Néha jó csendben maradni, Semmit nem mondani, Meg sem szólalni, Órákig hallgatni. Néha jó csendben maradni, Emlékeket betakarni, Fájni, kívánni, vágyni, Egy helyben, mozdulatlan várni. Néha jó csendben maradni, Senkit, semmit hallani, Túlélni, élni, remélni Egyedül félni, s örökké remélni.
Óh, pírban fürdő, Szépséges világ, Pihent testeknek Boldog, lomha kéje, Rejtelmes, fényes, Ezer puha fészkű, Gyönyörű Város. Óh, szent hajnal-zengés: Élet szimfóniája, Csodálatos Élet, Be jó volna élni. Mennyi öröm zúg És mind a másé, Mennyi arany cseng És mind a másé, Mennyi erő küzd És mind a másé, Mennyi asszony van És mind a másé, Mennyi új kéj zsong És mind a másé, Mennyi szándék tör És mind a másé, Mennyi minden van, Mennyi szép minden, Mennyi szent minden És mind a másé.
Ki a mezőre ballagok, Hol fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Leűlök a virág mellé, És elbeszélgetek vele. Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért, Hogy érti jól szavaimat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csakhogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala, Te lész majd ott bölcsődalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendő tavaszig Lelkem szép álmakkal mulat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró hangyák mászkálnak feketén a könyvben. Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról! s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen... s agyam e mindig szikra-éhes tapló, elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő... és attól oly érzékeny lesz a kedvem, amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll... elég vén: meghal az idő; a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben örök búgássá szélesűl egy nóta.
Jó volna öregen születni, Érkezni bölcsen a világba, Hogy sorsunk szálait kibontsuk, Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt, S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk. Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak, Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába, S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe, Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek, Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk, Beszélni tanítanának, álomba ringatnának, És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre, Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
Ha lennék az, aki nem lehetek… És ha lennél az, aki nem lehetsz… Ha tenném azt, amit nem tehetek, és ha tennéd azt, amit nem tehetsz… Ha lennék az, akivé Veled lehetnék, és tenném azt, amit Érted tehetnék… Akkor is az lennél, aki nélkülem lettél, és én az lennék, akivé magadért tettél?
Küszöbre vert hitünk fölé ki emel megvigyázni sátrat? A csontokig lemart szavak szomorúsága kinek lázad? A szemtelen túlélni-hős mit ment magával át vacogva? S ki lesz erős, hogy ezt az űrt magába tömje és kimondja? Ki hordja Istenig vitézül a megvigyázott tisztaságot? S mit ért belőle majd az Isten ha túlerőben lesz a látnok? Az árvaságba semmisült költők szívén ki önt harangot? S ki vár a barbárság kövén hogy megszólíthassák a hangok? Ki vetkezik még hóesésben csupasz szavakra, szerelemre? S ki forgolódik éberen a rettenet nevét keresve? Ki gyújtaná magát zokogva egy csipkebokor-jelenéshez? A tántorgó homok között ki mondana egy szentbeszédet? Ki ácsorogna kert alatt hátát tartva a zümmögésnek, mikor már mások alszanak, s szívükben is tömény sötét lett...
E vad tavaszt, mely kelleti magát, s fejét simítja térdemen, rácson keresztül, csontjaimon át elemzi a gyanakvó értelem. Ám a napok feküsznek karikában jövőm körül, nem ugrik rám a hét, kioltotta babonás foszforát szeme mélyén: alszik a hét menyét.
Kit léptemhez szoktattam annyi éve, eloldozta nyakörvét, elhagyott, fut a magány idegen utakon, nem őrzi házam, kísér friss nyomot. Még vacka ki se hűlt a küszöbön, feléhajol, szimatol ösztönöm, vinnyog vesztett szagán: ügyetlen boldog a boldogok között.
Te, ki pilláid szép ívén sorsomat húnyod s emeled, hánts ki e szűkölő örömből, lendítsd meg lendületemet! Bogozz ki a hálós gyanúból, mit születésem rám kötött, forraszd be újra a világba nyugtalan köldököm!
Ágyúk, galambok… Annyi éve már, s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke. Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem, szorítsd kezem a földgolyó kezébe! Segíts fel indák s állatok fölé, kikhez lehúzott az alig túlélt iszony a gyilkosok közül: emelj vissza engem az emberig!
Uram! Te láttál már annyi tavaszt ott fenn az égben, megújulást, reményvárót, ezernyi virággal a térben, s pihentetted szemed rügyező fákon itt a földön, csak az embert adtad kölcsön néha a Sátánnak! Láttál térdelni minket hantokon, göröngyön, takartad sebeinket féltve, mit hasított húsunkon borotva éle, ha táncolni támadt kedvünk rajta egymást halálra marva!
Uram! Teremtettél volna fát, fenyőt, egyenest szikla tetejére, sok ezernyi sólymot, büszkét, repülni szabadon, magad örömére! De mi kellettünk Neked, néha csak nevünkben emberek, önzőn, tékozlón, bután, vágyni mindig más, egyre több után, megtörni minden harmóniát, értetlenül nézni, hogy felfordul a világ!
Uram! Lehetnénk még mi jó emberek? Bátrak ha kell, s ha úgy, hát szelíd, csendesek? Lehetne, hogy kiknek útja felfelé vezet, meglátná a csúcsról az elesetteket? Kövült bensőnkből faraghatnánk e kedveset, ha úgy hozná a sors, hogy választanunk lehet? Becsülnénk egymást, s önnön magunkat, ha meghallanánk mást is, mint saját szavunkat?
Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk, lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba, ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!
Szenteltessék meg a te neved!
Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is. Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.
Jöjjön el a te országod!
De melyik az? Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk: ez a te országod, az a te országod, annyiszor, jaj, annyiszor!
Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is!
Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne! De hogy országolnánk mennyei módon a földön? Te segítesz? Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára? Kiszemelted-e Lótjaidat?
A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!
A napit, de mi a holnapit kívánjuk, a holnaputánit! Legyilkoljuk érte a földjeinket, mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak, emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe, s majd a kenyér-meddő föld minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Honnan kezdjük a felsorolást? Az anyaméhtől? Futja-e életünkből végigmotyogni vétkeinknek fekete lajstromát? Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi, mi apró jóságainkra is – tőled valók-e? vagy törettetéseinktől? Voltunk néha azért irgalmasak is, legyen ez egy szemer a serpenyőben!
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!
Ha akképpen, akkor jaj nekünk és jaj az ellenünk vétkezőknek! Mert mi nehezen bocsátunk meg, de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.
És ne vígy minket a kísértésbe,
Ezek már rég nem a te kísértéseid, hiszen azok olyan ősiek, hogy edzettségünk megbirkózik velük. Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek, hanem valaki langyos szívűé, aki odaférkőzött tüzed közé s az ördög jege közé. Alig ismerjük még, azért veszedelmes.
de szabadíts meg minket a gonosztól!
Ő az, ő! Az előbbi, a langyos! Tőle szabadíts meg! A Gonosztól!
Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség,
Nem egy az ország az országlással, nem egy a hatalom a hatalmassággal, nem egy a dicső a dicsőséggel. Add, hogy egy legyen, tedd, hogy úgy legyen,
