Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Magyar embernek születtem, magyar vagyok, kicsiny hazámnak hűséges leánya vagyok.
Itt van a gyönyörű Nyírség homokos síkjával, szelíden ringó búzatáblák aranyló bájával. Itt nyílnak legszebben a sárga napraforgók, sötétbarna kelyhükkel méheket csalogatók.
Itt szebben zöldellnek hűvösükkel az erdők, s itt szeretem én a vöröslő pipacsmezőt. Amott, egy kicsiny tóban fürdik a napsugár, szórja üde fényét, mint tündöklő reménysugár.
Sokan semmibe nem nézik e táj hangulatát, de nekem ez a szűkebb, hőn szeretett hazám. Én itt vagyok boldog, itt, eme rónaságban, akácok, bükkök, tölgyek szelíd világában.
Látványosak a smaragdon hívogató hegyek, csodálatosak az őket körülvevő völgyek. A völgyekben megbúvó, szerény kicsi hajlékok, a takaros udvarokban szirmot bontó virágok. Lehetnek látványosak, csodásak, szépségesek, de nem táplálok irántuk szerető érzéseket.
Én csak itt vagyok otthon, a kedves Nyírségben, sűrű, lombos erdők nyugtató ölelésében. Eme szűkebb hazámhoz köt mindenki és minden, bárhova is mennék, visszahúzna a szívem.
Az a nevetés A nevetés ült a felhőt rejtegető égre és kékre festette a levegőt de hiába kerestem a nevetőt csak a hang... az visszhangzott a fülemben
az a nevetés... hogy megváltozott...
valaha tisztán csengő kacagás volt édes öröm még a hang is csókolt becézett és jó volt minden rezdülés mert lelkemig ért hiszen értem csendült nekem szólt
később huncut kuncogássá változott incselkedő szívet borzoló izgató titkokat súgó dallammá ígért mennyt és adott poklot de aztán felemelt és a forróság ahogy átölelt már nem a pokol tüze volt
majd udvariassá vált megszokottá ott volt ha kellett de többre már nem tellett néha még kicsit simogatott kicsit még melegített de már valahogy mégsem volt jelen
azután kicsit más színt kapott az a valaha tisztán csengő őszinte árnyalat hogy megkopott és egyszerre szinte vágott olyan éles lett a belerejtett gúny még az emlékétől is... dühöm újra kigyúl
de rosszabb is jött a közöny amikor már csak másokkal nevetett s ha elment talán már nem is köszönt csak intett vagy mormogott szavakat és a vidámság mindig ott maradt ahova elvitte és mosolya a közönybe ragadt
de mégis most az a felhőkre ült nevetés milyen sokat jelent még nem fedte el a feledés mert amit az évek a szívbe bele véstek az bármilyen kevés mikor már semmi nincs akkor ismét kellene még ...az a nevetés
( itt pedig igy jelenik meg a vers címe:) — Csapó AngélaAnna nem örök ( nem leszek jav.)—
Csapó AngélaAnna nem örök Én nem leszek az arcodon árnyék,nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd,nem leszek nyílt seb, sem a varrat. Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném -a mozdulatod is mind meghagyom neked,nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék,se a sötét titkod, se a szégyened.Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe,- ehhez értek- eltűnök nyomtalan,nem csúszik szavad se, életed se félre,s a nyakkendőd is helyén megmarad.Két szavad közt a köz, a csend leszek.Ha meg is maradok - észre nem veszed.(Kép forrása: Pinterest.com)
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed
ahogy feküdtem az ágytál fölött fél méterrel mozdulatlan és nem volt más alattam csak nedves lepedő és fél méterrel lentebb az ágytál
december huszonharmadikán mikor láttál
azt hitted én nem tudok róla rákérdeztél az infúzióra az ősz hajútól a sarki ágyon és annyit mondott várjon várjon kedves és te vártál lepedőnedves szemeiddel az ágytál mellett fél méterrel mozdulatlan
december huszonharmadikán egymagadban
jöttél megszorítani kezem és a két kéz lepedőnedvesen markolta egymást és remegett a haláltól fél méterre lehetett mikor ránk omlottak a hófehér falak
Tudod, hogy házamon nincsen cégér, de ha jönnél én mindig itt vagyok. Gyere - ha nincs - meleg eleségért s puha fekhelyet is adok. Ne légy - ha nem kívánod - kóbor, eldobott levél mi szállong céltalan, és ha ajkadon régen volt már jó bor, keress meg engem - itt néha van. Én tudom, bármit adnál cserébe, de semmi az - ide nem kell zálog: nem léphet az emlékek helyére nagyobb érték e szónál: barátok. S ha eljössz, mint a gyönge tészta feldagadnak a régi napok, s úgy lesz megint minden egész, ha te mesélsz és én bólogatok. S beszéld el azt is hevesen, ki művelt belőled meghasadt farönköt, ki tudta a titkod, mit kevesen, hogy lábadról ily könnyen ledöntött. S ordítsd mint régen, igaz torokból, hogy az egész világ piszkos kátrány, azt is, hogy aki kéne nem csókol s hogy cigarettacsikkes a párkány hogy nem léteznek az úgy várt csodák hogy melléd huppant apád a fáról hogy anyád elfelejtette a vacsorát hogy minden éjjel írsz és fázol hogy oda le menni milyen jó lehet csak magától sosem váj helyet a Föld hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek: a kék, a piros, a sárga meg a zöld... De tudod, hogy házamon nincsen cégér és azt is tudod, hogy ott bármi állhat. Ezért ha egyszer mégis ideérnél, kopogás nélkül gyere be - ahogy én is tettem Nálad.
Meleg liheg egyre a nyakamba. Bár csak egy hűs szellőcske akadna, s marasztalnám, és talán itt maradna… Eddig sem vehettem önmagamra, de a hőség ragaszkodik, kicselezném, de ravaszkodik, amint a nap kel, rögtön árad, s levetteti összes ruhámat, még sincs menekvésem előle, hiába van, hogy bőröm pőre.
Nincsen szükségem már cipőre, bár olyan forró már az aszfalt, milyet talpam még nem tapasztalt. Elegem van és melegem is egyben, Ó jó uram, csak részesíts a kegyben, s szelídítsd meg a bősz, forró nyarat, ne szórjon rám tikkasztón aranyat! Egy csepp kis árnyat, némi enyhet adj! Ó, jó uram, kérlek, kegyes maradj!
Persze, tudom hogy télen kértelek, küldj meleget, s most mégsem értelek! Hisz csak a tél volt túlon-túl fagyos, de májusban sem volt egünk napos, akkor szívünk még túl gyakran didergett, s összébb bújtunk, megannyi fázós gyermek. Most meg, csak főlünk a saját levünkben. Cseppet sem vagyunk elemünkben! Csak erőtlenül el-eltikkadunk, hisz védtelen, hevült lelkek vagyunk.
Ne küldj vihart, elég egy röpke zápor, hogy felüdüljünk végre, igazából!
Most, hogy testemből s időmből kiléptem - testetlenné cserélt egy furcsa álom -, a köd cementje megköt körülöttem és kényszerít fagyos szoborrá állnom, pedig élek! És lélegzem e földdel mely vert és áldott át sok éveken, súlyos telekben érlelte gyümölcsét, s legszebb üzenetét küldte velem, az óceánon túlról visszacsengőt, hol bitangoltam képzelt más után... amilyen dőre, makacs székely vagyok! Bajszerző nagyvilágban egyedül és sután; szorosra fonták fejemnél az éjjelt, s csonkán virradtak rám a nappalok.
Részemröl sincs semmi gond a versekkel, sõtt Zanner Anikó verseit a kezdetétöl kezdve követem, (kb 4-5 éve )-sokszor beszélgettünk is a verseléséröl, csalódásairól…Anikó az utolsó két évben sokat javult, és most már a versei a csúcson vannak-igazi komoly “ Költövé” vált.
Horváth Mária verseit nem ismerem, ez a konkrét verse Szép.
-megjegyzésem a szerénységrõl,nem a vers írójának szòl- ez a véleményem a szerénységröl! Elnézést kérek,félreerthetöségért.
Ezzel biztosan nem okoztál gondot senkinek, jogos volt!
Nem értek egyet azzal, hogy a szerénység fontos erény. A logikus elme mindent olyannak kell hogy lásson, amilyen. És ha lebecsüli magát, éppúgy eltér az igazságtól, mintha eltúlozta volna.
hajamba lopózott a sok ezüstszál. Riogat csendben, de biztosan, eljön a tarka ősz hamarosan.
Amikor eljön, nem esem kétségbe, annak is megvan a maga szépsége. Talán lassúbb vagyok, de bölcsebb is, a bölcsesség mindig előbbre visz.
Talán nem vagyok a régi menyecske, de ott lapul szívemben a nyár melege. Ott lapul a rezgő falevélben, a csendesen fújdogáló szélben, a Nap lenyugvó vörösében, az éjjeli Hold huncut fényében s mindenben, ami szép és szolid: mert amíg lelkemben él a szeretet, a közelgő ősz nem veszi el kedvemet.
Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, nem cserélhetem újra! Az idő elszállt, csak emlékeimből élek, sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.
Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat? Istenem még milyen feladatokat oszthat? Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, ki tudja, meddig bírja?
A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam, két szép gyermek, kiknek életet adtam. S, most végre már nagymama is lettem, kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:
Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még? Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség? Ígérem én, hogy jó bárányod leszek, amit csak kérsz én mindent megteszek!
Csak még egy kis időt adj énnekem, nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem! Öreg szívem, mint vén hegedű húrja, megkopott már, de talán még elbírja!
Tisztességgel elvégzem a munkám, ott vagyok, ahol éppen szükség van rám. Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr, elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!
