Kik voltak a kelták?
Mert hogy nem a délorosz sztyeppékről érkező, minden ellenállást elsöprő, harci szekereken meg lóháton száguldozó árja (indoeurópai) harcosok, az hót ziher...
Pogány ókelta és zsidó-keresztény vallási és néprajzi hagyományok fonódnak össze a január 31-én estétől február 2-ig terjedő naptári időszak hagyományaiban, ünnepeiben:
Január 31./Február 1.: Imbolc pogány eredetű gael-kelta ünnepe.
Február 1. : Kildare-i Szent Brigitta (vagy Brigida) (453-524), Szent Patrik mellett az egyik legrégebbi ír szent, Írország női védőszentje (a férfi védőszent természetesen Szent Patrik).
Brigid pogány kelta istennő.
Február 2.: Gyertyaszentelő Boldogasszony (a gyermek Jézus bemutatása a jeruzsálemi Templomban).
Na ezekről lehet itt bővebben olvasni:
"Imbolc és Gyertyaszentelő Boldogasszony, Brigid és Szent Brigitta, meg a medve, a borz és a mormota
Január 31-e és február 2-a között több hagyományunk is van, amelyek a tavaszváráshoz, az évszakok váltásához kapcsolódnak. Imbolc, az ősi kelta tavaszköszöntő, Brigid, az egyik leghatalmasabb kelta istennő, Szent Brigitta, az első ír apáca, Írország védőszentje, és a keresztény Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe mellett a medve, a borz és a mormota is szerepet kap.
A hagyományos ír naptárban a négy legnagyobb ünnep az évszakok változásához kapcsolódik. Az Imbolc az első a sorban, Írországban és a kelta hagyományú népeknél február elsején a tavasz kezdete; Bealtaine, a tűz ünnepe, a nyár kezdete május elsején; a következő Lughnasa, az aratás és egyben az ősz kezdete, augusztus elsején; és végül Samhain, november elsején, az aratás vége, az év sötétebbik fele, a tél kezdete.
A természeti népek ünnepei értelemszerűen az adott hely éghajlati adottságaihoz idomulnak, így Írországban a négy évszak hagyományosan egy hónappal előre van csúszva Magyarországhoz képest. Február elején az anyajuhok már bárányozhatnak, vagy legalábbis közel vannak hozzá, így a tejtermelésük is megindul. A szűkös téli hónapok után, amikor a mezőgazdaságból élők csak az előző évben félretett tartalékokból élhettek, nagy megkönnyebbülés volt, amikor újra az asztalra kerülhetett a zsíros, tápláló juhtej. A juhok ellése a megújulás, termékenység jelképe is – és innen ered az ünnep neve, az Imbolc, az ír óimelc szó (jelentése: anyajuhok teje) alakváltozata.
A
Az Imbolc ünnepét ősidők óta Brigid istennőhöz társították. Az egyik leghatalmasabb kelta istennő, a Tuatha de Danann (a kelta pantheon) első istenének, Dagdának a leánya. Két nővére van, akiket szintén Brigidnek hívnak – más értelmezés szerint a három leány valójában Brigid három arca, hiszen ő a költészet, a kovácsmesterség és a gyógyítás pártfogója.
Brigid emellett a tűz istennője is (a mitológia szerint lángokkal a kezében született), ezért hagyományos az örömtüzek gyújtása ezen a napon. Brigid szerepel a Cath Maige Tuired mondákban és a Lebor Gabála Érennben is, amely versek és történetek, azaz Írország (feltételezett) korai történelmének X. századi eredetű gyűjteménye.
Szimbóluma a triskele, a hármas spirál, amely az istennő három arcára utal. Az egyik legősibb szimbólum, számos nép hagyományaiban megjelenik, mint az alvilág, a földi világ és az isteni világ jelképe.
A kereszténység elterjedésével ezt a napot az első ír apáca, Kildare-i Szent Brigitta ünneplésére váltották. Brigitta létező történelmi személy volt, 453 körül született, és nagy hatással voltak rá Szent Patrik tanításai. Szüzességet fogadott, és a vadonba vonulva egy tölgyfa alatt készített magának lakóhelyet. Ír nyelven a dara szó tölgyet, a kill pedig templomot, szentélyt jelent. Kill Dara jelentése tehát Tölgyfa szentély, ez a hely eredeti neve, ebből származik az angolosított Kildare.
Brigitta az élete céljául azt tűzte ki, hogy kolostort létesít Kildare-ben (valószínűleg ugyanazon a helyen, ahol korábban Brigid istennő szentélye állt). Ezt meg is valósította, és ezzel Írország első apácája lett.
Itt élte le egész életét, híres volt a szegények iránti jótékonyságáról, és sok történetet jegyeztek fel gyógyító hatalmáról. 524 körül halt meg, testének maradványait a reformáció idején, VIII. Henrik angol király uralkodása alatt elégették, koponyája és más ereklyéi portugáliai templomokban találhatóak.
Brigittát ma Szent Patrik mellett Írország védőszentjeként tisztelik, egyben a pásztorkodás és a termékenység védőszentje, ünnepnapja február 1-e. Ilyenkor hagyomány arcképének vagy kukoricabábujának rituális megmosdatása, amelyet utána gyertyák közé téve szárítanak meg. Szintén hagyomány az úgynevezett Brigid-kereszt fonása búzaszárakból.
A gyertyák más vonatkozásban is megjelennek ebben az időszakban. A kereszténység Jézus Krisztus születését december 25-ére tette, édesanyjának, Szűz Máriának a zsidó szokások szerint negyven nappal később, tehát február 2-án kellett elvinnie a gyermeket a templomba, és ekkor kellett tisztító áldozatot bemutatnia. A Szent Család a jeruzsálemi templomban találkozott az idős Simeonnal, aki azt az ígéretet kapta az Istentől fiatalkorában, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Messiást.
Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte. Innen eredeztethető az egyik legrégebbi szentelmény: a szentelt gyertya, és a gyertyaszentelés szokása. Így a szentelt gyertya Jézus egyik legrégebbi jelképe. A későbbi időkben a gyertyát az újszülöttek mellett tartották a rontó szellemek távoltartására a keresztelés napjáig (és hogy a csecsemőt ki ne cseréljék). Amikor a fiatal anyák először mentek templomba, akkor is szentelt gyertyát vittek a kezükben.
Február 2-a tehát egyfelől Szűz Mária megtisztulásának ünnepe, másfelől Jézus bemutatásának ünnepe is. A katolikus egyház ma azt a teológiai mondanivalót emeli ki, hogy Krisztus és Mária megszentelődése ez a nap, illetve mindazoké, akik életodaadásukban vállalkoznak Isten országának szeretetére, azaz Krisztus követésére. Ebben az értelemben az ünnep köszönetnyilvánítás Istennek a megszentelt hivatások ajándékáért. Azonban Magyarországon megmaradt a régi neve, a Gyertyaszentelő Boldogasszony.
Végül pedig ez a nap igen alkalmas jóslásra, jövendőmondásra, leginkább az időjárással kapcsolatban. A népi megfigyelések szerint ugyanis ha ezen a napon jó idő van, akkor későn tavaszodik. A mondás szerint Gyertyaszentelő napján „inkább farkas ordítson be az ablakon, minthogy kisüssön a nap”. Németországban a borzot figyelik, Magyarországon a medvét, Amerikában a mormotát: ezen a napon, odújukból vagy barlangjukból kijőve, ha meglátják az árnyékukat, akkor visszabújnak, mert még sokáig tart a hideg. Ha viszont nincs árnyék, akkor kint maradnak, mert tudják, hogy ez a tél utolsó próbálkozása, és hamarosan enyhül az idő."
Nemcsak kelta nyelvek és kelta gének léteznek, de kelta kereszténység is.
Here are a few uniquely Celtic Christian beliefs that modern practitioners of Celtic Christianity claim were celebrated by the ancients:
- The belief that their practices pre-date the Roman Catholic Church and represent a more accurate reflection of the early church. - A love of nature and the practice of seeing God’s character and glory in His creation (without devolving into pantheism). A conviction to care for creation often follows. - A willingness to give women more authority in the church, if not ordain them as priests. - The belief that marriage is a sacrament that should be available to all clergy. - A monastic life, whether in a specific monastery or within a family and a private life, but overseen by a spiritual leader. - The blurring of the line between sacred and profane—the belief that one’s spiritual life and worldly life should be combined and never separated. - The belief of the existence of “thin places”: original Celtic Christians continued the pagan, Druidic belief that specific geographical locations provided a closer view of the spirit world; with Christianity, these places became sacred sites where worshipers could be closer to the Holy Spirit and receive His guidance. - Loyalty to family, extended family, and “tribe,” combined with a welcoming hospitality to everyone. - Small abbeys, often meeting in rented spaces, as the center of religious life. - A love of art and music. - Veneration of particularly Celtic saints, such as St. Brigid, St. Columba, and St. Patrick. - The use of an Anam Chara, or “soul friend,” as a mentor to guide an initiate into the practice of Celtic worship.
Egy kihalt nyelvet szinte lehetetlen újraéleszteni, egy kivételt ismerek, a hébert, amit ma Izraelben beszélnek, előtte csak a vallási szertartásokon használták a zsidók.
"Csak miután az angolszász hódítás feldarabolta a területeiket, kb. Kr. u. 800 után kezdett a Brythonic önálló nyelvekre bomlani, mint breton, cornwalli, walesi és cumbriai."
Ebből a cumbriai kihalt a 11 században, legkésőbb a 12 sz. legelején, az angol szorította ki.
A cornwalli vagy cornish a 18. században szintén kihalt, ezt is az angol szorította ki, de lelkes amatőr cornwalli hazafiak egy csoportja a 20 sz. végétől megpróbálja újjáéleszteni, egyelőre mérsékelt sikerrel. :-) 563 fő nem anyanyelvi beszélője van. Nem 563 ezer, hanem 563! Anyanyelvi beszélője nincs.
Sokáig úgy nézett ki, hogy a bretont megöli a francia - a francos franciáknál sokáig hivatalos állami politika volt a francián kívül az összes többi nyelvet eltörölni, kinyíratni, ma már ez hála Istennek nincs így. Végül is sikerült a breton nyelv helyzetét stabilizálni, ma kb. 210 ezer anyanyelvi beszélője van a francaiországi Bretagne régióban.
A walesi vagy saját nevén cymraeg a 18-19. században szintén nagy területeket veszített az angollal szemben, főleg a városokban és az iparosodottabb területekn, de a rurális, mezőgazdasági jellegű vidékeken, főleg a hegyvidékeken élő, virulens nyelv maradt. Ma több mint 530 ezer beszélője van, Wales népességének kb. 18%-a, ezzel messze a legtöbb ember által beszélt mai kelta nyelv.
"Egyébként a vaskor elején volt Britanniába egy kisebb, de kimutatható bevándorlás, amely kb. 10 %-ban járult hozzá a népesség genetikai összetételének kialakulásához."
A feltevések szerint nem kell itt nagy tömegbevándorlásra gondolni, inkább csak egy szűk vaskori elitre, a fegyveres kíséretükre és családjaikra.
Galliából kelhettek át, ahol a p-kelta nyelvek kialakultak.
Az általuk behozott p-kelta ősi briton (Proto-Brythonic vagy Ancient Common Brythonic) nyelv még szinte teljesen megegyezett a gall nyelvvel.
Ez a nyelv aztán az elit dominancia révén elterjedt a mai Anglia és Wales egész területén, talán még a mai Skócia déli részein is, ill. ezeken a területeken felváltotta, kiszorította az ősibb kelta dialektusokat.
Törzsi nyelvjárásokra bomolva ugyan, de a biton (Brythonic) még a római hódítás korában is eléggé egységes volt, ill. vannak adatok arra vonatozóan, hogy a briton és a gall nyelv beszélői között még a Kr.u. I. században is létezett valamiféle kölcsönös érthetőség.
(Megjegyzik, hogy a briton rusztikusabb nyelv volt, mint a gall, de hoyg ez konkrétan mit jelent, azt nem tudhatjuk...).
Csak miután az angolszász hódítás feldarabolta a területeiket, kb. Kr. u. 800 után kezdett a Brythonic önálló nyelvekre bomlani, mint breton, cornwalli, walesi és cumbriai.
Lehet, hogy a két elmélet valamiképpen együtt igaz, kiegészíti egymást.
Persze egyelőre ez csak feltevés.
Egyébként a vaskor elején volt Britanniába egy kisebb, de kimutatható bevándorlás, amely kb. 10 %-ban járult hozzá a népesség genetikai összetételének kialakulásához.
Szerintem ez a hullám hozhatta a Brit-szigetre a p-kelta briton nyelvek ősét, de ez csak hipotézis.
Ez a hullám genetikailag Írországba és Skóciába nem jutott el, talán Walesbe is alig, leginkább a mai Anglia területét érinthette.
Írország és Skócia területén úgy beszélnek kelta nyelveket, hogy a bronz kori harangedényesek után már nemigen mentek oda csoportok a kontinensről. Tehát ez alapján az Atlanti-partvidék menti eredetet tartom valószínűnek én személy szerint.
Különben érdekes genetikai jelenség a másodlagos központok. Tehát egy haplocsoport kialakul valahol, ott az egyik haplocsoport marad több közül, nem domináns . Aztán vándorlás során eljut valahova és ott az lesz a domináns haplocsoport, mint az R-L21 a brit szigeteken, az R-DF27 az Ibériai félszigeten vagy az R-U152 Olaszország északi részén.
"Volt egy harmadik genetikai klasztercsoport is, amely főleg az Ibériai-félszigeten és Gallia déli, délnyugati régióiban élő kelták között volt elterjedt."
Ez az R1b-DF27 vagy más néven S250, amely manapság főleg az Ibériai-félsziget, ill. Dél- és Közép-Franciaország népességében gyakori, de Eorópa sok más térségébne is jelen van, ahol valaha kelták éltek.
Igen, lényegében nagyon leegyszerűsítve arról szól a Celtic from the Centre elmélet, hogy a proto-kelta nyelv és etnikum a késő bronzkorban, nagyjából a Kr.e. 2. évezred második felében alakult ki Galliában, majd innen a bronzkor legvégétől ill. a korai vaskortól, tehát nagyjából Kr.e. 1.000 - Kr.e. 800 körül elkezdtek terjeszkedni.
Elsőként délre Hispániába, majd északnyugatra, Britanniába, illetve a Nyugati-Alpok térségébe. A Keleti-Alpok és Észak-Itália kelta megszállására már aránylag későn került sor, Pannóniáéra még később.
Jelenleg még elég képlékeny ez az elmélet épp az általad említettek miatt, no de a Celtic from the East és a Celtic from the West sem voltak semmivel se stabilabbak.
Őskelta nyelvemlékeink ilyen távoli korra visszamenőleg sajnos nincsenek, így csak a genetikai és régészeti kutatások eredményeire hagyatkozhatunk, egyre inkább főleg az archeogenetikára.
Nagyon durva egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az R-L21 az atlanto-kelta, főleg britannia, írországi és nyugat-galliai, az R-U152 pedig az alpesi kelta, beleértve ebbe a délkelet-galliai és észak-itáliai keltákat is.
Volt egy harmadik genetikai klasztercsoport is, amely főleg az Ibériai-félszigeten és Gallia déli, délnyugati régióiban élő kelták között volt elterjedt.
Igen, mert a kelták délen és középen éltek, északon már a germánok domináltak, a kelták ősei meg elég sok neolit földművest olvasztottak be annak idején a bronzkorban, innen a sötétebb haj.
Igen, Badenből származó sváb rokonoknak "keltát" jelez a Heritage, ami megerősíti az álláspontodat. Az északabbról jötteket meg leskandinávozza. Pedig echte német felmenők náluk.
Igen, elég hihető változat. Mivel írott forrás nincs a korból, a cserepek nem beszélnek, biztos tudás nem lesz erről. Genetikailag annyi tudható hogy a két jellegzetes haplocsoportjuk a R-U152 és a R-L21 volt, de persze voltak más haplocsoportjaik is.
Kiemelve a cikkből, ami a lényeg, hogy a "kelták keletről" és a "kelták nyugatról" egymással versengő hipotézisek mellett felemelkedett egy új teória, a "kelták középről" (Celtic from the Centre)...:-)))
A simpler hypothesis: Celtic from the centre
A more economical view of the origin of the Celtic languages, consonant with the historical and linguistic evidence, might run as follows (cf. Sims-Williams Reference Sims-Williams2017a, 432–5).
Celtic presumably emerged as a distinct Indo-European dialect around the second millennium BC, probably somewhere in Gaul (Gallia/Keltikê), whence it spread in various directions and at various speeds in the first millennium BC, gradually supplanting other languages, including Indo-European ones—Lusitanian and ‘Eastern Alpine Indo-European’ are candidates—and non-Indo-European ones—candidates are Raetic, Aquitanian/Proto-Basque, ‘Iberian’, ‘Tartessian’ and Pictish (Rodway Reference Rodway2020; Sims-Williams Reference Sims-Williams2012b, 431); and presumably there were dozens more languages about which we know nothing, especially in northern Europe.
The reasons for suggesting Gaul (perhaps including part of Cisalpine Gaul) are: (i) it is central, obviating the need to suppose that Celtic was spoken over a vast area for a very long time yet somehow avoided major dialectal splits (cf. Sims-Williams Reference Sims-Williams2017a, 434); (ii) it keeps Celtic fairly close to Italy, which suits the view that Italic and Celtic were in some way linked in the second millennium (Schrijver Reference Schrijver, Koch and Cunliffe2016). During the first millennium BC, Celtic spread into eastern Iberia (probably well before the time of Herodotus and Herodorus), into northern Italy (as first evidenced by the Lepontic inscriptions in the sixth century: Stifter Reference Stifter, Amann, Corsten, Mitthof and Taeuber2019), into Britain, and perhaps already into Ireland (though Ireland is undocumented), and also towards the east, eventually reaching Galatia in Turkey in the third century BC (as documented in Greek sources).
The Celts who took their language with them may often have adopted the material culture of the territories where they settled, thereby becoming archaeologically indistinguishable. At least latterly, some large-scale folk movements were involved, judging by the classical sources, but Celtic may also have spread incrementally and unspectacularly, following the model proposed by Robb (Reference Robb1991, as discussed by Sims-Williams Reference Sims-Williams2012b, 436; cf. Mallory Reference Mallory, Koch and Cunliffe2016; Wodtko Reference Wodtko, Koch and Cunliffe2013, 193–204). Since Celtic may well have been moving into areas with patchworks of minor languages—5000 speakers being the median for languages worldwide (Nettle Reference Nettle1999, 113)—quite a low number of Celtic speakers could be enough to effect a language shift. For example, if only 10 per cent of people in Britain spoke Celtic but the rest of the population spoke a dozen other languages, Celtic might have the advantage, especially when reinforced by the language of the adjacent part of the Continent.
Finally, in the latter part of the first millennium BC, Celtic may still have been expanding and consolidating in many areas, both east and west, before it was overtaken by the expansion of the Roman Empire.
‘Celtic from the Centre’ may lack the time-depth and exotic locations that appeal to romantics, but the economical hypothesis sketched above is realistic and fits the known facts. According to Caesar, central France was occupied by the Galli (Gauls), who called themselves Celtae in their own language (Gallic War 1.1), and according to Livy it was the homeland of the Gauls who migrated to Italy (see Figure 1). It is an obvious place for Celtic ethnogenesis. That said, it must be admitted that while the most economical hypothesis is often the best available option, it is never necessarily correct. Even the above hypothesis entails a gap of perhaps a millennium between the hypothetical emergence of the Celtic language and its first attestation in the Lepontic inscriptions of the sixth century BC. Currently we have no direct linguistic evidence about what occurred during that gap.
Nekem az jött le a genetikai vizsgálatokból, hogy betelepedési hullámokkal jött létre a Brit szigetek lakossága, először a jégkor után megérkeztek Európa őskori vadászai, azután jöttek a neolit földművesek, azután a bronzkorban a harangedényes kultúra - ők a kelta nyelv ősét beszélhették - akik szinte lecserélték a két sziget népességét. Azután még jöttek kelta törzsek a bronzkorban. A római hódítás után eltérő hatások érték a két sziget lakosságát, a római hódítás csak minimális genetikai nyomot hagyott. Róma bukása után volt egy ír bevándorlás Skóciába, Angliába meg megérkeztek a germán angolszászok, akik keleten és délen telepedtek le, a nyugati hegyvidéket meghagyták a keltáknak. Aztán volt még egy viking letelepedés a 9.században Anglia keleti részén. Írországban szintén volt egy kisebb viking bevándorlás, aztán a 12.századtól angolok telepedtek le a sziget nyugati részén, azután 1650 után volt egy komoly skót bevándorlás erre a részre.
A genetikai kutatások szerint a walesiek a legősibb népesség a Brit-szigetek mai népcsoportjai közül.
Népességgenetikai összetételüket gyakorlatilag alig-alig befolyásolta az angolszász és a viking invázió, de a későbbi korok vagy éppen a modern kor bevándorlási hulámai sem.
A Cornwall-félsziget elszigetelt népességére ugyanez igaz, ők a walesiekkel állnak szoros genetikai rokonságban.
Ugyanakor figyelemre méltó, amit a kutatás ennek a népességne az eredetéről ír, bár hozzteszik, hogy ez még nincs 100%-ban bebizonyítva:
"A tudósok szerint a walesiek genetikailag elég nagy hasonlóságot mutatnak egyrészt Írország, másrészt Franciaország lakosaival, valószínűsíthetően az utolsó jégkorszak után Britanniába vándorló ősi népesség maradványainak leszármazottai. Elképzelhető, hogy a spanyol és francia partok mentén juthattak el, majd telepedhettek le Walesben több ezer évvel ezelőtt, vélik a kutatók.
Donelly szerint Wales északi részébe az ír szigetről telepedhettek be, Dél-Walesbe pedig a kontinensről érkezhettek, hiszen ez a földrajzilag közelebb eső vidék. Ugyanakkor hozzátette: „nincs még a kezünkben történelmi bizonyíték a genetikai adatok alátámasztására.”
