türelemmel küzdj meg fájó céljaidért kitartóan harcolj elszánt utaidért nem fogyott hiába nincs már erő benned oda vitt az utad ahol most kell lenned
minden gondolkozó harcolhat szavakkal harcolj hát most te is éltető vadakkal de telik az idő megváltozik minden s egyenlőn osztozik mindenki a kincsen
kincs pedig az élet mit pótolni nem lehet mert a halál tőlünk most mindent elvehet keserű gondolat magam mögött hagyom élet élj még tovább már csak ezt akarom
megcsonkított hazám de sokan ellened őseimnek sírja már odakint rekedt Kárpátoknak öle milyen szépen védte senki sem bírt vele de él még az ő népe
jöttek ránk csak sorra tatár, török, s szászok megfizettünk mindért elért ősi átok de egy csoda védett él még e kis népünk odafentről időt ajándékoz nékünk
de pénzváltó urai e földi világnak nem kegyelmez tovább az ősi hibánknak vétkünk szemükben az a régi magunk gyilkolni akarnak mert Nimród népe vagyunk
nézem ezt a jövőt homályosan látok elhalkul a hangom csak némán kiáltok nézem a hegyeket csendes bérceket elszorul a torkom nem mondok élceket barátaim mondják milyen komor lettem és hogy az ételből csak a krumplit ettem megrágom a húst is nem bántom meg őket nem állok el utat régi eljövőket még az ízét érzem fáj hozzá a tudat döntésem is jelez más utakra mutat gyere élet intni merre lehet menni mit lehet még érted reménykedőn tenni de az ősz azt mondja télt szövök lelkedbe dér költözik régi eldugott kertedbe
meddig kínzol még meddig kell itt élni meddig kell még jobbat szebbet remélni száraz felhők alatt csak a könnyem hullik nincs már sok időm de az is elmúlik
ajtó csapódik bent a lelkemben kiabálnak sokan a csendes kertemben útjuk csak áttapos régi világomon tépés nyoma látszik legszebb virágomon
adj még erőt kérlek add, hogy védhessem adj még erőt élet segíts, hogy kérhessem felhő takar mindent nem esik az eső elfelejtettelek de sohasem késő
kereslek szó kereslek élet nem félek tovább a haláltól sem félek öntözlek kertem talpamon a sár lerúgom magamról mert az élet vár
kereslek téged régi, öreg Isten elfogy e világon számolatlan kincsem nehezen mozdulsz én is nehezen de megteszem addig amíg csak tehetem
odaadom erőm ébredned kell végre ébredésed várom tekintek az égre hozz életet újra alkotásod köré ne bújj el megint a sok bajod mögé
sétálj velem megint régi erdőidben nyerj újra élet hű követőidben tudnom kell, hogy vagy még s nem hagytál el végleg nem kell ez erő csak emlékezést kérek
míg lelkem gyerek volt, sokszor fákra másztam a langyos esőben bőrig meg is áztam nem bántam meg soha, hogy erdő lett a létem álmomban boldogan pontosan ezt kértem
nem tudom, hogy ki vagy, fáj a lelked sebe begyógyul egyszer, örökké lesz hege nézek régi hegre, megértem, hogy értem pedig, hogy szeress, sohasem kértem
nem vettél el semmit, mégis sokat adtál de cserébe tőlem semmit nem akartál így léted eltöri pusztító létemet örökbe takarod elmúló éltemet
nem mászok már fára, az eső sem esik elhalkul a lelkem, lassan csendesedik nesz se rebben éjjel, nagyhold szépen ragyog csak azon töprengek, hogy miért is vagyok
már nem dolgom, hogy még írjak nem sorsom, hogy mindég sírjak elfelejtem, kit szerettem eltemetem, kit feledtem magamat is eltemetem sorsomat már elfeledtem
könnyű most már nem szeretni könnyű most már elfeledni de az életnek markában fájó a lét honhazában hazám itt vagy, rég kereslek találtalak, el is estek
haragomban fölindulok más irányba elindulok öregedő fák az erdőn mondogatják vén kesergőn hová gyerek, hová szaladsz jobb neked, ha velünk maradsz
így a csendben, szép erdőben körös körül dús mezőben elhalkul a lelkem hangja kinyílik egy virág magja oly sokan ezt meg nem értik élet könyvét meg is kérdik
felejtett lesz ez a világ amint nyílik a nyárvirág mert a létet sokan védik ébredésed egyre kérik örök idők, feledettek álmodban is ébresztgettek
sötétedő világ szorítod a szívem utadhoz oly méltón kitartasz még híven megadod, mit kértem keserűn és fájón tükröt tartasz elém a lelkembe vájón
kapaszkodnék hozzád de nincs elég erőm búsulok magamban sorsom is csak verőm és végül, ha vége a varázsos létnek bocsáss meg azoknak kik ellened vétnek
elkopott életem múltamat mutatja életnek örökét de régen kutatja messze visz mindenkit rég kigondolt terved s élettel telik meg féltve őrzött kerted
létezésem ott kezdődött régi éltem megtörődött kezdtem újra, üres lappal korán keltem, minden nappal de új létem elkoptatott bár sok kincset megmutatott éltet adót még megkérvén itt a lényeg éltem végén
adta hát a létnek súlyát nehéz sorsnak minden búját de a halál nem jöhetett őrző tündér hűn követett mese mondó kopogtatott régi emlék újat adott olyat írok, mik illenek s csendesedve megpihenek
