jelenések könyvét sem nevezném egyszerűen nem próféciának. Maga a könyv több helyen is „e prófétálás beszédeiről” beszél. Ugyanakkor nagyon erősen épít a korábbi prófétai könyvek képeire és hagyományaira, ezért valóban fontos vizsgálni, hogyan használja és értelmezi újra ezeket.
Én tehát nem igazán tudom, és talán nem is szükséges eldöntenem, hogy egy adott ember mikor beszél saját meggyőződéséből, és mikor a Szentlélek vezetése alatt. A belső állapotát úgysem tudom közvetlenül ellenőrizni.
Amit viszont vizsgálni tudok, az az, amit mond: hogyan érvel, mire hivatkozik, hogyan viszonyul a szöveghez, milyen forrásokat használ, és hogy az állítása valóban következik-e abból, amire hivatkozik. Vagyis számomra nem az a döntő kérdés, hogy valaki kijelenti-e magáról, hogy a Szentlélek szól általa, hanem az, hogy mit mond, és az állítása hogyan állja ki a vizsgálatot.
És megszületik a gondolat, amikor a dolgok nem passzolnak; egy önjelölt próféta.
Bár megjegyzem, még a prédikátor is túlzás lenne. :)
Itt az ideje annak, hogy csináljak egy ténybeli statisztikát arról, hogy az elmúlt napokban írt AI-s írásaid közül mennyi került kukába egészében vagy részben amiatt, mert az AI-d nem értette meg azt, hogy miről van szó, emiatt lyukra futott, vagy hamis alapfeltevésekből indult ki, vagy félreértelmezett emberi gondolatmeneteket.
Leírom majd szépen, tételesen, ahogyan szoktam, és az ember olvasók is szépen láthatják, hogy mennyi minden kerül az AI-d gagyi volta miatt a kukába.
Nem az a lényeg ugyanis, hogy hosszan idézzen valaki mások egykori gondolatait, és azokat képes-e kigyűjteni, hanem az, hogy az itt a jelenben felvetett témákat tudja-e maga értelmezni?
Na az AI-d kigyűjteni infókat más AI-khoz hasonlóan tudhat, de követni- és helyesen értelmezni emberi gondolatmeneteket, na azt nem.
Aztán megszületnek olyan írásai, amikben nem tudja azt, hogy a “szókapcsolat” megnevezés minimum 2 szóból álló kapcsolódás, és elénk adja azt, hogy mennyi (kizárólag egy szóból álló!!!) névvel illeti még az Ige a Szent Szellemet a Szent Szellem megnevezésen kívül.
Szóval a Szent Szellem szókapcsolat volt a téma, de nem fogta fel, hogy a szókapcsolat minimum 2 szóból álló kapcsolódás, azaz a “Vígasztaló”, “Partfogó” megnevezései a Szent Szellem megnevezésen kívül nem szókapcsolatok, hiszen csak egy szóból állnak, és nem a Pneuma Hagion”, azaz szintén 2 (jelen esetben görög) szóból álló szókapcsolat fordításai.
Na egy ilyen bakira ráment pl. egy teljes hsz-od!
Ja, választ és elnézést kérést, vagy legalább egy pontosítást azóta sem kaptam erre sem, és sok hasonlóra sem, csak némelyikre.
Na de majd összeszedem ezeket, és e topik emberei (nem AI-ja!) elé rakom, tele komplett hsz-aid ezáltali kukába kerülésével, vagy azok egyes jelentős részeire érvényesen.
Ne feledd, ezt a tooikot emberek olvassák elsődlegesen, márpedig Ők megértik általában az emberi beszédet…
