Az emlékek flexibilis mivoltának boncolgatása, felelősség és bűntudat fejtegetése, meg bosszantóan viselkedő karakterek, meg indokolatlan "csavar" a végén, mindez elég érdektelenül. Nem volt jó. Csak akkor fejezek be ilyeneket, ha rövidek, ennek is ez volt a szerencséje.
Egyszerre vidám és mélabús, de mindenekfelett mértéktelenül bohém, de legalább szerencsére igen rövid történet. Nézem, hogy a Moly-on hogy odavannak érte, én meg mint egy hülye, értetlenül nézek, hogy mégis mi fogja meg ezen ennyire az embereket? Sajnálom, de ettől a franciás, föld fölött járó bolondosságtól és a gyakorlatiasság teljes hiányától engem inkább kiver a víz. A könyv kábé harmadáig azt is hittem, hogy ez a normálatlan viselkedés csak a gyerek szemszög miatt ilyen, de aztán kiderült, hogy nem, ezek a szereplők tényleg ilyenek. Meg az írói stílus is. Hát akkor legyen minden ilyen, csak lehetőleg nélkülem. Biztos egy érzéketlen tuskó vagyok. Nem baj. Szerencsére csak két estém ment rá.
Én is jó régen olvastam ezt a könyvet, most újra elővettem, a kétharmadánál tartok, és egyre jobban emlékszem rá.1970-ben vettem meg, és valószínű, hogy azóta is újra kézbe vettem egyszer-kétszer. Nos, az alapötlet szerint a városok kihalnak. Ebben a történelemben atomcsendegyezményt kötöttek Moszkvában, az atomenergiát békés, energiatermelő funkcióban hasznosítják, Ezért aztán mindenkinek lett egy csinos kis repülőgépe, aki akart, az kapott egy minimum 10 hektáros területet, viszont gazdálkodni nem kellett, mert mindent hidrofonikus úton termesztettek. Aztán mindenki egyre jobban bezárkózott, és miután nem volt szükség utakra, közigazgatásra, mindez elhalt.
A regény egy család története, de csak most tűnt fel, hogy a családhoz kellene egy anya is, és ezek nem szerepelnek, ami azt illeti, nők is alig. A végén már szinte mindenkinek agorafóbiája van, akinek nem, az viszont részint elutazik a Marsra, vagy a legközelebbi csillag felé, vagy pionír életmódot folytat. A Marson van értelmes élet, és egy nagy filozófusok valami egész újszerűt alkotott volna, csak sajnos, meghalt. Viszont elértük a Jupitert, ott is van élet, és az emberek felfedezik, hogy ez az élet szebb, jobb és hosszabb, mint az eredeti, és a többség szépen átköltözik oda.
Aztán az uralmat fokozatosan átveszik a mutánsok, a felturbózott kutyák, majd később a hangyák. A történetet a kutyák mesélik, tábortűz mellett, és az embert csak afféle mítikus fogalomnak tartják. Minden kutyának van egy kis robotja, az szolgál, mint kéz, egy génmódosítás miatt pedig megtanulnak beszélni.
Na jó, kicsit hosszú voltam, de a történet érdekelt, még akkor is, ha Európában az embere 75%-a városban él. sebaj-
Őszintén szólva, így néhány hónap múlva sem emlékszem, mire futott ki a történet. :) Már csak az eleje van meg, az inkább csak dereng, szóval bennem nem sok nyomot hagyott a könyv.
2 világegyetem összeütközni készül. Ami nagy baj. Természetesen néhány földi embernek kell megoldani ezt az "apró" problémát. :-)
Simak egy korai könyve. Amúgy érdekes, csak van benne valami ifjúsági regényekre jellemző bődületes naivság. 1939-ben jelent meg. Ahhoz képest eléggé hard sci-fi.
Én olvastam, de nagyon régen. Mivel emlékszem a címére, jó lehetett.
Most a Destiny Doll-t olvasom tőle. Magyarul talán nem jelent meg.
Egészen meghökkentő és jó. Hard sci-fi, de van egy kis fantasy is benne. Meg egy kis Oz a csodák csodája. :-)
Nagyon idegen bolygóra utazik egy vak, egy pap meg egy milliomos vadásznő. Felbérelnek az útra egy űrhajókapitányt. A vak hall egy hangot ami oda hívja őket. Tudjátok mint a 8. utas a halálban a vészjelzés.
A bolygón többek között hintaló és kentaur formájú lények élnek.
Van amikor jót teszt egy magyar fordító egy műnek. Kuczkáék szépen fordították le. van Vogt művei valami pocsékul vannak írva eredeti angol nyelven. Pedig a témák érdekesek.
Nemrég fejeztem be Kent Harouf: Kései párbeszéd című regényét. Vékonyka könyv, ami a javára szól, mert mostanság valahogy duzzadnak a kötetek. Az úgynevezett minimalista stílusban íródott, ami szokatlan volt számomra. Hiányoztak a párbeszédek előtti jelek, a pontot, a kérdőjelet és a felkiáltójelet ismerte a szerző. és annyi. Viszont a tartalom bőven kárpótol ezért.
Két idős ember, szomszédok, egy férfi és egy nő, megözvegyül. Hat év után a nő meghívja a férfit a házába. Elmondja, hogy hiányzik a férje, de a legjobban az ágyban folytatott hosszú beszélgetések hiányoznak, A férfi készséggel rááll. mindketten jól érzik magukat. A kisváros megbotránkozik, de ezeket viszonylag gyorsan leszerelik. Ami rosszabb: a nő lánya is kiakad, pedig éppen zűrös helyzetben van, különköltözött a férjétől, és a gyerekét a nagyanyjára bízza. Némi kezdeti zökkenők után a fiú jól beilleszkedik, kezd rendbejönni. Erre a lány megtudja, hogy ah, minő borzalom: az anyját (72 éves) éjszakánként meglátogatja egy férfi, és mi több, ott is alszik! Botrány: együtt is reggeliznek, méghozzá hármasban! Ő is kiakad, hogy mit szólnak az emberek! Számomra felfoghatatlan, hogy a 2020-as években ez is szempont. Aztán kibújik a szög a zsákból: azért háborog, mert ha az anyja férjhez megy, akkor, ha az anyja hal meg előbb, a férje is jogosult a házra! Mondhatom, gyöngéd gyermeki szeretet! A dolog odáig fajul. hogy a nagymamát eltiltja az unokájától, még telefonon sem beszélhetnek. A nő kénytelen engedni, testileg-szellemileg egészséges, de kénytelen bevonul egy idősek otthonába. Csak annyi könnyebbsége akad, hogy innen legalább nem csak az unokáját, de az egykori szomszédját is hívhatja.
Rég kötött le ennyire egy regény, lehet, hogy ha valahol meglátom, meg is veszem.
Feszty Árpádné Jókai Róza: Akik elmentek. Ezt olvastam az elmúlt két napban. Nos, Rózából nem lett neves festő, amit részben magának köszönhet. Viszont pechje is volt. egy csomó remek festő dolgozott akkoriban, és nem csak a férje. Fura, de talán a korra jellemző, hogy a fedőlapon szereplő képen Róza nem pingál, hanem varr! Viszont érdekes kortársai voltak, sokról mesél, bár inkább anekdotaszinten, de az sem haszontalan. Beszél Gárdonyiról, Székely Bertalanról, Mednyánszkiról, a saját nagyanyjáról, Laborfalvy Rózáról, a svábhegyi és balatonfüredi látogatókról, és persze első, másod és harmadsorban pápiról, a nevelőapjáról, Jókai Mórról. Számomra érdekes volt felfedezni, hogy egyik-másik történet hogyan tér vissza egy-egy Jókai-regényben. Eddig is tudtam, hogy szerette az állatokat és a növényeket, de ezek is szerették őt! Minden látogató csodálta a svábhegyi, illetve füredi kertjét.
Egy valakit hiányoltam a neves társaságból: Arany Jánost, pedig ő már akkor Pesten lakott. Igaz, ő eléggé visszahúzódó ember volt. Mintegy vigaszként idézek egy bájos történetet. Valaki a nagyszámú Jókai-atyafiságból felutazott Pester, látogatóba, igaz, a rokonsági fok valami olyasmi lehetett, hogy az én öreganyám meg a te öreganyád két vénasszony volt de az illető tartott, Jókai és Róza is vendégszerető ember volt, Nos, az atyafi ott tévelygett a pesti utcákon, de senkit nem akart megszólítani, mindenki sietett és barátságtalannak tűnt, Végre látott egy megnyerő, igazi magyar arcot, meg is szólította. Az illető elkísérte Jókai lakásáig, ott megtudták, hogy Móric Füreden nyaral. Sebaj, majd eljut ő oda is! Búcsúzóul a rokon megköszönte a segítséget, és megkérdezte, kit tiosztelhet az úrban. A válasz: Én Arany László vagyok!
Nemrég fejeztem be Douglas Preston – Lincoln Child: A csontok rejtélye című könyvét. Afféle régészeti krimi. Gyorsan olvastatja magát, bár sok hátborzongató részlet van benne. Viszont legalább pontos értesüléseket szereztem a Donner-csoport tragikus sorsáról.
Meg kell adni, érdekes, cselekményes a könyv, egy nap alatt befejeztem. Viszont azt javaslom, hogy senki ne olvassa ebéd vagy vacsora előtt, vagy ha mégis, kérjen vegán kosztot!
A legújabban olvasott könyvem: Bruckner Éva: A tengerszemű hölgy rejtélye. Az egyik kedvenc Jókai-regényem a fentebbi könyv főhőse. A szerző azt állítja, hogy a modell nem Asztalos Etelka, hanem Domonkos Terézia, az ő története eléggé hasonlít a könyvben leírt történetre. A negyedik férjét tényleg megölte, mert bántalmazó kapcsolatban élt vele. Csakhogy utánagondoltam, számba véve Erzsike ( a regényben lévő név) férjeit és majdnem férjeit, és azok öten voltak! Először Bagotay Muki, aztán egy gulyás, aztán egy színész, aztán egy katonatiszt, végül pedig egy kántor.
Ami a katonatisztet illeti, eszményi férjnek tartották. Katonatiszt és osztrák létére is. Egy bezárt várban pipázott, nem volt a magyarok ellen. Nem sokat ivott, nem kártyázott, viszont sajnos, azt nem árulta el, hogy már van egy felesége Lengyelországban. Elgondolkodtam, hogy ezt a katonaság iránti rajongásból maradt ki, vagy tényleg nem volt ilyen!
Továbbá elmondja, hogy Bagotay Muki mintaképe, Zámory Adolf karaktergyilkosság áldozata, mert Jókai nem túl vonzó lépet festett a győztes vetélytársról. Lehet, hogy igaz, de azt még ő is elismeri, hogy Zámory úr elég sokat és nem túl szerencsésen kártyázott.
A könyv ennek ellenére érdekes, de nem tudom folyamatosan olvasni, egy kis szünetet tartva viszont jó! Az lesz a vége, hogy előveszem az eredetit!
A legújabb olvasmányom a Csészében a világ – A kávé füveskönyve című könyv. A szerkesztője, Praznovszky Mihály, bámulatos munkát végzett, annyi helyről szedte össze az anyagát, számba venni is nehéz. Lassan olvastam, hogy úgy mondjam, kortyonként fogyasztottam. Van benne kávétörténet, kávéhamisítás, pótkávé, reformkori kávélikőr (a pontos receptje nem ismert, de jó lehetett), kávéházak, kasszírnők, irodalmi kávéházak, később presszók is.
Csak egy baj van vele: folyton kávét akartam inni, amíg olvastam.
A zseniális mérnökök, akik úgy tologatták a csillagokat, mint az építőkockát, arra a következtetésre jutottak, hogy a boldogságról álmodozni lehet, művien elérni nem. Fejlegföld lakói is rájöttek erre, de hiába igyekeztek erről jeles mérnökeinket meggyőzni.
Olvasom Lem: Álmatlanság novelláskötetét. Ez is van benne:
Megteremthető-e a tökéletes és abszolút boldogság? Trurl és Klapanciusz, a Kiberiádából ismert, két zseniális robotkonstruktőr újra meg újra megkísérlik a lehetetlent.
Felpanaszolnivalóm akadt, és meg is teszem. Kézbe vettem a Budapest nagyregény című könyvet. ez - legalábbis elvileg - az összes kerületnek szentel egy-egy novellát. Szorgosan nekiláttam. Az első novella borzasztó, a második rémes, a harmadik, Vámos Miklósé, elfogadható, a többit nyolc mondat után hagytam abba. Galandféreghosszúságú, pocsékul szerkesztett mondatok, undok szereplők, érdektelen vagy gusztustalan történetek, már nem vesztegetem ilyesmire a drága időmet. Persze attól, hogy én ki nem álltam, még akár jó is lehet.
