Négy gyermekünkből csak az egyik legyél te, illatos, sűrű haj nőjön a fejére, kócosan, mezítláb üljön fűbe, kőre, színes ruhái legyenek s fehér bőre. Ha játszótársai arcát hóba mossák, fagyjon rá a józan, csillogó okosság, ha tervei közül nem sikerül egy sem, csukja be a szemét s hangosan nevessen.
Négy gyermekünkből csak az egyik legyek én, várjon sokat csöndben, sötétben, feketén és feszüljön meg, hogy el tudja oldani, sapkája legyen és megkötött dolgai. Ha értelmét veszti néha egy-egy szónak, gondolja magát újragondolhatónak s ismerje az embert a csontokon, vázon és beszéljen róla, de ne magyarázzon.
Mind a kettőnk legyen a harmadik gyermek, hisz folyton a harmadik gyermekek nyernek, egyszerű mosolya, egyszerű cipője, egyszerűen ne érjen haza időre, titkos kis álmait védje vastag paplan, ő mondja el azt, ami elmondhatatlan, ő mondja el azt, mit régen tudni kéne, rá hallgatunk majd s ő hallgat a szívére.
A negyedik gyermekünk legyen furcsa, más, hogy az amit elhiszünk, élünk, megcsalás, minden mi bennünk bűn, mocsok, istenverő, egyetlen lélekben, benne jöjjön elő, legyen céltalan, lusta, trágár és pimasz, ne érdekelje, csak üldözze az igaz, féljünk, hogy belőle kitudjami válhat és szeressük őt úgy, mint a másik hármat.
Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, főre, szétmáló göröngyre, – Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge. Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni. De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge.
Most ha jönnél idegenül kicsit tört vállal fájós lábad miatt kicsit szabálytalan járással s a mostani szemeddel arcoddal kezeddel
ha – mondom – idegenül és én nem volnék elég okos és jó képzeletű hogy meglássam az út idáig hozó szakaszát visszaidézzem a tízegynéhány ezernyi nappalt s éjszakát melyek koptattak zúztak deformáltak melyekben – kockáztatva a magad emberi rangját – akik rád bízattak azok rangját szolgáltad és nem a szentek pózában vagy akármilyen más tiszteletre számító vagy esetleg tiszteletet kikényszerítő pózban
ha – mondom – megjelennél előttem idegenül mert valamilyen átkozott betegség zsákba tette s ellopta volna múltam s most kezdődnél nekem s mint amilyen vagy előzmények nélkül – ó gyönge lélek én tudnék-e úgy rád nézni ahogy illet ahogy megérdemled nagyon ezerszer is vagy elmennék melletted érzéketlenül tán szellő-könnyű részvéttel: “Bizony ilyen az élet” s fürkésznék a fiatal jóformájú üresek után kik pedig még arra sem volnának méltók (régi dal) még arra sem hogy saruid megoldják…
Tűnt évek őre, add áldó kezed, s kalauzolj, édes Emlékezet! A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt, csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt, azt ma is látod! És a bóbitás nádszálat, melynek kicsi volt a ház, amikor hazavittem. És a sok forgót, örvényt. Télen a farkasok nyomát a hóban. Nyáron a füzet s az árnyát s élő tükrét, a vizet, mely áll, ha fut is, és fut, noha áll, s mint az Idő, oly tréfákat csinál. Sok mindent megőriztél: meredek partot, ahol hasaltunk, az öreg kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss, nyiss most ablakot rájuk, drága, friss képeid aggasd körém: életem, be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!
Pár évtized: jut ez s az: élünk: vesztünk egyet-mást és elérünk, nyüzsgünk a bolyban, visz a sodra, s vége: visszafekszünk a porba. – De mi lesz azután?
Én tudom, mi lesz azután. – Millió, millió gyönyörü lány, a Sok arra, ami most Kevés, a kóstolóra beteljesedés: az lesz az Azután!
Én tudom, mi az Azután. A sikkasztóm, a szökő zsivány, az örökké tilos Amerika, a zsugori sors diadala, mely már nem fizet azután.
Nékem az Azután kellene – Óh, jövendők szent végtelene! Óh, halott zseni, királyként ragyogó kisértet: minden kis csirkefogó több lesz már nálad azután!
Nékem az Azután kellene, a több, a mind: az Idő kellene: az örök alkotó, a mennyei fény, mely hódolva térdelne elém, ha lennék azután!
Ha lennék! – Óh be kicsik vagyunk! Menekülés minden utunk, vágyaink szárnyas motort megelőznek, s csattan egy perc, – és összetörnek, és csönd lesz azután.
Ez a legszörnyűbb: a semmibe hullni, minden érzékből kihűlni, kihalni, s tudni előre, és tűrni bután – Óh be közeli küszöbön őrködöl, tűzkardos Azután!
Július nagy láng, világ aranya – születésemkor mennykő és ragya, érzi anyám: lüktet a pólya, s két villám közt mint mézes-bubát illeszt engem mesebeli lóra – megszenvedve már annyi csudát: jutok-e a Tündér udvarába? júliusból a zúzmarába.
Szél, te véremre támadó forró szél, nőstényoroszlán sóhaja, délövi lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás, nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod : ragály, ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd, visszanézve látom : tüzedtől csupa sömör, lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly, selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet riszáló, csonthártyáimon játszó vonó téged micsoda csillag vezényelt énellenem, hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts, hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs, és irgalom nem lesz? – de így kell, de így kell nekem, ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet! Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan, cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz, íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong, óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál – tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelmem, csók vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom, ártatlanságom báránya, szűz versem, arany hajam, pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata s középen bolond fejem is, mert neked énekelek örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú, te forró, te sárga, te cigány szél, – te cigány!
Állj le, vagy lassulj, kincseimet akarom látni! Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom, szám erejével kibontom, szimatolom idegesen – kölykeit a fáradt állat : bámulom emlékeim. Vérem és szemem emléke, mesebeli fény s gyötretés udvara, ott él a kicsi király, a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél, a szenvedély zöld-piros tornyában élő harang – én vagyok az a harang, szerelem s riadalom bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát – nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda, a kolomp-kalapálók, a réz-üsttel rémlők álma sugárzik, szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben, hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük, ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban csuszkálnak a göndör babák-ó, van-e isten! Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek, búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát, pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten, ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai: patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában, de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán, hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap, ezer fogát cirógassa, fűre leomló haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig! Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém, kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül mint aranyírás a szentek avatott ajkairól fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam. Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél. Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim, letérdelek érted, káromkodok érted – ó cicomás kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap! Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához, banyák a tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben. Megzizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek, meghalsz te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok óriásra nőnek, s dagadozva a magyar királyok rámlovagolnak – ó átkok, megrontjátok álmomat is! Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong, országút fehér porában vonul a sörényes banda, dalodat bánatomra hullatja a forró szél.
Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul, dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted, s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel, ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz, s kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva. Ki nyírta meg a tündért? A halál – azs a vén halál, egy talpas kis tükör miatt a halál – azs a rohadt halál, ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál. Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő könnyeidet issza, e pusztítótól hajad lesz hamar, a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem, besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha. Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár, fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden s madárfészkek mennyországa örvend a te fényes hajadnak.
Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben, mikor sóhajtva kifakul minden torony, a vityilló kátránypapír-födele pörge levél, kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel, a szél idején, mikor a zománc pattog fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc, a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is szivendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak föl-alá szállva a pacsirták : isten jojói, ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban, s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál, mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja : sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!
A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom : a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél, az eszi a vérem, szárítja a csontom, de irgalom nincs, nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag, íme a forró levél : ha bátor vagy, várlak újra! – besötétített szobámban üzenete sárgán lángol, zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába : ég a homokbánya fölött a végső zöld korona, kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el, ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva hűlni a Fekete-tengerbe – jaj nekem, jaj! A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom : igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.
Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez, kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg : kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek, a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva, hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem. A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú, majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát, szenvedni nagyon tudok – a sors az idillt megölte, de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt. Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába, fogaid villáma, táncoló sávos hajad, fullasztó gyönyöröm! Forró vagy akár a szél! De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt, koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke, esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden, kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak. Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!
Szél, te síromat vigyázó forró szél, te hű ebem – inkább hű ordasom, ki az a csillag, ki ide-ültet fölém, ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha? Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont, csak dús hajam s őrölhetetlen koronám! Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia, súgod-mormolod-süvíted : eljött a föltámadás! Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget megölöd s a földnek esel, te tüzes, te cigány szél, a dögöt is kikaparod, szél, szilaj angyal, a lelkedet fújod belém, rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kard-ragyogás, föl a zöldfülű dombra, randevúra a nagy hold alá minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem, hogy minden hajnalban ámuljon el a világ, fekete foltokat látva a domboldalon : odanézzetek, oda, a Szerelem ujra odahevert!
Mikor rádöbbensz, ha valami már nem játék, és valahol, ki futott, biz' már csak botorkál, mikor barátok között nincs már, csak jeges ék, meg nem értést tükröz a kihunyt fényű szempár...
Ha a lobogó ujjongás csendesen elhamvadt, a kihűlt, érzés nélkül érkező pillanat az utolsó bizonyosság; cinikus, hihetetlen... és lassan tudatosul: az ember egyedül maradt.
Megkoszorúzom bársonyosan üde fiatalkorom, mely felcsillanása nem veszélyezteti többé enyhén időskorom. Elrebben előlem fénykor, kedv, hősi tett, most már csak nyugalmat hozhat az alkony, a szürkület. Úgy vélem, ez tény. Gondolom és remélem én.
Homály és derengés
Homályos, szürke messzeségben akarva keresem, mi feledtet, hogy csak szépnek, derűsnek lássam az elszállt, vegyes értékű éveket.
Függ ez sok mindentől, főképpen eredménytől, sikertől, káosztól, zűrtől; merjük szétválasztani a csüggedtséget a fénylőn felcsillanó derengéstől!
