Nem álmodtam: szín, illat volt, valóság, bár észak adta, nem csodás kelet. Már őszutó volt s nyíltak még a rózsák Saint-Andrewsnál, a tengerpart felett.
A Golf - mondotta egy tudós kisérő -, az itt a skót parthoz közel vonul. A pázsitunk is attól frissen-élő, a rózsánk is Golf-klímában virul...
Ha most, mikor betegség, baj megintett, s a lelkünk nagy, komor fagytól remeg, mint azt a partot, úgy becézne minket egy hervadástól védő Golf-meleg.
Hogy egy-egy színt lobbantsunk, elmulóban, s virággal várjunk zúzmarát, telet, pompázva - mint a rózsák őszutóban Saint-Andrewsnál, a tengerpart felett.
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek, S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk, S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk, És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
