"kellő erejű, határt húzó agresszivitás", hát ez az, amivel kapcsolatban úgy érzem, nem megy nekem. Mintha engem mindig jobban támadnának egy közösségben, leginkább indirekt, kirekesztés, "csenddel verés", olyan "határeset" beszólogatás, ignorálás, manipuláció formájában, amivel, ha szembesítek másokat, akkor letagadják, nem mondják meg, mi bajuk van, vagy ha elérnek egy kritikus tömeget, akkor milyen geci vagyok, milyen stílusban közlöm ezt valakivel, aki adott esetben évekig mérgezett a dehonesztáló megjegyzéseivel, nonverbális kommunikációjával is, amire ugye mindenki azt mondja, hogy "ne törődj vele, lépj túl rajta". Van, amikor ez nem megy, mert egy megjegyzés, mint utolsó csepp, beindít egy olyan lavinát, amiről már azt gondoltad, hogy túlléptél rajta. És itt kicsiben is egyébként ez történt. (Mondjuk annyival nem tisztel meg az illető, hogy egyenesen nekem címezzen egy gondolatot és azt meg is tudja védeni, ha már rám akarja erőltetni.) Nyilván van ebben egy mintázat, de kva nehéz úgy elérni dolgokat az életben, hogy akár indirekt módon (az még rosszabb is, mert olyan megfoghatatlan) folyamatosan azt kapja vissza az ember, hogy értéktelenebb, elfordulnak tőle, mindig másokat részesítenek előnyben.
És nem azt látom, hogy mások jobban meg tudnák védeni magukat, hanem azt, hogy nem is kapnak annyi rosszindulatot, és amikor mégis jut nekik valami kis szar, akkor teljesen kivannak annak a töredékétől is, amit én sokkal nagyobb dózisban érzékelek. Csak nem látom, hogy a bennem lévő mintázaton hogyan és hol kéne javítani ahhoz, hogy jobb legyen, mivel én önmagamat természetesen élem meg, nem úgy élem meg, hogy áldozat típus lennék.
Osho mondta egyszer, hogy az ember csak túl érzéketlen lehet, túl érzékeny sohasem.
Én is így gondolom, de az ember érzékeny oldala ugyanakkor sérülékeny is, amit a durvaságtól védeni kell, mint egy csecsemőt. Nem egyszerű megtalálni, hogy épp melyik oldaladat mutasd meg a külvilágnak. A perszónának, mint maszknak, a felettes énnek, illetve a kellő erejű, határt húzó agresszivitásnak is erőteljes védelmi funkciója van.
Úgy gondolom, nálad leginkább kapcsolódási probléma van. Gyerekkorban melyik szülő volt fizikailag / érzelmileg elérhetetlen? Milyen élményeid, emlékeid vannak erről?
A terápia lényege viszonylag egyszerű:
Feltárni a felmerülő problémák jellegét, azok gyökerét, a gyerekkori traumákat, majd ezeket újra átélni vezetett imaginációban. A feljövő szart, negatív érzelmeket strukturálni, elemezni, részekre szedni, megvizsgálni. A pozitív élményeket, érzelmeket nem elemezzük, hanem minél tovább benne maradunk, töltődünk. Egyedül is meg lehet csinálni, de nyilván van kockázata is. Nekem volt olyan méhen belüli élményem, amit ébren nem engedett újra átélni a Mező, de az azt követő éjjel, álomban, alvási bénulásban igen.
A jelenlegi téma, folyamat feltárására a Peter Orban-féle Symbolon tarot is segítség lehet:
Azért elgondolkodom, én már kezdek jobb anyagi helyzetben lenni, és még mindig úgy érzem, alig tudom megengedni magamnak, hogy segítő szakemberhez járjak, de az általános inkább az, hogy egy politraumatizált, esetleg mélyszegénységben élő családban, ahol alkohol, szexuális abúzus, fizikai bántalmazás sokkal nagyobb eséllyel fordul elő, aluliskolázottsággal (mondjuk nekem is csak érettségim van), és ezzel együtt sokkal alacsonyabb jövedelmi szinttel karöltve, ott nincs mit csodálkozni a magyar ember mentális állapotán.
De nem rég például azon döbbentem le, hogy egy fb oldalon munkahelyi problémát osztott meg egy illető, és a kommentszekcióban legalább felerészben voltak azok, akik a mérgező működésű emberrel szimpatizáltak, olyanokat írtak, hogy ne ugráljon az illető, hagyja, hogy kihasználják, és egyébként is a kva anyját, még csak meg sem értették, miről van szó, vagy ha értették, csak úgy tettek, mintha nem, akkor még ijesztőbb a helyzet.
Az lehet, hogy kéne segítő. 😣 Ingadozom az ideggondozós pszichológus és a fizetős lehetőségek között. Voltam már ideggondozóban párszor, 1-2 alkalom után továbbküldtek, de fizetős helyre, vagy olyan helyre, ami teljesen megváltozott és nem volt szimpatikus. (ez covid alatt volt) Meg az általános tapasztalat, hogy boncolgatnak, aztán úgy hagynak, levonják a saját maguk számára érdekes konzekvenciát, és végülis teljesen leszarják, hogy én merre haladok.
Örülök, hogy magánórára tudok költeni, mert évekig arra sem volt lehetőségem. Nem rég találtam meg egy olyan emailemet, amelyben 19-ben visszamondtam egy tanfolyamot, mert anyagilag nem fert bele akkor.
Ez meg mennyi lenne? Ha havonta kb. 4 üléssel számolunk, tehát kb. hetente 1, akkor az alaphangon 40-60 ezer egy hónapban, és inkább a fölsőhöz közelítve, pedig még az alsó is húzós. Sztem már mindenhol 10 ezernél több. Havi 2 mondjuk, ott meg 2 hét telik el, mire legközelebb menni kell, hát... elég "szellős". De még 20-30 ezer is elég sok többletkiadás.
Lesajnálás? Én olvasgatom az itt vezetett blogodat, de továbbra sem látok kérdéseket tőled. A költői kérdésekre meg miért válaszoljak?
Azt gondolom, hogy jól járnál egy segítővel, aki heti rendszerességgel figyelmet szentel neked, mert minden látszólagos ellenkezésed ellenére vágysz arra, hogy valaki meghallgassa, megértse, átérezze, hogy mi zajlik benned.
Ha más nem stimulálja, az áltörténetekkel, sablon nikkekkel, vagy éppen folyamatosan félbehagyva beszélgetéseket, nem reagálva a lényegre, akkor stimulálom magamnak az agykérgemet. De téged ez nem érdekel, különben válaszoltál volna arra, amit korábban írtam. :) Nekem nem kell ilyen lesajnáló alamizsna... tényleg, köszönöm, amit eddig tettél, ahogy szóltál itt több emberhez, hozzám is tudtál empatikusan viszonyulni, de így nincs értelme.
Egyáltalán minek kell pótolni? Ez itt a kérdés. Ha nem akarok gyereket, miért akarjak automatikusan állatot? Ez a gondolatmenet... Nekem nem elemi igényem, hogy kiéljem az "istenségem tudatát" egy kiszolgáltatott lényen. Nem igénylem, hogy idomíthassak vagy kontrollálhassam az ő életét. Azt, akivel még nincs kapcsolatom, annak meg még ragaszkodása sincs, előre nincs hova kötődnöm. Aki a másik ragaszkodására vágyik, az a saját "valakiségére" vágyik, hogy egy teljesen random élőlény őt igazolja, igazolja az ő egóját, hatalmát.
Még csak nem is élőszó, hogy elfelejtsd, visszaolvasható. :)
Ezt ténylegesen baromságnak tartom, hogy ha gyerek nem, akkor háziállat igen. Persze, mert a háziállatot bárhogy nyomoríthatják cukormázas szirupban, nem fog visszaszólni, az élettartama sem annyi, mint egy embernek. Mert az embergyereken talán meglátszik a lelki nyomorítás, esetleg 20 év múlva pszichológusról pszichológusra járva felteszi anyukának a kérdést, hogy "anya, miért nyomorítottál meg engem?" Ez ugye kva kellemetlen, akkor már inkább a havanese kiskutya, azt lehet ridegtartásban édibédizni bármilyen következmény nélkül. Jónéhány ilyen nőt láttam már.
Soha nem gondoltam, hogy egy állat pótol egy emberi lényt.
Arra utalok, aki itt évek óta, ugyanazzal a mechanizmussal nem beszélgetést folytat, hanem vérszívó jelleggel valamilyen, a témához közel álló, de azt valamilyen módon kiforgató tanmesét próbál meg benyomni, minden valódi interaktivitást eleve lehetetlenné téve (minek beszélgessek a kamuregjével?) ezen kívül pont ezzel egy időben kérészéletű nikkecskék hirtelen ismerkedni akarnak, majd elég gyorsan törlik is magukat.
Csak azt akarnám tudni, hogy mi értelme ennek a f@szságnak, amit itt előad? Ennek semmi köze a valódi kommunikációhoz, megismeréshez. Ellenben baromi jó önigazolás neki, megveregetheti a vállát, hogy ő milyen nagy "népnevelő" vagy "manipulátor", annyira, hogy még csak nem is áll szóba azzal, akire hatni akar, esetleg terelő a kommunikációja, de a hatása sem érdekli annak, amit tesz.(akkor meg minek?)
Amit tőled kérdeztem, illetve amit válaszoltam, az ott van leírva. 🤷♀️
Ilyenkor mindent elmond a reagálás hiánya. Gőzöd sincs, miért nyomsz be ilyen sablon történeteket meg hirtelen ismerkedni akaró sablon nikkecskéket. Hülyének nézed a másikat, miközben még csak értelmezni sem tudod a másik gondolatait, nemhogy érvelni a saját álláspontod mellett, felvállalva azt, közvetlenül jelezve valakinek, hogy miben nem értesz egyet és miért.
Arról már ne is beszéljünk, hogy az érdektelennel gyereket vállalni, az meg a nyomor teteje. Ezekből is születnek a már említett frusztrált sárkányanyák. Szinte csak ilyet látok. Utál, mert én nem vállalok gyereket meg nem a háziasszony identitás a fontos számomra. Csak azt látom, mennyire korlátolt egy ilyen élet, semmit nem fogadnak el, ami a fakanál, a gyereknevelés, meg a kinézetén túli érték lenne. Ha annyira felszabadultan boldogok lennének ettől az ertékrendtől, nem támadnának. Nemhogy vágyott életmóddá nem teszik ezt az egészet, inkább olyanná, amitől menekülni kell. Az is eszembe jutott, hogy ha egy ilyen átlag anyukával kéne ülnöm egy játszótéren a gyerekeinket elnézegetve, a végtelen hosszúságú receptgyűjteményt meg műkörmöket hallgatva, ha biztosan ez a sors várna rám, akkor inkább felvágom az ereimet most, essünk túl rajta. 😂
A woke baloldalnak is megvan a maga in vitro gondolkodása (bárki lehet bármi), de nektek is. Nálatok elég véletlenszerűen kiválasztani két ellenkező neműt, majd összezárni, és azok máris szaporodni fognak. Mint egy baktérium táptalaj, csak a biológiája bonyolultabb kissé. 😂
Sokan mondták, hogy a nyilvánvaló érdektelenség ellenére is bele kell menni kapcsolódásokba. Megpróbáltam, katasztrófa. Ha pont az lenne az ember célja, hogy ne legyen egyedül, akkor a társas magánnyal nem lesz beljebb.
Megjavítandó kapcsolatom nincs, úgyhogy ezzel nem is tudok mit kezdeni. 🤷♀️
Nem, nem jobb 10 csalódás annál, mint, hogy ne tegyek semmit. Mert az előbbitől az életkedvem is elmegy, utóbbi állapotban meg legalább van esélyem egy viszonylagos boldogságra. Nagyon hamar ki lehet égni a keresésben, akkor a keresés abbahagyása felüdülés, rájövök, mennyivel jobb nekem, értékelni kezdem az egyedüllétemet.
Az emberek, a férfiak nemhogy megvédeni nem fognak semmitől, de önmaguktól nem tudtak megvédeni.
Nem mondom, hogy egy tanmese nem lehet jó, de ha hosszabb ideje fennáll egy probléma a társadalomban, jobb lenne megértésre törekedni kinyilatkoztatás helyett. Egyrészt megtiszteled a másikat azzal, hogy direktben kommunikálsz (ez nem sikerült), másrészt a probléma megoldásához is közelebb visz, ha megérted, mi hogyan működik. Talán az is kiderül, hogy nem annyira faék módon, mint ahogy elképzeled.
2002-ben jöttünk össze, pár hét után már együtt éltünk. Mélyszegénységből indultunk, neki érzelemszegény, nekem inkább túlfűtött és zavaros, rettentő problémás családi háttér jutott.
Sajnos nálunk éltünk le majdnem 14 évet, ami nem adott jó hátteret a kapcsolatunknak. De kitartottunk. Sajnos én mellette éltem meg a "felhőtlen" gyermekkoromat, amit édesanyám betegsége miatt nem tudtam megélni, amikor kellett volna. Nem viselkedtem felnőttként a társam mellett, keveset dolgoztam, a számítógépes játékokban leltem menedéket a felnőtt élet gondjai elől. Ennek egyenes ági következménye volt, hogy 2009-ben, amikor Ő - hogy több pénzünk legyen - a Balatonon dolgozott, megkörnyékezte egy "igazi férfi", és Ő engedett a csábításnak. Ez utólag derült ki, kb. 5 évvel később. Hogy fel tudjam dolgozni, pszichológushoz jártam, és felismertem a felelősségem a helyzetben, ez indított el a felnőtté válás útján.
De ettől még nem lett egy csapásra minden jó. Egyfajta személyiségzavar miatt továbbra sem tudtam sokáig megmaradni egy munkahelyen, majdnem mindent korán feladtam, és az sem könnyítette meg a helyzetem, hogy 10 év alatt 4 komoly térdműtétem is volt, ezek miatt kb. 2 év kiesett az életemből.
2011-ben úgy döntöttünk, hogy változtatunk: Ő németül tanult, hogy házi betegápoló legyen, ésn pedig felvételiztem egy egyetemre, de sajnos a szak, amit kinéztem, csak nappali tagozaton indult. 2012 szeptemberében én egyetemre, Ő pedig Németországba indult. 5 év nagyjából így telt, ezalatt ő volt a családfenntartó egy személyben. Ezután már folyamatosan dolgoztam én is, Ő Németország helyett Ausztriában kezdett dolgozni - több pénz, rövidebb, kéthetes váltások.
Ekkortól anyagi értelemben jól éltünk, viszont a kapcsolatunk ellaposodott. Nem törődött velem, én meg amúgy is önbizalomhiánnyal küzdöttem, és amikor egy nő elkezdett "rám hajtani", elkövettem életem legnagyobb hibáját. Fél éves viszony, majd újabb fél évnyi szenvedés, mire meg tudtam szabadulni tőle. Közben mély depresszióba zuhantam a tetteim súlya alatt, ezt is nehezen gyűrtem le, de gyógyszerekkel és terápiával sikerült. Aztán elhagytam a gyógyszereket is. Ez a viszony kiderült, de a Társam kitartott mellettem. A depresszióm alatt tettem olyan dolgokat, amiket utólag szegyellek. A facebookon posztokat hagytam olyan üzenettel, ami "annak" a nőnek szóltak, pl. hogy aggódok a koronavírusban szenvedőkért, mikor megtudtam, hogy kórházba került. Vagy hogy boldog nőnapot a lányoknak, anyukáéknak és a NAGYMAMÁKNAK - merthogy 47 vagy 48 évesen nagymami lett. Ezt valószínűleg csak mi, érintettek értettük, de ezeket Ő megalázónak érezte. Azt hiszem teljes joggal...
Közben munkahelyet váltottam, egyre jobban éltünk, a gondok ellenére fejlődtünk egyénileg és párként is. Egyre több időt tültöttünk együtt, megengedhettünk olyan programokat, hobbikat amiket korábban nem, hosszú rábeszélés után végre Ő is nyitott a világ felé, talált új és régi barátnőket, csajos programokat, végre megértette, hogy a kapcsolatunknak csak jót tesz, ha ad magának "énidőt" is.
Aztán lett egy új munkahelyem, középvezető lettem, és rettentő büszke magamra. Ekkor szembe jött egy csinos, jóval fiatalabb nő, aki egyértelműen vonzódott hozzám, és ez nekem - mivel továbbra is alacsony volt az önbecsülésem, önbizalmam - nagyon jólesett, és elkezdtünk beszélgetni, megittunk pár kávét, és beszéltünk párszor telefonon. Na és cseteltünk messengeren...
Ezek a beszélgetések leginkább üres frázisokról szóltak, mert a külsőt érintő tetszésen kívül semmilyen kapcsolódási pont nem volt közöttünk, de amikor éreztem, hogy a lány nem csak beszélgetni akar, világossá tettem számára, hogy szeretem a társam, és nem megyek bele semmilyen ostobaságba.
A cseteléseinkben volt két olyan epizód, amit titkolnom kellett: egyszer, amikor leírtuk, hogy tetszünk egymásnak, a másik egy szexuális utalás volt az ő részéről. Ennyi történt, nem több.
Amire ez kiderült - mert talákoztunk 3-asban és a társam azonnal érezte, hogy "valami van" - már nemigen beszéltünk, mert nem volt miről. Ő szexpartnert akart, nekem meg elég volt, hogy "udvarol nekem".
De a térsan óriási balhét csapott, én nem mutattam meg neki az üzeneteinket, bár nagyvonalakban elmondtam a tartalmukat, erre ő elhagyott. Ennek egy éve.
3 hónapig finoman, nem tolakodóan udvaroltam neki, mire egyszer csak írt, hogy találkozzunk.
Újrakezdtük, Ő lassan odaköltözött hozzám, albérletbe. Szuper volt minden, működött a kapcsolatunk minden téren.
A bizalmat leszámítva. Először csak megjegyezte, hogy megnéztem egy nőt. Igaz, ránéztem, de nem bámultam. Aztán szóvá tette, hogy miért kommenteltem egy beosztottaimmal (csak női dolgozóim vannak...) közös fotó alá, valami olyat, ami szerinte az egyik lány szépségére utalt. Holott csak poén volt, amolyan belső, céges dolog. Aztán az is zavarta, hogy a beosztottaimnak segítettem, pl. elvittem őket kórházba, amikor egyébként is arra volt dolgom. Elvittem a 60 éveset is, meg a 30 éveset is, tök mindegy, hiszen a beosztottaim, úgy is tekintettem rájuk. Az egy félrelépésemet leszámítva mindig is hűséges voltam, sem előtte, sem utána nem léptem félre, de még csak nem is flörtöltem. De ezt Ő nem hitte el, és megszállottként kereste a nem létező bizonyítékokat, talán ma is a telefonján tárolja őket és emlékezteti magát, hogy mekkora szemét vagyok. Még azt is elhitte, hogy jelentkeztem pornószínésznek, mert barom haverom küldött egy e-mailt ezzel a címmel: "Gratulálunk a sikeres felvételihez a pornószínész akadémiára"... Pedig nem tettem semmi rosszat. Minden, számára gyanús dolgot meg beszéltünk, amit csak lehetett, bizonyítottam, hogy semmi alapja.
De ő elhagyott, ráadásul úgy, hogy én jöttem el az albérletből, amit az én fizetésemből tartottunk fenn, a félretett pénzünket eltette – bár adott volna valamennyit albérletre, de azt meg én utasítottam vissza. Komolyan azt mondja, hogy mindenért, ami az életében rossz, azért én vagyok a felelős, hogy mindent, amink van/volt, ő egyedül ért el, és nem akar velem szóba állni 2 hónapja. Közben én leküzdöttem a mentális problémám utolsó fejezetét is, rendben vagyok, csak abba pusztulok bele, hogy hiányzik.
Én szeretem, és tudom, hogy ha leküzdjük a bizalmatlanságot, nagyon jó kapcsolatunk lehet, amilyen volt is. Mit tegyek, hogyan győzzem meg, hódítsam meg újra?
Most a Férfiak klubjában is láttam egy olyan cikket, ami felelősségvállalás szempontból nézi egy 42 éves pasi esetét, aki a tökéletes vagy annak látszó körülmények ellenére nem akart gyereket.
Nekem meg az jutott eszembe, hogy ha ennyire fontos a nyakamba venni egy gyereket, vagy bmilyen élőlényt, akkor nézzük már meg, milyen egyéb felelősségvállalás létezik. Mert ez még csak az önző gén. Ezek az emberek mindent megtesznek a génjeik továbbörökítése érdekében, na és? A saját védelmük érdekében teszik, mert a család egy védőburkot is képez, és, mert félnek a társadalom ítélkezésétől. Aztán mártírkodnak meg szapulják a gyerekteleneket azért, amit ők vállaltak, miközben élvezik azt a jót is, ami ezzel jár, amiből a gyermektelenek nem részesülnek. Mindennek megvan a jó és a rossz oldala.
Amikor valaki bajba kerül egy közösségben, egyáltalán nem egyértelmű, hogy ezek a családcentrikus emberek rohannak segíteni, hiszen az már nem áll érdekükben. Nem egyértelmű a kiállás egymásért, hülyének nézik azt, aki így tesz, vagy azt, akit a túlerő legyűr, otthagyják a szarban. Nem az igazság számít, hanem a dominánsnak vélt egyed mögé állnak be szolgai módon. Azért is tudnak elharapózni az élősködők adott esetben, mert mások ezt hagyják és támogatják. Nem egyértelmű a becsület, a bajtársiasság, a könyörület, hogy nem terjeszt hazugságot, rosszat a másikról, aki csak másmilyen, annyi a bűne, hogy nem olyan, mint ő. Na, ezek mikor lesznek terítéken?
Egyébként erre vágynom kellene, hogy ragaszkodjanak hozzám? Azért nem mindegy, hogy ki vagy mi ragaszkodik, nem? Csak önmagában a ragaszkodást még nem érzem hívószónak.
Úgy érzem, azt az utánozó majmos dolgot át kell gondolnom. :) Nem lehetek ugyanolyan lekezelő, mint akiket bírálok, nem válhatok embergyűlölővé, nem keseredhetek bele ebbe. Illetve mindig tudatosítanom kell, hogy másfajta családos emberek is léteznek.
Háziállatos sem vagyok, bár nem zárom ki, hogy később lesz. Gyerekkoromban voltak macskáink, kutya is volt. Szóval tapasztalatból úgy vagyok vele, hogy ha már külön kisállatot kéne szerezni, akkor nem. Idegesítenek a szőrök, szagok, hogy szétszednek dolgokat, szabi alatt ki gondoskodik róla. A lakásom is elég kicsi. Inkább nyűgöt látok bennük, bár aranyosak, számomra az emberi érintkezést nem pótolják. Ragaszkodnak, persze, mert kiszolgáltatottak, mert ők is érző lények.
Nem tudom, mikor költözöm legközelebb, hova teszem, így is nehéz albérletet találni, állattal még inkább. Szóval, vannak dolgok...
Próbálom elfelejteni, de úgy érzem, hogy a női lét egy börtön (talán a férfilét is az, másképpen, ehhez nem tudok hozzászólni, hacsak annyiban nem, hogy én is szenvedek más nőktől). Amikor újra és újra rájövök, olyankor egy kicsit véresre zúzom magam a rácsokon. Anélkül, hogy támogatnám azt az őrületet, ami a bináris rendszeren túlmutató gondolkodásra rátelepült (nem annyira új gondolat, hogy a léleknek nincs neme), keresem azokat az embereket, akik nem a férfi-női vagy politikai oldalak és egyéb rendszerek alapján határozzák meg önmagukat, és néha kétségbeejt, amikor rájövök, hogy teljesen egyedül vagyok. Vannak napok, amikor jó lenne nem egyedül lenni, amikor tényleg azt érzem, szükségem lenne olyan emberekre, akik hozzám hasonlóan állnak hozzá az élet dolgaihoz. Akik ezen felül szeretnek és nem ítélkeznek folyamatosan. Én nem tudtam magamra égetni ezt a mázat, amit társadalmi szerepeknek nevezünk, nem élvezem a nőiesség kellékeit, nem érdekel és nem is tartom értékesebbnek azt, aki ezekkel él. A gyerek, család meglétét is ide sorolom. Sok élősködőt látok, aki felhasználja ezeket. Ha van 3 gyereked és egy tenyerestalpas, agresszív kofaasszony vagy, aki kikészíti a férjét, a gyerekeit, és kiszívja belőlük az utolsó csepp életerőt is, akkor szentté avatnak. Ha nincs gyereked vagy legalább egy férjed és nem is nagyon igyekszel ebbe az irányba haladni, legyél bármennyire szelíd, te akkor is csak egy agresszív feminista lehetsz. Nem látom azt a sok feminácit, aki családos nőket vegzálna, ellenben sok agresszív pcsat látok, akinek a családján meg a kinézetén kívül nem nagyon van más érdeklődése, és akik lépten-nyomon meg akarják mondani, hogy ha te nem akarsz olyan lenni (nagy pofájú, gyerekeket szülő kofaasszony műszempillával és tetovált szemöldökkel), mint ők, akkor értéktelen vagy. Ezek a nők biztosan azért vállaltak gyereket, mert hisznek a minél homogénebb társadalom védő hatásában meg az adófizetők újratermelésében, igaz? Lóf@szt. Senki nem ezért vállal gyereket. Pedig ezekben mondjuk, hogy hiszek. De ez így édeskevés. Megnyugtató a tudat, hogy az emberek nagy része így is szaporodni akar, mert még mindig él benne egy utánozó majom. Ha a szomszéd, a barátok valamit egy bizonyos módon csinálnak, legyen az vásárlás, családalapítás, vagy a világnézetük, előbb-utóbb ők sem akarnak majd lemaradni.
Gyere, mínuszolócska, gyere, stimuláld egy kicsit azt a nem túl vastag frontális kérgedet, és írj le egyszer egy önálló gondolatot arról, ami nem tetszik. 😂 Minden hüllőagyúnak is külön kellemes ünnepeket kívánok! 😀
Legyünk hálásak azért, amink van (és mellette akár tehetünk is azért, hogy jobb legyen). Nincs az a mélység, ahonnan ne lehetne fölfele törekedni. Boldog Karácsonyt!
Ha valaki mínuszol, hatni szeretne a környezetére, hiszen fontos neki, hogy kifejezze a nemtetszését. Ez egy zsigeri reakció, hiszen ha tényleges érvekkel rendelkezne, leírná. Pusztán az ő nemtetszése formáljon téged, az nem kerül energiába számára.
Több év alatt megedződtem, és mondhatom, hogy már senkinek a trollkodása nem érdekel. Nem érdekel, mert általában nincs mögötte semmi, nincsenek mögötte érvek. Nem tisztel meg, mint embertársát azzal, hogy partnerként kezel, elmondja a valóságon, igazságon átszűrt véleményét, megértésre is törekedve, azért sem, mert az nincs neki, csak valami homályos ellenérzése, amit ő maga sem tud megmagyarázni. Ez egy csapda, azt akarja, hogy utána menj, anélkül, hogy tudnád, ki ő és hová vezet az út. Általában sehova.
Ennyit a mínuszolókról és a trollokról általánosságban. 🙂
