"Egyébként Novobátzky is nagyon is értelmes volt, fizikusoknál előfordul ez."
Egyszer régen az ELTE-n jártam, és az egyik tanszéken elbeszélgettem egy idős tanárral, aki még személyesen ismerte Jánossy-t és Novobátzky-t is.
Elmesélte nekem, hogy egyszer nagy vitába keveredett Novobátzky és Jánossy, arról, hogy mi módon fejlődik a tudomány.
Novobátzky azt állította, hogy a tudomány fejlődése folyamatos és egyenletes, ezért töretlenül ível felfelé. Még be is mutatta, lassan sétálva a folyamatos fejlődést. (Az idős tanár nekem is eljátszotta, ahogyan Novobátzky sétált.)
Ezzel szemben Jánossy azt képviselte, hogy a tudomány fejlődése nem egyenletes, hanem néha megtorpan, majd nagyokat ugrik előre. És Jánossy is bemutatta, hogy mi módon. Elindult, majd megállt, és utána páros lábbal ugrott egyet. (Az idős tanár nekem is bemutatta, ahogyan Jánossy nagyot ugrott.)
Nos, én ebben Jánossy-val értek egyet.
A tudomány fejlődése tévedéseken, válságokon, majd látványos és gyors fejlődési szakaszokon áthaladva fejlődik egyre magasabbra.
Aki egy kicsit is ismeri a tudomány történetét, az biztosan így látja.
Az ATLAS, CMS, LHCb, ALICE detektorok repülési időket, pályákat, energiákat mérnek. Ha egy részecske c felett mozogna, az időzítésekben és pályákban azonnal megjelenne. Ez óriási, könnyen észlelhető anomália lenne. Az adatokat szuperszámítógépek dolgozzák fel, több milliárd részecske nyomát. Az algoritmusok figyelik az anomáliákat, hiszen ezek a legérdekesebbek, ezektől várhatóak új eredmények.
Eddig azonban semmilyen jel nem utal c feletti sebességre. Ha lenne, az hatalmas eredmény lenne, amire felfigyelne mindenki.
Minden értelmes ember, aki alkotott valamit, vágyik arra, hogy elismerjék a munkáját.
Ebben semmi rossz nincs.
Többen olvasták már a munkáimat, kaptam is sok kritikát, de elismerést is bőven.
A kritikák nem okoztak semmiféle lelki sérülést. Nagyon jól ismerem a tudomány történetét, és tudom, hogy az újító gondolkodású úttörőket mindig nehezen értették meg.
Sokszor olyan bunkók fikázták őket, akik soha semmi újat nem alkottak életükben.
Én másra tippelek. Van egy torzószerű affinitása és megértési élménye a fizika bizonyos elemeiről. Ez pozitív élmény neki, vissza-visszatér hozzá, de mindig ugyanahhoz, mert bővíteni nem is tudja. Értelmileg (szervileg) akadályoztatva van, nem is erőlteti. De a kudarcot sem viseli, inkább színjátékot rendez helyette. Ismerem ezt a típust, a honvédségnél volt egy ilyen (ő nem előfelvételis volt, hanem normál sorállomány). Szívesen beszélgetett technikáról, mindenről, sokhoz hozzá tudott szólni. De volt egy szint, amin nem tudott túllépni, olyankor elborult a homloka, küzdött magával. Nem is erőltettük, jó ember volt, minek feszítsük túl.
A semmifizikus meg egy pofátlan, olcsó netbohóc, szóval itt méltányosság nem játszik.
Akkor nyilván öregkorodra szedted össze ezt a traumát.
Amiben a szövegeid gyakran visszatérő eleme egyfajta gondolatrendőrség víziója.
Ezzel olyan sérült ember képét mutatod, akit hosszú időn keresztül azok utasítottak el, nevettek ki, és vettek semmibe, akiknek épp az elismerésére áhítozott. Erre azt az önvigasztalást találtad ki, hogy azok nem gondolkodnak, hanem valami összeesküvő szekta foglyai.
