Azt hiszem, a szánalmas szó eléggé pontosan kifejezni a történteket. Íme a woke-ideológia a gyakorlatban: ostoba, aljas, politikai haszonszerző abszurditás.
"A brit zenekar neve a House of Dolls című kisregényből ered, mely a náci koncentrációs táborokban játszódik: a könyvben a Joy Division (kb. Örömrészleg) volt a kényszerű prostitúcióra kényszerített nők (főleg zsidó nők) elnevezése. A holokauszt túlélő Yehiel De-Nur (írói álnevén Ka-Tzetnik 135633) 1953-ban megjelent, dokumentarista stílusban íródott regényének sok részletét azonban történészek cáfolták vagy túlzásnak tartották, így a koncentrációs táborokban élő zsidó nők náci bordélyokban dolgoztatására sincs bizonyíték."
1. Tehát egy fiktív dologról nevezték el magukat.
2. Én mindig is úgy értelmeztem ezt, hogy a kiszolgáltatottak szenvedéseivel való szolidaritásvállalás volt ez a névválasztás. Elvégre a részleg neve a részleg dolgozóit és nem a kuncsaftjait jelenti.
3. Szarkasztikus is a névválasztas (ahogy a rá rímelő Unknown Pleasures lemezcím is): öröm fikarcnyi sincs ebben a zenében.
(4. Bár Deborah Curtis könyve szerint Ian sokat olvasott a hitleri Németországról és más komor témákról, illetve az esküvőjükön valami német induló is felcsendült, plusz az An Ideal For Living EP-n ott a doboló hitlerjugend-ifjú... ezek ilyen ízléstelen polgárpukkasztások - fiatal, éretlen srácokról beszélünk a náci jelképekkel is játszó punkkorszak közepén. Nem mentegetni akarom a butaságot, de nem is vonok le belőle messzemenő következtetést. Ian dalszövegeiben sincs nyoma náculásnak és tudtommal a JD zenéjét se kapta fel soha semmilyen széljobbos, náci vagy skinhead szubkultúra.)
5. Ianék egyik példaképe volt a zsidó Lou Reed vezette Velvet Underground (Sister Ray című dalukat fel is dolgozta a JD), nem gondolnám, hogy ha náci zenekar lett volna a JD, zsidó példaképet választ magának.
Az egyik kedvenc költőm Radnóti (két pólóm is van róla) és az egyik kedvenc zenekarom a Joy Division (megvan az inkriminált UP póló is). Igazából ez az egy mondat is elég lenne azzal kapcsolatban, mennyire tartom felfújt műbalhénak a zenekar nevén rugózást. Mindenesetre mivel nem léteztek örömosztagok, ezért ez a név sem sérti senki emlékét. Ráadásul kizártnak tartom, hogy akár éretlen punkként is lett volna bennük ilyen szándék, ld. 2. pont.
Szerintem menő, be is ugrottam egyért, de érdekes módon más a dizájnja, mint a linken:
UP-pólót ma már a fast fashion boltok is árulnak (sajnos), de a kitűző amellett, hogy réteg-dolog, autentikus is: maga a zenekar is csináltatott kitűző-sorozatot (igaz, más mintával: az, hogy Ian szerepel a kitűzőn, kétszeresen is szembemegy az eredeti szándékukkal azért: egyrészt zenekar voltak, nem Ian kísérőzenekara, másrészt híresen a háttérben maradt a zenekari imázs: se a lemezeken, se a kitűzőkön nem szerepelt a tagok fotója - pólójuk pedig nem is volt a zenekar fennállása alatt).
A pólóról jut eszembe: érdekes, hogy míg a zenét tekintve a Closer a csúcsmű, mint dizájn az UP borító jelenti a Joy Divisiont (a pulzárt piacosítják már-már szemérmetlen módon pólóktól cipőkig, illetve parafrazeálják, akár parodizálják is cicás meg mikiegeres motívumokká. :-/ Persze egy sírkő fotójával már csak kegyeleti okokból se kéne ilyet csinálni. De érdekes, hogy a zene mellett a dizájn is ilyen hatásos és ismert tud lenni. Sőt, bizonyos szempontból az UP pulzárja, mint motívum túl is nőtt a zenén. Lásd anno Dukai Regina fotózkodott UP pólóban, "mert menő". Közben viszont szerencsére ezek a sallangok simán leperegnek a lényegről, magáról a zenéről.)
Egyik nap bejött a melóhelyemre két joviális nagypapa, angol turisták. Könyveket vettek és amikor meglátták az Unknown Pleasures pólómat, összesúgtak csodálkozva: Joy Division!
Ki tudja, lehet nekik az csak egy "híres helyi zenekar" és nem számítanak rá, hogy Budapesten szembejön a pólójuk (pedig, mióta a fast fashion üzletek ontják a rockpólókat, bármi lehetséges - én mondjuk pont az Oxford Street-i HMV-ben vettem ezt és valószínű dupla áron mint most tudnám a H&M-ben...)
Ugyanakkor én is csodálkoztam: ránézésre inkább jazzrajongónak gondolnám őket - aztán simán lehet, hogy húszévesen ott pogóztak Curtisék előtt az első sorban. :)
Mondjuk hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ezek a régi zenék hiába az én zenéim is, az eredeti közönségük ma már 60-70-es korosztály és ezért kicsit mindig megütközöm, amikor egy olyan korú bácsi vesz mondjuk Cure bakelitet. Miközben ha szembejön egy mai New Order vagy Cure videó, semmi meglepődés: azzal tisztában vagyok, hogy 60 felett járnak jócskán - nade, hogy a közönségük egy jó része is, azt úgy látszik még meg kell szoknom. :)
Arra is most csodálkoztam rá, hogy mennyire szarkasztikus ez a név-cím párosítás, hogy Joy Division és Unknown Pleasures: ha valaki csak ennyit olvas (és a borítót se látja), azt hiheti ez valami szexi zene. Pedig ennél aszexuálisabb hangulatú zenét el se tudok képzelni (ezért ment félre kicsit a Nine Inch Nails Dead Souls feldolgozása: annak inkább sötéten szexi hangulata van - elsősorban az ének miatt - de az a félelmetes és egyszerre kétségbeesett hangulat, ahogy pl. a HATYM videón szól, teljesen hiányzik belőle).
Lenne itt egy egyalbumos zenekar, talán ismerik vagy hallották már itt páran.
Akik nem, azoknak ajánlanék egy fontosnak szánt albumot. A Joy Division szellemét és zenei örökségét ugyan rengeteg zenekar idézte már meg 2000 után (és azóta is), de azért mondhatjuk, kevés az igazán jó vagy hiteles. Nos, a Dragons az egyik üdítő kivétel. Ahogyan az a legtöbbször lenni szokott, az együttes eltűnt a "könnyűzene" süllyesztőjében, de ez a legkevésbé sem az ő szégyenük.
(A Cure topiké az érdem, én pedig nem csórok, már csak Robert és a Cure iránti tiszteletből sem.)
Tíz éve pedig így nyilatkozott egy rádiónak: “In 1980 we did a thing in London at the Marquee Club…we picked the four bands we wanted to play with us, and Joy Division were one of those bands…I heard Unknown Pleasures on the radio on John Peel, and they were just fantastic.” Smith also described them as “the best thing I’d seen,” although “not eve”, because – after all – he had seen “Bowie and the Stones”.
He explained: “They were of that generation of bands which is my generation of bands they were so powerful…that was our best show that year, I think, we went on after them and we had to really we had to try hard to match what they did… it’s a shame about Ian Curtis… it’s like Jimi Hendrix or Kurt Cobain…people that good come around far too infrequently.” https://faroutmagazine.co.uk/the-cures-robert-smith-joy-division-best-thing-id-seen/
Minden szóval egyetértek, jobban nem is tudnék. Egy szinte genezise óta kultikus zenekarnak nincsen szüksége sem erkölcsi, sem semmilyen értelemben semmiféle intézményesülésre vagy művészi értékük díjakkal való visszaigazolására.
Illetve nem tudom, hogy sajnos-e, mert akihez kell, eljut ez a zene RNRHOF nélkül is. Ráadásul a New Order sikerei révén a Joy Division híre is többekhez jutott el, mint bármilyen jelölés vagy díj hatására tudna. Még nagyobb - pláne jó értelemben vett - kultusza pedig nehezen lehetne. Ráadásul - én úgy látom - a hipszterek és a sznobok is távol maradtak ettől a zenétől: azok hallgatják, akiknek a zene önmagában és önmagáért fontos, nem pedig amiatt, hogy mit jelent másoknak. A JD nem ment el csendben. Van és hat.
Egyébként szerintem a New Order sztorija is saját filmet érdemelne mondjuk Blue Monday címmel onnantól, hogy hiába várják Iant a reptéren [:-( ] odáig, hogy a film címét is adó dallal a NO kiadja emblematikus slágerét és onnantól már nem "csak" a JD utódzenekara, hanem saját jogán is érvényes és nagyhatású önálló entitás.
Egyedülálló bravúr: nem tudok még egy zenekart, ami egy ekkora tragédiából így magára talált volna, sőt mi több ikonná is vált egy szinte teljesen más műfajban. Ha ez nem filmet érő történet, nem tudom, mi az - főleg manapság, amikor egymást érik az általában egykaptafás (küzdelmes indulás-siker-drogok-széthullás- diadalmas visszatérés) zenés életrajzi filmek és a NO sztorija aztán minden csak nem sablonos.
A cím kétszeresen is ülne: egyrészt marketingszempontból, mint a legerősebb NO-hívószó, másrészt mert a történet sajnos maga is egy szomorú hétfőn indult...
Biztos vagyok benne, hogy Hook, Sumner, Morris könyvei alapján olyan forgatókönyvet lehetne írni erről a szűk hároméves időszakról, tehát kvázi a NO magára találásáról, ami kétórás időtartamban egy percig se lenne unalmas és -hasonóan jó rendezővel és színészekkel- méltó párja lehetne a Controlnak. Kiváncsi vagyok, kitart-e addig ez a mai zenésfilm trend, hogy valakinek eszébe jusson ez a történet.
Írhatnám, hogy no comment, de érdekesebb jelenség ez ennél.
(Miközben az egyetlen állva maradt hazai rockújság, a Hammerworld soha le nem írta még a nevüket. Oké, a JD nem metal, nem is hard rock, nem is punk - szóval az ő szempontjukból valami senkiföldjén alkotott - na de csak több köze van a Hammer világához, mint a Bravoéhoz...)
Nem írnak hülyeségeket a cikkben, ez mindenképp a javukra írandó.
(Amikor én voltam Bravo-olvasó korban, még jóformán minden cikkük hemzsegett a butaságoktól.
Nyilván a net korában és a nyomtatott sajtó hanyatlása idején még egy tinimagazin is kénytelen tartani bizonyos színvonalat.)
Viszont én magam sem tudtam volna 10-14 évesen mit kezdeni a JD-nel (olyannyira nem, hogy még gimiben is kimaradt nekem, 21 évesen hallottam először a lemezeiket, de akkor meg is fogtak) - vagy a mai tinik ennyivel érettebbek, nyitottabbak lennének?
Annyi értelme viszont mindenképp volt ennek a cikknek, hogy elvette a teret valami hülyeség elől.
Kapásból nem tudok mondani még egy zenekart, ami nemhogy nem merül feledésbe évtizedek (decades...) után sem, de ahogy az idő telik, egyre csak ismertebb.
Viszont érdekes kettősséget látok: mintha maga a zene (leszámítva a pár legismertebb dalt) underground maradt volna (bár tavaly az Unknown Pleasures egy hét erejéig még a MAHASZ listán is felbukkant), miközben a név, az imázs és a történet abszolút ott van a köztudatban.
