Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer, Olyan későn és oly magánosan, Hogy ráismerni még az este sem mer És az út se, amelyen átoson... Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom És míg elborít búsan a setét, Magányom mélyén az álomba fojtom A várakozás keserű hevét, Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben És minden emlék fénye kialudt, Tán éppen akkor gondol rám a csendben, Kit lassan-lassan hoz felém az út... Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat, Nevét nem mondja, szótlanul belép, A bánat addig már félholtra koptat S már nem várom senki jövetelét, Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban, Mint elkésett, régvárt illúzió, A szerelemről mond majd gondolatban Bűvös szókat, miket hallgatni jó, Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály, És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen, Hogy kik is voltunk, azt se tudva már Körülöttünk hallgatna a homály...
- Mondd, lélek, mondd, miféle tájra Sóvárogsz mindenekfelett? Hol tudnád még így-úgy leélni Nehéz gyötrelmű életed? Hol gondolod, hogy szenvedésed Búsongó bánattá foszol? Hol élnél? Merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
Élnél-e ott, ahol liánok Hálózzák át a nyüzsge fát, És rőtek, lázasak az estek, És kéjesek az éjszakák? Ahol bugyborgás kél a lápon, Mert lent az ős gonosz szuszog, S a víz gyűrűzve ring a partra, S hullámzanak a lótuszok?
Vagy ott, ahol örök a csend és A vége-nincs mezők hava, S hat hónapig dereng a nappal, Hat hónapig az éjszaka? Ahol az ős, titokzatos fény A dermedt égen áthasít, És csöndesen alábocsátja Jégorgonája sípjait?
Vagy inkább ott, ahol a fjordok Sötét vizére hull a fény? Ahol szilaj gulyák rohannak A végtelen pampák füvén? Ahol ködöt pipál a tajga? Ahol kolompok hangja szól? Hol élnél, merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
,,Tudom, ahány vidék, megannyi Sokféleség és tarkaság. Milyen sokarcú is a föld - de Milyen egyforma a világ! Egyforma itt az ember, s benne Egyforma lét gyötrelme forr, Hogy merre mennék én? Semerre. Hol élnék szívesen? Sehol.
Ha még kívánnék önmagamnak Akármit is, ez volna csak: Pár ifjú bükk egy honni dombon, Alatta rét, ezüst patak, Viskó, hol megbújhatnánk végre Egy korban, amely rég letűnt. S átalhatnók én és enyéim Szelíd, együgyű életünk.
Hatalmas volna ott a reggel, A nappal csendes és csodás. Puhán verődne ablakomhoz Az esteli szárnycsattogás... ... S ha még megesnék, hogy magányom Az emberek közé viszem: Volnék egy ősi álom árnya, Egy idegen ország királya, Akit nem ismer senki sem."
Csak ültél Anyám némán az ajtó figyelve, mikor kattan a zár, és én mikor lépek be, hogy fejet hajtsak előtted megszégyenülten, mert most is, mint mindig későn érkeztem.
Csak ültél némán, s könnyed hullattad, miközben igazi fájdalmad, visszafojtottad, hogy meg ne lássam soha szelíd szemedben, milyen érzés sírni az éji csendekben.
Csak ültél és hűen vártál, reggel, délben, este, mindegy hogy éj volt, vagy éppen napfelkelte, te csak vártál anyám, vártál rám rendületlenül, mint kinek az akarata sohasem gyengül.
Te tudtad, hogy az anyák mind-mind ilyenek, visszafogják könnyeiket, és nem keseregnek, nem mutatják fájdalmukat, sem szenvedésüket, mert szívükben végtelen a gyermek-szeretet...
Jó volna csöndben, egymagam, úgy élni, békén, boldogan, mint a pipacs vagy ott alább a margaréta, a szarkaláb, jó volna egy kis tanyai ház előtt őrt állani, nyurga akác, és megborzongani, szótlanúl, ha az égre éji vihar vonul, és reggel a fénybe kéjesen belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem, kék fátyol lenni a hegyeken, felelőtlen, kóbor szelek módján futkosni, egyre szebb és távolibb országokon át, jó volna, mint a kis kacsák, fürödni, patakban, szitakötők fia lenni, vagy malacok között, akiket nem kínoz öntudat, heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – átszűrni magam az elemeken, hisz csoda-balzsam a puha sár, mit esőből s porból kever a nyár: óh, elaludni a föld vegyész kezében, úgy, hogy az ébredés kihagyja a bűnt, embert, – s virág lenni csak, pipacs, szarkaláb, vagy legfeljebb a tanyai ház előtt az a szép ártatlan akác!
Ha arra kérlek, hogy halgass meg és te tanácsot adsz nem teljesited a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet és te elmagyarázod miért rossz, hogy igy érzek akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell, hogy a probléma megoldódjon bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy, nem kértem mást,csak, hogy figyelj rám és hallgass meg, nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy halgass meg.
Nem vagyok tehetetlen csak gyönge és elesett, amikor teszel valamit helyettem amit nekem kell megtennem csak megerösited félelmemet és gyöngeségemet.
Az életfa szimbóluma élő hidat képez, hogy a földi birodalom eljusson az éghez! Világokat kapcsol össze, körforgást jelképez, hogy az élet forrásából földi létbe léphetsz. Körforgásba visszatérünk és részt veszünk benne, nélkülünk a világ, bizony, hogy szegényebb lenne! Gyökereink mélyből jövő anyaggal táplálnak, így merítünk bölcsességet, mik javunkra válnak. Ágaink az égbolt felé törekednek egyre, tudást és a túlvilági létet gyúrva egybe.
Családfa, az életfája, igen terebélyes, őseinket, rokonokat felmutatni képes. Azokat, kik kellettek, hogy mi élővé váljunk, akik nekünk formálták meg az élő világunk. A családfa elágazó, s gyökerekre épült, akiknek a keze nyomán ez a világ szépült. Növekedés és az erő benne lüktet élőn, megújulást, ismétlődést, életet ígérőn. Hisz a lelkünk halhatatlan, vissza-visszatérünk, részt veszünk a körforgásban, jövünk, megyünk, élünk!
Az életfa szimbólum, az örök élet része, nyomot hagyunk, örökség lesz a világ egésze! Bár a test elhasználódik, s elhagyja a lélek, de a tanult élet-csodák mind lelkünkben élnek. Újra jövünk, s újat hozunk, szeretet szívünkben, s osztozhat a világunk, velünk az örömünkben. Pihenés és harmónia szívünkben virágzik, békességet hoz a földnek, lelkünk erre vágyik! Ellentétek: Fent és a lent, kívül-belül minden, fény-sötétség, ész és a szív osztozik e kincsen!
A szeretet gyógyít, felemel, támogat, ezzel szolgálhatunk lelkesen másokat. Olyan energia, ami sosem fogy el, s ha kapom, úgy érzem, nekem is adnom kell! Szeretettől a szív, mind örömre lelne, boldogtalan, beteg, többé sosem lenne! Tovább kell hát adnunk a szeretet-lángot, és jobbá szeretni az egész nagyvilágot.
Jó lenne hát tudni, hogy mi célból lettél, utad megtaláltad, amikor szerettél, és ha másoknak is mutatod az utat, jó érzéssel tölt el, boldogít a tudat. Gyógyíts szeretettel, s taníts másokat is, mert gyógyul a lélek, mikor másokban hisz! Hiszem, ha örömöd másokban megleled, lelked is gyógyítja majd a szereteted.
Ami kiáramlik, az visszatér hozzád, ha az szeretet volt, szeretetet hoz rád! Ezzel a tudattal sokkal könnyebb élni: ahol szeretet van, nincsen okunk félni! A szeretet ezért képes gyógyításra, szórjuk hát szívünkből, a lelkünkből másra! Gyógyuljon a világ, éljen a szeretet, váljon gazdagabbá a hétköznap veled!
Nyári zápor, átfutó felhők, Sok múló, kis zivatar! Nincs nagy baj minálunk, Csak egy kevés harag akad! Nyári zápor, utána napfény, Az égbolt kék peremén, Nincs nagy baj minálunk, Ameddig így nézel felém!
A sorsomnak naponta hálát adok, Hogy te vagy nekem, s nem más, Hát két ilyen hálás sóhaj között, Elfér egy vitatkozás...
Nyári zápor, mondom, hogy tréfa, Hisz látod, már nevetünk! Nincs nagy baj minálunk, Ameddig így nézel szeretünk!
A sorsomnak naponta hálát adok, Hogy te vagy nekem, s nem más, Hát két ilyen hálás sóhaj között, Elfér egy vitatkozás...
Nyári zápor, mondom, hogy tréfa, Hisz látod, már nevetünk, Nincs nagy baj minálunk, Ameddig így szeretünk!
Miféle testben jössz elém a földi sodrásban megint? Folyton változik alakod a nevek örvénye szerint: homokpart, kőarc, kisgyerek, idegen szempár a buszon, vagy egy utca, mit ismerek, de a helyet már nem tudom.
Szálltam erre, mint repülő – ha majd leszek, integess! Folyton elébem kerülő, találgatom, ki lehetsz. Amikor ott vagy valahol, minden a hangodon beszél. Amikor nem vagy, üresen ragyog a szív-nem-látta tér.
Emberruhám ha levetem, találkozunk-e valahol? Milyen betűkkel írsz nekem az összefirkált ég alól? A márvány Szaturnusz mögül Odatalálsz-e, mint a fény, hogyha smaragdtábla leszek a Hold fekete felszínén?
Csak-embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édes anyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen
Amikor másra vetül a fényed, a személye megváltozik. Olyannak látod, olyannak érzed, melyről a szíved álmodik! Valójában nincsenek benne, amit te látni úgy akarsz, te öltözteted új ruhába, tőled lesz kedvesebb az arc.
Te látod úgy, ahogy szeretnéd, te csínosítod jellemét, s nem tanul ő meg olyan leckét, ami nincsen meg benne rég. Mindaddig míg csillogni látod, szívedben lángol szerelem, amíg nem győz a megszokásod, amíg fénylő az érzelem!
Lehet, hogy később tükröt tart majd, s meglátod benne önmagad, s bosszankodsz rajta, s megutálod, s az egód egyre csak tagad! Próbálod hát őt változtatni, amire, persze, képtelen, nem tudsz sehogy lelkére hatni, s a küzdelmed eredménytelen.
Önmagad kéne megismerned, miért fáj az, amit csinál, s hol van e jellemvonás benned? Ha másban látod azt, mi fáj? Mikor nem ragyog már rá fényed, lehullik róla az a máz, mit szerelemmel te tettél fel. Csupasz valója mért aláz?
Ő az marad, ki volt előtte, míg rá nem dobtad fényedet, te faragtál szobrot belőle, olyat, mi neked szép lehet! Ha mind a két szív elsötétül, kihűl az érzés, szeretet, a boldogság sután elévül, s nem hagy ragyogni szemeket!
Ha képes vagy mégis elfogadni, azt, mit az árnyék eltakart, ha meglátod, mit tud mutatni, mi okoz lelkedben zavart, ha képes is vagy változtatni, javítva saját jellemed, akkor nem kell mindent feladni, s a szépre esélyed lehet.
Tanulnunk kell egymást szeretni, hiszen, ha szép fényünk ragyog, akkor tud mást is jobbá tenni, ha szívemből adok, s kapok! Változni kell, nem adhatod fel, a társad szép tükröt mutat, ha akarod, az élet szebb lesz, s megtalálod a jó utat!
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék. Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne. Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem
Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet Mert a boldogságról nem mond szép meséket Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák Nem kerülheti el senki sem a sorsát Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe Mindenkinek megvan a maga keresztje.....
Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat Hiszen az embernek annyi minden fájhat El nem ért nagy álmok s elveszített társak Sebek amelyek egy életen át fájnak Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe Mindenkinek megvan a maga keresztje.....
Túl leszel majd egyszer minden csalódáson Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon Akármilyen hosszú nem örök a tél sem És a legszebb rózsák neked hullnak végre Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe Mindenkinek megvan a maga keresztje.....
A Csönd Szigete az én kis otthonom . Itt béke van ! Jöjj el , ha elfáradtál nagyon ... Itt elkerülheted a rohanó világ zaját , és elfeledheted az Idő vad rohamát ...
Itt nem kérdez senki , hát nem kell , hogy felelj , és nem kell hogy " jó " légy , hogy " modorra " ügyelj . Az sem kell , hogy köszönj ; csak jöjj be , és pihenj ! ~ Hogy erőd legyen küzdeni , ha már muszáj , hogy menj ...
Az Élet egy küzdőtér , hol vad harcok dúlnak , hol döntő szerepe van minden órának , és napnak . S tán még a perced sem lehet egészen a Tiéd ! ~ Föl kell áldoznod azt is ; a túlélés tüzén ...
Nem érsz rá Szeretni ! ~ Virágot nevelni , s ha gyermeked kérdez , -- nincs időd felelni ... Mindennapi harcod foggal - körömmel vívod ... ~ jöjj hát ide pihenni , ha már végképp nem bírod ...
Itt nincs IDŐ , nincs HARC , s nincs HATALOM Itt a CSEND lépdel körötted , puha lábakon ... Itt szabad sírni , és szabad semmit sem tenni ... Itt szabad csak úgy egyszerűen ; EMBERNEK LENNI ...
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?” És aztán... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan... És aztán lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik, nem érti.Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje... Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
Ma este elmosogattam éppen nyolcra. Rakosgattam a bögréket fel a polcra. Kettő van fületlen, de elölről szépek, Egészen olyanok, mint a többi épek.
Csak a fületlen részt hátulra kell tenni, S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni. Most eszembe jutott sok felebarátom, Hogyha képletesen fületlennek látom.
Úgy teszem-e őket életem polcára, hogy ne lássunk mindig arra a hibára? Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra, Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra)
Akkor tesz el úgy az igazságos Isten – Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn – A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel Hátrafelé az én letörött fülemmel.
