Tibet és Kína határvidékén terül el a Báian-Kara Ula Magashegység barlangvidéke. Itt – már 25 évvel ezelőtt is, a legkülönlegesebb írótábla és hieroglifa leletekre bukkantak. Több ezer évvel ezelőtt emberek – kiknek kinézetéről a kínai kutatóknak is csupán merészen feltételezhető elképzelésük van. teljesen ismeretlen és fellelhetetlen eszközökkel – hanglemez alakú tányérokat fűrészeltek – a legkeményebb gránitkőből. Az ez idáig a barlangokban talált 716 gránit kőtányéroknak – ugyanúgy, mint a hanglemezeknek – a közepén lyuk van. Innét, a lyuktól, egy dupla rovátkás menet, spirál formában vonul a külső szél felé. Természetesen nem hangrovátkákról van szó, hanem a le rendkívülibb írásról, melyet valaha is, akár Kínában, akár az egész világon megtaláltak.
Több, mint két évtizedig tartott, míg a régi írások és hieroglifák régészei és tudósai ezeket az írásrovátkákat megfejtették. Tartalmuk olyannyira megdöbbentő, hogy a Pekingi Történelem előtti Akadémia, Tsum Um-Nui professzor tudósnak erre vonatkozó jelentését nem is akarta nyilvánosságra hozni.
A régész professzor régész kollégáival együtt végül is az alábbi nyilatkozatot tette: „A rovátkaírás régi járművekről beszél, amelyek az írótáblák szerint tizenkétezer évvel ezelőtt léteztek.”
Az egyik helyen szó szerint ez olvasható: „A dropák légi csúszdáikkal a felhőkből jöttek le. A napfelkeltét megelőzően tízszer is elbújtak barlangjaikba a Kham-törzs férfijai, asszonyai és gyermekei. Azután megértették a jeleket, és látták, hogy a dropák ezúttal békés szándékkal jönnek.”
A dropa-és kham-fajra utaló leleteket a magashegység barlangjaiban már korábban is találtak. A régészek a mai napig még nem tudták ezeket a maximum 1,30m magas, tehát nagyon alacsony embereket néprajzilag hova sorolni. Nem áll fenn párhuzam sem a kínaiakkal, sem a mongolokkal, sem a tibetiekkel. Persze gyanítani lehet azt is, miszerint a Khamok ilyen írástudora már évezredekkel ezelőtt egy viccet engedett meg magának, vagy pedig csupán babona volt az, miszerint „légi járművekről” beszélt. De akkor mit kezdjünk a Kham-fajnak egy másik rovatka hieroglifa szerinti mondásával, mely – még ha minden szenzációt kirekesztünk is – tisztára panaszénekként hangzik arra vonatkozóan, miszerint a saját „légiflottát” a nehezen járható hegységben megsemmisítették és nem volt lehetőség újat építeni? A Baian-Kara-Ula hieroglifái a kínai régészet számára oly annyira titokzatos, hogy tudományosan csak a legnagyobb óvatossággal akarják megközelíteni, illetve felhasználni. Az írótáblákról kőrészecskéket véstek le. E közben szenzációs felfedezést tettek. A rovátka táblák erősen kobalt- és fémtartalmúak. Amikor oszcillográffal egy egész lemezt vizsgáltak meg, meglepő lengési ritmusra bukkantak; úgy tűnt, mintha ezek a rovátkaírásos lemezek valaha meg lettek volna „töltve”, vagy valamiképpen elektromos vezetőként szolgáltak volna.
Senki nem tudja megmondani, mi rejlik ezek mögött a tizenkétezer évvel ezelőtti rovátka írólemezek mögött. A sejtések túl merészek lennének és nem elég objektívek. Emlékszünk azonban a régi kínai mondára, amely kicsi, vékony, sárga emberkékről szólt, akik a „felhőkből” jöttek és csúfságuk miatt – rendkívül nagy és széles fejük, valamint csontváz vékony testük volt – mindenki kerülte őket; a gyorslovas férfiak pedig /mongolok?/ megölték őket. A barlangokban ténylegesen találtak sír- és csontváz maradványokat a tizenkétezer évvel ezelőtti időkből. S ezek a dropa-és kham fajból származó leletek valóban sovány testalkatról és hatalmas fejről tanúskodtak. Az első kínai régészeti szakvélemény szerint – „kihalt hegyi majom fajtáról” van szó. De hallott-e már valaki rendezett majom sírokról és írótáblákról?!
1940-ben ezen elmélet miatt Tschi-Pu-tei régészt egész Ázsiában kigúnyolták. Tschi-Pu-tei azonban megvédte magát, állította, hogy meggyőződése szerint a csontvázmaradványok majmoktól származnak; a rovátka írólemezeket viszont – későbbi „kultúrák” fektették le a barlangokba.
Mindez eléggé zavaros. Azonban nem változtat semmit Baian-Kara-Ula hieroglifa rejtélyén, mely ezáltal csak még komplikáltabbá válik; hiszen a barlangfalakon az írótáblák bevésett képeit láthatjuk, többszörösen felkelő napot, a holdat és a csillagokat, s köztük … borsó nagyságú pontok egész raját, amely elegáns lendülettel közeledik a hegység és a Föld felszíne felé …
Az „Újabb újdonságok az évszázad rejtélyéhez” /Hartwig Hausdorf/
Az Ancient Skies 6/95 számában, már nyomdában volt, amikor szenzációs AP-jelentést hoztak nyilvánosságra Kínából: - Sichuan provinciában – az a Baian-Kura-Ula hegység keleti nyúlványait határolja – felfedeztek kb. százhúsz emberi maradványt, amelyet nem tudnak etnográfiailag semmilyen emberfajhoz nem hozzá regisztrálni. Törzsi hovatartozásuk legkiemelkedőbb vonása a nagyságuk: nem több, mint 1,15m; a legkisebb felnőtt emberé még hozzá csupán 63,5cm!!!
Hartwig Hausdorfnak csak néhány nappal azelőtt kellett az RTL-TV-showban /Ilona Christen/, az UFÓ szkeptikusoktól, Rudolf Henke-től erős szemrehányásokat kellett zsebre vágnia a Baian-Kura-Ula történettel kapcsolatban; a szkeptikus szerint ezt az egészet már húsz évvel előbb ad actára fektették. Köztudott dolog azonban, miszerint a realitás – nem alkalmazkodik bizonyos „út megmagyarázók” tudatlanságához. Hartwig Hausdorg és Peter Krassa /mindketten a „Az istenek szatellitjei – Kína tiltott zónáiban /1995/ c. könyv szerzői/ a következő nyilatkozatot tették: „Ez a felfedezés lehet, hogy a legelső konkrét utalás a dropák, illetve dzopák egzisztenciájára; egy olyan népre, melynek távoli elődei – valamikor régen – a VILÁGŰRBŐL jöttek. … „
1994 márciusában a két Palao-SETI-író – Hartwig Hausdorf és Peter Krasse együttesen Julia Zimmermannak, az AAS-tagjával és ázsiai ismerőseivel – kutató úton jártak a kínai Népköztársaságban. Ekkor első ízben volt lehetséges olyan helyek felkeresése, melyek ez idáig külföldi utasok számára zárva voltak; s egyben lehetségessé vált az is, hogy a kínai piramisok kérdésében új felismeréseket nyerjünk.
Annak ellenére, hogy Kína pre-asztronautikus tekintetben valósággal kimeríthetetlen fundust tűnik felmutatni - /1-3/ ezzel együtt még mindig „új világot” jelent, nagy fehér foltot, mely világít a térképeiken és mely valósággal kihívást jelent számunkra, hogy közelebbi vizsgálat alá vegyük. A hatvanas évek óta olyan jelentések keringenek, melyek tartalmi igazságával kapcsolatban nem kielégítőek a jelentések. Mivelhogy évek óta a turista-bransben vagyok tevékeny, végére akartam járni ezen kérdéseknek és ki akartam használni a helyi kutatások lehetőségét. Ilyen tervnek azonban ez idáig akadályok álltak útjában, mégpedig azzal, hogy külföldi látogatók számára ezen régiók bezárt területnek számítottak. Végül is egy szavahihető ember, Xianból származó kínai – lehetővé tette számunkra az eddigi lehetetlent. P. Krassával és J. Zimmermannal márciusban Kínába repültünk, s sikerült végre, á hogy régi rejtélyekre új válaszokat kapjunk.
Amikor március 13-án Beiijing-ben leszálltunk, hideg, kemény északi szél fújt. Ennek ellenére jól kihasználtunk időnket a kínai fővárosban. Sikerült belépőt szereznünk a Tudományos Akadémiába. F. Haozhang, Xie Duan Ju professzorok és még három másik kolléga fogadott minket.
Legelőször persze információkat akartunk szerezni a Baian-Kara-Ula kőlapjairól. Hasznos volt, hogy ezen kerek lapokról két fotóval rendelkeztünk és magunkkal hoztuk. Az osztrák Wegerer mérnök 1974-ben Xianban, a Banpo. Múzeumban vezette fel őket. /2,3/. Ha üres kézzel érkeztünk volna, akkor valószínűleg az egész ügyet dementálták volna. Ezekkel a felvételekkel azonban valósággal egy darázsfészekbe szúrtunk belé! Az izgalom és megrázkódtatás elég nagy volt. Igaz ugyan,hogy kibeszéléseket is alkalmaztak, mégpedig azt, miszerint az esetről keveset tudnak, azonban azonkívül, hogy beszélgető partnereink izgatottak voltak – még volt valami, ami köteteket mesélt, a következő: - a között, amit az öt tudós saját nyelvén egymással beszélt és vitatkoztak, - a között, amit nekünk kínai kísérőnk végül is lefordított – ezek között egész világok különbsége tátongott!!!
Ezzel együtt egy héttel később – Xianban, a Banpo Múzeumban, valamivel többet tudtunk meg a dologról. Ezek a lemezek /lapol/, melyeket 197-ben még fényképeztek, - nem sokkal utána a múzeumból eltávolították őket. Wang Zhijun professzor /neki köszönhető azon tanulmány, melyben egy agyagcserépre írt betűírásról számol be; az a Franciaországban talált Glozel által említett /4/-hez hasonlít; megtudjuk, hogy az agyagcserepek összetételüket tekintve „idegen testként” szerepelnek a múzeumban. Végül is a Banpo múzeumnál egy agyagáru múzeumról van szó, ahol hatezer éve becsült Banpo-falu leleteit őrzik.
Egy kéziratban, mely a múzeum leleteitől és kiállítási tárgyairól szól, felfedeztünk egy rajzot, mely ezen szelvényekre vonatkozott. Mégpedig pontosan egyezőt Wegerer mérnök fotóival, azaz középen a tipikus magaslat, és az exakt keresztvonal /metszet/ /1. kép/. S ugyanakkor a kő szeletek kópiáiról van szó, amelyeket már pár évvel ezelőtt készítettek!
Xianban meg tudtunk győződni arról, hogy az újra és újra idézett, s talán egy mai hanglemezhez hasonlítható „rovátka-írás” másként látható /másképpen van/ a kőlapokon, mint az eddigieké; feltételeztük.
A hanglemez hasonlat analógiáját alapul véve, kényszeredetten azon elképzeléshez jutottunk, hogy ezek a rovátkák spirálszerűen belülről kifelé húzódnak, de minden okunk meg van annak feltételezésére, hogy ezek a barázdák ív formában a középluktól a szélhez vezetnek.
Mutattak nekünk egy rekonstrukciót, - ezen cserépszelvényekről – melyet valószínűleg a Baian-Kara-Ula kőszelvények mintájára készítettek. Ebből arra lehet következtetni, hogy az 1937/38-ban talált leletek nem az első és egyetlenek; valószínű, hogy már a történelem előtti időkben ezek a kőszelvények más régiókba kerülhettek, s ezeket aztán lekopírozták. Ezen a hatvanas évek óta keringő sztorinál bizony még meglepő aspektusra készülhetnek fel.
De térjünk vissza Pekingbe. Egyik napon kirándultunk a Nagy Felhőhöz. Útközben meglátogattuk a Ming sírokat is. Ott elvezettek minket a fasor végénél lévő Chang- vagy Changling-sírhoz. Én egy kissé félreeső helyen, egy sírkőnél – azaz annak pontos rekonstrukciójánál – fantasztikus írásjelet fényképeztem le. Könyvemben, „A fehér piramis” bemutattam már az „égnek” az eredeti jelét, egy kis emberkét, nehézkes, nagy fejjel. A régi jelentés az, hogy: „Az égből jött ember” és a Changling sírkövén talált jel még ennél is csodálatosabb: Rakétához hasonlít, melyet éppen startolnak. S mi a jelentés ez esetben? Manapság „újra-vissza” értelmét jelenti; régen azonban a „visszajönni” értelemnek felelt meg.
Kutató utunk fő célja azonban természetesen a Shaanxi kisváros piramisai voltak, melyek állítólag nem is léteztek. /5/ De – mégis léteznek! Nem kevesebb, mint fél tucat piramist fényképeztünk le két helyen; e kettőből egyet könnyen meg lehet látogatni.
Egyike ezen helyeknek /építményeknek/ az új gyors sztráda szélén fekszik, mely a három éve elkészült Xianyang-i repülőteret a hatmilliós Xiannal összeköti. Ott – az egyébként sík területen – három piramis áll. S a legcsodálatosabb 25km-re Xiantól, 1991-ben a nagy összekötő /reptérrel/ út építése közben akadtak rá! Képtelenségnek tűnik ilyesmi, mégis szimpatikusnak tűnik a kínai óriás birodalomban!
Az ember azt hihetné, hogy olyan helyen, ahol kereken 1,4 milliárd ember él, az ország legtöbb sarkát régen kikutatták – de ez nagy tévedés! Ez az óriás gigantikus ország még mindig fel kutatlan; s még ha él is néhány parasztember ilyen lelethely közelében, úgyszólván semmiféle kommunikáció nem történik a tudománnyal.
Ellenkezőleg: az emberek inkább alá ássák a piramist azért, hogy építőanyaghoz jussanak. Ezt saját szemünkkel láttuk!
De legalább nevet adtak az itt leírt három piramisnak: „Napsírhelynek” nevezik őket. Két, kb. 40m magas piramis mellett – egy valamivel kisebb, harmadik piramis keltette fel érdeklődésünket. Kb. 30-35m magas, nagyon hasonlít a Sakarra-i Lépcső piramishoz. Csak az a különbség -, mint valamennyi itteni piramisnál – hogy nem kőből, hanem egy megkeményített agyag/lösz keverékéből épültek.
A múzeum kutatórészlegének igazgatója, Wang Shipin professzor elmélete, hogy látogatásunkat megelőzően egy hónappal Xiantól észak-nyugatra új piramisokat fedeztek fel. Egyik közülük – az akkori ország geometriai középpontjában fekszik – nagyon kevés eltéréssel -, erről a felmérésnek tudására lehet következtetni.
A professzor még arról is informált bennünket, hogy ezek a piramisok – asztronómia szemszög szerint vannak orientálva -; hozzátette, miszerint a tudománynak számára vannak olyan dolgok, melyeket csak nehezen lehet megmagyarázni.
A másik lelethelyre – nyugatra Xiántól – is elmentünk /ez Mao Long /; ötven kilométer távolságot másfél óra alatt tettünk meg. De kitartásunk megkapta jutalmát: felmásztunk az ottani piramisok legmagasabbjára; magasságát kb. 80m-re becsültük! Fentről jó kilátásunk nyílt egy néhány száz méterre fekvő kisebb piramisra. Sajnos ebben a régióban a levegő a permanens környezetszennyeződés miatt olyan ködös, hogy nem lehetett messzire látni, s egy kutatás ez irányban /a levegőből/ feltehetően szintén eredménytelen lenne.
Vajon a nagy piramis /a Mao Ling nagy piramis/, amelyen itt álltunk, talán az US pilóta James Gaussmann „fehér piramidja” volt?, melyet 1945-ben lefényképezett? /6/. /Vesd össze a címlappal: AS2 /94/.
Az ottani terület alapos tanulmányozása és a Gausmann-fotó összehasonlítása után azonban – ezt tagadni kell. Azt jelentené, hogy a pilóta óriásit tévedett, azaz elméretezte magát, vagy, hogy a jelentést erősen eltúlozták. Azonkívül a „fehér piramis” felső platformja sokkal kisebb, az építmény tehát egészében sokkal hegyesebben fut felfelé, mint Mao Ling összehasonlítási objektuma. Utóbbinak a keleti oldalán – jeltő- lecsúszásból eredő mélyedése van /csatornája/; ezzel szemben a „fehér piramisnak” több, vízszintben futó eróziós csatornája. S végül – mindkét piramis lábánál az úthálózat különböző.
A legnagyobb részt még felfedezetlen Kína konfrontációjakor – arra a meggyőződésre jutottam, miszerint a „fehér piramis” hatalmas építménye még messzemenően feltáratlan és, hogy feltehetően a Quin. Ling-Shang hegység oldalvölgyében fekszik. A közép ország mai birodalmában talán egy maréknyi ember van, akik tudnak a létezéséről. A kutatás és expedícióhoz szükséges pénz azonban kevés, a közlekedési viszonyok pedig leírhatatlanok.
1994. január 15-i
A „Xian Wanbao” újságcikke szerint – amerikai asztronauták a hetvenes évek elején a Kínai Népköztársaság felett átrepültek. Egyikük közülük felfedezett a Shaanxi területen – kilenc különös pontot. Később kiderült, hogy ez a kilenc pont -, kilenc legyezőszerűen elhelyezett piramis, melynek magassága egy negyven emeletes bérháznak felel meg. Az asztronauta /jelenleg megpróbálom, hogy személy szerint kiről van szó/ aztán a hetvenes évek közepén Kínában járt és engedélyt kapott, hogy meglátogassa ezt a helyet. A hivatalos régészet „Ham-síroknak” nevezi őket. Pontos földrajzi helye most meg van és Hian városhoz való távolsága kb. 60km nyugati irányban.
A régi idők „isteneihez” a kínai piramisoknak kb. annyi közük van, mint bármely más piramisnak ezen a világon. Tény és biztos, hogy ezeket a piramisokat emberi kéz építette. De miért építettek a régi népek az egész glóbuszunkon – ily égbe mutató objektumokat? Éppen Kína mitológiája az, mely nem fárad bele, hogy tüzes sárkányokról meséljen, kik a Földre ereszkedtek /1-3/.
Egy másik fontos helyet akkor értünk el, amikor a Dong-ting tóhoz utaztunk. Talán az elsők voltunk, akik ott ebben a szakirányban kutattunk. Sikerült egy kicsi halászhajót szereznünk, mely két szigethez vitt. Sajnos a sokat idézett „Jotuo-Sziget” piramis maradékokkal és szikla rajzolatokkal /melyek istenektől erednek és repülőszelvényeken láthatók/ nem volt ott /2-3/. De mégis csak találkoztunk néhány részlet elmondásával.
Így például egy földrengésről szól a jelentés, mely ezen vidéken az ötvenes évek végén volt.
A legészakiabb sziget kikötő mólójánál Jun Shan-nál, földrengés okozta rombolást tudtam megállapítani, a nagy gránittömbök részben össze-vissza tolódtak. A Dong-Ting-Tó titkairól szóló jelentésekben újra meg újra szó esik egy „gránitvölgyről”, vagy a „Kövek völgyéről”. Sok olyan gránittömböt láttunk, melyeket egyik szigeten építkezéshez használtak. Végül Chao Zhi Xi professzor, a Chang-Sha Hunan múzeumban arról informált, miszerint a Dong-Ting-Tó fenekén és alatta régészeti leletekre bukkantak. Tehát tovább folyik a kutatás a titokzatos „Jotou-Sziget” után; jelenleg ezen hatalmas tó déli részén fekvő szigetekre koncentrálódik a kutatás.
Jelenleg egy utat terveztek AAS-tagok számára; ez olyan helyekre vezet, ahol J. Zimmermannak és P. Krassával már voltam, az időpont egyelőre 1994 októbere, vagy novembere. Kínai megbízható emberem, Chen Jianli közölte, hogy valószínűleg engedélyt kapunk arra is, hogy a kilenc legyezőszerű piramist /az ún. Ham-sírokat/ meglátogassuk, melyeket eddigi nyugati látogató nemigen láthatott. Akit érdekel ez a soha még nem látott kaland, az a lehető leggyorsabban jelentkezzen nálam:
A Régi Asztronauták Egyesületének hivatalos naplója.
3. sz. 20. kötet 1993. július-augusztus
Vajon a matematikai képesség földönkívüli?
Az elmúlt hónapban igen drámai és rendkívüli eredmények történtek az asztrofizika területén. Sajnos azonban a legtöbb embernek még nincs tudomása egyáltalán ezekről az eseményekről és arról, hogy az emberiség milyen mélységesen érintett ezekben. Ezek a legutóbbi felfedezések közelebb hozzák a valósághoz az ember évszázados álmát, vagyis azt, hogy kapcsolatot teremtsen a földönkívüliekkel.
1993. június 8-án a Berkeley Egyetem – Kalifornia – tudományos szakemberei kijelentették, hogy SERENDIC III. nevű egységük, amely Puerto Rico-ban, az Aerobico rádióteleszkópnál működik, 14 hónap alatt 30 TRILLIÓ földönkívüli rádiójelzést rögzített. 164 ezekből a jelzésekből, illetve 164 ilyen jelzést elég érdekesnek ítéltek meg ahhoz, hogy másodszor is utána nézzenek a dolognak; s ez az a munka, amelyen most dolgoznak! Ha ezen 164 rádiójelzésből akár csak egyetlen egy is úgy tűnik, hogy értelmes, azaz értelmes lényektől származik, ez az esemény az emberiség számára – Krisztus születése óta – a legfontosabb.
Ez azonban nem az egyetlen dolog, amely mostanság az asztrofizika területén fontos eseményként jelentkezik. A „Csillagászati Riport” legutóbbi száma / a Bolygók Egyesületének hivatalos kiadmánya, mely egyesület a világon a legnagyobb és leggyorsabban növekvő űr szervezet / azt állítja, miszerint az asztronómusok már egészen közel állnak azon megállapításhoz, hogy kihirdessék a felfedezését és megerősítését annak a körülménynek, miszerint megtalálták azt a legelső bolygót, mely egy másik nap körül kering, a mi naprendszerünkön kívül. Amikor ezt a kijelentést teszik / s ez bármelyik napon megtörténhet /, mindörökre megdönti azt a nézetet, - melyet tudósok és laikusok egyaránt hirdetnek – hogy odakünn az Univerzumban hozzánk hasonló értelmes lények léteznek. – illetve, az eddigi nézet szerint nem léteznek.
A múltban, ha azt említettem valakinek, hogy részben létezhetnek földönkívüliek, gyakran az első reakció az volt, hogy: „hát, én nem tudom, ez hogyan lehet igaz, ugyanis a mi naprendszerünkön kívül sohasem fedeztünk fel másik bolygót az űrben!” S ezzel a válasszal teljesen igazuk is volt! De csak mostanáig. Mert most, bármely napon – talán még mielőtt ezen írást elolvassák – megtörténik a hivatalos bejelentés, miszerint végül is felfedeztük és megerősítettük egy másik bolygónak a létezését – saját naprendszerünkön kívül.
Persze, ez a két utóbbi, rendkívüli esemény nem igazolja automatikusan azt, hogy az ember részben földönkívüli. Ettől messze vagyunk. Mégis, ezzel tágabbra nyitják azt a kaput, amely azon hihetetlen lépést teszi lehetővé melyben az fogalmazódik meg, hogy: lehetséges, hogy az ember részben földönkívüli. És miközben ezek a legutóbbi események még önmagukban is nyugtalankodnak és gondolat kihívóak – ezen írásnak a lényeges pontja az, hogy: ez az első olyan hivatalos felfedés, mely igazolni látszik, miszerint az ember részben földönkívüli lehet.
Ámbár az erre vonatkozó elmélet már régen megvolt, erre konkrét igazolást találni igen nehéz volt. Mindazonáltal, 1982-ben ezen következtetés egész sorát dolgozta ki ezen cikk írója /Eric v. Daniken sugallatára/, mely következtetések végül is igazolni látszanak – hogy bizonyító erejű az a tény, hogy az ember részben földönkívüli.
Ezen következtetési sor lényege abban rejlik, miszerint valamennyi állat közül, egyedül az ember rendelkezik öröklődő matematikai képességgel. Ezt a tényt azzal a ténnyel kombináljuk, hogy itt a Földön nem ismerünk olyan ekológiai parancsot, mely arra kényszerítené az embert, hogy matematikai képességét fejlessze. Ez a kombináció azonban magasabb tudományos misztériumot képez.
Vajon honnét jön az Ember matematikai képessége? Valamikor régen, az evolúciónak egyik legtökéletesebb gondolkodója – Alfred Russel Wallace – megvizsgálta ezt a misztériumot, s arra a következtetésre jutott, hogy: „valamilyen erő, vagy értelmes hatalom kísérte az ember evolúcióját.” Vajon igaza volt-e Wallace-nak – 130 évvel ezelőtt? Szerencsére a modern űrkutatás és feltárás rendelkezik magyarázattal a misztériumra, amelyet Wallace nem tudott megmagyarázni. Mi most már tudjuk, hogy az ember öröklődő matematikai képessége honnét jöhetett. Földönkívüli helyről jöhetett. És – ha az ember matematikai képesség földönkívüliről jött, - és sehonnan máshonnét – akkor mi, illetve nekünk – végül is, meg van az igazolásunk arra nézve, hogy az ember részben egy másik űrbeli bolygóról jött.
Természetesen, ha ez a dolog véletlenül igaz, - mármint, hogy az ember részben másik bolygóról jött, - akkor az emberiségnek minden oka meg van arra, hogy sokkal nagyobb optimizmussal tekintsen a jövőbe, mint eddig.
Ha csak kapcsolatba is tudnánk lépni feltételezett földönkívüli őseinkkel, ebből hihetetlen sok jótétemény áradna valószínűleg Földünkre; jótétemény az ember által ismert minden tudomány, technológia, művészet és életvitel szempontjából. Mert hiszen, bizonyos az, hogy ŐK – ha ott vannak – sokkal előbbre vannak mindenben, mint mi.
Azonban, túlléptünk előző saját gondolatainkkal. Térjünk tehát vissza a főkérdéshez: Valóban a csillagok ajándéka-e az ember matematikai képessége? Mi komolyan és meggyőződéssel hisszük, hogy az így van, s ez az oka annak, hogy az egész igaznak tetszik. A felfedezés akkor történt, mikor az ember – kint járván az űrben – rájött, hogy semmilyen űrbeli bolygón /Föld, Hold/ nem tud leszállni, /landolni/, ha nincsen legmagasabb fokú matematikai képessége.
Valamilyen ismeretlen oknál fogva ezen helyzetet nem publikálták. a nagy nyilvánosság teljesen tudatlan abban, hogy lehetetlen lenne egy űrhajót felvezetni a Holdra, majd pedig vissza a Földre; majd leszállni vele a Földön – anélkül, hogy legalább is „MESTERDIPLOMÁJA” lenne valakinek a magasabb matematikában. A matematika annyira fontos minden misszió /küldetés/ eredményességének, hogy minden űrhajó fedélzetén 5db 60-poundos computert visz.
Mikor először döbbentem rá, hogy a matematika mennyire fontos minden misszió eredménye szempontjából, felhívtam a NASA-t Kaliforniában, Mountain View-ban, és az információs tiszttől megkérdeztem: „Mennyire fontos, hogy egyike az első pilótáknak, akit egy ilyen korai misszióra kiválasztottak, azért választották, mert az Air Force /Légierő/-nál matematika tanár volt?”
„Oké, mondhatják – de ha a matek ennyire fontos az űrhajózásnál, akkor MIÉRT olyan fontos?” Jó kérdés. S itt van rá a válasz: Erő. Vagy, hogy még pontosabbak legyünk: az erő hiánya. Sajnos, odakünn az űrben, soha sincs elég erőnk, hogy bármit is tegyünk, amit szeretnénk tenni. Ha határnélküli érő állna az űrben rendelkezésünkre, akkor, amikor a Földhöz közelednénk, a Holdról vagy egyéb bolygóról jövet – akkor egyszerűen megfordulnánk, megszakítanánk hihetetlen sebességünket, és aztán landolnánk. Mi azonban rendkívüli fékezési adottságok közben járunk – ami emeli az üzemanyagfogyást, amely ily módon adódik. Éppen ezért mást kell kitaláljunk sebességünk megtörésére, amikor az űrből a Földet közelítjük. Amikor a Föld atmoszférájával érintkezünk – „megbillenünk”. Mint ahogy egy sima tavon billenünk ide-oda, űrhajónk is ezt teszi a levegőben, miközben egyre közeledik a Földet körülvevő levegőréteghez.
Ez a processzus folytatódik, és sokszor ismétlődik, mindaddig, amíg újra belépés irtózatos sebessége /300 mérföld percenként/ olyan sebességre redukálódik, hogy a hajó „bőre” azt kibírja anélkül, hogy teljesen összeégjen. Ekkor, csakis ekkor kísérelheti meg az űrhajó, hogy belépjen a Föld légkörébe, ott maradjon, és fokozatosan lejjebb ereszkedjen /akkor is, ha a hajó „bőre” újra pirosan fénylik, mint ahogy ezt tette a „billenések” idején.
„Rendben” – mondják maguk „de hogy lép be itt a matematika?”
Itt van, hogy hol: Az újra belépésnek az ultra precíz szöge – egyike a legfinomabb, legtökéletesebb darabnak, amelyet a modern tudomány magasabb matematikája ismer. Emberi életek függnek tőle. Szeretné-e kiszámítani az a végtelen keskeny szöget, tudván azt, hogy az élete függ tőle? Én nem szeretném.
Bárhogy is legyen, de hadd menjünk tovább. Azt említette, hogy az emberek élete függ ettől a matematikai kalkuláción? Abszolút így van. Mégpedig ezért:
Ha a vissza-belépés szöge túlmeredek, még a foknak a legfinomabb, végtelen törése esetén is, az űrhajó nem tud kijutni az űrbe, hogy lehűljön /első billenését hűtse/, s így kiég, s vele együtt az egész személyzet. Másrészt, ha nem korrekt a matematikai kalkuláció és az újra-belépés szöge túl kis hajlású, /csekély/, vagyis nem elég meredek, - még a legvégtelenebb elhajlásnál is – a hajó a legelső löketnél „kirakétázik” az űrbe – hogy soha többé ne térjen vissza – s a személyzet ugyanígy elveszett.
Hogyan tudjuk azt elérni, hogy olyan perfekt szöget számítsunk ki, hogy ne veszítsünk sem embert, sem űrhajót – ha akár tízszer járjuk meg a Holdat? Úgy, hogy a Földön computereket használunk. A szükséges paramétereket /lényeges adatokat/ amelyik minden út számára fontosak – visszarádiózzák a Földre, mármint a személyzet, mégpedig órákkal a vissza-belépés előtt. Most a Földön megcsinálják a kalkulációkat és visszarádiózzák a hajó személyzetének. Ezek megteszik a szükséges szerelést a megközelítési szögre vonatkozóan, újabb megfigyeléseket eszközölnek a megközelítési szögről, majd a helyesbített adatokat visszaküldik a Földre felülvizsgálat céljából.
De mi történik, ha „pechjük” van és a rádiójuk felmondja a szolgálatot? Ahá! Itt a bökkenő – mondaná Shakespeare. Hogyha a rádió tönkre megy, ezeket a hihetetlenül precíz kalkulációkat „kézzel” kell megcsinálni – mégpedig a hajó személyzete teszi ezt meg. Életük függ ettől a számítástól. Csak a legkisebb félreszámítás, és meghalnak! Örökre. S az „örök” – nagyon-nagyon hosszú idő.
De hadd menjünk vissza az evolúciós dogmához. Ennek alapvető elve, hogy semmi sem fejlődik ki egy fajtában mindaddig, amíg ennek a fajtának az ekológiája nem tart kis a végsőkig amellett, hogy ez a különleges képesség kifejlődjék. /Vegyük például a szag-érzetét. A természetes szelekció folytán az emberi lények megérzik az éjszaka közepén a füst szagát, felkelnek, felrázzák a családot, kirohannak az utcára, hogy megmentsék az életüket/. /A tudósok azonban nem találnak olyan ekológiai parancsot a Földön, amely kitart a mellett, hogy a matematika fejlődjék csupán azért, hogy az emberi faj túléljen. /Szag=igen – matematika=nem/
És, mint ahogyan az előbbiekben láttuk, a külső űr; kényszerítenek a matematikára, annak érdekében, hogy az űrpilóták landolhassanak a Földön anélkül, hogy összeégjenek. És ami igaz a mi saját űrpilótáinkra, annak igaznak kell lennie minden MÁS személyzetre is, amely megpróbál a Földön, vagy egyéb bolygón leszállni. Más bolygóbeli űrhajósnak kell legyen matematika tudásuk, hogy leszállhassanak a Földre. Tehát – hogyha minket már meglátogattak - /s állítások szerint a múltban vagy 5 000 alkalommal látogattak meg/, ezeknek a látogatóknak kellett legyen matematikai tudásuk!
S most értünk az írás- ezen írás – következtetésére. Hogyha minket meglátogattak más bolygóbeli értelmes lények /1990-beli felmérés szerint /Gallup Poll/ az amerikaiak 27%-a hiszi, hogy ez igaz/, akkor a matematikai tudás egy megmagyarázhatatlan öröklődő képesség, a legtöbbünkben, és egyben igazolja, hogy mi részben földönkívüliek vagyunk.
De van arra még más igazolás, hogy mi részben más űrbeli bolygóról jöttünk. Ez azonban nem tartozik ezen írás hatáskörébe. Ezeket tökéletesen megtárgyalták már máshol. Sajnos, ez nem közvetlen nyilvánvalóság, s nem tekinthető reális igazoltságnak. Az öröklött matematikai képesség azonban – az emberben – ezt, igazoltnak vehetjük.
MIÉRT? Három dolog miatt:
Először, mert ez a legegyszerűbb magyarázat.
Másodszor: mert eddig erre még jobb magyarázatot nem találtak.
Harmadszor: simán integrálódik a többi, nagyobb lényeges nyilvánvalósághoz, mármint hogy az ember részben földönkívüli. Éppen ezért, állítjuk, hogy az öröklött matematikai képesség igazolva van – s ez az első bizonyíték, amelyet találtak – mégpedig az, hogy az ember részben az űr másik bolygójáról jött.
Ha Ön ezzel a következtetéssel nem ért egyet, nagyon megbecsülném, ha hallanék Önről. Kérem, tegye meg nekem, hogy elmondja, hol tévedek. „Az igazság szabaddá tesz –„ – így szól a régi mondás – és én, - magához hasonlóan – az igazság keresője vagyok.
Azt tervezték, hogy a legjobb képeket készítik majd a Mars felületéről. Többek közt a „Cydonia-régióról” is, a „Mars-arccal” és a „Pyramidvárossal”. Azonban 1993. augusztus 21-én – 720 millió km-es út után, a szonda nem adott magáról több életjelt. A fékrakéták aktiválását, amelynek meg kellett volna valósítania /lehetővé kellett volna tennie/ a Mars-Observer-nek a poláris orbitba való beirányítását – ezt a szonda már nem igazolta vissza.
Nem csak a NASA-technikusok teszik most fel a kérdést JPL-ben /Jet propulsion laboratory/ Pasadenában - : Mi történt a szondával? Feltevések, például: defekt transmitter az elektronikában, a rádióantenna helytelen beállítása, sőt lehetséges a fedélzetes egy robbanás is, amikor a fékrakéták gyújtódnak. Vagy lehetséges talán más ok is?
Már a Viking-szondáknak is volt problémájuk. Így a „Viking 2”-nek az eredeti helyett más landolási területet kell választani. A „Viking 2”-nél részben sztrájkolt a fogókar, mely a földi próbákat begyűjtötte. A két orosz űrszonda – „Phobus I.” és „Phobus II.” 1989-ben röviddel a start után, illetve közel érve a „Phobus Mars holdhoz – különös módon kiesett /megszűnt/. „Phobus II.” állítólag előzőleg valamilyen „idegen testtel” ütközött össze. Most pedig ez történt az egy milliárdos „Mars-Observer-rel”, melyhez nemcsak a NASA-t kötötte oly sok remény. Mi történik a Marson? Talán van ott egy idegen energiaforrás, mely zavarja a mi űrszondáinkat, s melyeket évezredekkel ezelőtt építettek meg azok az építők, akik a Mars építményeket is konstruálták? Ez teljesen nem zárható ki.
1993. szeptember 1-jén a NASA beszüntette a szonda utána aktív keresést; már csak rutinszerű jelzések történnek. Már augusztus 31-én közölte velem Glenn Cuningham projekt menedzser telefonon, hogy a keresést már az elkövetkező hetekben folytatják.
Azt gyanítom, hogy a Mars Megfigyelő – automatikus program alapján – elérte a Marsorbitot, s most ott kering a vörös bolygó körül – de anélkül, hogy nekünk bármiféle jeleket tudna küldeni.
S így a Cydonia-régió-beli „Marsarc” továbbra is titok marad. Véleményem szerint – a Mars Megfigyelő képeivel vagy azok nélkül is, - a titok már másfél év múlva /Editorial AS 4/93 sz./ nem oldódott volna meg; a Mars-Observernek ugyanis merev kamerája van a fedélzeten, s így a Mars arculatról a tervbe vett napszinkron orbit alapján, mindig csak egy bizonyos fény beesési szögből készült volna felvétel. Igaz ugyan, hogy a Mars Ob server kisebb távolságból készítette volna a felvételeket, mint a Viking I., azaz 1873km helyett 378km távolságból.
Ha minden jól megy, 1996-ban indítják az orosz szondát, a „Mars 96”-ot /a NASA és az ESA együttműködésével/. Később pedig egy következőt indítanak egy Marsover-el.
Javaslat: talán ezt a Mars overt mindjárt a Cydonia-területen kellene letenni!
Nevezett cikkhez – a következő hat pontban szeretnék állást foglalni:
A bolygókutatásra vonatkozó amerikai űrhajózási program rendkívül eredményes. A Plútó kivételével eddig valamennyi bolygót, planetoidát és üstököst meglátogatták. Ezen munkálatok súlypontjai a Venusra és Marsra összpontosulnak. Mindkét Mars- Viking /mindkettőnél két berendezés – Orbiter és leszálló/, valamint a Venus-Magellán /Orbiter: radar térképészet/ minden várakozást felülmúlt.
Európa eddig űrutazás technikailag elsősorban a Napunkkal és a Halley-üstökössel foglalkozott, eltekintve Földre vonatkoztatott és asztro-fizikális feladatoktól. Itt is beszélhetünk – persze jelentős NASA-segítséggel – egy több mint kielégítő programról.
A Szovjetunió, illetve Oroszország planetáris programja – Venus tekintetében jó, Halley tekintetében kielégítő – de a lista végén áll. Nincsen további eredmény. Tapasztalat szerint az oroszok hosszú életű automatákkal nehezen bírnak.
Természetesen a Földre vonatkoztatott tudomány és kihasználás, valamint a Hold-kutatás – az űrhajózás túlnyomó részét teszi ki. Egyesek a „Mindenség csillagvártái” teendőit is végzik. Miután túl dús a program, részletekre nem térek ki. /Eddig az eredményes startokból kereken 10 000 működő világűr haszonterhet röpítettek ki! Ezekből még csak nem is 6% ment a Holdra, vagy még tovább.
Földönkívüli intelligenciák részéről történő valamilyen beavatkozások nem voltak felismerhetők. Ha esetleg a Marst akarnák előlünk megvédeni, akkor a négy Viking-készülék nagy hiba lett volna!
A Mars-Observer /megfigyelő/ nem csak hogy „közelebb lett volna” az „archoz” – hanem a Vikinggel szemben jobb is a kamerája. De ez már „tavalyi hó”, sajnos. És csak ismételhetem: A résztvevő /nemzetközi/ tudósok nem tulajdonítanak prioritást az „ARC”-nak.
Kívánunk a Mars 96-nak /és esetleges további misszióknak/ jó sikert!
A luxemburgi Müllertalban, az ottani sziklafalakon feltehetően a késői palaotikus korból eredő rajzok találhatók; ezek a modern repülőeszközökkel hasonlatosságot mutatnak fel. A helyi mitológia is különös, tüzet okádó lényekről beszél.
A kis „luxemburgi Svájcban”, az ország nyugati sarkában, nem messze Echternachtól és a német határtól, találjuk – a tájilag még a déli Eiffelhez tartozó „Müllertal-t”. Bizarr liaskő /homokkő/ formációval nem csak a turistákat vonzza, de a hobbi régészek, kik különösen a sziklarajzok iránt érdeklődnek, nagy sikerélményt jelentenek; szinte olyant, mintha a híres Camonica /Brescia/ alpesi völgyben lennének.
A „Fekete Ernz”-től nyugatra, egy sziklás magaslat végén találjuk /”Ob Hierler/ - a valószínűleg a középkorból származó Heringer Burgot; ez sziklákból és kevés falmaradékból áll. Kb. 500 méterrel észak-északkeletre – egy ún. Fliehburg /menedékvár/ árkát és gátját /falát/ találhatjuk. Az árkot a keleti bejáratnál két sziklacsoport határolja; ezek bal oldalsó sarkához egy könnyes kiugró sziklafal – keleti fekvésben – tartozik. 148cm magasságban a földtől számítva – egy sziklás védőtető jobb oldalán, melyen új és régi égési nyomok találhatók, különös jelet véstek be: magassága 20,5cm, szélessége 14,5cm; ennek a jelnek feltűnő a hasonlatossága egy repülő objektummal, s erre való utalásként feltehetően – az alsó végén valamilyen szárnyszerű tartozéka van /1. kép/. Az objektum, melynek csúcsa az ég felé mutat, törzserőssé 1,5cm, hordfelületének szélessége 2cm; egyenletesen és óvatosan kb. 0,8cm mély barázdákat dolgoztak belé. Közelében nem láthatók további emberkézre utaló munkák.
Ugyanezen a lejtőn, nem messze a „Karesla” dupla barlangtól található többek között /itt 1909-ben Werveke professzor fiatal kőkori és bronzkori leletekre bukkant/, - egy ma még vita tárgyát képező dolmány, egy óriás méretű csontvázzal és egy piramisformájú kőblokkal, melyben egy mellkép, fejkép látható. Néhány száz méterrel délnyugatra – egy öt méter magas sziklafalon a „fekete ember” lapos domborművét /ez egy 1,10m magas római istenség/ gravírozták be. Információm szerint ezt a domborművet először dr. E. Schneider említi és fényképezte – az 1939-ben megjelent könyvében: „Luxemburgi ország régészeti szikla rajzai”. Schneider nagyon öregnek véli a jelet, és úgy véli, nem lehet elvetni annak a lehetőségét, miszerint ez kései palaotikai eredetű. Egyetlen összehasonlítási lehetőségnek tekinti a dél-spanyolországi Fuencaiente-beli sziklaképet; ezt konzervatív régészek sematikus emberi figurának vélik /tekintik/. Ez azt jelentené, hogy a „repülőgép” rajzának is ezt a korszakot lehet feltételezni.
A Heringerburgtól kb. 5km-re fekvő Berdorfban egy további sziklarajzot láthatunk, egy függőleges barlangfalon /lásd 2. képet és F 117-A-val összehasonlítást/; az is hasonlatosságot mutat fel modern repülőgépekkel.
Vajon van-e összefüggés a helyi mitológiával?
Jó helyre fordulunk ezzel kapcsolatban dr. Nik. Gredthez, aki már 1883-ban kiadta a „Luxemburg monda kincsei” első kiadását; itt nagyon pontos adatokkal szolgál az elbeszélések korát és tanukat illetően. Találunk itt 6785. szám alatt egy beszámolót, - Frank tanító részéről Wasservillig-helységből; Ő akkor, 70 évvel ezelőtt tehát kb. 1813-ban mesélt néhány csikósról. Ezek állítólag egy alkalommal az éjjeli tábortűz mellet – szembe találták magukat az akkortájt ismert „Heringer Teufel /ördög/-lel”.
/Ez a Heringer vár közelében történt; vajon „Hergen” azonos-e az Op-Hierler-rel?/ - Ez a heringer ördög – „bak” alakjában repült a légben, s folyton tüzet okádott.
Lehetne-e talán ez az az elképzelés, mely a legújabb időkig fennmaradt, mégpedig azon különös objektumra emlékezés, melyek a Müllertali sziklafalon találhatók?
Mind geológiailag, mind régészetileg semmilyen utalást nem találunk a mitológiai Atlantiszra vonatkozóan.
Másrészről viszont az óceán körüli népek hagyománya éppen egy ilyen „istenek birodalmára” utal. Megpróbáljuk most, hogy Atlantiszt – nem úgy, mint eddig, a tengernek egy természetes szigetének beállítani, - hanem mint egy mesterséges bioszféra rezervátumot, melyet egy földönkívüli intelligencia hozott létre.
Néhány héttel ezelőtt a nevadai sivatagban, egy mindezidáig egyedülálló kísérletet végeztek: két éven át – hat ember élt ott egy teljesen elszigetelt és külvilágtól elkülönített, mesterséges rezervátumban. Ez a „II. bioszféra” a földnek valamennyi fontos vegetációs- és klímazónáját tartalmazta – viszonylag kicsiny helyre összezsúfolva. A projektum célja – melyet állítólag nemsokára egy következő cég fog követni: /amely az előzőnél még átfogóbb lesz/; - a Földtől független nagy struktúrák felépítésének és üzemeltetésének tapasztalatai, olyanoké, amelyeket nemsokára talán – néhány évtizeden belül – a holdon vagy a Marson fognak létesíteni. De talán az a „II. bioszféra” - /a „II” arra utal, miszerint mesterséges környezeti világról van szó, - ellentétben az „I. bioszférától”, vagyis a mi természetes Földünktől, tehát ez a II. bioszféra, talán nem is az első ilyesfajta struktúra bolygónkon?
Történelmünket állandóan revideálni kell és hozzá kell illeszteni a régészet, palaontológiai, valamint az interdiszciplinárisan egymásba nyúló természettudományokhoz.
Ha nem ezt tesszük, akkor a tanok megalapozatlanok maradnak, s ez a mai világképben, valamint az ember egészséges eszével nem fogadható el, mert helyes kérdésre, helyet-válaszokat kell kapni.
Ki hiszi el például, hogy az emberiség bölcsője – a „Paradicsom”, pont a Tigris és az Eufrátesz között terült el? Mégis – nagyon sok bizonyítékunk van arra nézve, hogy csak egyetlenegy olyan hely létezhetett, ahol az ember intelligenciája és kultúrája született. Az Atlanti óceán minkét partján lakó népek ezt, az őseik békés bölcsőjére vonatkozó emléket, mindig is azzal az aggodalmas kérdéssel kommentálták, miszerint: vajón azóta is fenn áll-e – túl a végtelen vizeken – az „Édenkert”, a „sumér „Tilun” paradicsom”, a görög „Hesperidák és Alkinos” kertjei, vagy a germán „Asgaard”?
Hol vannak bizonyítékai ennek a mesebeli kultúrának?
A réteg tektonika /Kontinentáldrift/ sehol sem engedélyes az Atlantiakban nagy szigetet – sem a Gibraltár előtt úton, sem máshol. Nincsen semmilyen írott emlék, pénz vagy művészeti emlék, melyet Atlantisz eredetű emlékként lehetni identifikálni. Így aztán kételyek merülnek fel: hiszen minden társadalomtörténeti korszaknak az emberei meg akarták örökíteni kultúrájukat, akár nyelvileg, művészettel vagy akár írásban, s ezzel történelmüket tovább adni. Akkor éppen az Atlantisz emberek ezt miért nem tették?
Itt most párhuzamot találunk az Atlantisz-teória és a palao-SETI-feltételezés között; bár szűkölködünk ugyan emlékekben és világos reliktumokban /maradványokban/, /legtöbbször valószínűleg az emlékezés alapján képzett után képzések: Cargo-kultúrák/, - de hiányoznak a reális, fizikális bizonyítékok. S mégis – ha jobban megnézzük a hagyományokat – Atlantisz az eddigi palao-SETI-feltételezés rendszeresítéséhez – központi elemként szolgálhat.
Platón – Atlantisz történetét nagyon kimerítően írja le:
túlságosan kimerítően ahhoz, hogy a szövegnek csupán filozófiai hátteret adjon. Az uralkodó kozmopolitikai tradíció szerint abszolút lehetetlen volt, hogy a nyugati tenger mögött – amely a lakható Föld elhatárolását jelentette – a Paradicsomot egy nagy sziget formájában sejthessük.
Platón azonban még egy szárazföldről is ír, túl ezen a nagy tengeren!!! Honnét lehetett meg a tudásuk Sais papjainak – akiket Platón forrásként nevez meg ezzel kapcsolatban – erre vonatkozóan?
Platón adatai szerint – Atlantisz magva egy „minden oldal felé laposan lejtő hegy” volt. Ezen pedig egy, az abból a földből már kezdetben sarjadt férfiak közül – egy lakott…
Vajon ezzel valóban a természetes Földre gondol-e, amely, amint ezt az utóbbi évtizedek geológiai kutatásai mondják – nem is létezhetett? Avagy pedig itt valami egészen mással van dolgunk; valamivel, amit sem az egyiptomi papok, sem Platón nem láthatott meg a helyes szöveg „objektumaként”?
Talán ekképp is interpretálhatnánk az egészet: egy fél ellipszis alakzatból – a földi embertörténet kezdetén Atlantiszból „férfiak” sarjadtak elő … De nem maradt a dolog ennyiben … Mert ezt az óceánbeli különös helyet erősen kiépítették: koncentrikus védőfalakkal és hatalmas gátakkal vették körül /melyeket ismeretlen fémmel vontak be/ vagy talán abból is építették?/; így ez a tenger közepi építmény ember számára megközelíthetetlenné vált. Az Atlanták ezzel az emberi behatolás ellen védekeztek, ami nyilván azért történt, mert kerülni akarták a nem kívánatos kontaktust.
E helyett hajódokkok, kertek, iskolák s talán még egy hídféle is létesült a szárazföld felé: Bifröst; ez a híd a germán istenek világa azaz Asgaard, és az emberek világa, azaz Midgaard között szerepel a mitológiában.
Vajon Atlantisz hatalmas mesterséges bioszféra volt-e, egy, földi emberek számára aligha elérhető lakó-, megfigyelő-, és kísérleti hely, amelyet aztán generációk múltán leszereltek, sőt, megsemmisítettek??? S sem nyomot, de legfeljebb emlékeket hagyván hátra???
Vajon ezen első, mesterséges II. bioszféra esztendei voltak-e az ARANYKOR?
Vajon itt a „Paradicsomban” történtek-e azon genetikai próbálkozások, amelyek bevezették a Földön az intelligencia korszakát???
A legenda szerint Ádám és Éva az „Édenkertben” – soha nem látott tudással voltak megáldva. S nem csoda, hogy aztán, büntetés volt számukra az, hogy vissza kellett térjenek szomorú, embertelen világukba. Ha „szó szerint” nem is ők voltak az első emberek, mégis ők voltak az első tudatos emberek. A SUMÉR- BABILON-ZSIDÓ mitológiában a tudást a kígyó közvetítette: mint ahogy például Közép-Amerikában a Mayák számára is a kígyó volt a tudás hozója. Kukulgan: a Tol kígyó istenség/.
Valamikor azután – egyik napról a másikra – ezek a „tudó” emberek eltűntek; vajon ez a kevés „tudó” ember felfogta-e hova lettek, hova tűntek el védelmezőik – vagy azt kellett higgyék, hogy egy gigantikus katasztrófa áldozatai lettek?
Mindezekben a kérdésekben kissé a genetikus vágyakozás is benne rejlik, hogy a Paradicsom újraérkezését várjuk; talán nem is valamelyik óceán mélyéből, hanem talán a Világűr messzeségeiből.
Hogyha a palao-SETI-tételt – egy geológiai esemény, mint például az /időszakos/ Atlantisz létezésével szisztematizálnak, úgy ez igen hozzásegítene a tudományos SETI-kutatásokhoz.
Kb. 30 év óta konok híresztelések keringenek a „kőtányér beszámolókról” a közép-kínai Baian-Kara-Ula hegységből. Azonban éppen olyan konokul cáfolták ezeket ismételten; kritikusok részéről a mesék világába utalták ezen híreket. A legújabb kutatások- részben Kína „tiltott zónáiból” eredően – bámulatos felismerésekkel szolgáltak. Egy angol kutatónak egy expedíciós jelentésével összefüggésben, - aki 1947-ben ért ebbe a régióba – nyilvánvalóvá válik, hogy az a fantasztikus történet, mely szerint évezredekkel ezelőtt egy földönkívüli űrhajó zuhant le erre a területre -, valóságos tényeken alapszik.
Az úgynevezett „kőtányér beszámoló”, melyet először a hatvanas években említenek /1.2./, a pre-asztronautikus irodalom egyik xx „klasszikusaiként” szerepel. A lényege a következő: egy 1937/38-as expedíció alkalmával, mely a fent említett, igen nehezen megközelíthető hegységbe vezetett, Chi Pu Tei nevű régész számos barlangsírt fedezett fel. Bennük idegenszerű, kb. csupán 1,30cm csontvázakra talált; - fejük sovány testükkel ellentétben – túldimenzionált volt. Az összesen 716 sír mindegyikében egy-egy kőtányért is találtak, melynek átmérője kb. 30cm, vastagsága 1cm volt, és rajta ismeretlen rovátkaírásra bukkantak.
Csak 1962-ben sikerült Tsum Um Nui professzor tudósnak, ennek a hieroglifaírásnak kevés részét lefordítania. Ez eredmény olyan sokkot idézett elő, hogy a Tudományos Akadémia /Bejing/ először is megtiltotta minden fajta közzétételt. A fordításban lények csoportjáról van szó – az ún. Dropákról – akik űrhajójukkal ebbe a hegységbe értek le, és miután innét elkerülniük lehetetlenségnek bizonyult, ezek a lények rendkívül ellenséges környezettel kerültek összeütközésbe.
Végül is Tsum Um Nui mégis csak kapott engedélyt, hogy kutatásait nyilvánosságra hozza. Műve jutalmául azonban – „Írásos maradványok azon űrhajókról, melyek 12 000 évvel ezelőtt léteztek” – s ez várható volt az akadémiai világ részéről csak gúnyt és megvetést kapott; elkeseredetten emigrált Japánba, ahol 1965-ben meghalt.
A „kultúrforradalom” /1966-1976/ káosza és zavargásai nyilván az ég minden tájába szétszórták ezt a szenzációs leletet. Csak 1974-ben sikerült az osztrák mérnöknek – Ernst Wegerernek – ezt a „lehetetlen műterméket” a xiani Banpo múzeumban lefényképeznie. /1-2. ábra/.
Így álltak a dolgok, mikor 1994. márciusi expedíciónk alkalmával Peter Krassa és jómagam – expedíciónk néhány, Kínának szigorúan elzárt területére is vezetett – az említett múzeumot felkerestük. Húsz év telt el Wegerer látogatása óta, és mi azt reméltük, hogy minkét – feltehetően földönkívüli eredetű – objektumokat megtalálhatjuk. Azonban – mindkét kőtányér eltűnt a múzeumból!!! Wang Zhijun tanár professzor, végül is közölte, miszerint az akkori igazgatónőt, aki Wegerernek a tányérok fotografálását megengedte, röviddel azután állásából felmentették; azóta nyoma veszett. Zhijung professzor közben először mindenféle titokzatos ellentmondásba is keveredett, így pl.: a kőtányérokat egyszerűen „nem létezőknek” nevezte; egyazon lélegzetvétellel azonban megjegyezte, hogy ezek ebben a múzeumban – ahol korai kőkorszakbeli agyag tárgyakat őriznek – idegen testekként hatottak!!!
És mégis: Wang Zhijun professzornak – mikor látta, hogy kitartóan konokok maradtunk – valóságos meglepetést tartogatott számunkra: egy rajzot egy régészeti könyvből, mely pontosan az általunk keresett kőtányérokat mutatja - a hozzátartozó, tányéron keresztüli vágással együtt, s a Wegerer által is megállapított, középső magasítással. /3.ábra/.
Végül egy melléképületbe vezetett a professzor. Egy székin ott megláttuk egy kőtányérnak megnagyobbított utánzatának a rekonstrukcióját!!!
Vajon egy agyagból készült kópiáról van-e szó? Nem zárható ki, miszerint már történelem előtti időkben, néhány példánya ezeknek a 12 000 éves tányéroknak – a xiani múzeumba, illetve helyiségbe kerültek, annak érdekében, hogy ott „kultuszobjektumokként” tiszteljék és másolják őket!
Összefüggések a Banpo-múzeum és annak eltűnt igazgatónője körül továbbra is misztikus titkok maradnak. Azt a következtetést hozzák közel, hogy „fentről” utasítás adatott, hogy a nyomokat el kell törölni annak érdekében, hogy a rejtély nyomára, illetve megfejtésére juthasson valaki.
Azonban Angliából új, német területen eddig alig ismeretes információk kerülnek felszínre. Röviddel a második világháború után dr. Karyl Robin-Evans angol kutatónak - a lengyel származású tudós Lolladoff professzor különleges lemezt mutatott meg; azt állította róla, hogy Mussorieban /észak-India/ szerezte be. Az objektum egy Dzopa nevű nép tulajdonából származik; ott vallásos célokat szolgált.
Dr. Robin-Evans az objektum nagyságát 23cm-s átmérőben és 5cm-s vastagságban adja meg. A tányér /korong, lemez/ súlyával kapcsolatban egyenesen hihetetlen dolog történt: amikor mérlegre fektették, amely írásmechanizmussal volt összekötve, a titokzatos műtermék mérhetően vesztett súlyából. 24 órás mérés folyamán az írószerkezet hullámvonalat rajzolt a papírra – ez a mi fizikai tudásunk szerint teljesen lehetetlen!
1947-ben – Robin-Evans jelentése szerint, melyet 1978-ban Robin-Evans halála után tettek közzé /6/ - az angol tudós útra kelt a „dzopák félelmetes országába”. Lhasán /Tibet/ keresztülutazott, ahol adataink eredményeképp kihallgatást nyert a 14. Dalai Lámánál. A Láma akkor – mivel 1935-ben született – éppen 12 éves volt. Könnyen lehet, hogy Robin-Evanst az egyik „vonalfenntartó” fogadta; ezek támogatták az államügyekben a Lámát nagykorúságáig. Ez az adat talán pótlólagos lehetőség lenne a beszámoló igazságtartalmának ellenőrzésére.
Az akkori politikai adottságokra tekintettel különben minden további nélkül lehetséges lett volna egy ilyen utazás megvalósítása. 1947-ben Tibetet még nem szállták meg a Kínaiak /ez csak 1950-ben történt meg és a Dalai Láma menekülését vonta maga után/. 1949. október 1-jén Mao Zedong kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot – addig kommunisták és különböző csoportok küszködtek a teljhatalomért ebben az óriás országban.
Ha a térképre pillantunk, világosan láthatjuk, hogy a Baian-Kara-Ula hegység pontosan párhuzamosan húzódik a volt tibeti határral; ezt 1959 óta „Autonóm Zizang Régió” néven illesztették bele e Népköztársaságba.
Már a megközelítésnél – a Himalájától észak-keletre, igen nehezen járható magas hegységi régión át visz az út – nyugtalanító események történtek. A Tibetben felfogadott hordárok cserbenhagyták az angol tudóst – pánikszerűen féltek ettől a sötét vidéktől. Ez a reakció megegyezik azzal az információval, mely szerint ezen a régió területét a környékbeli lakosok kerülik. Nagy nehézségek árán végül is a kutató elérte a célját, s miután az ott lakók gyanakvását eloszlatta, még egy nyelvtanárnőt is adtak melléje, aki ismertette vele a „Dzopa” nyelv alapismereteit. S e közben dr. Robin-Evans valóban szenzációs dolgokat tudott meg:
Lurgan-La, a dzopák vallási őrzője, mesélt neki a törzsről; hangsúlyozta, hogy a törzs őshazája a Syrius-rendszer egy bolygója volt. A múltban két expedíció is történt a Földre: az első kb. 20 000 évvel ezelőtt, a másik aztán időszámításunk szerint 1014-ben történt a zuhanás, melynek következtében a katasztrófa túlélői már nem tudták elhagyni a Földet. „Dzopa” népe tehát egyenes leszármazottai a Világűr idegen lényeinek.
Dr. Robin-Evans ránk hagyott egy fényképet ezen közép kínai, különös emberekről: az uralkodó párt – Hueypah-La és Veez-La - /4. ábra/ mutatja. A kutató nagyságukat 1,20cm, illetve 1,07cm-ben adja meg.
Ami szembetűnő ezen a fényképen, az az arcoknak valóban szokatlan fiziognómiája.
Itt most rá kell, mutassunk néhány nyilvánvalóan nem összeegyeztethetőségre: a két, rendelkezésünkre álló információval kapcsolatban:
/a Tsum Um-Nui-kőkorongok és dr. Evans jelentése/.
A kiejtés, illetve beszéd módját illetően – Dropa – illetve Dzopa: Maga R. Evans világítja meg a kérdést feljegyzéseiben: így ír: bár a „Dropa” a helyesebbik írásmód / nem a „Dzopa” vagy talán „Tsopa”; bár ez a helyet kiejtést nem egészen találja el. A nyelven szájban még egy kissé magasabban kéne elhelyezni, mint ahogyan ez az angol /z/ kiejtéséhez szükséges. Bár a névnek az ismertebb írásmódja a „Dropa”, mégis értelemszerűbb a „Dzopát” használni, mert ez pontosabban adja vissza a kiejtést. /6/.
Az időbeni adatok differenciái: eddig egy 12 000 évvel ez előtti lezuhanásról volt szó. R. Evans beszámolója azonban egy 20 000 évvel előtti katasztrófáról szól, s egy továbbiról 1014-ben Kr. után. Ez utóbbi teljes hajótöréssel végződött. Itt tehát egyelőre nincsen magyarázat. Lehetséges, hogy ez a diszkrepancia azon alapszik, mely szerint Tsum Um Nui-nak a fordításnál a hieroglifaírásnak csak elégtelen tudás állt rendelkezésére; s ezért is nehezen dolgozott meg. Majd, ha eredetiben láthatjuk újra a kőtányérokat, akkor feltehetően ellenőrizhetjük újra azt, hogy megy adatok valósak.
Mindenesetre: ha dr. R. Evans még 1947-ben ott járt a „Dzopáknál”, akkor nyilván még ma is léteznek ezen különös lények utódai. Az „elismert nemzeti kisebbségek” hivatalos listájának birtokában – 1982-ből – legalábbis az alábbiakat tudtam meg:
Quinghai provinciában a „nemzeti kisebbségeknek” egész sora talált hazára. Hui-ok, tibetiek, mongolok, kozákok, tu-k és sala-ák. A „Dzopa” vagy „Dropa” név azonban nem tűnik fel. Meg kell azonban gondoljuk: Kínában azóta átálltak a modern „Hanyu-Pinyin” írásra; sok név és jelölés erősen megváltozott. További magyarázatot találunk tehát a „Nemzeti kisebbségek” Listájának mellékletében. „Jelenleg Kínában 880 000 olyan ember él, akiket eddig nem lehetett semmilyen „nemzeti kisebbség” közé sorolni. Ezek 25 különböző törzshöz és népcsoportokhoz tartoznak, folyton azon fáradoznak, hogy a Beiing-i kormánynál „nemzeti kisebbségként” ismerjék el őket. /7/ Ha valaha lehetségessé válik, hogy a Dzopák utódait felkutassuk, akkor különösen gén-analízisek segíthetnek abban, hogy ereikben folyik-e „idegen vér”, vagy sem.
Végzetül ennek a témának még egy aspektusára szeretnék reagálni; ez eddig felderítetlen volt és kritikusoknak arra adott alkalmat, hogy dementálják a dolgot; történetesen a hieroglifák fordítójának nevéről és személyéről lesz szó, Tsum Um Nui professzorról.
„Ilyen nevet a felső kínai nyelv nem ismer” – ilyen válaszokat kapott W.J. Langbein /8/ és P. Krassa /4/ régebbi kutatásainak alkalmával.
Meg lehetett azonban állapítani, hogy ennél a névnél – úgyszólván – egy „földrajzi hasonlóságról” van szó, mégpedig egy eredetileg japán névről. Fent nevezett tudós japán ember volt, Kínában élt; nevének Japán szótagjait a kínai nyelvformára igazította; úgy, ahogyan Schmidt úrból, aki Amerikába vándorolt ki – Mr. Smith lett. S így lezárul a kör: közzétételének sikertelensége után a professzor megint Japánba ment, ahol végül is 1965-ben meghalt.
A jövőbeni kritikusok – a fent nevezett témával kapcsolatos utólagos feltárásaira vonatkozóan – már nem fogják ezt az „évszázad-rejtélyt” a mesék birodalmába tenni. S amennyiben – a kínaiak részéről megnyitott liberális, a nyugat felé orientálódó irányzat fenn marad – akkor ennek az izgalmas titoknak a megoldásához közelebb állunk, mint gondolnánk!!!
A közelmúltban a De Young múzeum San Franciscóban a Teotihuacan-okkal kapcsolatosan nyitott egy nagyobb kiállítást; ez Mexico-Cityhez közel fekvő régészeti székhely, mely a Toltec-ekhez tartozik. A kiállításhoz tartozik egy nagy modell a Nap Templomáról; ez ott a központi épület. Nagy benyomást tett rám a „zöldkőből” való kúp /kőtömb/, mely kb. 4 inch nagyságú. A plakátnak megfelelően, csak 18-at találtak meg ezekből a tárgyakból, melynek mindegyikében 20 csontvázat találtak, temetetlenül, egyenesen a Templom központjában. Ami engem ezekben a tárgyakban megdöbbentett, az az a megdöbbentő hasonlóság, mely köztük és a kúp-alakú Apolló ismételten megjelenő járművek között volt, melyek ejtőernyőn szálltak le és az óceánban landoltak.
Minden ilyen zöldkő kupon – annak alapján – lebegő rendszer található, mely jelezni tudja a tüzet vagy hullámokat. A másik érdekes tény az, hogy abban a területben, ahol a csontvázakat találták, van egy pince hét sugarú motívumokkal. Ezt úgy magyarázták, miszerint itt tűnt fel a Földön először az emberi faj. Én viszont azt hiszem, hogy ezt a pincét azért építették, hogy emlékül szolgáljon a „Lemuria” hét szigetes királyságának, mely többszörös földrengések következtében elsüllyedt a Csendes óceánban. Valószínűleg a Keleti Sziget az egyetlen víz felett megmaradt szárazföldje ennek az eltűnt birodalomnak.
Vaughn M. Greene, 548 Elm Avenue, San Bruno, Kalifornia. 94066 USA.
A Csendes óceán délnyugati szigetén, Vanuatuban a bennszülött őslakosság megőrzött egy legendát, mely szerint van „tíz kő” – s ezek tartalmaznak minden tudományt. Ugyancsak létezik egy legenda Atlantiszról, s ez egy táblázatra utal – akár fém vagy kristályos megjelenésben; ez a tábla nagy számban tartalmaz információkat. Úgy tűnik, hogy a „tíz kő”, valamint az Atlantiszbeli „táblázatok” – komputer memory modulok lehettek.
A Vanuatu-legenda tehát vonatkozhat egy computer adatbankra, az elveszett Csendes óceánbeli MU kontinensen. James Churchward ezredes, az „Elveszett kontinens” c. műben számol be egész életében folytatott kutatásaira, melyek bemutatják, hogy a MU kontinens ezelőtt kb. 12 000 évvel süllyedt el. Ez megközelítőleg egy időbe esik Atlantisz elsüllyedésével – a legenda szerint. Az indiai legendák szerint pedig a MU és Atlantisz civilizációk hosszú időn keresztül együttesen álltak fenn.
Mi a MU lehetséges igazolása? 1967. áprilisában a floridai állami egyetem oceanográfiai részlege drámai felfedezést tett: Peruban, Callaotól ötven kilométerre a Bruun A. nevű kutató hajó felfedezett és lefényképezett egy mesterségesen kivájt sziklaoszlopot – 1000 ölnyi mélységben. Legalább egy ismeretlen jelzést láttak bevésve az oszlopba. A kutató igazgató, dr. Menzies azt mondta: „Nem találtunk ehhez hasonló építményeket sehol sem…” – soha, sehol sem láttam ehhez hasonlót … - Az Anton Bruun szonikus felvevői azonkívül hatalmas gyöngyöket is jeleztek ugyanazon éra tengerágyi felszínén; ez pedig jelezhetné egy régi, elmerült városnak maradványait.
S mi utal Atlantisz létezésére? 1964-ben Lindberg G. orosz professzor, az Tudományos Akadémia zoológiai intézetéből egy Tass-riporternek a következőt mondta:
„Az a hipotézis, mely szerint létezett egy Észak-Atlantisz kontinens, mely 4500-5000 vízmélységre süllyedt el – új leletek erősítik meg.”
„Konkrét evidencia Atlantisz mellett” címszó alatt az 1975-i /június 5./ Új Tudományos Újság /New Scientific Journal/ így ír:
„Oceanográfusok nemzetközi csoportja most meggyőzően megerősítette azon előzetes leletek valódiságát, mely szerint egy kontinens elsüllyedt blokkja fekszik az Atlanti Óceán közepén. A blokk által okozott vertikális mozgások úgy tűnik, hogy történetének egyek szakaszában a tengerszint fölé emelték.”
Az indikációk szerint – Atlantisz eltört és szakaszonként süllyedt el; a közép-Atlantik-blokk millió évekkel előbb merült el; a teófizikusok véleménye szerint Atlantisz utolsó földtömege kb. 11600 évvel ezelőtt süllyedt el.
A Tudományos Újság 189. kötete, 1083. oldalán azt olvashatjuk: két mélytengeri fúrás laboratóriumi analízisének eredménye – a mexikói fúrásminták mutatják, hogy 11000-12000 ezelőtti években mélyreható változás történt az óceánok szintje és a hőmérséklet vonatkozásában.
A Sciences News Újság – a fúrásminták kommentárjaként megjegyzi:
„Majdnem valamennyi kultúrában egymáshoz hasonló elmondások merülnek fel, melyek egy Nagy Özönvízről beszélnek, mely magával sodort civilizációkat és megváltoztatta a Föld felszínét.”
G.L. Gele, amerikai amatőr régész 1980. márciusában azt mondja, hogy hét éves kutatás után – a Mexikói Golfban, a Chandeleur Szigeteken, Biloxi – Mississippi-től délre – egy régi „pyramiddal” város maradványaira bukkant. Az ő lelete jelezheti Atlantisz egy részét.
Azt mondja:
„Meg van az evidenciája annak, hogy itt egy 1,2 tengeri mérföld négyzetnyi tömeg van. A tetején rektanguális és négyzetes tárgyak vannak. Felfelé álló tömegeket is észleltünk, talán 20 láb magasságban … Van olyan terület, ahol egész csomó rektanguális építménnyel találkoztunk. Ebből hármat identifikáltunk. Egy háromlábnyira áll ki a homokból, másik ötlábnyira, és egy harmadik kilenc lábnyira.”
1973. júliusában egy 78-tagú tudományos team a Peperdina Egyetemről, Los Angeles, Kalifornia – jelezte, hogy szokatlan régészeti leletre bukkant a cádizi golfnak a tenger öblében, több mint 18km-re Dél-Spanyolországban. M. Asher asszony, a team társas igazgatója szerint a felfedezés a következőt leplezi le: - utakat és nagy oszlopokat igazol, egyesek koncentrikus spirál motívumokkal, amelyeket pontosan a nagy görög filozófus, Plató ír le /Atlantisz vonatkozásában/.
Atlantisz romjai?
1979. márciusában orosz tudósok az Oceanográfiai Intézet részéről helyszíneltek olyan, mesterséges romoknak látszó építményeket, melyek „falaknak és nagy lépcsős utaknak a maradványai; ez 320-480km-re a parttól – Portugália és Madeira között volt. Több mint öt évvel később az Izvestya orosz újság, 366. sz., 1984. december 31-én – arról ír, miszerint az oceanográfus, Boris Petrov Akadémikus nevű hajóján, 4000m mélységben, a portugál parttól távol – márvány töredéket talált, melyet mesterségesen csiszoltak ezer évekkel ezelőtt.
1984 folyamán, amikor új expedíciókba kezdtek, sok riport jelent meg az orosz kiadványokban – tenger alatti romok látható leleteiről. Így például a Föld és az Univerzum c. lap arról ír, hogy 460 fényképet csináltak a tengeröbölről 760km-re Fibraltártól – a Zvuk 4M kamerával.
Az újság A. Monin igazgatót idézi Kurchatov akadémikus nevű hajójával:
„A magaslat az észak-keleti részéről felvett számos képen /az alámerült Ampere-hegységről van szó/ a kutatások rektanguális építményeket figyelnek meg; az egyik ilyen képenrektanguális síkot láthatunk, mely majdnem egy méterre emelkedik ki. Mindezek pozíciója, egyéni blokkjai, valamint fényképezett síkok reguláris alakja, igazolja mesterséges eredetüket.
Más képeken látni lehet reguláris formájú síkokat, hozzá csatlakozó rektanguális blokkokkal.”
Monin dr. azt írja, hogy a kőépítmény ált. 42,72cm széles volt és hogy:
„A képeken valamennyi falat és síkot világosan lehet látni.”
A Tass még kommentálja, hogy azonkívül – vagyis a falakon kívül, a lépcsőháznak a maradványait /megjelenését/ is lehet látni – az Ampere hegységben – egy videofilmen.
Az orosz Khimiya-i Zhin újság, 1984. 1.sz., 74-75 oldal azt írja, hogy a tenger alatti Ampere hegység és a közeli Atlantisz, valamikor vulkáni szigetek voltak a tengerszint felett. Ampere kb. 40 000 évvel előbb volt a tengerszint felett – Atlantisz kb. 12 000 évvel. Az Ampere és az Atlantisz lapos tetejű hegyek csoportja között fekszik, az óceán felszíne alatt 100-200 méternyire; „pontosan azon a helyen, amit Plató leír” Atlantiszról. Ezt írja az orosz oceanográfus tudós A. Aksyonov és így folytatja:
„A geológusok úgy vélik, hogy ezek a dombok egy nagy szigetcsoportot képeznek, melyek aztán egy tektonikus tevékenység eredményeképpen elsüllyedtek … úgy tűnik minden egyezik … igen, az orosz óceográfusok hisznek abban, hogy ez igaz lehet …”
1985 körül aztán ez irányú tudományos érdeklődés alább hagyott, mondván, hogy „ezek a romok természetes formációtól is eredhetnek – végül is.”
Azonban nehezen békéltethető össze az Ampere-hegység kőlapjainak, síkjainak a felfedezése akkor, amikor milliméterre precíz méretekről van szó – 45,72cm szélességben. Beleértve ehhez a jelen lelethez, a mesterségesen csiszolt márvány töredékhez, mely ezer évekkel ezelőtt készült portugál partokon … nemigen magyarázható ez természetes úton.
Egy másik felfedezést a korai 80-as években tett a francia „Atlantisz Expedíció”. N. Bussion asszony volt a vezető; ő azt mesélte riportereknek, hogy az ír part mentén egy templom maradványaira leltek, Poseidon tiszteletére … „King of Atlantisz” – Atlantisz királya.
Az utóbbi években egyéb leletek támasztják alá a legendákat és felfedezéseket Atlantisz létezésére vonatkozóan:
„fosszilis friss víz flóra, friss víztárolók Floridától távol; az Azpri-szigetektől északra talált földalatti 17 000 éves sziklamaradékok, valamint a tenger alatti Atlantisz gerincen homokszigetek. A legendák azt mesélik, hogy Atlantiszt a csillagokból jött népek gyarmatosították /népesítették/. Egy – lehetségesen relatív megfogalmazásban a New Zealandi Maori legendában – azt halljuk, miszerint a földi emberiség ősei a Whanui-csillagról /Vega/ - Lyra konstelláció – jöttek. A jelenlegi asztronómiai tudomány nem képes megállapítani, /igazolni/, hogy a Lyrában léteznek-e bolygók. A Vega az első mágneses csillag, melyek porrészek lemeze vesz körül, melynek diamétere majdnem kétszer akkora, mint a mi Naprendszerünkké. Pasadenai tudósok – Jet Propulsion Laboratory – véleménye szerint – a körülvevő porrészecskéken belül létezhetnek bolygók, vagy formációban álló bolygók.
Az, hogy lehet-e valamennyi hitelt adni a Maori legendának, ismeretlen; meg kell azonban jegyeznünk, hogy a régi maorik rendelkeztek szofisztikai asztronómiai tudományos ismeretekkel; ez arra utal, hogy más bolygókról jött asztronautákkal, vagy a Földön létezett, haladottabb civilizációkkal kontaktust létesítsenek. Elston Best /1865-1931/ New Zealand-i történész azt írja, hogy a korai Maoriak ismerték a Saturnus gyűrűit, sokkal, de sokkal Galilei ideje előtt; a Jupiter gyűrűiről is írtak, meg a korai európai telepesekről, valamint kimondták, hogy a Föld gömb alakú.
A „Szférák zenéje” c. könyvben G. Murchie író ezt írja:
„Egyike a Saturnusszal kapcsolatos nagy misztériumoknak az, s ez még megválaszolatlan – hogyan tudhattak New Zealand régi Maoriak a Saturnus gyűrűiről?
Talán voltak nekik parabolik tükreik – abban a régen elfelejtett civilizációban? Lehetséges, hogy leszálltak arról a nagy, elveszett kontinensről – MU-ról – a Csendes Óceánban – abban a korban, mely megelőzte az optikai lencse feltalálását, még mielőtt ez a kontinens eltűnt, gyakorlatilag nyomtalanul?”
A régi ó-kínai I Ging – már régóta a misztikus profetikus bölcsesség tudomány bázisaként és jóshelyként tekinthető. Eredete éppen olyan titokzatos, mint az a technika, amellyel évszázadokon keresztül alkalmazták. Újabb meggondolások azt mutatják, miszerint nyilvánvalóan összeköttetés áll fenn a molekulár-genetikával és, hogy lehetséges, miszerint az I. Ging egy eddigi elé félremagyarázott, földönkívüli intelligenciák által az emberiség felé továbbadott szisztéma, mely a genetikus kódok megértését szolgálja.
Fu Hsi – a mitikus kínai őscsászárnak, avagy kultúrahozó istenségnek /!/ a legenda szerint furcsa élményben volt része: látta, amint a Hoangho – a sárga folyó habjaiból – egy „sárkányló” emelkedik ki, melynek hátán rajzolatok, jelzések voltak. Ezen rajzok egymás utánja, az úgynevezett „Ho-Tu-térkép” alapját képezi az I. Gingnek az „átváltozások könyvének”. /2/
Ez a térkép – amit sokszor rajzoltak le és amelyet talán manipuláltak is, - egy olyan elrendezést mutat /ábrázol/, ahol a pontok két fajtája szerepel. Jelentősége a mintának csak annak elolvasásával, illetve értelmezésével lett, ami aztán a manapság használt I. Ging formájához vezetett. A Sinológia, ezt a megállapítást 2000 év előttire teszi. /3/ Itt sincs másról szó, mint nyolc rajzkombinációról, melynek mindegyike három egyedüli komponensből áll, ezek a trigrammok. Ezeket két különböző szimbólum megkettőzéséből vezettek le, mindegy, hogy A és B-ről, Yin és Yangról, vagy egyről és nulláról /mint a binar számrendszerében/ beszélünk. A trigrammok egyszerűen keletkeznek, úgy, hogy az utolsó megkettőzés komponenseit összeadjuk.
Mindezt még megtehetjük anélkül, hogy összeráncolnánk a homlokunkat. A történet akkor kezd komplexebbé válni, amikor egy másik legendás őscsászár, Yu – a monda szerint – egy teknőcöt látott a monda szerint a Lu-folyóból felmerülni, melynek páncélzatán hasonló pont kombinációt látott, mint a Ho-Tu-térképen. /4/ Ezek a jelek „Lo-Shu-térkép néven ismeretesek.
Olyan elrendezésről van szó, mely állítólag a Ho-Tu térkép továbbfejlődését ábrázolná. A Lo-Shu térképet úgy magyarázták, hogy az eredeti trigammoknak mindenkor meg kell kettőződniük. Ha nehezen is lehet megvalósítani utólag ezt a jelentést, egyedül az eredménye ennek a „szellemi tornagyakorlatnak” marad fontos. Mert: ha minden lehetséges kombinációt felrajzolunk, olyan mezőt kapunk, melyen 64 kombináció van – a hexagrammok. Ez olyan komplexum, melynek matematikai logikája egy kódra emlékeztet.
Valójában ezt a tény már a nagy német matematikus, Leibnitz is felismerte. A 64 rajzkombinációnak a logikája – mely csak két különböző rajzból /egyenes és szaggatott vonal/ indul ki, nem egyéb, mint a számunkra ismeretes binár logika, ahol az egész számrendszer csupán nullán és egyen alapszik. /5/
Yu császár – a monda szerint az első uralkodó a „nagy dagály után” – lehetett az első, aki ennek a változó vonalkombinációnak a megtévesztő egymásutánjában – titkos üzenetet vélt felfedezni. S még a mai napig is az I. Ginget jóslatként alkalmazzák, s az egyes jeleknek minőségét, szint tulajdonítanak. Tűz, mennydörgés, tenger, bíbor és ég – ezek azok, melyeknek mindenféle változata a kulcsát jelentené a múltnak és jövőnek. Az I. Ging szinte vonzza, hogy hihetetlen nonszent halmozzanak össze.
Vitathatatlan azonban, s ehhez kellene orientálódni -, miszerint a lehetséges kombináció matematikai szisztémájában úgynevezett „determinisztikus” káosz található. Hogy egyszerűbben mondjuk: olyan nyilvánvaló rendetlenség, káosz, amely azonban célirányos, mely matematikai formulákat, struktúrákat képez, melyeket első pillantásra nem lehet leolvasni. vagy, hogy még világosabban mondjuk: a szimbólum és számsalátában található a REND! A rend mindig információt, elmondást, üzenetet jelent. Akkor mégis jóslatról lenne szó? Titkos jelekről? Vagy talán inkább mégis természeti törvényeket dokumentáltak itt? A fizikából, kémiából, biológiából és evolúcióból származó kódolt felismeréseket találnánk meg?
Akár boszorkányos véletlen, akár nem: Az I. Ging logikáját a modern molekulár-biológiában, illetve annak megfelelőjét – megtaláljuk benne.
Ma már többé-kevésbé mindenki tudja, hogy az élet alapköve a DNS-óriásmolekula /Desoxyribonukleinsav/. Minden élőlénynek van a belsejében, celláiban ilyen molekulája; ezek az elektronikus mikroszkópban úgy néznek ki, mint egy összepödört kötélhágcsó.
A biokémia ennek a molekulának két építőelemét határozta meg: Az úgynevezett pyramidát és a purinát. Ezen csoportok mindegyike újra két típusra oszlik, ezeket bázis-nukleotid molekulának nevezzük. Ezeket Thymennek /vagy uracil/ nevezzük, vagy Cylosinnak, Guaninnak és Adeninnak. /Van, hogy egyszerűen nem csak T-ről /vagy U-ról/ beszélünk, C. G. és A-ról. Tehát négy alapegységről van szó, melyek az életet meghatározták. A meglepő csak az, hogy mindenkor három ezekből a komponensekből – tetszés szerinti egymásutánban – úgynevezett tripletekbe, vagy Codonokba találkozik, s így aztán ezekből a hármas csomagokból láncot alkotnak. Hogy melyik fajta „csomagocska” követi a másikat, ez minden élőlény genetikus programjának az információja.
Tehát ugyanolyan alapmintával találkozunk, mint az I. Gingnél. A két alapmintának – négy alcsoportba történő feltördelését.
Az I. Gingnek megfelelően, a következő megkettőzésénél /ágazásánál, növésnél?/ - hármas csomagocskák, codonok, trigrammok képződnek. Ez csak a genetikus kódnál nem jelent elméleti játékot – az óriás-molekulák mereven követik ezt a szabályt. Miért is ne képeznének négyes csomagocskákat, vagy más kombinációkat?
Vajon létezik-e az I. Ging hexagrammjaihoz is analógia?
Ez az egyek kódok megkettőzésének felelne meg, amelyeknek valahogyan egymással reagálniuk kellene. S valóban ez történik. A híres DNS-spirál ugyanis – jó oknál fogva – dupla kötél. Minden cellaosztódásnál a fél részek leválnak és szétváltan komplementálják magukat. Csak így biztosítható az élet továbbvitele és az evolúció. A szétválás előtt a molekulaláncok egymás között is össze vannak kötve. Ezt legjobban egy, spirálalakúan összefont kötélhágcsó eleveníti meg. csakhogy a „lépcsőfokok” itt sokkal többen vannak és a T, C, G és A – már ismert molekulaláncokból állnak, melyek ismert módon arra esküdtek össze, hogy a DNS főkötelében – hármas csomagolásban jelenjenek meg. A kötések egyes részletei igen komplexek, de alapvetően meg lehet állapítani, hogy ezen reakció által nem kontrollálhatatlan káosz lép fel, hanem forma gazdaság: azaz biológiai, ahogy mi ismerjük /6/.
Ezen „dupla-codonok” csoportjai aminosavakat vagy alapmolekulákat is képeznek, melyek különleges feladatokkal vannak ellátva /így: start-és stop-parancsok bio-kémiai reakciónál/. A spekulációk óriási mezeje tárul fel /7/. Matematikai eszköze lehet talán az I. Ging – a modern biokémiának?
Még csodálatraméltóbb lesz a dolog, ha összehasonlítást végzünk az ősképek /a térképek/ és a bázisnukleotidák molekuláris struktúrája között. Nagy adag előítélet mentesség kell ugyan hozzá, azonban Katya Walter, a szellemi tudományok szakértője – szembetűnő egybeesésekre /összhangra/ talált.
Először is az tűnik fel, hogy a pontok mennyisége és az atomok mennyisége /mindenkor 55/ identikus. Mivelhogy a természetben a T és A bázisok, illetve a C és G egymással párt képeznek, /a DNS-kötélhágcsó fokain/ meg lehet próbálni, hogy itt a Ho-Tu-térkép molekula struktúráinak különböző oldalait hozzárendezzük. A sötét és világos pontok akkor az úgynevezett gyűrűatomoknak, illetve „elágazó atomoknak” felelnek meg – s ez is egybeesést jelent. A fantáziának nem lehet határt szabni.
Amint tudjuk, éppen az antik világ filozófusai tudták, azaz ők természettudományi eszközök nélkül is döbbenetes meglátásokhoz jutottak.
Másrészt viszont érdemes, hogy az ideák eredete iránt érdeklődjünk:
Nem csak a régi Kínában írtak istenekről és mitikus uralkodókról, akik az embernek „mágikus” tudást adtak. Ismert példa erre a Dogon-törzs Málin, /Mali sziget/, és azok tudása a Siryus csillagrendszerről. Gyakran „Sárkányló”, vagy úgynevezett mondai „teknőcök” és egyéb alakzatokban érkeztek hírvivők.
Manapság – vallásos kulturköltségként – reális, természettudományos információkat „feltörendő diókat” hagytak ránk – későbbi generációk számára. Ha egyszer majd feltörtük, akkor a modern tudomány fényt meríthetne a régi világra és az akkori „istenek” való természetére. Civilizációnk csak néhány évtizede rendelkezik a biokémián belül a helyes „diótörővel”. Az ez irányú további interpretációk meg fogják mutatni, hogy az I. Ging valóban kincsesháza-e a tudományos információknak?
Ha igen, akkor ez azt jelentené, hogy: Szerzői jog = a földönkívüliek magas fokú kultúrája.
1908. június 30-ának napsugaras reggelén ismeretlen eredetű ragyogó űrbéli test repült el Közép-Szibéria felett, mely leginkább észak-nyugati irányban mozgott. Az űrtestet a régió sok településében meglátták, mozgását mennydörgéshez hasonló hangok kísérték. Bár ez a régió csak gyéren lakott, a szemtanúk vallomásainak rendszeres összegyűjtése eléggé későn kezdődött /az 1920-as években/, napjainkban mégis vagy 500 írott beszámolónk van, melyek több vagy kevesebb részletességgel írják le a repülő objektumot. Alakját leginkább kereknek, szférikusnak vagy cilindrikusnak írják le; színét pirosnak, sárgának, vagy fehérnek. Nem volt füstös sávja, mely oly tipikus a vas-meteoritokra nézve; viszont sok tanú szerint az űrtest mögött színjátszó szalagok látszottak, mint egy szivárvány.
Éppen úgy, mint az Ószövetségbeli Ezékiel próféta, Hildegárd von Bingen szintén különös objektumokról, az égből jövő fényekről és a különleges hatású lényekről számol be. Itt lehetőség nyílik akár antik leírásokra, akár modern ufó-beszámolókra hivatkozni. Azt azonban, hogy Hildegárd feljegyzett víziói – hasonlóan Ezékiel űrhajójának J.F. Blumrich áltat történt rekonstrukciójához – egy pontos szerkezeti rajzhoz szolgáltassanak okot, ezt – találékony mérnökök munkájára kell rábízzuk.
A Biblia egyik legismertebb vízió leírása Ezékiel prófétáé /1/. A szöveg alapján – J.F. Blumrich NASA-mérnök 1973-ban – úgy rajzbenileg, mint számtanilag – egy lehetségesen földönkívüli űrhajónak a rekonstrukcióját létesítette /2/. Tekintve, hogy ezen tények az ilyen tekintetben érdekelt olvasók számára ismeretesek, most – helyszűke miatt nem foglalkozom vele.
Ezékiel írásánál kevésbé ismeretes, de ami részleti gazdagságát illeti, ugyanolyan izgalmas az a könyv /3/, amely Hildegárd von Bingen, középkori szerzetesnőre vonatkozik. Olyan szövegrészek vannak benne, - Ezékiel vízióihoz hasonlóan - , melyek olvasó tudatában különös technikailag hatást gyakoroló alakzat megformálásokat képeznek – és ezek – véleményem szerint – ufó-megjelenésekhez hasonlíthatók.
Úgy, mint az ószövetségbeli prófétának, Hildegárdnak is voltak elhivatottsági víziói. Így ír: /3/ „Jézus Krisztusnak, az Isten fiának emberré válása után 1141. évben történt, amikor én 42 éves és 7 hónapos voltam. Az égből villámszerűen tüzes fény szállt le. Átjárta az agyamat, szívemet és egész mellkasomat mintegy láng tűzzé tette, nem égett el, de forró volt, mint ahogyan a nap melegíti azon tárgyat, melyre sugarai esnek.”
Ez hirtelen megvilágítottság folytán Hildegárd „meg tudta érteni a Zsoltárok szövetségét, az evangéliumokat, az Ó-és Újszövetség Biblia többi könyvét.” Elhivatottsága után Hildegárdnak sok víziója volt, egymástól egészen eltérőek. Művében, a SCIVIA-ban /TUDD MEG AZ UTAKAT/ első víziójában például a következőket írta: /3/ - … valamit láttam, mint egy nagy vas-színű hegy. Rajta egy fényes alak trónolt, akkora fényben, hogy a gyönyörűség a szemem vakította. Mindkét oldalán árnyék látszott, mintha rendkívül széles és hosszú szárny lett volna. Az alakzat előtt a hegy lábánál, valami állt…. mely csupa szemből állt. Annyi volt a szem, hogy nem tudtam emberi alakot kivenni. Előtte egy másik, gyermeki alakot láttam, színtelen ruhában, de fehér cipőben. Fejére oly vakító fény esett a trónon ülő alakzattól, hogy arcára nem mertem tekinteni. A helyen trónoló alakzattól permetező fényeső eredt, s ez kedves fénnyel ölelte át a másik alakzatot. Benn a hegyben, sok kicsiny ablakot láttam, benne részben sápadt, részben fehér emberi fejek jelentek meg.”
Eltekintve attól, hogy állítólag a modern ufó-utasoknál is hosszú ruhákat és overálokát láttak, - ebben a szövegben, Ezékielnek a Keber-folyómenti víziójával való hasonlatosság a feltűnő. A próféta ezeket írta: /Ez. 1,26/ /1/: … A szilárd lemez felett, a fele felett, valami zefírhez hasonló dolog volt; valami, ami egy trónhoz hasonlított; s ezen a trónszerű dolgon fent, egy alak ült, emberhez hasonló.” Ezen szövegrészben jelentős még: … a vas-színű hegy. melynek ablakai voltak, s azok mögött – részben sápadt, részben fehér emberi fejek.”
Egy további vízióban Hildegárd a következőt látta: … /3/ … rendkívül széles és magas, vas-színű sziklahegy /lapidem unum totum integrum/, s felett egy fényesen fehér felhő. Rajta egy kerek királyi trón. Rajta élőlény trónolt, mely csodálatos szépséggel fénylett. Oly mértékben sugárzott, hogy nem tudtam pontosan odanézni… és a trónon ülő fényes alakzattól – nagy, arany fénysugár indult ki, mintegy hajnali pír; átmérőjét fel sem tudtam becsülni. Keletről – Északon keresztül Nyugatra keringett, aztán tovább Délnek, - majd újra visszatért Keletre, a trónon ülőhöz; s egyáltalán nem volt vége. S ennek a körnek akkora távolsága volt a Földtől, hogy nem tudtam felmérni; s egészen félelmet keltő fényességet árasztott maga körül.”
És újra itt a párhuzam Ezékiel leírásához, - ami a „fénykört” illeti.
Így ír: /1, 27-28/ /1/: … aztán láttam valamit, mintegy vakító fényes fémet, olyan volt, mint a tűz, s egy fénykör szegélyezte; úgy hatott, mintha derekától felfelé irányulna; lefelé pedig, mintha tüzet láttam volna. Így körös-körül fény vette körül. Olyan volt, mint esős napokon a szivárvány fenn az égen. Minden csupa fény… Látványa, mint az Úr dicsősége… Mikor ezt láttam, arcomra borultam és hangos beszédet hallottam…”
Mindketten – Ezékiel és Hildegárd – a trónoló alakzat fényességét természeti képekhez hasonlítják. Ezékielnél „szivárványról” van szó, Hildegárdnál „hajnalpírról”. Vajon fizikai, égi tükröződésekről van-e szó, egy fényből való fényes repülő objektumról? Mint ahogyan ezt Blumrich Ezékiel űrhajó rajzánál feltételezi /2/ ? Vagy pedig ezen jelenségeket – úgy, mint Hildegárd – az isteni tanácsok hajnalpírjának – tartsuk? /Bárhogyan is légyen, nem ismerhetjük a Mindenható tekervényes útjait, amivel talán valamire fel akarja hívni a figyelmünket – fordítói megjegyzés/.
De bárhogy is van: Hildegárd vízióiban újra és újra találkozunk különös objektumokkal; itt most teljes részletességgel közöljük SCIVIAS-ból való sorait: /3/
„Azután hatalmas, sötét alakzatot láttam /instrumentum/, olyan volt, mint egy tojás, fent hegyben végződő, közepén szélesebb, lent újra elszűkült, a külső réteg körös-körül világító tűzből állt, alatta volt valami, mint egy sötét bőr. S ebben a tűzben egy pirosan csillogó tűzgolyó /tűzlabda/ látszott, akkora, hogy az egész alakzatot megvilágította. Felette a magasban három fáklya volt elhelyezve, az ezekben égő tűz tartotta a labdát, hogy le ne essék. S a labda időnként felszállt, s a lángoló tűz csapott feléje, úgy hogy a lángok messzire kicsaptak; időnként lebukott, s nagy hideg csapott feléje, úgy hogy gyorsan visszahozta a lángjait. S abból a tűzből, mely az alakzatot körül vette, erős szél is felszállt, s az alatta lévő bőrből megint egy másik szél kerekedett, s minden irányban szétterjedt. Bent a bőrben pedig egy sötét tűz égett, s ez oly szörnyű volt, hogy oda se tudtam nézni. Az egész bőrt mennydörgés, vihar, jégeső verte végig, éles nagy és kicsi kövekkel. Mikor ez elkezdődött, teljesen feltámadt az ítéletidő, a tűz, szelek, villámok előzték meg a mennydörgést. Mert az első mennydörgést meg se érezte a tűz.
A bőr alatt azonban tiszta volt a levegő, s ez alatt már nem volt bőr. Megpillantottam azonban benne egy nagyobb, fehéren tündöklő tűzgolyót, felette jól láthatóan két fáklya helyeződött el a magasban, tartották a golyót, nehogy futó /keringő/ pályáján túlhaladjon. S ebben a levegőben mindenhol sok, világos golyó volt. Időnként a fehér tűzgolyó fényességéből valamit leadott a többi golyónak. Azután visszatért az említett, vöröses tűzgolyó alá, újra meggyújtotta rajta lángjait, majd megint csak a golyókra fújta. De a levegőben is felkelt a szél, s az egész említett alakzatra kiterjedt. Ez alatt a levegő alatt párás gőzréteget láttam, alatta pedig egy fehér bőrt, mely sokfelé kiterjedt és nedvességet árasztott az egész alakzatra. Néha hirtelen összehúzódott és kellemesen enyhe esőt hullatott alá. De ebből is szél és vihar kerekedett és átsuhant az alakzaton.
És ezen elemek kellős közepén hatalmas homokgolyó volt. Az elemek annyira átkarolták, hogy egyik oldalra sem tudott leesni. De mikor néha az elemek széllel találkoztak, az összeütközés révén a golyó is mozgásba jött.
Észak és Kelet között olyasmit láttam, mint egy óriási hegy, északi oldalán sötét volt, keleti oldalán világos, de olyan volt, hogy sem a sötétség nem tudta elverni a fényt, sem pedig a fény sötétségét.”
Az, hogy a középkori szerzetesnő által leírt titokzatos jelenségekből levezethetők-e műszaki tényezők, nem világos előttünk. Ez esetleg mérnököket foglalkoztathatna.
Mégis – minden meg nem egyezés ellenére – Hildegárd titokzatos szövegei – vonatkozzék ez a párhuzam akár az ufó-jelenségekre, akár az antik leírásokra – az interpretáció vonatkozásában nem tagadható le semmi; például az égből leáradó fényesség: ilyesfajta fényjelenségek vallásilag és filozófiailag magyarázhatók, s az emberiség történelmében elterjedtek, többek között történetesen az UFOK esetében, a következő két példa világosan rá mutat erre a jelenségre.
X/ Joseph Smith /Az utolsó napok szentjeinek Jézus Krisztus templomának egyháza/ alapítója úgy kapta meg elhivatottságát, hogy egy angyal jelent meg vakító fényességében /4/
X/ Jacques Vallée, ufó-kutató könyvében /5/ egy Helén nevű asszony esetét írja le. Az asszony autón utazott együtt egy zenei csoporttal Kaliforniában, Lompoc-ból Los Angelesbe. Hirtelen, a dombok mögött, egy egyre közelebb érő fehér fényt észlelt. „Fehér volt, és csodálatos csillogást árasztott. Úgy vélem, mintha ablakokra is emlékeznék, de ebben nem vagyok bizonyos.”
Hildegárd azt írja, hogy az észlelt fényesség nem hatott rá égetően. Ehhez is találunk párhuzamot:
X/XX A fatima-i Napcsodánál – melyet számtalan Mária-jelenés előzött meg – az állítólagos diszkosz alakú napnak a fénye megszárította a számos tanúnak ruháit, anélkül, hogy megégette volna. Azok az olvasók, akik jól ismerik a fatimai történetet, tudják, miszerint az embereknek a Madonna egy, az emberiség számára jelentős üzenetet adott át. /6/.
Korai asztronauták és ufó-kutatók számára Hildegárd szövegeiben különösen azon részek lehetnek érdekkel, mint pl.: … olyan alakzatok, amelyeik csupa szemből álltak, valamint … a tojás-formájú alakzat, műszakilag érdekkel bíró jelzőkkel. Azok az emberek, kiket UFOK raboltak el, újra és újra hangsúlyozzák, hogy milyen nagy szemük és milyen, mindenen áthatoló tekintetük van a Földönkívülieknek. Úgy tűnik, hogy ezek az IDEGENEK mindent tudnak áldozataikról, hogy megróják őket azért, amiért olyan rosszul bánnak saját, hazai bolygójukkal. /7/.
Hildegárd is ugyanúgy magyarázza látomásait: Istenek mindent átható tekintetével, mellyel az ember jó és igazságos szándékát ismeri, és késéles tekintetével elűzi azt, hogy az ember oly könnyen „elfelejti” az Ő igazságosságát … /Ki tudja, milyen úton-módon – talán Földönkívüliekkel – mondd el valamit a Teremtő, hiszen ez a Földbolygó már szinte semmire, senkire sem hallgat – fordítói megjegyzés/
Tojás alakú objektumokról szóló leírást éppen úgy megtalálunk a modern ufó-irodalomban, mint ahogyan a régi, antik beszámolókban:
X/ An. Villas-Boas, egyik, talán legautentikusabbufó-tanú pl. egy tojás alakú objektumot látott szántóföldjén leszállni. /5/
X/ Ulrich Dobatka /8/ így ír történelmi beszámolókban:
…Sok mitológiai rendszerben tér újra vissza a „repülő tojás”, egy, első pillanatra csodálatosképpen ható motívum, avagy tojásformájú alakzatok jelennek meg az égen, vagy a levegőben, itt aztán gyakorta arról is szó esik, miszerint ezekből a „járművekből” emberszerű lények szálltak ki …”
Érdekesség még, hogy a középkori alkimisták szimbolikus beszéde szerint: a tűz melege által kikeltett tojásban benne rejlik a „bölcsek köve” /9/ Ez azt mutatja, hogy Hildegárd víziói leírásánál saját korának, alkimistáinak bölcsességétől inspirálódott. Az ufó-látomások éppen olyan gazdagok ezekben a részben tudat alatti, vallásos kép szimbolikában, mint a régi misztikusoké. Az ufó-jelenség ezen rejtélyes aspektusára elsőként a svájci pszichiáter, C.G. Jung /10/ figyelmeztetett, ő az UFOK formáját többek között a lelki egység kör alakú szimbólumaival hasonlítja össze, ahogyan ezt a buddhisták teszik. Hildegárd is kör alakú – általa keréknek nevezett – alakzatot lát vízióiban /11/. J. Fieabag legutóbbi könyvében /12/ugyancsak rá utal azokra az összefüggésekre, amelyek a mély pszichológiai és az elrablási jelenségek között fenn állnak.
Vajon csupán véletlen-e, hogy az ufó-jelenségek – akár vizuális képek a legkülönbözőbb formákban manifesztálódnak? /Kerék, golyó, szivar, szelet, stb./ Vajon mi hajtja a jelenséget arra, hogy külsejét állandóan változtassa?
Ebben az összefüggésben Dr. J. Fiebag /13/ mimikri-hipotézisnek nevezett elmélete abból indul ki, miszerint egy, nálunk felettébb álló földönkívüli intelligencia talán képes arra, hogy – műszaki szempontból – a mindenkori korszakhoz alkalmazkodjék. Ez az intelligencia aztán, számunkra ismeretes, műszaki részletekkel álcázná magát /mint például az állatvilágban a kaméleon/, miközben valóságos technológiája számunkra érthetetlen maradna, illetve valamilyen mágiának tűnne. Ezért valószínű, hogy a középkori, vagy biblikus szentek és próféták víziói nem csak pszichés vetüléken alapszanak, hanem valóságos történések – a mindenkori korhoz alkalmazva - . Hildegárd vagy Bingen oly félelmetes részletességgel írja le vízióit, hogy az olvasó szinte úgy érzi, ő is ott van. Ez igazolni látszik azt a gyanút, miszerint valóságos történésekről van szó egy ismeretlen intelligencia részéről, ezek a felettünk álló, ismeretlen lények /kiknek létezése nem zárja ki vallásos hitünket – fordító megjegyzése/ a földi ember gazdag, tudat alatti, részben vallásos képeiből merít ily módon tehát mind pszichés képekkel, mind pedig valós, de rejtett valósággal van dolgunk.
Régen a földi ember isteneket, repülő pajzsokat, léghajókat látott és egyéb különös furcsa dolgokat az égen, manapság pedig – ez a különös párhuzam science-fiction képzeleteihez – gigantikus űrhajókat lát.
Tehát: a Felsőbb Hatalom játszik a képzeletünkkel. Vajon mikor mutatkoznak meg számunkra ezek a Felsőbbrendű lények? Erre a kérdésre azonban – egyelőre – nincsen felelet.
Amennyiben homályos történelem előtti időkben földönkívüli intelligenciák a Földre leszálltak, fel kellene tételezzük, hogy mindenhol egyforma, vagy legalább is nagyon hasonló művekkel jelentek meg. Ezen járművek leírása azonban mindenkor a megfigyelők – akár vallási, időpont /korszak/ szerinti, és szoció-kultúrális – háttere révén – később még az írók, fordítók és kiadók is ide számítanak – egészen specifikus formát öltöttek. Ennek ellenére egy ilyen parallelbe-állítás lehetségesnek tűnik: pl.: a bibliai próféta, Ezechiel által leírt űrhajó, a „Nommo” – jármű, mely a Dogoké volt, valamint az egyiptomiak „Ben-Ben” járművének összehasonlítása.
Egyike azon témáknak, mely a Pre-asztromautika területén régóta igen magas értékhelyet foglal el, s újra meg újra rávilágítanak, az J.F. Blumrich, NASA-mérnök által /1/ rekonstruált „adagoló” /oda szállító/ űrhajó /1. kép/. Blumrich a méreteket és az adatokat Ezechiel bibliai próféta szövegéből vezette le; ezeket a próféta elsősorban könyvének első fejezetében adja. A per-asztronautika másik „tartó pillére” a Mali-i dogonok hagyománya.
R. Temple /2/ felkutatta ezen bennszülött afrikaiaknak szinte hihetetlen asztronómiai tudását; ők már hosszú idővel előbb ismerték a Sirius-rendszer részleteit, habár ezeket csak a modern távcsövekkel lehetett felfedezni.
Számomra mindig akkor válik figyelemreméltónak a dolog, amikor két ilyen felfedezés egymást kölcsönösen kiegészíti és ezáltal egymást támogatják. Ez sikerült például J. Blumrich űrhajó rekonstrukciója és H.H. Beier Ezechiel-Templom-analízise /3/ tekintetében. De a Sirius-rejtély vizsgálata is megérdemel további megtekintést. Ugyanis – sok más érdekes aspektus mellett /4,5/ - paralleli tásokat ismerhetünk fel Blumrichnak az Ezechiel-beszámolókkal kapcsolatos technikai interpretációjával.
A dogonok hagyománya szerint – tudásukat a Siriusbeli amphibikus űrhajózóknak köszönhetik. ezek a "Nommo”-nak nevezett lények valamikor állítólag egy „bárkával” értek a földre.
Amikor a dogonok megpróbálják a bárka landolásának zaját leírni, azt mondják, hogy a Nommo „SZÓ” a leszálláskor a négy égtáj felé szóródott szét. Úgy hallatszott, mint a visszhangja annak a négy nagy kőtömbnek, melyek a Debo-tó kicsinyke barlangjában van, melybe a gyerekek bizonyos ritmus szerint köveket dobálnak.
Hogyan néz kis Ezechielnél – a hasonlítható leírás? Az 1,24-ben ezeket írja: „Hallottam szárnyaik verdesését. Úgy hallatszott, mint sok víz zúgása, mint a legmagasabb mennydörgés hangja; amikor mozgásba jöttek, olyan volt, mint egy hadsereg tábor zaja.”
A „sok víz zúgása” Ezechelnél, de a kavics és kő csikorgása is, ahogy ezt a dogonok leírják, igen képletesen ábrázolják azt a zaj kulisszát, melyet forgó rotorlapok okoznak. Blumrich az Ezechiel-leírást pontosan ezen módon interpretálta. Az „égzengésről” pedig – az Úr eljövetelénél, - pl. Mózes 2. Könyve is ír.:
„A harmadik napon, mikor reggel lett, mennydörgött és villámok cikáztak; súlyos felhők vonultak a hegy fölött, és rendkívül erős harsona hang hallatszott. Mózes az Isten felé vezette népét, ki a táborból. Felálltak a hegy lábánál. A Sinai hegyet egészen ellepte a füst, mert az Úr tűzben jött el hozzá. Úgy szállt fel a füst, mint egy olvasztó kemencéből. Az egész hegy erősen remegett. A harsonák hangja egyre erősebb lett. Mózes beszélt, Isten pedig válaszolt, mennydörgés közben. Az Úr eljött a Sinai hegyre, mégpedig annak csúcsára. Felhívta Mózest a csúcsra és Mózes felment.
Az idegenek érkezése itt – úgy, mint Ezechielnél és a dogonoknál – jelentős hangerővel történt. Az indító aggregátok lármája „mennydörgésként” ütődött a sziklákra. Feltűnik itt, hogy a dogonok pontos különbséget tesznek Nommo égbeli, intersztelláris űrhajója és a „bárka” között. Csak a bárka száll le a Földre, s ezért érdemli meg a figyelmet és a mienket is.
Blumrich odahozó kis űrhajójának rekonstrukciója néhány különösségben mutatkozik meg:
Az első leszállási fázis a földorbitból az atmoszféra mélyebb rétegeibe – ez a nukleárisan meghajtott rakétamotorok dolga.
Az utolsó, alsó részének a leszállási manővernek, - kicsapható rotor egységeket vetnek be.
Az odahozó űrhajónak négy ilyen rotorja és négy kereke van. Ezek részükről különlegességeket jelentenek, mivelhogy „minden oldalra” tudnak menni.
Amikor összehasonlítjuk Ezechiel leírását és az abból eredményezett űrhajót, - a Nommo-i dogonok hagyományaival – tekintetbe kell venni, hogy a dogonoknál az a kifejezés, hogy „Nommo” gyűjtőfogalmat jelent. „Nommót” ennél részben személyesítik, részben azonban magával a „bárkával” azonosítják. Ezt a modern calgo-kultokból is ismerjük, ahol például a repülőgépeket időnként az „Istenek járműveinek”, vagy mint „élő istenlényeket”, vagy előfordul, hogy a repülőgépek egy részének is tekintik.
A „bárka-landolás” benyomását a következő leírás teszi képletessé: „A bárka a róka száraz talaján szállt le, sok port kavart, s ezt az általa okozott forgószél felkapta.” A 2. kép dogonok rajzi próbálkozását mutatja, hogy bemutassa a landoló „bárka” ezen forgószelét. A dogok így mutatják be: „A földre zuhanás lökésének ereje feldörzsölte a talajt… átcsúszott a talajon…” Ezechiel is ír egy „szélviharról, mely északról fújt, és hatalmas felhőt és lobogó tüzet hozott…”
Nommóról – illetve valószínűleg a „bárkáról” ezt mondják: „olyan, mint egy láng, mely kialudt, mihelyt földet érintett.” Azt mondják: „A Nommo olyan piros volt, mint a tűz…, s mikor landolt, fehér lett.” Ez arra utalhatna, miszerint a kúp alakú fő repülőtest alsó, vörösen izzó része – a földet érés után lehűlt, s így újra „fehér” lett, azaz eredeti színét visszanyerte.
Ezen túlmenő leg a dogonok ezzel kapcsolatban a „spriccelő vér” fogalmát használják. Ezzel talán a hajtó motorok kilövését jelzik. „Amikor a bárka leszállt, súlya „a vérét” az égbe lőtte fel.”
Ezechiel űrhajójának is a kerekei indirekt említésbe találnak a dogonoknál. Miután a „bárka” földre szállt, valami – ami a hagyomány által „ló”-ként lesz említve /leírva, vagy valamilyen „négylábúként”/ kötelekkel egy gödörbe húzta. A történésnek ez a része a bárkából kocsit csinált, melyet négy láb húzott.” E szerint a landoló járművek kereke is kellett legyen, különben nem jellemezték volna „kocsiként”.
Ezen kívül a dogonok a bárka formáját is leírják a földre szálláskor. Egymástól eltérő rajzi motívumaik különösen a „bárka leszállását” mutatják be. Az alászállás mintegy rombusz alakban íródik le, a landolás pedig derékszögi négyszögként. Talán ezért mondják a dogonok: „Amikor a bárka alászállt – négy sarka /szöge volt/, - amikor már lent volt, akkor négy oldala volt.”
Lehetséges, hogy ez olyan leírás, mely Ezechielnek a rotorokra vonatkozó megfigyelését fedi; szerinte a rotorok a leszállás közben forogtak és ennek befejeztével leszálltak /mozdulatlanok voltak/. Értelemszerűen egy leszállási járműnek – ahogy azt Blumrich rekonstruálta -, négy helikopter egysége volt, mindegyiknek négy rotor lapja. Ha a motorok égnek /futna/, természetesen nem láthatóak az egyes oldalak /rotor lapok/; csak rotor leállásnál ismerjük meg ezt.
Érdekes még a következő két dolognak a szembe állítása:
Blumrich rekonstrukciója a fő repülőtest külső kialakítását tekintve – a dogonok rajzaival szemben – itt figyelembe kell venni azt, hogy a dogonok hagyománya szerint Nommo, mint értelemmel megáldott állat, időnként technikai eszközeivel, itt például leszálló kompjával, - olvad össze /úgy, mint ahogyan hasonló módon Ezechiel helikopter egységei is – „élő állatokként” lesznek jelölve. Egyértelmű
és jellegzetes Nommora nézve – az ék alakú alsó építmény, és a kupola formájú felső rész. Mint „halszerű lény” uszonyokat mutat ugyan, de jellegzetes módon ez négy /!/ oldal uszony. Még a felső /?/ kupola is jelezve van, melyet Blumrich – Ezechiel interpretációjában pilótafülkének jelöl /3. kép/.
Van azonban az ókornak még egy olyan tárgya, mely paralleli tást mutat fel a Nommoval, illetve az Ezechiel űrhajóval. S ez az egyiptomiak Ben-Ben köve. Egyiptom ebben az összefüggésben azért is nagyon érdekes, mert R. Temple a dogonok Sirius-hagyományainak szoros kapcsolatát – az egyiptomiakéval – igazolta /bebizonyította/. P. Fiebag részletesen beszámolt a Ben-Ben kőről. /6/
E szerint összeköttetésben áll az Obeliszk-szimbolikával, mely viszont rakéta, vagy űrhajó ábrázolásokra látszik visszamenni. Zecharia Stichin ezt írja /7/: Az egyiptomiak szerint a Ben-Ben kő szilárd tárgy volt, mely az égből a földre jött le. Ez volt az „égi kamra”, melyben a nagy Re- Isten a földre szállt.
Első pillantásra a Ben-Ben piramishoz hasonlít, de ha jobban odanézünk valójában kónuszt /kúpot/ ábrázol. Egy piramis ugyanis sarkos, nem pedig kerek. A Ben-Ben alsó, lekerekített oldalai is figyelemre méltóak. Érdekes módon mind a Siriust, mind a Ben- Bent a hieroglifa-írásban háromszögként /vagy a piramis egyik oldalaként/ ábrázolják.
Azonban Nommo közvetítőként szerepel a Sirius és a Föld között. A Föld szimbóluma az egyiptomi hieroglifa-írásban szintén egy háromszög; Csak – ellentétben a Ben-Ben-nel – a fején áll. Temple azonban biztosított minket arról, hogy az egyiptomi templomi papok „a hieroglifák urai” nagyon szerették a szójátékokat. Ilyen szójáték adódik, hogyha a Sirius /vagy a Ben-Ben írásjelét/ felborítjuk, s ily módon megkapjuk a „Föld” írásjelét. Ha tehát szimbolizálni akarjuk az Sirius-emberiség kultúrahozóit a Földdel, akkor elégséges a hieroglifa felborítása.
Egy a fejére állított Ben-Ben jel azonban az Ezechiel űrhajó fő repülő testére is emlékeztet. Különösen akkor válik ez nyilvánvalóvá, ha az írásjel helyett magát a Ben- Bent állítjuk fejre. /4. kép/
TILTOTT RÉGÉSZET: az extrém emberi antíkitás evidenciája és a régi asztronauta feltételezés
/Michael A. Cremo/
A régi asztronauta hipotézis védelmezői azt állítják, hogy a múlt földönkívüli kapcsolatai révén az emberi civilizációnak sok megjelenési formáját meg lehet magyarázni. Egyes kutatók ilyen kapcsolatokon keresztül magyarázzák az emberi nem eredetét. Általában ezek az állítások - elfogadván ugyan a standard evolúciós elméletet - hozzáadnak egy viszonylagosan kései földönkívüli beavatkozást - s ezzel megmagyarázzák anatómiailag a modern emberi lények létezését. Ebben az írásban nem az a célom, hogy megvitassam a különböző elméleteket az emberi eredet vonatkozásában, belevegyítve a földönkívüli beavatkozást. E helyett figyelmet akarok szentelni azoknak a spekulációknak, melyek szerint az ember származásánál tekintetbe kell venni annak aktuális fizikai bizonyítékát, mely az ember régmúltjára vezet vissza. Gondos kutatások azt mutatják, hogy ennek a bizonyítéknak a teljes sorozatát nem hozzák az irodalomban. Ha minden, érdekkel bíró bizonyítékot számításba veszünk, akkor nyilvánvalóvá válik, miszerint nem lehet az ember származásának földönkívüli elméletét csak úgy összekeverni a tudománynak, manapság elfogadott evolúciójával.
Azok, akik az evolúciós elméletet vallják, azt mondják, hogy az emberi nem vonala a mai csimpánzok őseitől kb. 5 millió évvel ezelőtt vált le. Ezek az első humanoidok, ill. emberhez hasonló lények - így az evolúciós elmélet - voltak az australopithecinek. A későbbiekben alakult szerintük a homox habilis, majd a homo erectus. Végül, vagy 100 000 évvel ezelőtt - megjelentek az analitikailag a mostani emberhez hasonló lények. A tudósok nagy része állítja, hogy a faktuális bizonyíték támogatja ezt a szempontot. AZONBAN - 1984-ben, kollégámnak, dr. Thomponsonnak /Bhaktivedanta Intézet/ kérésére - egy 8-éves kutatási folyamatot tettem közzé a régészet és antropológia történetével kapcsolatban, melynek döbbenetes eredménye volt. Ezek az eredmények a 900-oldalas"TILTOTT RÉGÉSZET" c. /!/ könyvben jelentek meg; a régészek és antropológusok részéről ez a kötet - sokkhullámok és kirohanási áradatok tömegét váltotta ki. Ezt a könyvet az óta rövidített, könnyebb megjelenésben - AZ EMBERI NEM REJTETT TÖRTÉNETE /2/ címmel jelentették meg. A könyv alapvető üzenete, ill. mondanivalója az, miszerint az emberi lények ezen a mi bolygónkon MÁR SOK SZÁZMILLIÓ ÉVVEL ezelőtt jelen voltak!!! W.J.Langbein, az Ancient Astronaut Society kollégája - A TILTOTT RÉGÉSZET egyik számában igen tetszetősen, közérthetően ír egy osztrák PÁRA nevű újság számára: "Hogyha az emberiség történetét mintegy nagy múzeumnak képzeljük el, mely ezzel kapcs. minden tudományt -tudást tartalmaz-, akkor azt fogjuk tapasztalni ill. látni, hogy ennek a múzeumnak egész sereg ajtaját zárva tartják. A tudósok elzárták előlünk azon tényeket, melyek az általánosan elfogadott képnek ellentmondanak. Azonban - M.A. Cremo és R.L. Thompson ezen ajtók közül sokat kinyitott s megengedte mind a tudósoknak, mind az embereknek, hogy benézzenek.
Tehát - milyen bizonyítékokat is találunk azokban a bizonyos elzárt szobákban az emberi történet múzeumában? ? ? Kezdjük el egy példával, mely tipikus a sok TILTOTT RÉGÉSZET c. könyv egyéb dokumentumai között. 1852-ben a SCIENTIGIC AMERICAN c. újságban intrikus cikk jelent meg egy fémvázáról, mely kemény sziklából került napvilágra és Boston közelében /Massachusettsben találtak. A váza leírása: kb.4,5 inch magas; a riport így szól: ennek az üst-félének a teste színes cink-félének látszik, vagy pedig valamilyen vegyes fém, benne tekintélyes mennyiségű ezüst; az alsó részén egy girland-alakú dísz, szintén ezüsttel kirakva. A vésés, berakás, díszítés nagyon ügyes kezű ember munkája. Ez a furcsa és ismeretlen üstféle kiesett a sziklakőből, tizenöt lábnyira a felszíntől. Ezt a "puding kőzetet11 /kavicsos kőzet/ a geológusok a Roxbury Konglomerátnak ismerik. Az Egyesült Államok Geológiai Felügyeletének becslése értelmében ez a szikla praecambrian korabeli, és több mint 600 millió éves. Tekintve, hogy ez a váza emberi kéz műve, ez igen különös. Jelenlegi becslések szerint akkor még nem volt emberi élet a Földön, csupán az óceánokban voltak egyszerű formái az életnek.
Mielőbb más példákba merülnék bele fenti témával kapcsolatban, engedjék megmagyaráznom, hogy miért is fogtam bele ebbe a kutatásba. Mint a Bakhvidenta Intézet tagja, mely egyik ága a Nemzetközi Krisna Társaság Tanulmányi ágának, mélyértékűen foglalkoztam India régi szanszkrit írásaival. Ezek között van a PURANAS,_más néven a TÖRTÉNETEK. Ezek beszámolókat tartalmaznak az emberi civilizációról, mégpedig arról az emberi kultúráról, mely ezen a bolygón már sok százmillió éve létezik. Ezen idő alatt - a hozzánk hasonló emberi lények együtt éltek majomszerű teremtmények intelligens fajtájával, olyanokkal, mint a Vanaras. Például az indiai epikus irodalom, a Ramayana több millió év előtti eseményekről szól; megtaláljuk benne az emberhez hasonló Ramachandra vezért, aki Vanarák seregét vezérelte. Ez azt bizonyítja, ill. feltételezi, miszerint a távoli múltban az ember sok majomszerű humanoid teremtménnyel élt együtt, DE NEM azoktól SZÁRMAZIK!!!
Továbbá tudnunk kell, hogy a "Puranic idő" - ciklikus, sokkal inkább, mint lineáris. Más szóval, visszatérő idő-motívumokat találunk benne. Ez az időkoncepció igen hasonló a klasszikus görög gondolkodókéhoz, Platóéhoz és Arisztotelészéhez. Arisztotelész például azt mondja, hogy az emberi divilizáció nagy létesítményeit /akár átvitt értelemben is/ valamikor régen, a múltban alkották - a ciklikus idő folyamán /4/.
Amint azt a Világ Régészeti Kongresszusán New Delhiben múlt decemberben benyújtott írásomban említettem, /5/ - a Puranic idő-modelltől két előrejelzést vehetünk át a régészetre vonatkozóan. Az első az, miszerint az emberi csontoknak és a kézművességnek meghökkentő vegyületét találhatjuk - egy része előrehaladott, másik része teljesen primitívnek tűnik; s mindez az évmilliók százaira nyúlik vissza. S valóban - ezt is találjuk. A második előrejelzés az a régészeti bizonyíték, miszerint az emberi lé-vak nyék, valamint a majomszerű lények együtt léteztek; ez a körülmény azt közli a tudósokkal, hogy az ő időre és evolúcióra vonatkozó lineáris progresszív koncepciójukat konformitásba hozzák; azaz, hogy egyszerű létformák korábban, komplexebbek pedig később voltak. S valóban - ezt is találjuk. A tudósok valóban szelektáltan elnyomták a kiütköző bizonyítékot az anatómiailag "modern" emberi lények rendkívülien régi létezésére vonatkozóan. Ez az elnyomás a tudomány szűrésének a processzusa révén ment végbe; a megfelelő, előre elhatározott feltevéseket meghagyták a tudósok vitájában;__ az ellentéteseket pedig egyszerűen nem vették figyelembe. Én nem akarok itt arról beszélni, hogy mi szerint kell egy normális eljárásnál a jó beszámolókat a rosszaktól szeparálni, s nem-részrehajló, ésszerű standardeget alkalmazni. E helyett arra akarok utalni, miszerint a dupla standard véleményekben, a bizonyítékokat nem-fair módon alkalmazták.
A régi asztronauta hipotézisnek a szószólói nagyon is jól tudják, hogyan működik ez a tudomány-filterező eljárás, amikor elnyomják azon bizonyítékokat, amelyek földönkívüli kapcsolatokról szólnak az emberi civilizációra vonatkozóan, így nem lepődhetünk meg azon, hogyha ugyanezt az eljárást látjuk fenti témában. Persze nem lehetünk derűlátóak, túlzott optimisták, amikor minden aggály nélkül elfogadjuk egyes szóvivők mondásait az ember eredetéről és a régmúlt időkkel kapcsolatban.
Az ember eredetének tanulmányozása tudományos szűrési eljárással szisztematikusan már vagy 150 éve tart. Lássunk néhány specifikus esetet, hogyan működik ez a tudomány-filtráció. Egy ilyen eset a tizenkilencedik századból származik, amikor a "régi ember" bizonyításának aktív elnyomása kezdődött. 1849-ben Kaliforniában aranyat találtak. A bányászok odarohantak, hogy kiássák. Kezdetben csupán az erekből mosták ki az aranyat, de később aztán elkezdtek a hegyoldalba bányákat ásni. Sok ilyen bányát nyitottak a Táblás Hegységben Tuolumne Countryban. Az itt talált leleteket sok száz lábnyi tömör bazalt fedi, megvédve azokat fentről jövő tárgyaktól. A sziklaágyhoz közeli, aranyat rejtő ásatások a geológusok szerint 33 - 55 millió évesek /6/. A bányászok emberi kézmű termékeket és emberi csontvázakat találtak ezen a szinten. Ilyeneket ugyancsak találtak magasabban fekvő szub bazaltásatásoknál, s ezek legalább 9 millió évesek. De nem csak a Táblás Hegységben találtak ilyenekre, hanem ezen régió sok más helyén is. Ezen kézműves termékek mellett találtak még vulkáni üveg dárdákat, kő-ágyúkat és mozsártörőket, mint pl. amilyeneket J. H.Neale fedezett fel 1500 lábnyira a Táblás Hegység egyik bányaaknájában. a Montezuma Alagútban. Ez a lelet - közel a sziklaágyhoz - 33-55 millió éves. Mindezen leleteket Összegyűjtötték és elküldték dr. J.D. Whitneynek, Kalifornia állami geológusához /?/; könyve ezzel kapcsolatban megjelent a Harvard Egyetem kiadásában - Peadoby Múzeum a Természettudományokról.
Érvelhetnénk azzal, hogy ezeket a leleteket inkább bányászok, mint hivatásos tudósok fedezték fel. De el kell ismerünk, hogy pl. a javai HOMO ERECTUS-leletek és az afrikai AUSTRALOPITHECUS leleteket is jobbára fizetett bennszülött gyűjtők fedezték fel, akik aztán átadták a hivatásos tudósoknak. Továbbá CL.D. King, hivatásos kutató-tudós, az Egyes államok Geológiai Felügyeletétől fontos felfedezést tett a Táblás Hegységben /8/, egy kőből való csiszoló szerszámmal. Személyesen vette ki a sziklából, ebbe volt a szerszám szorosan beágyazva. Ezen a szinten a szikla legalább 9 millió éves volt.
Tehát, valójában mi is történt ezekkel az igen jól dokumentált felfedezésekkel, amelyek az ember létezéséről tanúskodnak Kaliforniában több mint 55 millió évvel ezelőtt ??? W.H. Holmes, igen befolyásos antropológus, aki Washington D.C.-bán, a Smitsönián Intézetben dolgozik, arra használta presztízsét ás befolyását, hogy dr. Whitneyt és felfedezéseit kétségbe vonja. De MIÉRT ??? Azért, mert ezek a felfedezések ellentmondanak annak az elméletnek, miszerint az emberi lények nem is olyan régen élt majomszerű ősöktől származnak.
Holmes ezt írja: /9/ "Ha Whitney professzor talán teljes mértékben értékelni tudná a mai fennálló emberi evolúciós elméletét, talán tartózkodott volna attól, hogy következtetéseket formáljon, és konfrontáló bizonyítékokat állítson fel." Más szavakkal: hogyha a tények nem egyeznek a kedvenc teóriával, akkor ezeket a tényeket, ha még oly szembetűnőek, félre kell tenni. Holmes zavarónak találta, hogy a bányákban talált szerszámok hasonlítottak azokhoz, melyeket a közelmúltban a kaliforniai indiánok használtak. A hasonlóan gondolkodó régész, G.F.Carter, aki ugyancsak arról volt nevezetes, hogy ellentétes véleménye volt az Észak-Amerikai "korai emberről", 1994. január 26-án így írt nekem: "Hogyha az Ön számításai a p.391-es táblán helyesek, akkor a Táblás Hegységbeli kézműves tárgyak 9 millió évesek lennének. Talán gondol Ön ezzel kapcs. egy eltérő teremtésre /egy olyanra/, mely eltűnt, s azután újra megkezdődött? Talán megismétli Kalifornia régészetét 9 millió évvel később? Vagy épp a fordítottja? Talán Kalifornia 9 millió évvel később megismétli a Táblás Hegység alatt fekvő anyagokat?" Igen, és miért is ne? Pontosan ez az, amit a bizonyíték feltételez; az emberi nemnek egy rendkívül régen történt létezését, mégpedig visszatérő kulturális megnyilatkozásokkal a ciklikus idők folyamán.
S most eljutottunk azokhoz a nagyon igaz bizonyítékokhoz, miszerint Kaliforniában több mint 55 millió évvel ezelőtt léteztek emberi lények. Sokan boldogabbak lennének fémgépek maradványaival, mint kőszerszámokkal, ez azonban csupán ízlés kérdése. Az olyan faj ta kőszerszámok, mint azokat Kaliforniában találtak, pontosan ugyanolyan jó bizonyítékai az emberi jelenlétnek, mint a fém gépezet. Továbbá, ami ipari civilizációnknak jelenlegi fajtája - a ciklikus időben eléggé egyedülálló jelenség lehet. Még a klasszikus történelem határain belül is, az iparnak jelenleg kurrens módja és szintje, az elmúlt néhány századnak a terméke. Az előző időkben volt sok magasan fejlett városi civilizáció, amely nem alapult kiterjedt modern manufaktorált technológiára. És a nem túl távoli jövőben az emberiség talán visszatér erre a tracivionálisabb mintára. S mivel ez a körülmény nem zárja ki a múlt magas technológiai kézművességének létezését, ez azt jelentheti, hogy ők valamivel még különlegesebbek voltak, mint amire mi számítunk, mi, a mi ipari civilizációnk kurrens szintjén. Más szavakkal: nem szükségszerű, hogy azt reméljük, miszerint a régi leletek között komputereket és autükat találunk.
A kaliforniai felfedezések egyben igen jó bizonyítékai a Holmes és mások részéről történő elnyomásnak /elhallgattatásnak/. Néhányan talán azzal érvelhetnének, hogy ilyen dolgok előfordulhattak a tizenkilencedik században, de nem manapság. De, mint azt a következő esetben látni fogjuk, az olyan bizonyítékok elnyomása, melyek az emberi származás gondolatával ellentétben állnak, továbbra is folytatódik. Az 1970-és években Virginia Steen Mclntyre fiatal geológusnő volt, aki az Egyesült Államok Geológiai Felügyeleténél dolgozott. Részt vett egy régészeti ásatáson Mexikóban Hueyatlaco nevű helységben, Puebla város közelében. Itt Cynthia Irwin-Williams antropológus felszínre hozott kőszerszámokat. A kifinomultság ilyen fokán lévő szerszámokat általában - az anatómiailag modern humanoidoknak tulajdonítják, nem pedig majomembereknek, mint a Homo erectus. Virg. Steen Mclntyre és kollégái négy különböző módszert használván /uránium szeriák, tephra hydráció, fission track /?/ és stratig ráfiá/ ennél az ásatásnál 25.000 évnél régebbi időpontokat nyertek. /10/.
Ez - két oknál fogva váratlan dolog volt. A standard-szempontok szerint, emberi lények Észak-Amerikában nem léptek be előbb, mint 25.000 évvel ezelőtt; a legtöbb konzervatív tudós a belépés idejét 12.000 évre teszi. Továbbá, olyan emberi lények, akik képesek lettek volna ilyen szerszámok készítésére, nem is léteztek, csupán kb. 100.000 évvel előbb. A vezető antropológus és teamje igen boldogtalan volt a Virg.Steen által kapott /és kollégái/ dátumokká. A vezetőnő 25.000 vagy ennél kevesebbre becsült dátumot akart, nem pedig 250.000-et!!! Virginia azonban erős maradt meggyőződésében, hogy a 250.000 év a helyes dátum. Azonban meglehetősen magas árat fizetett meggyőződéséért. Nehezen tudta beszámolóját közzé tétetni, hivatásán belül népszerűség-hajszolónak bélyegezték meg, elvesztette egy amerikai egyetemen folytatott előadói pozícióját és, végül látta, hogy geológus karrierjének vége.
Virginia Steen a tudomány-szűrés eljárással kapcsolatos tapasztalatát egy 1981. márc. 30-i, Estella Leopoldhoz írt levelében így írja le: /E. Leopold társkiadója a "Negyedkori Kutatásoknak/. "Ahogyan én látom, a probléma sokkal nagyobb, mint az egész Hueyatlaco. A tudományos gondolkodás manipulációjára vonatkozik, a "titokzatos adatok" elnyomása útján; olyan adatok ezek, melyek az uralkodó gondolkodás kihívását jelentik. A Hueyatlaco bizonyosan ezt teszi! Mivelhogy nem vagyok antropológus, nem tudtam realizálni 1973-beli adataink jelentőségét, sem pedig azt, menynyire jutott el az emberi evolúció kurrens elmélete. Hueyatlacoi munkánkat a legtöbb régész elutasította, mert az ellenkezik időperiodúnk elméletével.
Virginia Steen esete mutatja, milyen közvetlen módon történik a bizonyítékok elnyomása. Más esetekben a tudás-szűrési eljárás finomabb. Felvehet olyan formát is, miszerint a bizonyítékok helyes értékelése lehetetlenné válik, a szigorúan fenntartott
Elméleti előítéletek miatt, így például 1979-ben Tanzániában végzett megcsontosodott ásatások / lábnyomokat találtak vulkánikus hamuban, s ezeket kb. 3,6 millió évre becsülték. Mary Leakey és más tudósok szerint /ll/ ezek a lábnyomok megkülönbözhetetlenek a modern /mai/ emberi lábnyomoktól. Az általános magyarázat az, miszerint a lábnyomok az AUSTRALOPITHECUStól, azaz ezen periódus majomemberétől származnak. Gondos tanulmányozás azonban azt mutatja, hogy a megcsontosodott lábnyomok /csontok/ egyike se egyezik meg fenti majomember nyomaival /12/. Többek között, fenti majomembernek lábujjai sokkal hosszabbak, mint a humanoidoké. Egyesek azt vetették fel, hogy valamilyen eddig ismeretlen majomember - emberhez hasonlótól származnak a nyomok. Ez lehetséges ugyan, azonban a mai napig, a tudomány által ismert egyetlen teremtmény mely ilyen lábnyomokat hagyhat hátra - az emberi lény, olyan, mint mi magunk. Azonban a legtöbb tudós, beleértve a Tanzániában felfedezőket is, még csak nem is álmodnak arról, hogy ezt a lehetőséget tekintetbe vegyék. Abszolúte meg vannak győződve arról, miszerint anatómiailag modern emberi lények csak 100.000 évvel ezelőtt jelentek meg Afrikában, s az nem lehetséges, hogy 3,6 millió évvel előbb már ott lettek volna.
Kérdeztetnénk, hogy van-e valami emberi csontváz-maradvány ebből a korból. A válasz: igen, van. Például Észak-Itáliában, közel Bresciához fordulnak elő ilyen csont-maradványok. Olasz geológusok ott /G. Ragazzoni, /13// csontokat gyűjtött össze 3 egyéntől a Közép-Pliocén-kórból - egy kék-agyag formációban, ezek 3-4 millió évesek. A csontvázak azt mutatják, hogy ezek az ott /Castenedolo/ talált egyének anatómiailag modernek /mai ember/ voltak. Néhányan feltételezték, hogy a csontvázak a nem régi időkben temetés útján kerültek jelen pozíciójukban; azonban Ragazzoni, mint hivatásos geológus, nagyon is jól tudta, hogy ez a lehetőség fennáll. Gondosan megvizsgálta a feljebb fekvőket üledék szempontjából, és érintetlennek találta őket. Hason korú csontvázakat találtak egyéb ásatásoknál Savonában is /Itália/; felfedezésüknek részleteit A. Issei /14/ jelentette be a tudományos világ felé.
Számos befolyásos tudós azonban azt vallja, hogy a modern embertípus megjelenése, primitív, majomszerű teremtmények evolúciója révén jött létre, és olyan elméleteket, azaz felfedezéseket, mint fentebb írtuk, elméleti alapon - elutasítanak. Egyes tudósok ezt nem tartják fairnek. Amikor a castenodoloi, Pliocén-korabeli leletekről volt szó, vagy Savonában, vagy akár bárhol az olasz anatomista, G. Sergi protestált: "Egy zsarnoki tudományos előítélet folytán, - vagy nevezzük, aminek akarjuk, egyetlen Pliocén-korabeli emberi maradvány felfedezésének sem adtak hitelt." /15/
R.A.S. Macalister brit régész jó példával szolgál az ilyen tudományos előítélettel kapcsolatban. 1921-ben így ír a Castenodoloi leletekről: "Ott valahol - valami nincsen rendjén." /16/ De miért? Hiszen a csontokat hivatásos geológus fedezte fel, érintetlen Pliocén-korabeli agyagrétegen !!! Ez azonban nem volt elegendő Macalister számára, aki ezekről a csontokról ezt mondta: "Ha ezek a csontok valóban ahhoz a réteghez /formációhoz/
tartoznak, amelyben találták őket, ez maga után vonná az evolúciónak egy rendkívül hosszú nyugalmi idejét. Inkább úgy néz ki a dolog, mintha ott valami a megfigyelésekkel nem lenne rendben..." /17/ Egyszerű a dolog: Macalister elveti a castenodoloi maradványokat azért, mert ezek megsértik evolúciós előítéletét! Megállapítja tovább: "A castenodóloi csontok Plíocén korba rögzítése olyan megoldhatatlan problémákat teremtene, hogy nem kell ingadoznunk annak eldöntésében, miszerint elfogadjuk vagy elvetjük azok hitelességét." /18/ Macalister természetesen elvetette a hitelességüket, és tekintve prominens pozícióját, ez az elutasítás hatalmas autoritást vont maga után. Itt láthatjuk tehát a tudomány-filtrációs eljárás működését. A jó bizonyítékot félredobják, csupán azért, mert megsérti a modern emberi nem származásának evolúciós elméletének koncepcióját.
Ne felejtsük, hogy a castenodóloi kövületek /maradványok/ azt mutatják, miszerint anatómiailag humán lények voltak jelen a földön ugyanabban az időben, mely periódusról a Kelet-Afrikai lábnyomok tanúskodnak, azaz 4 millió évvel ezelőtt. Tehát - kőzet-maradvány bizonyítékunk van magából Afrikából. 1965-ben Br. Patterson és W.W. Howells antropológusok Kenyában egy humerust /felső karcsont/ találtak. Miután megvizsgálták, kimutatták, hogy pontosan olyan, mint a modern emberi numerus /19/. Más kutatók azt találták, hogy ez a csont teljesen eltérő az australopithecinákétól /20/. A Kanapoi /Kenya/ numerus 4-5 millió éves. Ha tekintetbe vesszük, hogy tehát emberi jelenlétről volt már szó, s hozzávesszük a laetoli lábnyomokat és a castenodoli csontokat, amelyek mind azonos kórból valók, akkor nem állhat fenn többé ellentmondás arra vonatkozóan, hogy 4 millió évvel ezelőtt igenis volt emberi jelenlét.
S mehetünk még messzibbre, vissza az időbe. A francia antropológus, G. De Mortillet könyvében, a "Történelem előtti"-ben azt írja, hogy komplett anatómiailag modern emberi csontvázat találtak a Miocén-formációban - Közép-Franciaországban /legalább 5 millió éves, de lehet, hogy több, 25 millió éves/; továbbá egy másik csontvázat találtak Eocén formációban Delémontban /Svájc/ /amely legalább 38 millió éves/. Vannak emberi kézműves termékek is hasonló kórból, köztük kőszerszámok, ezeket C. Ribeiro /22/ talált, a portugál Geológiai Felügyelet vezetője; a Miocén-formációban, közel Lisszabonhoz. Kőszerszámokat talált még L. Bourgecis /23/ a Miocén-formációban Tehayban, /Franc./ /24/; továbbá F. Noetling /24/ talált kőszerszámokat /Geológiai Felügyelet, India/ - a Miocén-formációban - Burmában. Ezeket a tizenkilencedik századbeli felfedezéseket tudományos újságokban közölték és tud. konferenciákon beszélték meg. Az egyetlen ok, amiért hiányoznak a kurrens szövegkönyvekből az, hogy ellentmondanak az ember közelmúltbeli származásának elméletével.
Az Egyesült Államokból egy olyan emberi csontvázat hoztak, melyet 90 láb mélységben találtak kőszén között, Illínoisban. Közvetlenül a csontváz felett kétlábnyi töretlen pala-szikla volt. A koszén, amelyben a csontvázat találták, a Carboniferous periódusból való, ez azt j eleni, hogy ez a maradvány kb. 3JDO _
millió éves. Ennek a felfedezésnek a riportját egy 1862-es kiadásban nyomtatták, a "Geológus" nevű tudományos újságban.
Tehát újra megtaláljuk az emberi kézművességet hasonlóan régi korban. A Morrison Times újság /Morrisonville, Illinois, USA/, 1981 június 11-i számában egy riportot hoz egy, kemény kőszénben talált arany-"lánc"-ról /láncolat/. Ezt az arany leletet Mrs. S.W. Culp, az újság kiadójának felesége találta.
Sok tudósnak az elutasító magatartása a Palao-SETI-hiptézissel szemben – gyakran annak elégtelen tudásának a számlájára írandó, mely a mindenkori tényekkel és a konkrét esettel való hiányos foglalkozásra vezethető vissza. További fontos ok erre nézve még a szokott gondolkodás sémához való ragaszkodás és azon előzetes várakozási magatartás, mely a régészeti leletek tolmácsolására vonatkozik. Itt döntő szerepe van azon gondolkodásnak, mely beszűkült realitás-alagútban mozog; ezáltal az interpretációs lehetőségek előre történő szubjektív kiválasztása történik, mely a Palao-SETI-hipotézist alapvetően kizárja.
A „A halott űrutazó” c. science-fiction regényben /1/ egy paleontológusnak - a aki a Nílus mentén ásatásokat végzett – bemutatják a mindennapi leleteket. Emberi maradványok és gerelyvégek mellett – egy kronométer, illetve számítónak a fémes maradványait is megtalálják; a bennszülöttek azt állítják, hogy ugyanazon ásatási szektorban találták, mint a többit. A hozzátartozó karkötőn különleges írásjeleket találnak; ez a dühös paleontológus „orosz vagy hasonló” nyelvként magyarázza. Azon dühében, hogy őt, mint egy komoly expedíciónak a vezetőjét – ilyesfajta dologgal akarják etetni, a látszólag újkori számolót a karkötővel együtt a folyóba dobja. Hiszen nem tudhatta, hogy ez a „modern” objektum, egy földönkívüli regényhősnek a tulajdona volt, valakié, aki évezredekkel ezelőtt a Földre vetődött; azt sem tudhatta, hogy az írás semmiképpen nem volt orosz, hanem teljesen ismeretlen.
Idáig tart a science fiction.
Peter Flebag az AAS-nek Zürichben 1993-ban megtartott Egy-Napos-Meeting-jén /2/ egy látogatásról számol be, egy dél-Niedersachsen-i régészeti ásatás nyomán. A munkálatok vezetője elmondta neki, miszerint kőkorszakbeli cserepek mellett, „plasztik sapkákat” is találtak két és fél méter mélységben /!/. ezt valamikor talán egy parasztember dobhatta el. Idáig a realitás.
Peter Kolosimo egy regényről ír /3/, amelyben egy 400 éves indián sírt fedeznek fel. A szenzáció ebben a mumifikált bennszülött lelete, aki egy modern, pennykkel megtöltött edényt szorongat. Anna érdekében, hogy ezt az „időbeli utazás” által létrejött anomáliát jóvátegyék, azaz „visszacsinálják”, a regény hőseinek különféle ötleteik támadnak; pl. az, hogy utólag egy alagutat létesítsenek a lelethely felé azért, hogy úgy tűnjék, csak egyszerű buta-kisfiú-csínyről van szó. Ezzel a fennálló világképet megmentenék, minden izgalom megszűnne. Eddig a science fiction.
Amikor 1992-ven a két angol nyugdíjasnak, Dougnak és Dave-nek a története körbejárt, - sajtó révén – miszerint szinte minden egyes titokzatos angliai „gabonakört” /4,5/ ők alkottak – különösen Németországban felsóhajtottak a tudósok: a gabonakörök rejtélye megoldódott!
Még ma is ehhez ragaszkodik sok „tudományos” tv-adás /6/; teszik ezt akkor, amikor közben biztosra vehető, hogy az a két nyugdíjas képtelenség, hogy a gabonakörök óriási mennyiséget hamisítottak volna. Egyszerűen csak eszközei voltak egy célratörő dezinformációs-kampánynak – és világraszóló jelentésükkel sem ezen struktúrák óriási mennyisége, sem a számos másodlagos jelenség /7/ nem tudott volna magyarázatra találni. Egészen eltekintve attól, hogy mind a médiák számára, mind a tudományos köröknek – ez, az egész világon működő komoly organizáció kik továbbra is a „gabonakör” jelenséggel foglalkoznak /8/,- erről tökéletesen elfelejtkeztek. Eddig a realitás.
Az, aki a régészet területén figyelmesen megnézi a „normális” nyilvánosságra hozatalokat, gyorsan meg fogja állapítani, hogy az AAS-tematikával, ha egyáltalán – csupán a dolog szélén, és teljesen negatív módon – foglalkoznak. Erre két dolog is szolgál okul.
Egyesek azt mondják: a földönkívülieknek – szürke történelem előtti időkben tett látogatásának ötlete – meggyőző argumentek hiányában – teljesen légből kapott és akik e mellé állnak, azokból hiányzik a szükséges szaktudás; a másik oldal azt mondja: - és túl gyorsan ítél: a szakfakultások előítéletének merevsége minden ellenkezést elutasít. Tehát éppen úgy létezik a szemellenzős, előítélettel bíró szakember, mint a pra-asztronautika képviselője, aki minden ellenkezést elutasít.
Tehát éppen úgy létezik a szemellenzős, előítélettel bíró szakember, mint a pra-asztronautika képviselője, aki minden előtanulmány nélkül ragad ki régészeti leleteket az összefüggésekből és azokat argumentumként prezentálja az AAS-elméletnek. De van egy fontos oka ennek az elutasító magatartásnak elméletünkkel szemben, amit eddig kevéssé magyaráztunk:
s ez a realitási alagút.
A realitás-alagút egy biztos, - kódszisztéma vagy metapherszisztémák által létrejött egységes realitás, melyet a nyelv, művészet, matematika vagy egy másik szimbólszisztéma közvetít. /9/.
Itt egy példa a realitás-alagút működésére: amikor 1978-ban Glen Rose-ban voltam, a Paluxy folyónál, hogy megnézzem a sokat vitatott, lábnyomokat /láthatólag emberi nyomok – 140 millió éves kőzetben/ - /1. ábra/ - D.Cec. Dougherty geológussal is találkoztam. Ő ezeket a lenyomatokat valódinak tartja /10. 11./. Megmagyarázta, hogy meghívott kétféle tudóst Texasból helyszíni szemlére, hogy azok ott helyben képet alkossanak maguknak. De nem történt egyéb, mint az elutasítások tömkelege:
140 millió évvel ezelőtt még nem voltak emberek, a lenyomatok tehát hamisítottak!
Itt a skepticizmus és a vak hit egy teljesen profán /helytelen/ szövetségre lépnek – skepticizmus – szemben mindennek, ami a biztos tudományt megkérdőjelezhetné és a saját nézetek csalhatatlanságába vetett hittel szemben. Nem csodálkoznék, ha egyesek azok közül, akik nem voltak hajlandók, hogy megtekintsék a nyomokat a CSICOP-hoz tartoznának /ennek Németországban is van ágazata, a GWUP; ennek tagjai mindig „tudják”, hogy mi az ami lehetséges és mi nem; s akik nyilván valamennyi természeti törvényt és történelmi eseményt múltból, jelenből és jövőből ismernek /legalább is viselkedésük mindenki mással szemben erre enged következtetni/.
Így aztán még az AAS-képviselőknek is nehéz lesz, hogy ezen realitás-alagútak ellen fellépjenek. Mert az AAS-elmélet nemcsak hogy a legkevésbé valószínűnek ítéltetik meg, ha régészeti leletekről van szó, hanem elvben is kívülre esik az akceptál-hatóság köréből.
Inkább fogadják el a leg-világidegenebb elméleteket, hiszen ezek legalább „saját házból valók!” – tehát ugyanazon ismert realitás alagúthoz tartoznak.
Azt, hogy az ember nemcsak „szakmailag vakon”, hanem csukott szemmel jár a világban /illetve ezen mozog/, akkor vettem észre, amikor a Nasca síkságról írt cikkel foglalkoztam. /12.13./
Az egyik szaklapban arról írtak, miszerint egy „tudós” teljes komolysággal azt állította, hogy a perui sziklarajzolatok egy fajta „foglalkoztatási programot” jelentettek olyan időkben, amikor a bennszülöttek túl gyorsan szaporodtak – s úgyszólván arra szolgáltak a rajzok, hogy más gondolatokra terelje az embereket! S ez – jól figyeljünk – egy olyan komoly munkaként jelent meg egy tudományos közlönyben, mely pra-asztronautikakus gondolatok számára biztosan elzárkózott volna!
De vajon mi fantasztikusabb: ez az abszurdnak ható elterelő-hipotézis, avagy az a feltételezés, miszerint az emberek az istenek számára, kiknek visszatértében reménykedtek – egy repülőteret építettek! Aki egyszer már a repülőről látható, ismerhető fel. Aki azonban mindkét szemét erősen becsukja, és visszahúzódik realitás-alagútjába, erre nem lesz képes.
S aztán nem is lehet rajta csodálkozni, ha abszurdum, zavaros „foglalkoztatási programok” merülnek fel agyában.
Hogy mennyire kevés change-egyenlőség az AAS-elmélet és a komoly tudomány között mutatja az, hogy mindenkor, amikor egy AAAS-körökben népszerű felfogáshoz egy éppoly kevéssé igazolt vagy igazolható vagy, az ortodox irányzatokhoz tartozó elmélet járul hozzá, győzelemittasan közlik, hogy: Danikent /vagy más ez irányú gondolkodásmódot/ újból sikerült „megcáfolni”.
S pláne akkor, ha pontatlanságon érik az illetőt a kutatómunkában.
Igazságos change-elosztás esetén bizony kutató területeket komolytalanság miatt be kellene zárni! Mert éppen az úgynevezett „komoly” kutatásban fusiznak és csalnak, mint azt nemrég egy jelentés hathatóan kimutatta /14./. Azonban senki se jönne arra a gondolatra, hogy az egész fizikát, vagy kísérletező biológiát komolytalannak tartsa, csak azért, mert akard ott néhány fekete bárány. Tehát a szakemberek továbbra is szakemberek maradnak, s sebesre beszélhetik elméletünk miatt a „szájukat”, még akkor is, ha a „tudásuk”-ban kételkedünk.
Hozzájuk tarozik pl. Berlinben élő, igen ismert újságíró, Harro Zimmer, aki „Űrkutató”-ként ismert, s mindenkor kész egy-egy mérges megjegyzésre, ha az AAS-dolgokról van szó. De Harro Zimmer is téved.
1986 februárjában, a Challenger-katasztrófa estéjén, vendég volt a verlini „Abendschau”-ban, s megfelelő „szakemberi tudással” mondta: „Az asztronauták a robbanásnál azonnal meghaltak”. Olyan benyomást keltett, mint ha Zimmermann személyesen ott lett volna, oly „holtbiztos” volt ezen kijelentése. Csak néhány héttel később lett nyilvánvaló, miszerint az asztronauták a sértetlen kommandókapselben – legalábbis – a vízzel történt ütközés idejéig voltak életben.
Itt van tehát egy tipikusan túl gyors kijelentése egy úgynevezett szakembernek. Pontatlanul ismeri a tényállást, mégis, szakemberei véleményét a médiák annak ellenére is kritika-mentesen továbbítják.
Ilyen hasonló példát, számtalant felsorolhatnánk, szakemberek, kik hasonló módon blamálták magukat.
Vegyük pl. Heinz Kamirski professzort, ki nem enged abból, hogy minden második tv-adásban az UFÓ-kal kapcsolatban csodálatra méltó NEM TUDÁSÁT fejti ki ezen szektor területén; de 1979-ben – teljes komolysággal az egész német lakosság részére védősisakot akart elosztani, mert az amerikai űrállomás „Skylab” lezuhanásától tartott. A Skylab akkoriban – mint ahogyan a NASA előre kiszámította, a tenger felett landolt; Kaminski azonban – ki hol csillagásznak, hol globálökológusnak tartotta magát, hol pedig egyszerűen csak biológus, - továbbra is terjesztheti országszerte értelmetlen állításait UFÓKRÓL, Pra-asztronautikáról, SETI-ről.
Azb „Ötzi” felfedezése is különböző szakvéleményekre adott okot.
Miután a mélybefagyott embert 3 200 méter magasan találták meg, sokan ezen szakemberek közül lehetetlennek tartották, hogy emberről lenne szó, - kőkorszakbeli emberről. Ezen időszak emberei nem merészkedtek ilyen magasságokba, már a babona és a gonosz szellemektől való félelem miatt sem /15./. Hogy hogyan érhet el az ember e fajta „biztos tudáshoz” – az előttem homályos.
S mily sokszor hallottuk már hasonló mondásokat tudósoktól a mi elméletünkre /16./.
Múlt évben az amerikai kutató egyetem nagy feltűnést keltett, amikor azt állította, hogy a Gizeh-i Sphinx nem Chephren-től származik, hanem legalább 7000-9000 évvel öregebb, talán még több. A kutatócsoport elöregedési fok vizsgálata által jött erre a csodálatos eredményre. Ugyanis csak a Sphinc teste mutat fel ilyen elöregedés /időjárás/ nyomokat, mely hosszú esős évszakok eredménye; ezt még a legrégebbi piramisoknál – Sakkarában sem találhatók meg.
Az elmúlt 5000 évben az évi eső mennyisége alig változott. Ezért úgy tűnik, hogy: a Sphinc mancsai és arca a fáraók idejéből való, a test azonban sokkal öregebb, s nyilván számukra ismeretlen civilizáció terméke /17./. Értelmetlen lenne azon felkiáltást leírni, melyet a szakmai világ hallatott, amikor ily hallatlan dolgot közzétettek.
Itt az történt, hogy megint valamilyen „Aussenseiterek” – a régen biztosított „tudást” megkérdőjelezték. Hiszen egyetlen „komoly” tudós sincsen, aki kétségbe vonná, hogy a Sphinxet se Chephren fáraó épített volna / itt is azt kérdezhetnénk, hogy úgy látszik valamennyi ilyen tudós jelen volt akkoriban, a Sphinx építésénél /.
Egy kutatónak a kívánság-képzeletének és jelen-tapasztalatainak az átvitele a múltra – fontos szerepet játszik, ha arról van szó, hogy régészeti anyagnak értelmet adjunk.
Így aztán a legtöbb régész csupán azt állítja, amiről tudtak és amit megtalálni gondoltak; más kutatási irányzatokban alapjában véve is csak azt látjuk, amit már ismerünk. Az „Ancient Astronauts” azonban nem tartozik ezek közé…
A régi aszték és Maya-hagyományokban /festetlen/, színes pamutról beszélnek. A pamut /gyapot/ azonban a természetben csak, mint fehéres világos-barnára festett növényi pehelyként jelenik meg. Igaz ugyan, hogy időközben – lehetséges a színes pamutot gén-manipuláció útján előállítani. A Mesoamerikából származó szövetmaradványok vizsgálata esetleg magyarázatot adhat arra, miszerint akkoriban ugyancsak génmanipulált gyapotnövényeket használtak. Ez – a teljes archao-SETI-hipotézis bizonyításával lenne egyenértékű.
A XIII. század közepe táján a mexikói fennsíkra új etnikai egység hatolt be, melyet istenük Huitzilopochtli vezetett. Eredeti mítoszokban és legendákban veszi eredetét. „Odysszeájuk” folyamán /utazásaik folyamán/ Mexitineknek nevezik magukat, később aztán Mexikának. Ma – aztékoknak nevezzük őket.
Ez az istenség igyekezett, hogy választott népének a vándorlást kellemesebbé tegye. „Mexikóiak-kötelességtek, hogy őrködjetek és várjatok a Föld négy sarkát uralmatok alá hajtsátok. Uralkodjatok a test és testrészei felett. Izzadtságba, munkába, véretekbe fog kerülni – ha mindent el akartok érni és annak gyümölcsét élvezni; mindent el fogtok érni: smaragdokat, értékes köveket, aranyat, ezüstöt, értékes tollakat, a messziről jött kakaót, a tarka gyapotot, az édes illatú virágokat és a finom gyümölcsöket; mindez tiétek, mert az én feladatom (megbízásom), engem ezért KÜLDTEK ide. (Mexicayot-i krónika)
Nem közönséges növény
Ez, ami mindegy az aztékok vándorlási legendájának széljegyzete hangzik – az Archao-SETI-Kutatás számára bizonyíték-hatású jelentőséggel bírhat. Huitzilopochtli az időjárás viszontagságának kitett vándoroknak megígérte a „színes pamutot”. Persze itt elméletben csak egy jövendölésről van szó. Hogy ez aztán úgy lett-e, ezt a forrásokból nem lehet identifikálni. Azonban, a tarkán termő gyapot az ó-amerikai mitológia kedvelt motívuma. A Mayák konkréten a „Chumayeli-Chilam Balam könyve”, spanyolul megírt régi hagyomány szöveggyűjteményében a következőképpen emlékeznek meg róla:
A család /nép/ ősatyja – a Dél Ura, neve: Uc. Ix-Kan.takay. Ő egyben az Ah Puch-nak is ősatyja. Négy folyó és négy hegy őrzi őket. A piros tűzkő pedig Chac Mucen Cab köve, ő a nagy méz-megőrző. A gyümölcsöt termő piros gyapotnövény pedig Keleten van – belseje pedig tiltott.”
Meglepő módon ennek a növénynek a létét itt világosan formulálják. A továbbiakban aztán már /a szövegben/ teljesen pontos botanikus-zoológiai leírások következnek, mint pl.: A sárga hátú babszemek az övéi”, vagy: „A sárga bóbitás piros pulyka – az Ő pulykája”.
Ilyen részletek említése erősen támogatja a hagyomány igaz tartalmát.
A dolognak az ugyanolyan paradox, mint érdekessége az, hogy a modern botanikában, a természetesen fejlődő színes gyapot – ismeretlen. Ez a pelyhes növény eddig csupán egy unalmas, szürkés-sárgás-fehér legjobb esetben kissé pirosasan csillogó szín hozatalára volt képes. Az Egyesült Államok déli ültetvény-tulajdonosainak generációi igyekeztek azon, hogy öröklés-kereszteződés útján kicselezzék a természetet. Ugyanis ami eleve színesen nő, ahhoz nem kell költséges és környezetterhelő festési- és fixier-eljárás.
Mexikótól 13 000 km-nyire, a mai Türkmenisztánban, Irán és Afganisztán határán – ez a tarka gyapotot azonban időközben mégis nő. A kutatót itt igyekeznek, hogy a gyapotot – géntechnológia bevetésével – ilyformán termeljék ki. Ennél az úgynevezett „transzgenetikai” gyapotnál – a terortában idegen örökletességeket vezetnek be a gyapot-génekbe; így elérik, hogy ultrafehér, drapp, vörösbarna és zöldes-barna színek sarjadjanak. Ezek a színárnyalatok – így mondják a gén-mérnökök – nem fakulnak, és még 95-fokos mosásnál sem veszítenek semmit intentizásukból.
Mi található a levéltárak raktáraiban?
Vajon tényleg létezett-e már a régi Amerikában színes gyapot, mint ahogyan azt a mitológiai isteni lényekkel történő összefüggéssel állítja?
A gyapotnak a növényi kártevőkkel szemben csak minimális ellenálló ereje van. Ráadásul a falánk gyapot-toboz bogár eredeti hazája Mixikó-Ilymofón történhetett, hogy a valamikori csekély színes növényi állományt, mely adott esetben „kozmikus tanítómesterekre”vezethető vissza, kiirtották. Végérvényes világosságot azonban csak akkor érhetünk el,
hogyha a konzervatívan gondolkodó régészek végre ráveszik önmagukat, hogy előítéleteiket kiszortírozzák. A mesoamerikai kultúrák szövetdarabjait pedáns pontossággal megszámozzák és katalogizálják, hogy aztán végül a levéltárakban porosodjanak.
Tudtommal viszont vegyi analíziseket és kísérleteket az itt megfogalmazott spekuláció tekintetében – sohasem végeztek!
A gyapotból nyert rostokat /szálakat/ a régi Mexikóban kézi orsón dolgozták el; ez egy fapálcából állt; alul voltak elhelyezve a szükséges szerelvények /eszközök/.
Persze a fehér fonalat mindenféle természeti színnel is befestették. Így a fügekaktuszon nőtt egy növénnyel pirosra; a sötétebb pirosat pedig az ún. bíborcsigából nyerték, a Csendes-óceánból. Ez a tény azonban – mely a régészek előtt sem ismeretlen – semmiképp sem zárja ki azt a körülményt, hogy az elsősorban ünnepi alkalmakkor hozott szövetek és ruhadarabok számára a pamutot a „genetikus” színes gyapotból nyerték.
Bizonyíték az Ariadne fonala
Bernardo de Sahagun, spanyol ferences barát és krónikás 1529-ben jött Új-Spanyolországba. Ő még egészen közvetlenül hallgatta a hagyományokat. A „Historia Generál” c. művében döbbenetes részleteket közöl:
„Ebben a fejezetben a Toltekákról van szó, akik először jöttek erre a földre… /X.könyv, 29. fej./
A Toltekák nagyon gazdagok voltak. A tápláléknak és az élelmiszereknek nem volt értéke. Azt mesélik, különösen a tök nőtt nagyra, egyesek egészen kerekek voltak. A kukoricacsövek oly nagyon voltak, mint a kézi-malomkő, és nagyon hosszúak, alig lehetett azokat átfogni.
A gyapot pedig ottan sokféle színben terem: világos piros, sárga, rózsaszín, viola, világoszöld, sötétzöld, kékes-zöld, narancsszín, feketés, sárga és barnássárga. Ennyire különböző volt, nem kellett megfesteni.” /III. könyv 5. fej./ Az örökös kételkedőknek igen nehezükre eshet ezt a pontos elmondást megkérdőjelezni. Hiszen az ó-amerikai hagyományokban újra és újra hangsúlyozzák, miszerint Sahagun elmondásait a legkisebb mértékben sem retusálták!
A nyersanyag Mesoamerikában nyilván nagyon el volt terjedve, mert Yucatán provincia is híres volt gyapottextíliáiról és messzire exportálták őket.
Még azt is megsejthetjük, hogy ezen növényfajták /Gossypium hirsutum/, s nem csak a kukoricatermesztés volt ennek a területnek a gazdasági bázisa. Ezen termék ügyes kereskedelmi tevékenysége kötötte Mexikót a Mayákkal.
Sajnos – a nyírkosan-forró klíma következtében – alig maradt szövetanyag a spanyolokat megelőző időkből. Csupán a Chichen-i szt. Cenote maradványokon kívül – szinte semmilyen Maya-pamut-szövetünk nincsen. Ezek a szegényes maradványok azonban megfelelnek a kézi leírások ábrázolásainak, melyek művészien font és szőtt, tarkán csillogó ruhadarabokról szólnak. Ezen artefaktok legnagyobb részét nyilván az indiánok festették be, azonban:
céltudatos és kimerítő labor-vizsgálatok ugyancsak napvilágra hozhatók, hogy a hagyományoknak hihetünk!
Egyetlen /festetlen/ piros, zöld vagy kék textilrost – s ily módon egy retorta tenyészet eredménye – lehet az a szövetdarab, amelyből a bizonyítékot meg lehet kötni!!!
Egy kicsiny, jelentéktelennek tűnő fonalpehely –a Ariadne fonalát képezheti az Archao-SETI-elméletnek és azt a bizonyítás erejével alátámaszthatja.
