Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mikor már érezte bőrén az alkonyi hűvöst, látta, a Nap magára teríti bíborló köpenyét, és fázósan visszavonul, az égen feltűnik egy keskeny holdkaréj, és lassú léptekkel jön az este, a múlt árnya a tájra vetül. Feledni vélte a hajdani éjszakák mámoros csókzáporát.
Hol vannak a régi szerelmek? Az utolsó láng is kihunyt már, füstje a ködben, alant volt ölelések emléke parázslik. És ekkor váratlan merészen belényilall egy nagy szívdobbanás. Az utolsó utáni szerelem. Belesűrítve minden régi álom, vágy, reménység, valamennyi megélt valóság.
Az utolsó utáni szerelem, a ráadás, a tetőzés, a végső áldomás, az Egész, a Minden. Az idő visszájára fordul, az évek lánca csörögve lehull, a vér frissen áramlik az erekben, a szív ütemét megszaporázza, nem hallat systolés zörejt. Az esti égbolt hirtelen hajnali fényt vet, a szerelem besugarazza, elűzi az elmúlás mélyen lappangó rettenetét.
Engem jóllakottak hogyan értenének? Nem is hallanának, ha szólnék hozzájuk Az asztalnál voltak, hozták az ebédet Ülj le ide mellénk, zsíros volt a szájuk
Én az éhezőknek hallom hallgatását Míg a jóllakottak csámcsognak, beszélnek Velük ülök mégis most már egy asztalnál Egyre hangosabbak, egyre jobban félek Egyre hangosabbak, egyre jobban félek
Én is olyan vagyok, én is olyan lettem Tányéromat tartom, nehogy másnak jusson Amit én kaptam meg, amit én szereztem Ami engem illet, ami az én jussom
Én az éhezőknek nem hallom a hangját Nem is látom őket, ők sem látnak engem Üres tányérokkal némán csörömpölnek Üres tányérokkal némán csörömpölnek
Én már választottam, én már elvesztettem Minden kétségemet, minden szép szavamat Ülök egy asztalnál a sok jóllakottal Nem hallom a hangod, én is elhagytalak
Bár ne múlna mosolyod soha bár ne tudnám átváltozásom – szájszögleten boldogság ráncai egy pillanatra győztes szívverés de ott dobol a zuhanás a mélyben és szárnyaink már összezárt kezek felütve éjjel lassú tájain sátornyi égbolt fekete szerelem reggelre már a túlsó part szememben csak némasága hűvös lángjai reggelre újra éles messze látni foglald kezedbe mulandó arcomat egyetlenem a perc talán utolsó mikor a kakas szól a vágyaink kihűlnek megtagadnak –
Ne kérdezd, ki vagyok. Ha kaptam keresztvizet, elmosta az idő. A szüleim Jancsinak, a nejem, ágyba bújás után, kelj fel Janinak hívott. Amíg akadt meló, kitartott mellettem, bérelte a panelt, aztán az ajtóra mutatott, repülj páva lettem. Ha a földre esem, nem vagyok már téma, annyian vagyunk már, mint kutyaszar a hóban. De minek panaszkodni? Az Úr szeme mindent lát, egyszer majd felemel. Nemrégen valaki a jó anyámba küldött. A szemébe röhögtem. Ha lenne még anyukám, biztos dédelgetne. Mint kotló a csibéit, szárnya alá venne. Felfelé nézek, hátha int valaki, remény morzsát lenget. Régen, régen, míg volt meló, a morzsák fentről jöttek. Most csak felhőt látok. Takarják a Napot. Az Úr szemét se látom. Haragszol rám, kérdem, mit kéne tennem, hogy a kegyeidbe fogadj? Hiába fülelek, nem hallom a választ. Akkor kvittek vagyunk, nem haragszol már rám? Hidd el, Magasságos, magam is tisztellek. Bár igazán nem bírlak szeretni, ahogy te se engem. Azt hiszem, Égkirály, köztes állapotban vagyunk. Mivel mosolyogni látlak, aligha pikkelsz rám. Csupán annyit kérek, míg összekapom magam, vastag felhőidet terelgesd másfelé. Mióta kidobott a nejem, ellopták a munkám, sétatéri padok vetik az ágyamat. Régen téma voltam. Ha földre estem, cikkeztek rólam, elvonóba vittek. Most csak füttyentenek, mint a kóbor ebnek: akarsz egy féldecit, megtolod a kocsit, míg beindul a motor?
*
Harmadnapja nem ettem
Állj a sor végére, ordít egy tépett nő. (Mint egy vízrajzi térkép, olyan az arca, kortalan és ráncos, hatalmas árvizek csaphattak át rajta.) Neked szóltam, vigéc, itt már nem vagy váltásmester! Itt mindenki egyforma, toprongyos és éhes! Hiába bömbölsz, nem figyel rád senki. Ha nem állsz be a sorba, ha nincs rend a fejekben, nem kezdik mérni a babgulyás adagunk, sose röppen feléd a zsömle vagy a kifli. Állnék én, ha tudnék, nem látod, Kisvirág, alig bírok lépni. A gyárban, mikor titkár voltál, azt mondtad, 29 leszel! Hol van már a tavalyi hó, próbál vigyorogni a borvirágos orrú. Húzz a sor végére, jön a rendfenntartó, a fekete medve! Mondd, hogy fogtad a sort. Mért hazudjak, Pösze, hogy a földbe döngöljenek? Tűz van bennem, Virág, rikácsol a gyomrom. Mit gondolsz, Pösze, az én hasam énekel? „Harmadnapja nem eszek”… Megint Attilázol? Higgyél nekem, bébi, egy falatot se ettem. Miért nem ettél, kujon, hozták a segélyed? Nem iszom már, bébi, albérletre gyűjtök. Bébi a nagyanyád, még mindig lefektetnél? Mikor a lósóskában ittál, hívtál bár egyszer is, kínáltad a tömlőd? Mire észbe kaptam, kiürült az üveg… Csak az üveg, Pösze?
A szerelemben, épp mint a halálban, megszűnünk létezni. Eltűnünk magunkból, helyünkbe más költözik pár fürge hónapig, s utána mást se vágyunk, mint újra megszűnni, akár csak percekig, megszűnni végleg, tudván, hogy jobb, ha más lakik bennünk, tudván, hogy a másik szívében jó helyen leszünk. S ez biztató.
Mit forgatok a fejemben? Tárcsát. Rossz számot hívnék? Vagy foglalt? Esetleg félretette a kagylót, hogy ne zavarják? Van racionális válasz a nem-válasz meglétére: a rendszer, amelyben benne-élünk, csupa hamis tudat: gazság és pótszer. A vonal halott, mint egy önálló nulla-körökre szakadt lánc. Az én körömet próbálom az övére átcsörögni. De csak ácsorgok a tárcsás magányban. Kár erre rápörögni. Sztrájkolnak a munkások Telepátiában.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Már az életet veszik el. Az ébredést. Az álmot. A napokból valami jót. Mit ébren nem találok. Mint zenész, ha a hegedűn a húrok meglazulnak, kapkodok a hangok után. Lármává silányultak. A dunyha alá bújni jó. Aludni lök a semmi. Már az életet veszik el. Egyre nehezebb lenni. A napokból valami jót. Az ébredést. Az álmot. Mint zenész, ha a hegedűn minduntalan hiányt fog. Őt irigyelem. A fenyőt. Óriássá nőtt a kertben. Tűlevelekkel verset ír, vitatkozik helyettem. Kik az életet elveszik, legyenek átkozottak. Hogyan várjam a holnapot? Nézem a napot, holdat. Amiért éltem, elveszett. A bolyba kéne futni. A hangya hogyan menekül? Legyen út, bár egy lyuknyi. Ébredni. Várni valamit. Holnaputánig lenni. A dunyha alá bújni jó. Aludni lök a semmi. A szerelem is elveszett. Almafán nincsen alma. Mint a házába a csiga, belebújok magamba. Fölöttem a semmi ege, kinevet, hazugul kék. El kéne menni innen, el. Legszívesebben futnék. Valami zugba, mi haza, avagy hazának látszik. Oda, hol otthon lehetek. Várni holnaputánig. De nincs élet. Nincs ébredés. Se éjszaka. Se álom. Kilök az ágy. És fölkelek. Magamat nem találom.
Az a kuka egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, ütött-kopott, elformátlanodott régi jószág, rozsdalepte, meggörbült fedővel, az ilyennek a közelébe sem mennek az emberek, utálkoznak felemelni a fedelét, hogy beledobják a szemetet. A kukás embernek nem voltak ilyen gondjai, kotorászni kezdett a sokféle hulladékban, s lám, mit ad Isten, egy szelet kenyér akadt a kezébe. Zöld foltok voltak ugyan rajta, erősen penészes volt, de kenyér volt, kenyér. Egyelőre csak megszagolta, ilyenszerű szagot már sokszor érzett, de ez valahogy iszonyatosabbnak tűnt a többinél. Úgy döntött, zsebre teszi a szerzeményt, egyszer erre a szeletre is sor kerül majd, amikor muszáj lesz sort keríteni rá.
Hullott a hó. Nem hullott, zuhogott. Aztán a szél dönthetett, hogy megtáncoltatja a hópelyheket, de ezt olyan veszett erővel csinálta, hogy az embernek meg kellett fogódzkodnia egy-egy kapukilincsben, hogy magával ne hurcolja ez a fékevesztett fenevad, nem volt hová menekülni, zárva volt minden, üzlet, kapu, templom, iskola, éjfél körül járt az idő, ereszekről lecsüngő jégcsapok, csúszós út, két-három méterre is alig lehetett ellátni, istenverte téli éjszaka. A kukázó megvetette a hátát egy hatalmas kirakat előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, rettenetesen fázott mindene, eleven jégcsapnak érezte magát, egyre jobban fájt az arca, a két füle, a keze, aztán eljött az a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, most csak arra volt jó, hogy az ökölbe szorított, megfagyott kezek beverjék a kirakat üvegét.
Odabent mosógépek, hűtőgépek, konyhai villamosgépek sorakoztak egymás mellett, s valamivel hátrább, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregember csüngött egy kötélen. A kabátjából kitűrődő papírlapon egy néhány szavas szöveget lehetett olvasni. „Nem bírtam tovább. Sorry.” Az ember megtapogatta a testet, még meleg volt. Ha öt perccel hamarabb érkezem, gondolta, életben találom. Nem gondolkozott tovább, futásnak eredt. Kimászott a betört kirakaton, s a megveszekedett erővel tomboló szélben visszarohant a kukához. Elővette a zöld foltos, penészes kenyérszeletet, s visszadobta a kukába. A fedelet is elhelyezte az eredeti helyére, s eltávolodott néhány lépésnyire a helyszíntől. Aztán visszament a kukához, felemelte a fedelét, s mintha először történt volna, kotorászni kezdett a belsejében. A penészes kenyérszeletre hamar ráakadt, a kezébe vette, majd elhelyezte a belső zsebében. És rohanni kezdett. Széllel szemben, megfagyott arccal, megfagyott fülekkel, de csak odaérkezett az üzlethez, megvetette a lábát az üzlet egy másik kirakata előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, aztán eljött a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, mint most például, amikor ökölbe szorított, megfagyott kezével beverte a kirakat üvegét, végigrohant az üzleten, s hátul, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, ott talált egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregembert, aki betűket írt egy papírlapra.
Elővette a penészes kenyérszeletet, kettétörte, s a felét átnyújtotta az öregembernek.
nyeregtetős házak egyensorában foghíjtelket vásárol majd a fiatal házaspár, és építkezni kezd. a férfi magas lesz, sovány, szemüveges (akkoriban szinte minden szemüveg vastagkeretes), és klottgatyában jár. a felesége szőke, kissé telt, de még formás fiatalasszony, örökös viselete fekete bikini. amikor portájuk előtt elbicikliznek az egykedvű férfiak, öntudatlanul is arra fordulnak, tekintetükkel a fiatalasszony hajladozását keresik. mert állandóan ott dolgoznak, építik a házukat éveken át ketten. munka után kerékpárjukat a drótkerítésnek támasztják, és alapot ásnak, betont kevernek, rakják a falat újfajta kockatéglából, és ablak lesz a házon, és a sátortető faszerkezetét is ketten, s a szürke palát felrakni is ketten, mindent ketten csinálnak: házat, három gyereket. később csak a nyarakra emlékszem, a lapos, nyári alkonyokra, amikor vízért megyek a kútra, s amíg a sovány sugár a kannákba csorog majd, nézem őket, akiknek szép házuk lesz, sátortetős, modern, nagyablakos. és áram is lesz már a telken, mert ha besötétedik, a csupasz izzó fényénél dolgoznak tovább. meg hétvégeken. homokdomb lesz az udvaron, esőben sárga, aszályban seszínű homok, s amíg malterba kerül, abban játszanak a sárgahajú gyerekek: bugyiban, gatyában. nyár lesz, kiég az árokpart füve, megég a meztelen bőr, aztán barna lesz. lehet, hogy csak egy-két évig építkeznek, de nekem később végtelennek tűnik az idő, amiben eltelik majd a gyerekkorom, s a házatlan pár háza felépül, bár sokáig befejezetlen marad: nem festik le, nem kőporozzák a durva vakolatot, s az udvar is sokáig rendezetlen, mintha kint maradna egy képzeletbeli tábla, hogy építési terület (mert tart még a szándék, ha a pénz el is fogy). sokáig függöny sem lesz az ablakukon, csak a tévé kékes fénye csorog ki az éjszaka pocsolyáiba, és nőnek a szőke gyerekek, s később fogalmam sem lesz, hány közülük a fiú és a lány. azt sem tudom, mi lesz a házaspárral, és kik laknak negyven év múlva a kettejük által épített kockaházban. vajon felnevelik együtt a gyerekeket? vagy szétmennek? a nagy nyarakra hideg jön. nagyon hideg.
A Városház téren hármasával, (négyesével) lődörögnek céltalan. Arcukon nem is bőr bíborlik, arcukon fagyott cékla van.
Ugye undorító, ahogy köhögnek, nyögnek, köpködnek, s bűzlő mancsukat orrotok alá tartják remegve! Reszelős hangon valamit nyafognak, kunyerálnak.
(Bundátok alatt most végigszalad hátatokon a hideg, pillanatnyi rettenet.)
Hát ne tűrjétek tovább e roncsok zaklatását! Ne engedjétek közelebb magatokhoz e gőzölgő, bűzös, rongyokba csavart, megfagyott-cékla-arcú senkiket!
Ti más emberek vagytok, bizonyára. Mondhatnánk így is: az emberek most már igazán ti vagytok. Bizonyára.
Akkor hát… Mire vártok? Űzzétek el őket a szép Városház térről, korbáccsal, husánggal, parittyával! Ki a Városból velük!
Ott aztán, kinn a havas prérin, ahol fehér pára fagy a szempillára, lőjétek őket éles tölténnyel halomra, ne csak játszadozzatok velük lágy gumilövedékkel!
És adjatok hegyes tőröket vad kamaszoknak, hadd gyakoroljanak e tántorgó koldusokon, mert lehet, hogy egyszer majd megint szükség lesz az efféle elmélyült szaktudásra!
A megroggyant, fagyott-cékla-arcú koldusoknak meg teljesen mindegy már, hiszen fülledt szobátokig, a hatalmas pénzbeton- -kerítéseken át nem juthatnak sehogy. De sehogy!
Többnyire a menhelyek, kórházak szépen kovácsolt vaskapui előtt meg a rideg hidak alatt rogynak össze.
Ilyenkor bevizelnek, maguk alá csinálnak, nyálkás trutymót hánynak..
De olyan dallamos, olyan nyugtató elmondani magatoknak, hogy:
Ezek a Városház téren hármasával, (négyesével) lődörögnek céltalan. Arcukon nem is bőr bíborlik, arcukon fagyott cékla van.
Ha a szegény dolgozik, Úgy tartják: csak játszódik. A gazdához, hogy elméne egyszer: Kérlek, gazda, adjál ennem… Nincs mit adnom, hagyjál engem – Heveredj el, aludj inkább: Fejed fektesd a küszöbre, Lábad balra, rá a padra. Le sem is dőlt még a jámbor, Jön a gazda, jön a házból: Elég immár az alvásból, Ideje, hogy elindulj a nyájjal. Bizony, többet nem aludott, Hanem hamar fölpattanva, Szemét álmosan vakarva Látta: delel isten napja. Víz híján nem mosakodván, Bocskor híján meztéllábon, Ruha híján öltözetlen Ment a nyájjal, ment el, távol – Le a völgybe a juhokkal, Föl a hegyre a barmokkal, Fehér hó, hogy szálingózott, Szegény ember igen fázott – Anyját egyre csak átkozta, Hogy őt e világra hozta, S hogy nem inkább megfojtotta.
Kemény szelek. Skótföld. Szeretteid ide gondolnak, szívük eldadogja, hogy „eresz”, „jégcsap”, „hajnal”, „havazik” – kézfejedre a szemük olvadozza a sós borostyánt, még meg nem fagyott. Mikor látnak majd? Jobb, ha nem tudod.
Nem tudom, csak egy kép itt, az asztalon, mi lett volna, ha nem, ha nem futottam volna el, ha nem mondod: menj hát, ha gondolod, hiszen itt csak gyűlölet, halál… és te rábólintottál az utamra, apám.
Nem láttuk egymást többé már soha, ha jött volna talán, jöhetett volna még egy hír, egyetlen üzenet, levél, a találkozás reménye… de köztünk csak a világ, ágyúk, bombák világa, akkor talán kibírta volna még egy ideig a te szíved is…
Csak nézem, nézem még mindig, kilencven évemen is túl, ezt a fényképet itt, az asztalon… ezt a szomorú, ősöreg-fiatal arcot, alig ötven éveset talán, mit kellett volna tennem, tennünk akkor, ebben a kegyetlen világban ma sem tudom.
Hagyd a jövőt az utókorra, majd elbánik vele. Tervezd a jelent, facsard ki a mának nedveit, a rozsdás múltat dobd a kukába!
A tegnapok bőrödbe égtek, a tegnapok holnapig fájnak, növessz új bőrt, a mát nyújtsd meg és bújjál úgy bele, hogy elfedje tegnapod.
A ma úgy tágul, mint a luftballon, tüdőd, ha bírja, óriásra nő. Ne hagyd elszállni, markold jó erősen, különben elillan észrevételen.
A múltat felfalja az idő, A jövő kontúrja ingatag, A jelen szilárd és végtelen, ha nem nézed aggódva a múló perceket.
Carpe diem – mondta a bölcs latin, tudta, csak a jelen van számodra jelen, élvezni csupán azt tudod. A ma zamata átjárja ínyed, a tegnap kiszáradt holt vidék. Ma létezel, tegnap csak voltál, holnap már nem leszel.
A holdsugár melletted oly szegényes, mert szebben tündökölsz: te vagy a fény, a bőröd olyan selymes, mint a szellő, amely tovább suhan a víz színén, szép vagy, akár a dél, akár az alkony, vagy mint az éjfél, melynek hűse gyújt – immár a Balaton is néked hódol, hisz nézd: a hullám elibéd borult.
És már a Hold is hódol fenn az égen, a fénye fénylőbb ragyogásba olvad, eláraszt mindent ez a nagy sugárzás, már bennem is örömtüzek lobognak, hatalmas fénnyel világítva lelkem naptalanságát s fagyát oldva fel, már a „lidérces, messze fény” is éget – s hűltnek hitt szívem fölhevülve ver.
Kávéházban nem olvasnak verset, inkább könyvtári fotelbe süppedve, (mondják: főként a sznobok) vagy kádban fürdés közben, vagy a reggeli teához, ha a könyv épp kinyílt ott leesvén a polcról, föltartják tekinteted néhány percre a rövid sorok.
Minden tőlem telhetőt megteszek. Neked, de csak neked, és csak ma, hadd legyen ünnep. Nézem a címjegyzéket, hogy mivel tartozom, leginkább persze magamnak. A tengeri szél maradt csak,
mely kicserzi bőröm, kiszárítja hajam, sója kimarja ajkam s mely oly populáris téma: mutatja egy költészeti statisztika A szél: kerget az égen egy gyönge felhőt éppen,
utoléri egy rímben, az felolvad a kékben: nincs tovább; csak pára, egy maszatos képben, nem vers, csak fogalmazás. Mélyről morajló hangok kelnek ki a partnak csapódó habokból.
És hogy miért kell írni épp erről? Hogy emlékeztessenek, amikor a szavak végre előmerészkednek a csendből.
