Mi a boldogság, mondd meg nagy király! Az élet néked csak rózsát kinál. A földgolyóból tiéd egy darab. A koronát viseled egymagad. A gyönyör szolgád és vágyad lesi. Füled a nem szót nem is ösmeri. Mi hát a boldogság: a hatalom? a dicsőség? vagy csak a nyugalom? Melyik a jó, és melyik az igaz?
- Egyik sem az. Hanem ha a szomszéd népek a koronám alá lépnek, s hatalmam, mint óriás kart átnyujthatom a világon, az lesz az én boldogságom.
- Mi a boldogság, szép leányka, ki teremtve vagy a boldogságra? - Ha koszorúsan, hófehérben oltár elé hajlik a térdem, semmit többé nem kívánok: elértem a boldogságot.
- Virágbokor mézeshétben, boldogságról beszélj nékem. - Várjon uram még egy évet, akkor szólhat csak az ének: virágbokor, ingó-ringó, - akkor jön a rózsabimbó.
- Mi a boldogság, jó anya? - Csitt! Felébred a kisbaba! Ő lesz, ő a boldogságom: ha majd jönni-menni látom; ha majd nagy lesz, mint az apja; ha a sors el nem ragadja.
- Mi a boldogság, török szultán? - Ha az Anteusz titkát tudnám. - Mi a boldogság, szent apáca? - Lelkemnek mennybe feljutása.
- Mi a boldogság, te agg? - Ha lehetnék fiatalabb. - Ingetlen koldus, szólj ugyan... - Ha ingem volna, jó uram.
- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen? - Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.
Uram, itt van megint legújabb őszöd. Hosszú fényekkel érkezett ide a dombok közé s ügyesen megelőzött.
Szégyen s gyalázat, hogy a dióverésről az idén is lemaradtam. Megtépázott falomb a címerem s avarszőnyeg alattam.
Gazban a híres asztalunk, amelyen annyit de annyit könyököltünk. Most egy hernyótetem ravatala. Ha netán megjelennél újra, a halál feketedne közöttünk.
Kicsi halál vagy nagy halál? Ki merne erről bármit mondani? Elnézek inkább én is a Szamárhegy felé némán, ahol Mátyás király hollói laktak és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.
Éget a Nap, kicsit még éget, de már csak a birsalmák sárgulgatnak. Gyűlik bennük szépség és fanyarság. Kemények, mint az ökleid, amikor néha arcomba ütsz és fölszikrázik tőled mélység és magasság.
Ellépdelek sárgálló fáid előtt, mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el ormótlan facipőben – Fölöttem ott a mindenséged, de ki tudja, mi van előttem?
Föld, te nagy, jövőbeli holttest, ki sirat majd el téged? Az ártatlanok, a bűnösök, akik a harmatodban szerettek mosakodni? Lesz-e még harang akkor? Lélekharang, vagy csak az ércrejtő kövek ütköznek össze tompa jajdulással? S ez lesz búcsúztatód, a végkifejlet zsoltára, szavak nélkül?
Szép estét kivánok Neked Kedves AnnKa, és minden ide látogatónak is!
****
Reményik Sándor Elment megint
Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan. Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán. Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak, Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója Én.
Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején, Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt, Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én. Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé Egy hétre elszegődött Mint "szolgálóleány". Bánatom s betegségem Terhét vállára vette, Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át: Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét, Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van. S megint királyleány.
Egyedül vagyok, mint a sárga napraforgó szomorúsága, s mint ki termett szomorúságra, szólani szórt igét, úgy szólom szét, marokra fogva, fémes búzám - kit sziklafokra, kit bölcsen termő talajokra - talán a sors kivéd.
Mint ki termett szomorúságra, egyedül vagyok, mint a sárga napraforgó szomorúsága - talán a sors kivéd. Igéim - vérem szólva szórtam, nem kérdeztek csak válaszoltam, ügyetlen én (mindig ki voltam), mint olyan, aki vét.
Egyedül vagyok, én, a napra törő virág, mind magasabbra, bánatom féloldalra csapva, akár a sárga sziromsapka, s ha majd e földi lét kivet magából, hogy kiköpve - kóricáljanak mindörökre - mert visszatérés nincs a rögre - hagyván halott igét.
Halott poéta versét olvasom, Ki tegnap élt még. Úgy-e, furcsa ez? Lelke szépsége reám permetez, Mint aranyharmat hűs hajnali tájra, Fürdik a lelkem áldott aranyába'. Belőle belém árad az erő. Koporsó, hát hol itt a fulánkod?
Igaz, igaz. - De vajjon tudja ő?
Elgondolom: e csöndes hegytetőn, Mint most én, úgy fog majd bolyongani Ha engem eltemettek, - valaki, Kezében enyém: könyv és költemény: Gyászom árnya s győzelmem fénye.
Oltsátok el a lámpát, mondta a költő, tapogassatok a sötétben, hogy felragyogjon a szépség vagy a rútság, hogy a homály bolyhos takarója alatt testet öltsön a sejtelem és a képzelet. Ízleljétek meg az ösztönvilágot, építsetek tornyot összerakhatatlan elemekbõl, antitéglákból, szóhalomból. Kövessetek, ha követni tudtok, ha már nem kell a ráció járókeretébe kapaszkodni. Rugaszkodjatok velem!
A költő eloltotta a lámpát, kotorászott a sötétben, a keze ügyébe kerülõ szavakat felmarkolta, és másnap tiszta fejjel számítógépébe bebillentyűzte. A vers sokatmondó lett, és talányos. A szerkesztő fejét vakarta - és leközölte.
Éjjelente mintha élnék álmaimban, s meg se halnék, s szeretteim meg se haltak, bár szokatlan haloványak, mint kik csillagporban jártak, s belefáradtak a hosszú útba, amíg ideértek. Nem kérdeznek, nem beszélnek, nézegetnek, simogatnak, ujjuk hegyén szikra sercen, ahogy hajam közt matatnak, csóválgatják fejüket, hogy mennyi idõ telt azóta, s milyen idõ, szót se róla, mégis, mégis, megvagyunk mind, szótlanul és összebújva, s eszünkbe jut, mért is rossz, ha kelni kell a kakasszóra...
A dinnye húsát már belehelte az ősz, nem harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs szavakat ejteget s szeliden reped el, de a szilvák arany ölén még feszesen ül a mag! ó, ének dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!
És ének dicsérjen szegényt etető nyár, asztalomon maradékod: száraz magok, kis halom gyümölcs, már kukaccal ékesen, de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz, ázott hajában hét halott bogár ragyog és lopva osztogat, nem hallik lépte sem.
(Míg én gyümölccsel és verssel bíbelődöm, addig asszonyom elaludt heverőjén, szertehagyva esti tettei dús sorát: angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea. De motozásomra úgy ébred és ragyog s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki tündér, vagy alvó virágunk, ha az ablakon át rásüt a betolongó, déli verőfény.)
Megválaszolhatatlan így tehát, jobb, hogyha meg sem kérdezed, elém tolod a hűlő zöld teát, aztán a cukrot, és kezed az asztalon felejted tétován, valamit készülsz mondani, én szólalok meg hamarább: korán sötétedik már. Valami eltévedt fürj az ablaknak röpül, habár a függönyök behúzva, és járva másnap kint a ház körül, mikor a lombleejtő szél elül, meglellek mindig összezúzva.
Derengő térben rézsút fényvonal: a redőnyrésen behasít a nap. Szürke, mint a füst, síkos, egyenes, mint a kivont tőr. Véres lesz kezed, vörösen villódzik, ha belenyúl: a szürke túlvilági sáv úgy hatol át bőrén, húsán, akár az üvegen.
Álomi csend. A lassú mozdulat, akárha félhomályos víz alatt, aranyport kavar, csillámhomokot, a látható tér lebeg és ragyog.
És meztelenség. Takaratlanul mozog, akinek tőrt vetett a fény, fehér csíkokra szaggatja a bőrét, mozdulatokká szabdalja szét, árnyéksávokká, szempillák között pörgő körökké, láng csap ki a kar úszó ívéből, az ujjak között hártyás, parázsló izzás – kavargó pernye, szétszóratás, a nemlét ragyogása –
Innen csak lehunyt szemmel szabadulhatsz, ha nemlevőként vágsz át a határon, s mielőtt végre levegőt veszel: hirtelen, mint a partra csapó hullám, csattanva felrántod a redőnyt
Mennyire függök a mások elismerésétől mennyire rettegek, hogy ellenükre teszek, hogy nem szeretnek majd. Te csak a mennyei lájkokkal törődtél, Uram, szótlan tűrted az ütéseket, csapásokat, a kénsavas, maró gúnyt, és nem kértél telefonos segítséget az Atyától, nem kaptál elő egy marék villámot, hogy húspogácsává szaggasd az egész díszes társaságot, hagytad hogy megszégyenítsenek, mint egy utolsó bolti tolvajt, mint egy prostit, mint egy piti bűnözőt, akiket amúgy sosem hagytál megszégyeníteni. Meddig megy el, aki igazán szeret? Sokáig. Mindvégig. A legvégéig.
Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltűnt - nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszűnt. .... Repültél hozzám s felborultak a székek szinte körülötted, a tárgyak józan sorfalát szép suhanásoddal szétsöpörted, jöttem, dobolt a lázas expressz, a szívverésem nem kevésbé, s elémfutásoddal avattad betoppanásom érkezéssé, jöttem száz mérföldön keresztül, de az a két vagy három méter - amit utamból visszaadtál - mérföldek ezreivel ért fel, az a táv, az a semmi - pálya amivel megrövidítetted utam hozzád, az méri hosszát lemérhetetlen közelednek.
Miféle dolgokért haragszunk? Ki törli zsebkését párnahuzatba? Miről nem beszélünk? Mi volt, ami szóra sem érdemes? És ki kutatja, milyen titkok emésztik, milyen dühök áztatják ezt a kort?
Most is testtel tele a föld, a menny, a sebtében megásott árok. Füsttel tele az ég. Miféle vétek érik, hogy a törvény és a világa-múlt szeretet leszárad s – egy gramm rögeszme habjaként – világvégi kék szájakból szivárog?
Ami megtörtént, azért történt, mert mi eldugtuk életünket.
Miféle szárnyakon repülnek azok, kiket mindig megölnek? Markolatánál kapják el s visszalökik hüvelyébe az álmot. A gyanú a szívbe ugrik. Csatakos macska és hízelgő vadállat.
Fejemben a múlt néha megakad. Húsz szem kukorica, pattog húsz neuron. Huszonhét órát növesztek számolni a gyors társakat:
mikor lázadnak fel és majd mikor törik össze a tükröt, hogy ne lássák válluk fölött a tespedt törtetőt, fakó és eltüzelt arcuk mását.
miért kell mindig erősnek lennem, mikor a bent azt üvölti fáj nagyon, a bordám szinte belereccsen, ahogy a lépés reccsen a friss havon. miért kell mindig álmodnom rólad, bár az üres, a nem vagy, fáj nagyon, úgy ha az ősz a fákra sóhajt, s nem marad levél az ágakon. miért gondolom, gyűlöl a világ, bár ha szeret, az gúny, és fáj nagyon, mit adjak neki vissza hát, én a tékozló Harpagon. miért érzem azt úton lenni élet, mert az érkezés az fáj nagyon, és nem baj ha forrong a vérem, majd megdermed a hideg vason. miért kell mindig ölnöm magam, hisz élni jó csak fáj nagyon, az idő már deresre verte hajam, lehajtott fejjel kell mégis hordanom. miért nézek mindig a tükörbe, hisz’ amit látok az fáj nagyon, mert arcom össze van gyűrődve, de majd kisimul az utolsó hajnalon. ami érzem, hogy holnap lesz, nem fáj senkinek, ez fáj nagyon, vihar szememben hideg eső neszez, sirat az Isten, én csak hallgatom.
