antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Hermann Hesse
Álmatlanság
Az öntudatnak legvégső határán leselkedik már fáradtan a lélek, sokezer árnyszerű életet élve egyetlen mozdulatlan pillanatban s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se. Az artériákban a vér se nyugszik, vágyódik élet és halál után, min csak vénes-keserű nevetéssel gúnyolódik a lélek. Néma kínpad most az ezer idegszál élete, mindegyik figyel, minden rezzenésre van válasza s az éj minden neszét fájó feszültséggel kiséri.
Zene száll a reszkető messzeségből ide, szent és fenkölt hangok lobognak, tánccá fonódva elnyelik az éjet, e roppant hosszú rémet, – s eleven víg dallamuk kioldja az időt a végtelenség kikötőiből.
A fáradt lélek mélye most kidobja lám, színesen, anyáskodón becézve az elmúlt nap zsibongó képeit; boldogan dúskál az emlékezés sok fényes és csodás kacat között. Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja! virágok, színek, ragyogó szemek üdvözölnek most mélyen meghajolva a táguló, alaktalan homályban. Ahogy az izzó nyári éjszakában a tikkadt füvet megesi a harmat – az emlékezés is varázskezével a halk húrokra csap s százféle vágy villan át tükrödön: álom s valóság.
Ó hadd köszöntselek, emlékezés, páratlan Istennőm s vígasztalóm! Csendben s figyelve nézem, elbüvölten, hogy rémlenek fel régvolt drága órák, miket az idő sem rombolhatott szét, – tolván a mozdulatlan perceket. Közben titkon benéz az éj szobámba, s valahol vár az arany álom is már, közelgő partjáról felémhajítva mentőkötelét, hogy megszabadítson…
A zsebembe tettem egy ábécés könyvet és elindultam ki a mezőre.
Az én tanítványaim mind odakünn vannak most a szabad ég alatt. Az aprók libát legeltetnek. A nagyok a lovakat őrzik. A Balog gyerek úri pályára lépett: csizmadiainasnak adta az apja a városba. Az Ábris gyerek meg a nagyapját vezetgeti, aki vak szegény és koldul. Tíz-tizenöt falu a kerületük. Hol imádkoznak, hol énekelnek:
A mennyei szent városnak
Gyöngykapui mind megnyílnak.
Üdvözlégy, óh Mária!
Üdvözlégy, óh Mária!
Ábris persze csak gyerekhangon fújja és a nyakát nyújtogatja hozzá, az öreg meg brúgózik mellette. Erre aztán, ha a gyöngykapuk nem is nyílnak meg előttük, de a fakilincses ajtók megnyílanak. Itt egy marék liszt, amott egy marék só - összekerül télire a kenyér.
Az Ábris gyereket ma egy fűzfa alatt találtam az öregapjával. Az öreg csak üldögélt, a gyerek meg fürdött.
Érdekes kis eleven gyerek ez az Ábris. Valami cigánytatár ivadék lehet, mert a szeme olyan, mint a kőszén, fekete, fényes és vidám. Mind a kettőnek a feje hasonlít valamennyire a buldogéhoz. Csakhogy az öreg már megfehéredett. A fején hosszú ősz hajszálak, mint a sziklai árvaleányhaj. Még a szakálla is olyan. Egy nagy tűziveszedelem nyomorította az öreget koldussá. Csak ketten maradtak: ő meg az unoka. És senkijök, senkijök a nagy világon; mindig kívül minden küszöbön, s mindig csak ketten a maguk kis nyomorult tűzhelyénél. Hacsak vad, zimankós idő nincsen, az öreg mindig eljön a gyerekkel az iskolába, s megvárja vagy az udvaron, vagy a pitvarban. Ott felül az ajtón áthangzó hangokra.
A gyerek már messziről meglátott. Sietve felöltözködött. Az öreg leült az árnyékba az út mellé, a gyerek pedig elém szaladt födetlen fővel, azon hajavizesen, és örömmel szorította meg kezemet. (Én nem engedem, hogy nekem kezet csókoljanak.)
Leültem melléjök az árnyékba, és elővettem az ábécés könyvet. Ábris gyerek már a k-nál van. No lássuk, felejtett-e valamit, mióta nem találkoztunk?
- Olvass, Ábris fiam.
És a gyerek a betűket egy fűszállal kísérve olvassa:
k, ok, sok, mák, pék, köz, köd, eke, kár.
Az öreg világtalan hallgatva ül mellettünk. A hátát a fának támasztotta; a térdét felhúzta és átfogta két sovány, eres, öreg kezével. És mintha a felhőkre nézne (mert a vak arca mindig az égbe néz), látom, hogyan mozognak az ajkai és hallom, amint halkan és áhítattal motyogja az unokája után:
Egy napon át, úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén, és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; böjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örök egyforma recitativót, ezerszer is megújuló, tompa, sötét morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó, később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata; Adj, Uram, örök nyugodalmat… A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak, a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror, karjaiba kapta, és fölvitte a napfényre; felélesztgette, aztán visszajött, az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt Szentasszony netalán utolsó, félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatban a test örömeinek hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és böjtjeit – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló Örök Életben és Igazságban… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért százesztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében… még akkor is a választott Boldogok közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódjának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell, hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! Ó, hitnek mágikus ereje!…
Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt – a ház népe, mint rendesen, fél hatkor kelt a reggeli csengettyűszóra; hatra elkészült az ágyvetéssel és öltözködéssel, fél hétig elmondta a reggeli karimát térdepelve a szobapadlón, s egyben mindjárt a reggeli úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyed nyolckor makk-kávé reggeli szilenciummal – természetesen asztali imákkal és a szegény lelkekért való fohászokkal a folyosón, menet közben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagy udvarokon keresztül a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfi tanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásokat is; s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a színház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett az asztali imákkal és déli úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti úrangyala, egy tized a rózsafüzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térden állva, lelkiismeret-vizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba, s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Így folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnként cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fejékek alatt vagy a keskeny növendékágyakban – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt, és az Úr e kis nyájának nem volt pásztornője – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt.
A mostani megyés püspök, e rettentően kövér, hüllőszemű öregúr, aki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt, heti három napon a húsételtől való tartózkodással.
A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre, és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.
Mi Tiszanánán voltunk, a hozzátartozó Dinnyéshátnál és Sarudnál is láttuk a gyönyörűen kiépített kerékpár utat. Voltunk abban a kilátóban is, ami a videóban is látszik, Kiskörénél. A vízlépcsőn túl láttuk a hallépcsőt is.
A csapatól csak ketten akartak biciklizni, így inkább a csónakázást és a kirándulásokat választottuk.
Deák-Sárosi László
TISZA-TÓ
Folyó, sziget, vízi liget Avagy tó? Békatutajt, vadlibarajt Úsztató.
Réti füzény akár kis fény Meglibben, Tetszeleg a hajlott fűzfa Tövében.
Gallyas álcán ül a fácán S kormorán: Madársziget; hogy lásd mindet, Kelj korán.
Hajlik a nád, ha nem tudnád, Titkot rejt, Gébics búvik, s füles kuvik Él e helyt.
ez másik ruhatár magának nem lehet ebből a lencséből a te fiad nem ehet ennek a húsnak ha szaglik is nincs szaga sötét van ne mozdulj pilled az éjszaka az idő részeges idegen szíve van rend kéne rend kéne rend kéne béke van befordul hátul a nem láttam nézz oda ha visznek hoznak is túl sok a bátor a hídon is buszon is pártban is téren is a félősök meg félnek úgy éljek éljen is aki nyúl aki nyál aki nyől aki nyel kifolyik alóluk belőlük el a tej nekem ezt ne mondjad hazátlan bitangja én vagyok a világ annak a pitypangja én vagyok vagyok én te nem vagy nem vagy te krisztusé a vére krisztusé a teste mi kéne mondjad meg mi kéne még innen elvitték elvitted elvittük elvittem nem jön jó sose volt sose lesz miért ne lehetne lelőni aki tehet érte van itt elég büdös bűnös és méltatlan hagytad és hagytuk és hagytam és én hagytam odalett odavolt széthúzok széthúzol amelyik szolgáltat azonnal szétkapcsol nincsen sehol tisztesség erdélyben térerő lesz még a kárpátok lesz még e nép nyerő az anyád az apám és még a régiek félig vagy egészen lentről vagy égiek jön tán a kegyelem ennyi szív nem lehet hiába onta vért pocsékba nem mehet kárba inkább mert a látlelet megéri kifonja beviszi rájátszik megérti nyugodj meg nyugodj el nyugodj már csillagom e honért e hol van de hol már akarom hogy engem akarjon ápoljon szeressen ha én nem szerettem akkor is szeressen ami el nem takar az alól kilátszom amit meg nem ittam abból én hibádzom se szeri se száma se alja se föle ha veri majd állja van fasza van öle ami jó miért ne ami rossz azt minek tipegnek lerúgom öregek pingvinek jön a busz jövök én a merdzsó letétbe elmegyünk innen pont oda a fenébe
Egy varázslatos vers az életről, szeretetről, szerelemről, tisztességről, helytállásról, kitartásról, s még oly sok mindenről, ami emberi létünk lényege. Kérdések, melyeket oly sokan, akik magyarul beszélünk, varázsigékként mormolunk; kérdések, melyekbe belekapaszkodunk, melyek irányt mutatnak a jó felé törekvő léleknek.
Nagy László
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
a Tisza- tónál már kétszer voltam - mindkétszer bringa versenyen. Egy kör a tó körül. Első évben megszenvedtem -sokat tudok (tudtam ) bringázni, de gyorsan nem (bizony bizony a túlsúly, meg bizony bizony a sok dohányzás, meg bizony bizony....) ). Márpedig ezt versenynek vettem, mint a jók. De nem voltam jó. A középmezőnyben végeztem. Következő évben úgy éreztem, hogy sokat javultam és az órám is azt mutatta, hogy sokkal jobb az időm. Aztán kb. ugyanúgy végeztem, mint az előző évben. Kiderült, hogy elnéztem az órát, azért láttam olyan jó időt.
A végefelé a jók már rég eltüntek a célban, a rosszabbakat meg szépen előzgettem. A cél előtt kb 100 méterrel észrevettem két fiatal csávót. Nagyon érdekes a versenyszellem. Teljesen mindegy, hogy 119. vagy 121. leszel, de az embernek mégse mindegy.
Összeszedtem minden erőmet, gyorsítottam. Mire észrevették már későn volt. Ők is gyorsítottak (ugye a versenyszellem), az egyiknek sikerült meglógnia, de a másikat sikerült megelőznöm. Baromira örültem. Ilyen a versenyszellem.
– Igaz, no! De ne mondd senkinek! – krónikáz egy rosszul öltözött, fejletlen, csúnya lány. – Én a Fóth tisztelendő úr mamájánál vagyok kosztban, tudod; és oda ugyanaz a mosóné jár, amelyik az öreg Fénrich nénihez, aki soror Gregoriának is meg Fénrich főtisztelendő úrnak is nagymamája, és mindkettőt ő nevelte, mert ők, tudod, unokatestvérek, és a szüleik elhaltak, meg Amerikába mentek; a Gregoria apja valami sikkasztás miatt. Az a mosóné mesélte nekem, no; már öregasszony, és ott mosott akkor is, mikor ezek ketten még kicsinyek voltak. Egész kis gyerekek, tán hat- meg nyolcévesek; és azt mondja, egyszer ő figyelmeztette a nagymamájukat, hogy mindig úgy összebújnak a fásszínben, és olyan nagy csendben van a két gyerek, hogy az nem jó. Egyszer nagyon meg is verték őket, de aztán, azt mondja a mosóné, megbánta mégis, hogy szólt, mert egyszer véletlenül rájött saját szemével, azt mondja – hogy a kislány nem is volt egész rendes kifejlődésű. Hát én nem tudom, na, hogy értette; nekem ennyit mondott; meg hogy jó is volt apácának adni, mert annak gyereke úgysem lehetett volna rendesen; Isten megjelölte valamivel, azt mondja. Persze… ki tudja; mit kotyog egy ilyen pálinkás vénasszony, nem is lehet igaz; de nehogy elmondd valakinek, hogy én mondtam!…
– Ha nagyon fontos társalognivalójuk van, kisasszonyok, szíveskedjenek kimenni vele a folyosóra, ott elvégezni! – szólt rájuk a pódiumról a rajztanítónő fásult, ellenséges hangján. Oly idegen tőlük, oly mindegyek neki, s hogy mit beszélnek, hogy élnek, mivé fejlődnek; csak az elgyötört idegeit hagyják békén, csak legyen csend, csend már, mert nem bírja tovább…
A terem másik szögletében is beszélgetnek – értelmes suttogással fordul egymásnak a két nagyleány; azoknak mégis átall szólni, elfordítja arcát kelletlenül: A nagy huszonkét éves Király Erzsi ül ott, és Gross Helén, a Főasszony húga. Ővele, hogy éppen eltöltse itt az időt, valami nyelvmesternői tanfolyamot végeztettek; a rajz, „kötelező tárgy”-a lévén annak, mindig lejött a negyedéveseknek erre az órájára.
– És mondd, kis német, hányszor beszéltetek egymással; már úgy – kiadósabban?
– Mindössze – ó, mein Gott, talán három és félszer. A negyedik azért nem számít, mert mindjárt bejött a Holzerné anyósa, és megzavart; pedig akkor kezdett épp érdekes lenni. Töffler azt mondta, hogy a hűség az német erény.
– Biztos, hogy szerelmi hűséget értett?
– Nem tudom. Ő olyan komoly ember, jaj, nagyon komoly! Talán arra értette, hogy ő mindig hű lesz ahhoz a menyasszonyához, aki régen volt neki; hallottam Holzernétól, de elváltak, mert a leány méltatlan volt hozzá. Olyan kacér, csapzi magyar nő – no, ne haragudj!
– És azóta nem voltatok négyszemközt?
– Nem. Csak legutoljára, most három hete, mikor kimenőnap után este, hét tájban bejöttem. Ő is elkísért Holzerékkal együtt. És az asszonyka úgy csinálta, hogy kicsit előrementünk, és akkor ő, Töffler tanár úr egész csendesen, de csak nekem, majdnem a fülembe azt mondta: „Mármost megint bemegy ebbe a nagy, csúnya házba, és milyen sokára látom megint!” És akkor én azt kérdeztem: „Hát nem mindegy az önnek, tanár úr?”
– No lám, a kis német tudja azért, mit kell mondani! Nos és?
– Ó, istenem, Erzsi; akkor ő elkezdett valamit, jól hallottam; így: „Lássa, kis Helén…” – és megakadt kicsit, és Holzer tanár, a barátnőm férje éppen előreszólt, és meg kellett állnunk. Valami hiábavalóságot beszéltek, tankerületi igazgatóról meg érettségi szabályzatról, és közben a zárdakapuhoz értünk. „Ugye, jó barátok leszünk ezután is?” – ezt mondhatta még súgva az elválásnál, és szokatlan erősen szorította meg a kezem.
– Na, hát mit akarsz még?
– Nem, ez semmi! Miért mondta: jó barátok? Mondhatott volna mást is; nicht war*? Vagy épp azt akarta, hogy ne gondoljak egyébre? Ő olyan jellemes ember, ő nem bolondít egy fiatal lányt. Ő még mindig szereti azt a csapodár magyar kisasszonyt, aki csak táncolni tudott, meg katonatisztekkel mulatni, és nem volt semmi karaktere. Képzeld, egyszer hazugságon kapta, mikor már majdnem nyíltan a vőlegénye volt; Holzerné beszélte. Pedig ő szerette, ó, istenem, a legkülönbek mindig méltatlanra pazarolják érzelmeiket. Ah, Erzsi, nem lehet itt semmi, jobb is, ha apáca maradok; er ist nur mein Ideal.
– Szeretnék egyszer tíz szót beszélni avval a derék szásszal!
…Egy kandidátnő jött be nagy sebbel-lobbal a terembe, s papírszeletet adott oda Gregoriának; az átfutotta, egy árnyalattal még halványabbra sápadt, ernyedt kezéből kihullt a cédula.
Úgy áll a nap az égbolt kellős közepében, mint az emberi lét küszöbén állhatott: rejtelmes húrokon a nyári pillanat így zsongott akkor is éppen.
A férfi, ki a hűs folyóvízből kiszállott, azt hitte, így marad ez immár mindörökre: hasrafeküdt nagyboldogan, könyökre támaszkodott, figyelte a világot…
Innét ered talán káprázó szép hitem, hogy ősz, tél és halál eztán számüzetett, innét a százezer esztendős üzenet, ha gerincem a nap tüzével süttetem.
Akkor rezzenhetett föl az a csírasejt, melynek köszönhetem a földön mái létem, s ha pőre asszonyi test domborul elébem, a látvány őskori bódulatokba ejt.
…Ámde a Zeniten a Nap, jaj, meg nem állott, fordult s a hegy mögé kellett omolnia: innét a nyárközépi melankólia, melytől a végtelen zsongásából kiválok…
Hogy összeasznak a feszülő férfitestek, s a nőké a napon be mállós, omlatag! S a nagy rostán már mennyien kiestek, mint az ocsú, húsz-harminc év alatt!…
De most szellő veri szerte a borulást, melyet lelkem fölé Halál terjeszte ki, és a völgyben ezüst-csengésű, gyermeki kacagás záporoz, szinte szemlátomást;
árja vígan nekiverődik itt a hegynek, mely árnyékát korán veti a völgyön át – neki a végtelen, vak csillagrendszereknek, s rázza az öröklét fény-küllős kapuját!
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
Nagyon szép Sárkányka ezen verse (is), amit hoztál.
Jószay Magdolna
SZÉP ÉS ESENDŐ
Mikor felleg borul a nyárra, a pipacstenger nem sejti, jó ez neki, vagy holmi gonosz dolog sül belőle majd ki. Lelkesek, míg jól érzik magukat, még az enyhe szellőben is vidámak, szinte mosolyognak.
A nyár ezerszínű a sárga, narancs és bíbor között, s háttérként ott az a tengersokféle zöld. A pipacs kérészéletű, finom, gyenge és egyszerű szépség, sajnáltam mindig, mert leszakítani egyszerűen vétség,
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Nagyon sok lódarázs és hangya jelenik meg, ha egy kis vizet éreznek. Kisunokám fellocsolt homokozója és pancsizója csak úgy vonzotta őket, a kicsurgott dinnyeléről nem is beszélve...
Radnóti Miklós
JÚLIUS
Ilyen hőség sem volt itt már régen, mesélik, még a vaj is elalélt és olvadni készült lenn a jégen
ma délelőtt még s most beborult. Már aprót söpör a ház előtt a szél s körül minden figyelmesen föláll
a tolongó porban s záport remél. A nyugágy háta is hassá dagad és elszakad a szárító kötél.
Két ing repül el róla, két madár, utána kap a szolga kerités és csúnya szájjal szitkot kiabál.
Mindent elhord a szél s a kert haját hosszú ujjakkal, hosszan húzza ki és a hasaló kerten úgy fut át,
hogy villámlik sarkának friss nyomán s a vastaglábu dörgés léptitől kék foltokat mutogat a homály.
Sűrü szagok csúszkálnak szét elébb, a felhő később érkezik, köszön s a száját nagyratátó kertbe lép.
Körültekint ott, pislant komolyan, villogó zápor zuhan belőle és mint hulló szög, a csöppje olyan.
(Elállt az eső s a szűk csatornán víz zúg. Visszatér és hajladozva jár a gyönge fény a fa ormán.)
Istenemre, tán még járna némi élet... Meddig vergődöm a szükség sarában? Megkötve szívem, lelkem, létem... Oly megbocsáthatatlant mit hibáztam?
Tudnék, tennék, van, hol győzni tudnék, kíméletlen e kiszolgáltatottság! Nincs szabad akarat, csak síró önérzet, már hírből sem ismerős az, hogy: biztonság.
Hogyan lehetne ez állapotnak vége? Mit, ugyan mit kéne még tenni? Vagy ha így döntött a Sors, meddig, meddig kell hitványnak magamat érezni?
Csapda ez javából. Gyilkos kelepce, nem léphetek ki, de hogy maradjak benne? Ha nem lennék, pár Jónak könnyebb lenne, de másoknak létem hiánya lenne keresztje.
– Ma hímnemű délelőtt van – mondta Marika, mert mindenáron frivol akart lenni, s felszabadulva a nagy, figyelmes áhítatból – nagyokat rikkantott és kacagott a folyosón, míg átvándoroltak a „természettudományi szertár”-ba. Azért hívta így a keddi napot, mert ilyenkor három férfi tanárral szívhat három egymás utáni órán át egy levegőt.
Szelényi papára sokáig kellett várakozni; rendesen félóráig elszivarozott a tanári szobában, elbölcselkedett, eltréfált valamelyik apácával, akinek épp üres órája volt. A negyedévesek nagy lármával voltak fizikaóra előtt; tudták, hogy a „papa” nem csinál nagy dolgot ilyenekből. „A csend – szokta mondani – nem minden esetben erkölcsösebb a zsivajnál, hölgyeim! Sőt vannak bűnök, melyek rendszerint mély csendben követtetnek el – a lopás például, viszont ama szent zsinaton, mely önök halhatatlan lelkéről a kétkedőkkel szemben némi vita után ünnepélyes bizonyságot tett – e fontos eszmecsere aligha lehetett illedelmes csend. No, ne értsenek félre, hölgyeim – a nyelvüket senki, ó, azt senki sem vonta kétségbe!” Ártatlan gyerekarccal és hamiskás, gúnyos szemekkel mondott ilyen gyerekségeket; apró, sötétszürke szemei kedves, mély derűvel csillogtak elő a bronzszínű, borostás hájkeretből, melyet arcának nevezett. Ha valami ügyes rajzoló vagy egy domború tükör megkisebbíti az arcot szőröstül-bőröstül minden vonásával – egy édes, kopasz kerubinfejet lát, nagy szélű, zsíros tótkalapban; ehhez a mocskos, ételfoltos reverenda, az elmaradhatatlan vastag szivar; így jött be most is a papruhás Diogén*, a szeretett bölcs. Mosolygósan ment végig a nagy üvegszekrények közt, melyekben hússzínű viaszábrák voltak emberi testrészekről, miniatűr gépek, lombikok, burák, sok üvegcső. Csend lett azonnal, mikor gonoszkás képpel leült az asztal fejéhez, és lassan, nagyon lassan előkotorta a noteszét. A „drukk” néma izgalma feszült meg az osztályon (ó, drága, felejthetetlenjátékaa veszélynek!) – hallani lehetett egy kései, árva légy zúgását, amint az embertani órán kinn felejtett fül tekervényei közé szorult, és nem szabadulhatott a „labirint”-ból. Szelényi papa lassan, még annál is lassabban húzta ki a notesz mellől a kis ceruzát; erre bejárók, bennlakók és novíciaapácák visszafojtották lélegzetüket. Végre lassan, a lehető leglassabban kinyitotta a könyvet, lapozott, keresgélt a nevek közt egy hóhér nyugalmával, figyelmesen nézte az osztályt végig, mintha válogatna; végre felkacagott, és kihívta az egyik apácát. A megkönnyebbülés mély sóhaja… Ezek a kis novicok, ha butácskák is, nem ülnek be készületlenül, és Szelényi papa sem kíván túl sok természettudományt egy fehérszemélytől. Másodiknak Marika felelt; némi vállrángatások közt, de elég tisztességesen.
– Lám, lám, hát ilyen megkülönböztető szimpátiával viseltetik kegyed a hajcsövesség iránt! – dicsérte meg gonoszkodva; már azt is tudta, hogy imént jelentkezett németből.
– Vesékbe lát! – súgta Szidu, miközben Giduval abban működött, hogy a fület feldíszítse; összegyűrt zsebkendőt dugott bele, mintha vatta volna, plajbászt szúrtak mögé, és egy tolltörlő pamacsból ronda szemölcsöt ragasztottak a cimpájára. Szelényi tanár úrnál senki jobban nem mulatott a csínyen.
Ó, mennyi minden is történik egy hosszú délelőtt!
A hosszú tízpercben Marika megállt Király Erzsi mellett jéghideg gúnyú arccal, háttal egy folyosókorlátnak dőlve arcába sziszegte:
– Gratulálok!
– Viszont! – felelte Erzsi, és nevetett, de aztán szegény Kornélra gondolt, dühbe jött. „Megállj, te hiú béka!” – gondolta. Mindketten tudták, miről van szó; bár senki sem említette Fóth vagy Kapossy nevét.
…Utolsó óra. Rajz Gregoriával, a szép tüdőbeteg nővérrel; ma már nem lesz több felelés. A rajzszekrényből kiszedik a mintákat, gipsz ornamenseket, rózsát és palmettát, lotost meg tulipánt meg Juno bambán nagy, klasszikus fejét. Ezzel percek telnek; a szép sápadt nővér összeszorított ajakkal ül a nagy zajban a pódiumon, és dobol kékesfehér ujjaival.
– Még egy hangos szó, és én távozom innét, kisasszonyok! – szól végre nyújtott félhangon, a betegek finnyás türelmetlenségével, és hátravetett halvány fején megropog a fátyol kemény vászna. Csakhamar megszűnik a zaj; a tanuló novícianővérek hátrafordulva az első padokból csendesítik, kérlelik a bejáró városiakat.
Nemsokára csak a ceruzahegyezés nyikorgó, fás zöreje hallatszott itt-ott a csendben. A gyengélkedő szép teremtés a pódiumon némán vette át az odanyújtott rajzmappákat, javított és törölt szó nélkül, lélektelen, fásult gesztusokkal; csontfehér arca mozdulatlan volt, szeme körül mély, sötét árkok, talán nem is a betegségtől; hosszú, keskeny szája egy lázpiros, finom rajzú vonal, mely gyengéd hullámokba törött a kissé éles áll fölött. Milyen lehet az arcél, a profil, a homlok és a fej karaktere, melyeket a fehér fejdísz eltakar? Teljesebbé teszik-e képét a senyvedten parázsló, szélsőséges szenvedélynek, mely magát emészti és táplálja, és fásult, közönyös minden egyéb iránt?…
A két hátulsó padban, ahol a bejárók ülnek, lassanként megindul a halk, óvatos társalgás; alig mozgó ajakkal, szinte hangtalanul egész történeteket mesélnek el egymásnak a padbeli szomszédok.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga; Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan, Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
Csakugyan sokan tudtak már róla, de az érdekelt nem volt ezek között.
Király Erzsi, ki Marika mögött ült, óvatosan kissé előrehajolt, hogy megtudja, miről van szó. Ez a három összedugott fő magára vonta a hittantanár figyelmét; Fóth József főtisztelendő megállt a mondat közepén, mereven feléjük nézett; ám mosolygós, telt ajkai az ő szokott, füttyös mozdulatára csücsörödtek önkéntelen. Marika elrántotta szép kis száját, vállait is kissé szobalányos mozdulattal (hol tanulta vajon?), és félrenézett; ő most valamiért „haragban volt” a szép tisztelendővel. Szidi gyorsan lesütötte a szemét, de Erzsi furcsa, hirtelen szeszélyből hátradőlt a padban, s álmatagul, hanyagul és hosszan állta – visszaadta a pillantást. Azontúl óra végéig azzal mulatott, hányszor ismétli meg a szép, hiú ember. Második alkalommal a leány előrehajolva, állával a kezére támaszkodott, könyöke az ölében – és így nézte vissza, alulról felhúzott szemöldökkel néhány másodpercig. Később úgy tett, mintha szórakozottan elbámulna valamin a háta mögötti padban, s mihelyt megérezte magán a tanár tekintetét, összerezzent, és előrekapta a fejét, sőt el is pirult oly pontosan, mint a legjobb színésznő. Végre, mikor Fóth javában benne volt egy hosszú mondatban, valami egyházatya vélekedését akarta elmondani a kereszteletlenül elhunyt csecsemők túlvilági sorsáról, Erzsi elszántan hozzálátott, hogy zavarba hozza, belebonyolítsa, megakassza – és végre is sikerült ez neki. Jó szerencse, hogy csengettek hamarosan. Észrevette-é Marika a játékot?…
Kinn a folyosón, óra után az Erzsi földije, egy bejáró zsidó leány lépett hozzá egészen némán – és a kettejük összefogott köténye alatt óvatosan kezébe csúsztatott valamit. Levél volt, nagy, fehér borítékú, aprós, kemény vonású betűkkel címzett. Azonmód, villámgyorsan csúszott bele – (hókuszpókusz) – egy kék papirosba kötött Fehér Ipoly-féle fizikakönyvbe, annak is a táblája és burkolópapírja közé. Elolvasni csak éjszaka lehet majd, ha minden elcsendesül, a hálóban, a kályha tetejére könyökölve, az olajmécses világánál.
– Izgulsz? – gyötörte Gizu szegény Kornéliát a Kapossy németórája előtt.
Marika ölében tenyérnyi pléhtükörrel bodrozta a haját, aztán egy üveges rajzszekrény ajtajában megnézte alakját, kötőjét csinosabbra kötötte és kiment. Mi ez? Kapossyhoz megy ki? Mit akar vele? Egy perc múlva láthatták az ablakon keresztül, hogy a némettanár előtt áll a folyosón, és mond neki valamit. Közben vonogatja a vállát, a kötője szélét babrálja, piros ajkát harapdálja – szégyenlősen, kellemkedve mosolyog.
– Nézzétek már azt a csacsit, hát nem kiment jelentkezni, hogy nem készült! Meg van veszve? Hisz magam láttam, hogy megtanulta azt a nyavalyás Klopstock-életrajzot…
– No de ilyen könnyű leckéből jelentkezni! – szörnyülködik egy nagyképű stréber künnlakó. – Mit gondol majd a tanár úr az osztályról?
– De ni, nézzétek csak, hogy elpirult most Kapossy!
A Popescu Kornélia szép arca néma lángolásban hajolt előre a padból, hogy kiláthasson rájuk; karcsú két keze keresztbe téve lelógott az öléből; hihetetlenül sötét, nagy szemeit bámulva, mozdulatlanul szegezte rájuk. „És szóba áll vele – borzasztó! Beszélget vele, magyarázgat – kérdez, okoskodik; hát nem látja, hogy feltűnősködés az egész? Hogy rángatja magát, hogy grimászol, akár egy parasztlány! Most már nem elég neki a puffancs Fóthja?” „Látod, kis fáta! Látod, feleség!” – mosolyog Erzsi az ablak mellől; kezében még mindig a kékbe kötött fizika, holott németóra következik. Kapossy odakint most összefogja térde táján a reverendát, talárszerűen, mint a szentek a képeken, és jobbról engedi maga mellett Marikát. Így, együtt lépnek be az osztályba. És Kornél lesüti gyönyörű szemét, és az arca oly lehetetlenül morcos, bamba és közönyös, tartása hanyag és fáradt lesz egyszeriben; mint akinek mindegy is minden, minden; csak álmodhasson tovább, zavartalanul. Erzsi Marikát figyeli; komolyan és összeszedetten ül az órán, ahogy sohasem szokott; figyelmes tisztelettel, elmélyedve figyel a tanárra; egész viselkedése jelentőségteljes és ünnepi mindvégig. Erzsi később egyszer kísérletet tesz, nem bonthatná-e meg észrevétlen az ócska Fehér Ipoly kék bekötőpapírját. Zörög és zizeg a csendben; a felelő már tíz perce nyög, nagyokat hallgat; s ő mindössze a címzést nézhette meg újra egy nagy fehér levélborítékon – aprós, kemény vonású betűket. Abban a percben hívták fel segíteni, alighogy kivághatta magát, szerencse, hogy oly jó német.
