Eltelt öt év, így 2025-ben ismét lesz Kohász Kék Teljesítménytúra 2025. július 25-től – 28-ig.
Távok:
Kohász kék 250: Ózd – Salgótarján – Miskolc – Ózd. Kohász kék 125: Salgótarján – Ózd – Miskolc. Kohász kék 66: Ózd – Salgótarján vagy fordított irány. Kohász kék 55: Ózd- Miskolc vagy fordított irány. Kohász kék 5-10-20 km-es körtúrák: mindhárom város körzetében.
KÖTELEZŐ ELŐNEVEZÉS!
Nevezni a vtbkbanreve.hu a kohaszokutja.hu és a tturak.hu weboldalakról elérhető NEVEZÉSI LAPON lehet majd. Későbbi információk is ezeken a helyeken lehetségesek.
Gratulálok a teljesítésedhez! Én is idén jártam végig a Tolnai-piros túrát. Viszont én nem mentem bele a GeoGo féle igazolásba, egész pontosan nem is foglalkoztam a túra igazoltatásával.
Pár évig használtam okostelefont, de nem igazán ragadta meg a fantáziám, s letettem. (Most egy jó kis buta telefon adja meg az elérhetőségemet, s jól elvagyok vele :)
Nekem, augusztus végére, 38 fokos melegben jutott a Vajta - Simontornya közötti 13 km-es szakasz. "...Egészen Alföldi kéktúrás érzés kerített hatalmába, a komfortérzetem viszont erősen csökkentette a kitett szakasz miatti metsző szél."
Veled ellentétben engem a hőguta kerülgetett ezen a szakaszon, mit adtam volna egy kis metsző szélért!
tavaly megkérdeztem a szervezőktől e-mailben hogy akinek nincs okoskütyüje az mit tehet?
"főszabályként ezt az igazolási formát találtuk ki, de természetesen nem sajnáljuk a jelvényt a hagyományos teljesítőktől sem. Annyi csak, hogy bélyegzési lehetőséget nem találtunk ki. Tehát igazold majd felénk valami olyan módon, hogy lássuk, tényleg végigmentél, te voltál"
úgyhogy majd én is tracket meg fotókat tervezek nekik elküldeni
A GeoGo honlap szerint "A teljesítés igazolása okos eszközökkel történik GPS jel segítségével. Lehetőség van online és offline teljesítésre is."
De az sehol nincs részletezve, hogy ez mégis mit akar jelenteni. A dombóvári indulás után rögtön az első vagy második ellenőrzőpontnál nem volt térerő. Percekig szenvedtem vele, mire igazolta (zöldről kékre váltott az appban a pontot jelző kör). Aztán kitapasztaltam, hogy nem kell azzal törődni, ha épp térerő-hiány van a ponton, mert az app rögzíti az útvonalat, de csak akkor jelenik meg a képernyőn / akkor tölti föl, mikor újra lesz térerő, és ilyenkor az ellenőrzőpontokat is leigazolja.
Ezt jó lenne leírni, mert tök nem magától értetődő.
Jó szerencsét! A bányászkörök teljesíthetőek qr kódok olvasása nélkül is :). Vagy fotókat kérek az ellenőrző pontokról vagy tracket a túráról. Sőt mivel "kirándulós" teljesítési lehetőség van meg a pontok sorrendjét sem kell követni. Nekem az a fontos hogy bejárja a környéket. Ha nem kér valaki érmet akkor csak letölti a tracket és mehet ahogy szeretne. 0 ft és még e rendszert is használhatja. Papír térkép még nincs :).
Gratulálok a remek teljesítéseidhez és a túrabeszámolodhoz!
Jó dolognak tartom, hogy lehet a túrákat applikációkkal teljesíteni és igazolni. De. Gondolni kell azokra is, akiknek nincs okostelefonjuk vagy éppen a hagyományos módon szeretnék teljesíteni a kiírást.
Mert bizony előfordulhat olyan eset is amit beírtál: Hogy kihasználjam a vasút közelségét, az első túranapon Keszőhidegkút-Gyönk állomásig mentem, itt állítottam szünetre a GeoGo appot. Csakhogy ő másként gondolta, és ezután is rögzítette az útvonalat (vagyis a hazafelé vonatozást). Itt végül csak úgy tudtam lebeszélni a követésemről, hogy a telefonomon letiltottam a helymeghatározást, majd több órámba telt, mire újra működésre tudtam bírni a túra teljesítését. A GeoGo másik apró, de annál idegesítőbb jellemzője, hogy figyelmeztet az útvonal elhagyására. Ez alapvetően jó funkció lenne, de túl kicsi a tűrés (?), vagyis pár percenként jönnek a fals riasztások. Ezt végül úgy tudtam kikapcsolni, hogy letiltottam a telefonon az üzeneteket, de néha így is visszatért a jelenség - ilyenkor üzenetek újra be-ki-be-ki.
Aztán előfordulhat, hogy útközben lemerül az akku vagy nincs térerő.
Ezek a dolgok eszembe jutottak a Bányászkör leírásánál is.
Nagyon jó az app, de szerintem jó lenne meghagyni a hagyományos útleírásokat és igazolásokat.
Hoztam én is egy újabb túrabeszámolót így év végére.
Szóval az úgy volt, hogy november végén befejeztem a Pest Megyei Pirosat, és ezen a ponton úgy gondoltam, egy ideig nyugi lesz. De aztán megláttam, hogy régebben elmentettem a Tolna Megyei Piros kiírását. Gyorsan telefonáltam, hogy még aktuálisak-e a https://tolnaipiros.hu/ honlapon található infók (igen), és már utaltam is a pénzt, majd 1-2 napon belül meg is kaptam az induláshoz szükséges kódot. A túra teljesítését a GeoGo applikációval kell igazolni (erről később bővebben).
Pár nappal később már ott álltam az egyik végponton, Dombóvár vasútállomásán. Innen az útvonal picit a városban halad, majd kiérve még pár kilométer a Madocsa felé vezető műúton, és jöhetnek az erdők. Megjegyzem, soha ennyi vadállattal nem találkoztam még... a kevéssé járt út előnyei, gondolom. A piros Simontornyáig nagyjából a 40-es vasútvonallal párhuzamosan halad, néha közelebb, néha eltávolodva tőle. Simontornya abból a szempontból is fontos vízválasztó, hogy Dombóvár felől idáig vannak a komolyabb szintemelkedések (na azért semmi durvára nem kell számítani), innentől a másik végpont Dunaföldvárig viszont szinte teljesen sík a terep. Sajnos az érintett falvak jó része hasonlóan szegény, mint Belső-Somogyban. Logisztika szempontjából érdemes megemlíteni, hogy Hőgyészen és Simontornyán is van üzlete a Tom Market nevű kisbolt-láncnak, ami minden nap és elég sokáig nyitva tartó üzleteket jelent egész jó választékkal és nem is túl magas árakkal. Szintén ki kell emelnem az első nap (szerintem) egyértelműen legmegkapóbb pontját, a Szűz Mária-kápolnát, ami a "semmi" közepén árválkodik Mucsi településről kb. 4 kilométerre (https://www.turistamagazin.hu/hir/rejtozkodo-kapolna-a-tolnai-erdok-melyen - a Turista Magazin cikke óta felújították).
Hogy kihasználjam a vasút közelségét, az első túranapon Keszőhidegkút-Gyönk állomásig mentem, itt állítottam szünetre a GeoGo appot. Csakhogy ő másként gondolta, és ezután is rögzítette az útvonalat (vagyis a hazafelé vonatozást). Itt végül csak úgy tudtam lebeszélni a követésemről, hogy a telefonomon letiltottam a helymeghatározást, majd több órámba telt, mire újra működésre tudtam bírni a túra teljesítését. A GeoGo másik apró, de annál idegesítőbb jellemzője, hogy figyelmeztet az útvonal elhagyására. Ez alapvetően jó funkció lenne, de túl kicsi a tűrés (?), vagyis pár percenként jönnek a fals riasztások. Ezt végül úgy tudtam kikapcsolni, hogy letiltottam a telefonon az üzeneteket, de néha így is visszatért a jelenség - ilyenkor üzenetek újra be-ki-be-ki.
A második napra egy hosszabb túrát terveztem, vagyis a lehető legkorábban érkeztem vissza Keszőhidegkútra. Innen Miszla, Kisszékely és Nagyszékely érintésével értem el Simontornyát, ahonnan hosszan a Sió-csatorna töltésén kell gyalogolni. Egészen Alföldi kéktúrás érzés kerített hatalmába, a komfortérzetem viszont erősen csökkentette a kitett szakasz miatti metsző szél. Pálfa település határában az útvonal elkanyarodik a Siótól, és kb. 4 km hosszan műúton vezet Vajtáig. Ez volt az egész Tolnai Piros legvacakabb része, mert elég nagy a forgalom, az autósok pedig mit sem törődnek a túrázóval. Szóval jobb óvatosnak lenni.
Félúton van a két település között Vajta vasútállomás, ami az utolsó vasúti kiszállási pont - innen csak busz van. A Gemenc Interrégiók járnak erre, szóval egész épkézláb a menetrend, könnyen el lehet jutni dél felé Szekszárdra és Bajára, észak felé pedig Sárbogárdra (rajta keresztül a fővárosba) és Székesheférvárra. Én viszont ezt nem használtam ki, hanem Vajtánál délre fordulva megcéloztam Paksot. Ennek a szakasznak az a trükkje, hogy mindössze egy apró településrész (Cseresznyés) van az "atomvárosig". Vajta és Paks között félúton rámesteledett, az utolsó két és fél órát pedig szakadó havasesőben gyalogoltam le. Volt nálam ennek megfelelő öltözék, mert figyeltem az előrejelzést, de azért örültem, mikor beértem a civilizációba, az pedig külön megváltás volt, hogy a buszvégállomás melletti benzinkúton némi meleg ételt is tudtam magamhoz venni.
Pécsre hazafelé volt egy órás átszállásom Szekszárdon. 22:00-ra értem a tolnai megyeszékhelyre, negyed órával később viszont bezárták a buszvégállomás és a szomszédos vasútállomás váróját is. 70 kilométer legyaloglása után nem örültem, hogy háromnegyed órát a hidegben kellett ácsorognom.
Ehhez képest a harmadik napra könnyed 45 km maradt. A paksi indulás után két aprócska kitérőt is tettem: egyet a Duna partjára, egyet pedig a város melletti löszdombokon a kilátóhelyre. A Dunakömlődtől pár kilométerre lévő Vörösmalomi tó előtt a térkép szerint vízfolyást kell keresztezni. A valóságban ez egy széles, kikerülhetetlen sártenger, amit ráadásul az itt legelő szürkemarhák is megtrágyáznak. Sikerült is lábszárközépig belemerülnöm az anyagba, amitől nem voltam igazán boldog. Innen nyugat felé tesz egy kurflit az útvonal, amihez oda- és visszafele is át kell kelni az M6 alatt/fölött. A 6-os főút keresztezése után pár érdekes ojjektum jön szembe. Először az urbexes hajlamaikat élhetik ki az erre fogékonyak, ugyanis 1990-ig egy légvédelmi rakétás egység bázisa volt itt, ami SZ-75 (SA-2) rakétákkal főleg a dunaföldvári hidat volt hivatott védeni. A körlet épületei szabadon bejárhatók, szépen hódítja vissza őket a természet. Nem sokkal később egymástól pár száz méterre két kastélyt is találni: az egyik elegáns szálláshelyként üzemel, a másik pedig kevéssé elegáns, de annál hasznosabb szociális otthonként funkcionál.
A túra utolsó előtti települése, Bölcske először átlagos falunak tűnik, de aztán a piros egy éles kanyarral a közeli szőlőhegy és pincesor felé veszi az irányt. Amúgy is szeretem az ilyen helyeket, így egyértelműen a túra legkellemesebb meglepetése volt ez a rész. Innen már "csak" le kell ereszkedni a Duna partjára és elgyalogolni Földvárig. Nyáron biztos szebb ez a rész, cserébe jó sok lehet a szúnyog. Jól kalkuláltam a túrát illetően, és bejött, hogy nem cipeltem lámpát: csupán pár percig kellett mobillal világítanom a végén. Dunaföldvárt a kálvária-dombnál éri el az ember, ahonnan pazar kilátás nyílik a hídra és az egész környékre. A belvárosba leereszkedve a dunaföldvári várnál ér véget a 160 km hosszú Tolnai Piros.
Van egy-két rész, ami nehezen járható (a kevéssé járt útvonal szépségei ugyebár), és a jelzések se mindenhol tökéletesek. Az is előfordul, hogy a kettő egybeesik. Ezzel persze nem a TP-t örökbe fogadó egyesületet akarom bántani, sőt! Remek munkát végez a lelkes kis csapat. Épp a hozzászólás elküldése előtt tudtam meg, hogy enyém lesz a 14-es számú jelvény, szóval nem mondhatni, hogy a legismertebb jelvényszerző túráról van szó. Remélem, ez talán idővel megváltozik.
Ezzel igazi "piros év" végére értem, hiszen 2024-ben jártam be a DDP-t, a KDP-t, a PMP-t, és most a TP-t is. Nem tudom, jövőre mi marad, mindenesetre BÚÉK mindenkinek!
Jó szerencsét! Nem tudom nem büszkén megosztani veletek, hogy bővült a Bányászkör Instant Túrák kisköreinek útvonala a Tokodaltáróról induló Tokodi-altáró-körrel.
Olyan helyekre visz el, melyeket egyébként sosem keresnétek fel!
Na aztán e miatt az eddig sem unalmas sokak álltal csodált éremtabló a hét éremmel lecserélésre került. (Hiszen már 8 kör van.) Szerintem ez az éremgyűjtemény is különleges. A régi és és új.
Az biztos, hogy egy másik dimenzió az AK gyalog, 2x bringás teljesítés után, nem hiszem, hogy két perc lesz végigjárnom. Az OKT 2. teljesítésének füzete is 10,5 éve van megnyitva és még hiányzik bőven, DDK-ból másodjára megvagyok Írott kő-Őriszentpéter között, de majd valamikor halad az is.
Az ÉZ biztos, hogy nagyon vadregényes és elzárt helyeken vezet és a sok turista sem okoz gondot. Nekem ott inkább a víz tűnik problémásnak, a Beszkidekben van viszonylag sok forrás, ott viszont kaját venni minimum több kilométeres kitérőt jelent. ÉZ-n azért akad pár település útközben. Majd látom.
Köszönöm a beszámolót, érdekes volt egy kicsit bele látni a magashegyi túrák világába! Gratulálok hozzá!
Érdekes, hogy bár csodálom ezt a világot, engem nem vonz. Valahogy idegen tőlem (ez igaz az ottani urbanizált életre is). Ahogy Petőfi mondta: "csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja."
Terveidhez:
Nekem a komoly szemléletformáló túra volt az Alföldi Kék gyalogos bejárása. Addig, (bár sokat jártam autóval az Alföldön) nem igazán szerettem, de gyalog egészen más volt és egy sokkal vonzóbb, addig rejtett arcát ismertem meg.
Az Északi Zöld pedig, a maga vadregényes világával az igazi nomád túrázást jelentette nekem. (Itt csupán, a határvonal papíron való meghúzásából adódó, sokszor értelmetlen fel-le-fel-le gyaloglás fárasztott, elsősorban tudatilag.)
Még adós vagyok egy 3. kötet másodjára bejárt egy napos szakasz beszámolójával, de az már mindenképpen átcsúszik jövőre. Az időrendiség miatt mindenképpen így pontos a dolog.
A második bejárásom összefoglalója el fog térni az első bejárásétól. Előzőleg egy pontos statisztikával fűszerezett „tanulmányt” készítettem befejezésül, ezúttal viszont inkább lazább keretekben foglalom össze az élményeim összességét, kissé számvetés jelleggel, néhány „leg-es” statiszika készült mindösszesen. Ugyancsak nem célom az első összefoglalómban leírt alapfogalmakat ismételgetni. Kérem, nézze el nekem a Kedves Olvasó a néha csapongó gondolatmeneteimet és mondataimat, nem alkottam semmilyen rendszert előre belőlük, jönnek belőlem elő, ahogyan írom a soraimat és ahogyan az ihlet adja és ebbe nem is kívánok beavatkozni. Ugyancsak elnézést kell kérnem a hiányzó lektorálások miatt: brutális időszükséglete van egy, az én elvárásaimat megütő beszámoló rendes elkészítésének (nagyjából az ökölszabály: egy több napos beszámoló, sok képpel a nulláról kb. 8 óra), így mindig teljesen visszaolvasni, az összes elgépelést korrigálni egyszerűen már nem volt kapacitásom, de úgy gondolom a mondanivalóm így is érthető.
Először is: nem készítettem pontos elemzést az utazásokról, ezek költségeiről, valamint a szállásokról sem. Amit lényegesnek tartottam, azokat leírtam a beszámolóimban, legtöbbször szállásdíjakkal együtt. Ezek könnyen visszanézhetőek. Ennek az oka egyszerű: az első bejárást még annak idején államvasúti mozdonyvezetőként szabadjeggyel oldottam meg többnyire, amit meg nem, azt félárú- vagy az akkor még létező kirándulójeggyekkel, ez könnyen átlátható és számolható volt. Közben sok változás történt az életemben, többek között: autóm lett, elköltöztem a szüleimtől, Ausztriában dolgoztam, ahol egy évet éltünk is és még lehetne sorolni.
Ennyi változót már lehetetlen leírni egy-egy egzakt számmal, például: amikor 2020. nyarán, amikor kimentem Triebental-ba autóval, akkor mennyi volt a benzin költsége és mennyi az euró árfolyama? Az autó árának arányos része is leosztódik a túra költségeihez, mivel anélkül esélytelen lett volna megcsinálni? Az egy éves vorarlberg-i lakásunk mennyi leosztott része felel meg egy-egy túra arányos költségeinek? A saját ill. előtte céges költségen vett Klimaticket, ami korlátlan utazást tesz Ausztriában lehetővé, annak hanyad része vonatkozik a 2022.-2024. év túráira? Sok-sok kérdés és még bele sem merültem igazán. Neki sem álltam ezen agyalni, megkísérelni kibogozni, mert semmi értelme és nem ez a lényeg. Érzésre amúgy kevesebből jött ki a második bejárás közvetlen költsége, mint az elsőé, de a háttérben, közvetett formában komoly befektetések (Schruns-ban havi 1200 euró volt az albérlet, a Klimaticket egy évre 1095 euró volt, stb) is megalapozták a túra befejezését. Egy szó, mint száz: nincsen konkrét statisztikám az egészről és nem is fogok nekiállni évekre visszamenőleg ezt visszafejteni, mert nem látom értelmét. Amúgy is csak egy töredék lenne, a jegyeket és blokkokat már régen kidobáltam.
1.-2. a második bejárás megkezdésének előestéjén, avagy a kezdeti lépések: némi pózolás a triebental-i szállásom előtt a hegyek irányába 2019. június 26.-án
Ez így és ebben a formában volt maradandó, utólag sem vennék el belőle semmit és nem is adnék hozzá, ez így volt megismételhetetlen. Még egy mondat a költségekhez: mivel az első bejáráshoz képest lényegesen több bivakos alvásom volt, ez is redukálta a közvetlen költségeimet. Amennyire tartottam a bivakolástól, ahhoz képest ezek az egyik legmarkánsabb élményeim a túráról és valahogy mindig megoldódott a dolog, csak hagynom kellett magamat kicsit sodródni, amely megfontolt emberként számomra amúgy is nehezen megy. Amikor „hüttézni” kellett, akkor szinte mindenhol tudtam Alpenverein kedvezményt érvényesíteni. Természetesen ez a rendes szállásokon nem játszott, de azokból nem is volt sok.
Szállásaim és bivakhelyeim (B) voltak:
- Roseggerhaus
- Gasthof Jagawirt, Gasen
- Hochalm (B)
- Zeissmannhütte (B)
- Bergerhube előtti ház, az ismerős néninél
- Schwabergerhütte
- Michelirlingalm (B)
- Hintere Mörsbachalm (B)
- Rudolf-Schober Hütte
- Breitlahnhütte
- Waldhornalm (B)
- Keinprechthütte
- Muhreralm
- Steinalmhütte (2-es kötet levezető szakasza)
- Tappenkarseehütte
- Osnabrücker Hütte
- Mindener Hütte (fizetős B)
- Jamnigalm (kvázi fizetős B)
- Duisburger Hütte
- Alter Pocher (B)
- Leiter Ochsenalm után (B)
- Poppbichl Kapelle (B)
- Kessleralm (B)
- Neue Prager Hütte
- Kürsingerhütte
- Innerunlassalm (B)
- Zillergrund-völgy felső végénél (B)
- Greizer Hütte istállója (B)
- Furtschaglhaus
- Dominikushütte (ez volt a legdrágább)
- Ochsneralm (B)
- Nürnberger Hütte
- Rauhekopfhütte
- Hohenzollernhaus
- Haus Zangerle, Kappl
- Jamtalhütte melletti kápolna (B)
- Tübinger Hütte
- Tilisunahütte (B)
- Lindauer Hütte
- Mannheimer Hütte
- Berggasthaus Sücka
- Vorderälpele (B)
Ezek közül a legmagasabban fekvő alvásaim voltak:
- Neue Prager Hütte: 2782 m
- Rauhekopfhütte: 2731 m
- Mannheimer Hütte: 2679 m
- Kürsingerhütte: 2548 m
A legmagasabban fekvő bivakolásom számszakilag a 2431 méteren fekvő Mindener Hüttét illeti, azonban ez a ház egy ajtóval zárható hely volt, a második helyezett a Greizer Hütte istállója volt 2228 méteren, amely ugyancsak nem volt nyitott hely. Ezek után a nyitott légterű kategóroában következik a „szép emlékű” Tilisunahütte alsó fertályán, egy ajtó előtti fedett, de nyitott területen alvás 2208 méteren, ez volt egy jó ideig a kint alvási magassági rekordom is egyben. Ezt követően jön a Leiter Ochsenalm utáni istállóban történt alvás (kb 2150 m), majd az Ochsneralm melletti kis házikó (kb 2075 m, Ochenalm néven is ismert, a térkép viszont Ochsneralm-ként írja, jobban is hangzik). Érdekességképpen jegyzem meg, hogy idén nyáron hárman felmentünk hosszú gleccsertúra kitérőjének keretében Ausztia 3. legmagasabb csúcsára, a Groβvenedigerre (3666 m) és ezelőtt a 2489 méteren fekvő Alte Prager Hütte környéki nyitott, de tetővel ellátott és védett objektumban aludtunk, amely a térkép szerint kb 2532 méteres magasságban van. Így számomra ez a helyszín váltotta a Tilisunahütte 2208 méterét a legmagasabban fekvő bivakolás kategóriában, de ez a túra nem tartozik bele a második Zentral bejárásom történetébe (mivel a második megnyitott 3-as kötetemben számoltam el).
Végignézve a listát egyetlen helyet leszámítva, nem jut eszembe különösen rossz helyszín vagy alvás. Nyilván volt olyan, amikor nem aludtam a legjobban, de viszont maga az élmény elég jó volt, ezek közé tartoznak például a bivakos alkalmak. Volt olyan is, amikor minden adott volt egy jó alváshoz, mégsem sikerült tökéletesre és az ellenkezőjére is volt példa, amikor az órát nézve nem sokat aludtam, de mégsem okozott ez érezhető nehézséget, mert az a kevés is elég volt, ezt a pillanatnyi lelkiállapot is komolyan befolyásolja. Az első kötet rendes szálláshelyei közül ki kell emelnem a pozitív előjellel Roseggerhaus-t, a tribental-i néni házát és a gasen-i szállásomat. A hegyi házak közül a két egymás utáni vacsorázással egybekötött Breitlahnhüttét és Rudolf-Schober Hüttét emelném ki, mindkettőnél természetesen komoly előny volt, hogy egyedüli alvók voltunk ezeken a helyeken. Bivakhelyek közül a váratlanul ágyban alvós Hochalm volt maradandóbb és a Waldhornalm melléképületében eltöltött éjszaka. Utóbbi nem volt a legkomfortosabb, de cserébe nyugalmas volt, emberektől származó zaj csak reggel hallatszódott be.
A hármas kötet alvásairól átpörgetve a listát szintén ugranak be kellemes élmények, sajnos kellemetlen is akad, de kevés. A rendes szállások közül a kappl-i vendégház és a liechtenstein-i Sücka ház volt a legjobb. A hegyi házak terén nehéz rangsort felállítanom, negatívumban a Tilisunahütte fedett alagsori részén eltöltött éjszaka vezeti egyértelműen a sort, hátulról nézve, erre utaltam az imént (mellette a Hannoverhaus-ban éreztem teljesen negatív anyagias hozzáállást, de ott szerencsére nem kellett aludnom). A Furtschaglhaus jó hely volt, de a fűtetlen szobában nem volt melegem a hirtelen jött augusztus végi fagyos időben, viszont legalább egyedül aludtam, a hozzáállás segítőkész volt és elegendő takaró állt rendelkezésre, nyugalmamat direktben nem zavarta senki, csak hajnalban hallottam a fenti mozgolódásból eredő nyikorgást, ez a legtöbb hely velejárója. A Tübinger Hütte abszolút dobogós hely volt a hegyi házak között, a Kürsingerhüttében is a nagy létszám ellenére sikerült jót aludnom. A Nürnberger Hütte előtti izgalmak után a főnök kísérete esett jól a végére, a hely is rendben volt. A Rauhekopfhüttében sokat nem tudtam rendesen aludni, de ez mégsem okozott gondot, a Hohenzollernhaus-ban pedig az utolsó pillanatban fordult pozitívat a helyzetem, ott is sikerült jót pihennem. A hegyi házak és a bivakolások között jelentett átmenetet pl. Mindener Hütte, amely szintén nagyon jó kis hely, de jobban örültem volna kevesebb embernek és kevesebb zörgésnek, a következő esti Jamnigalm pedig meglepően puritán volt, de egyszer elment, ezért kapta a „kvázi bivak” besorolást.
3-as kötetbeli bivakolások kapcsán elsőként a Heiligenblut-Matreier Tauernhaus szakasz remek helyei és a St Jodok előtti Ochsnernalm kis faházikójában eltöltött alvás/ok ugranak be jó emlékként. A Feldkircher Hütte előtti első bivakolásom szintén kellemes emlék (Vorderälpele). A 3-as kötetben azért jóval nagyobb tér volt az eldugottabb hegyi házak kipróbálására, illetve a bivakos élményeim bővítésére (volt olyan helyzet, hogy nem is volt más megoldás), mint a másik két kötetben összesen. Ha valamilyen egyszerű szabályszerűséget akarnék felállítani, akkor az élményfaktort sokkal inkább a nyugalom és az elvonulás érzete dobta meg, sem mint az emberek közelsége és a komfort: szinte az összes bivakhely előtt tudtam mosakodni, az osztrák Alpok alapjáraton is bővízű. A szlovén Alpokban, azért ez a karsztos részek miatt már jóval érdekesebb kérdés lenne.
3. egyszerű és nagyszerű szállásom Tribental-ban
4. több komfort az egyik kisvárosi vendégházban (Kappl), ezekből nem volt sok a második bejáráson
5. készülődés az alváshoz a Furtschaglhaus Winterraum-jában, az egész második bejárás során nem volt gondom az egyedül alvással
6. kész a fekhelyem az egyik legjobb bivakhelyen a 3-as kötetben
7. egy jó lehetőség a hütték és az alternatív bivakolás között, sajnos túl sok nincsen belőle az útvonalon: a képen a Mindener Hütte látható
A hágókról és a csúcsokról általánosságban elmondható, hogy nem adták magukat könnyen, még ha többségük technikailag nem is volt túl nehéz. A nehézségeket inkább a sorozatterhelés (több napos túrák) és a sokszor hosszú órákig, akár fél napig tartó (pl. Fimbatal) felfelé és lefelé történő haladás jelentette.
Legmagasabb csúcsaim voltak:
- Ankogel: 3252 m
- Schönbichler Horn: 3134 m
- Hoher Sonnblick: 3106 m
A három dobogós közül az első csúcskitérő, mely a végén sziklás, de leküzdhető extra cucc nélkül. A második szintén a normál túrázás keretein belül elérhető (helyenként odafigyelős sziklás+drótköteles, szép időben nem volt gond vele), a harmadik pedig az útvonal szoros részét képezi, az egyik irányból gleccseres. A teljes képhez megjegyzem, hogy az általam nem érintett Zittelhaus-Alte Prager Hütte közötti főútvonalon található a 3254 méteres Hocharn csúcs (légifelvételek alapján már elolvadt a csúcs előtti gleccser útvonalat érintő része, de előtte viszont komoly 2-es nehézségű mászókák vannak az útvonalon a Goldzechkopf csúcsának környékén). Erről nyilatkozni nem tudok, mivel a 02B jelű útvonalat jártam be, ez a csúcs pedig a hármas kötet egyetlen „nagyon igényes” (sehr anspruchsvolle) megjelölésű szakaszán található. Nem mondom, hogy nem piszkálja a fantáziámat ez a főútvonalas rész, de egyelőre nincsen napirenden a bejárása, még részben sem. Az 1-es kötetből ugyancsak maradt egy rövidke be nem járt alternatív útvonal Bruck an der Mur felé. Érdekes módon a Gamperhüttét az aktualizált, általám a második bejárásra használt 1-es kötet már csak zárójelesen hozza.
8. Ankogel, majdnem 4 évig volt a legmagasabb csúcsom, a tényleges csúcsról látszik a csúcskereszt
9. Schönbichler Horn, 3134 m
10. érkezés a Hoher Sonnblick-re, számomra egy izgalmas hely volt ez, vártam már ezt a találkozást
11. kilátás a Sonnblick csúcsán található Zittelhaus teraszáról a Hocharn tömbje felé, a balra látható Goldzechkopf is izmos rész a leírás és a ház főnökének elmondása alapján
Legmagasabb hágóim voltak:
- Venedigerscharte: 3407 m
- Kesselwandjoch 3222 m
- Ramoljoch: 3189 m
- Riffljoch: 3146 m
- Eisjoch: 3120 m (Bildstockjöchl: 3136 m)
- Schönbichler Scharte: 3081 m
12. a Venedigerscharte ugyan meg lett örökítve tavaly, de a képeim elvesztek az eső miatt tönkrement telefonomról, így erről az alkalomról, csak a gleccser (Venedigerkees) végéről tudok fényképezős képet mutatni. Az idén viszont sikerült a csúcstámadással egybekötött remek „képpótló” túra erről a szakaszról, abban a beszámolóban található róla bőséges képanyag, de az már nem az első bejáráshoz tartozik
Az első két helyezett hosszú gleccsertúrával érhető el, ezen kívül még az Eisjoch található könnyen leküzdhető gleccseres/havas környezetben (talán még hágóvas helyett hómacskával, vagy szerencsés esetben talán még anélkül is megközelíthető legalább az egyik irányból), a Riffjoch pedig az egyik irányból gleccseres. A többi helyszín nyáron megközelíthető volt extra felszerelés nélkül. A csúcsos fejezethez hasonlóan itt is megemlítendő a főútvonalon található a 3228 méteres Obere Ödenwinkelscharte. Erről közelebbit szintén nem tudok mondani, térkép és a füzet szerint is két oldalról csak gleccseres túrával érhető el.
Az első bejáráshoz képesti plusz felszerelésre szintén hivatkoztam az írásaimban, de ezek legfőképpen a hágóvasat és a végére a jégcsákányt jelentette, természetesen a meglévő többrétegű ruházat mellett. Ha valaki komolyan belekezd a magashegyi túrázásba, akkor előbb-utóbb úgyis beszerezi a szükséges dolgokat. Eleinte nekem sem volt főzőm vagy túrabotom, hágóvasat meg élőben sem láttam előtte, most mindegyik megvan és bármikor használhatóak.
13. „harci díszben” a Brandenburger Haus előtti Gepatsch-gleccseren, ez a kép szerepelt az aktuális beszámolóban, de használat közben ez a kép tükrözi legjobban a plusz eszközöket
14. nagyzsákkal a Sücka ház és a Silum nevű településrész között Liectenstein-ben 2020. nyarán
15. a főzőm használata nem volt kifejezetten markáns a második bejárás során, de pár alkalommal azért használtam, a képen Triebental-ban látható a másnapi kezdés előestéjén 2019. júniusában, azóta is jól szolgálatot tesz ez a szerkezet, már egy másik darabbal is bővült a repertoár azóta
Az első kötet másodjára annyiban tért el az első bejárásétól, hogy főleg a megszerzett helyismereteimet kamatoztattam és a más szakaszolások is elősegítették, hogy más oldalról vagy más napszakban, időjárásban lássak meg egy-egy szakaszt, úgy érzem ezt amennyire csak tudtam „kimaxoltam”. Ezeken kívül Fertőszéleskút-Fraknó valamint Rozália és Krumbach határa között jó volt a másik útvonalon menni, minimálisan hosszabb, de attraktívabb volt, mint az „A” jelű verzió.
16. stájerországi „hegyek mindenhol” életérzés: kilátás részlete észak felé a Groβer Grieβstein-ről (2337 m), azt hiszem az alpesi túrák inspirációjához bőven elegendő szemléltető kép ez
17. az első bejárásnál problémás Triebener Tauern szakasszal másodjára nem volt gond, az előző kép készítése után csináltam ezt kicsivel később
Ami viszont a második bejárás lényege és sava-borsa volt, az bizony a hármas kötet! Nagy falat az bizony a hármas kötet, főleg annak a nyugatabbi része, bár a keleti oldalnak sincsen szégyenkeznivalója nehézségek terén, de mégiscsak kevesebb arra a gleccser. Egyszerűen meg kellett rá érnem fejben és fizikailag egyaránt, de inkább a mentális része a hangsúlyos. Leírhatatlanul büszke vagyok rá, hogy a 2016. őszi igazolófüzet vásárlás és az elindulás óta mindvégig a fejemben motoszkáló nagybetűs KIHÍVÁS, immáron végig bejárásra került és a kezdetektől sikerült felépítenem a magashegyi túrázásomat a szlovák kezdeti, a magyar domborzatnál magasabb hegyekből továbbfejlesztve egészen Ausztria harmadik legmagasabb gleccseres csúcsáig. Hálával tartozom a Sorsnak, hogy ezekben a kalandokban és kihívásokban mindig volt megoldás mindenre és veszélyben pedig megóvott a bajoktól!
18. a második bejárás általam használt két kötete: szakaszolás, leírás és igazolófüzetek is egyben
Két oldalról kezdtem el „falni” a hármast, 2020-ban kezdtem el a keleti kiindulópontról, de ugyanabban az évben másodjára bejártam a nyugati résznek a végét is és a kettő között távolság és a hézagok évről-évre csökkentek, míg nem 2024. augusztus 15.-én a tiroli Pfunds-ban ki tudtam tenni a pontot a történet végére. Igen, a pontot. Amikor az Alpenverein felé igazoltam a teljesítést , akkor meg is kérdezte a Gert Kienast nevű úriember sporttárs (Fritz Peterka Urat sajnos nem sikerült sokadik nekifutásra sem utolérnem, amit őszintén sajnálok), hogy lesz-e harmadik bejárás? Nem tervezem. Nem mondhatok kategórikusan nemet, még ki tudja mit hoz az élet, de egyelőre nincsen ilyesmi kilátásban. Az igazság az, hogy egyszerűen belefáradtam és telítődtem. Jó pár nyaram (2017. szeptembertől, de inkább 2018-tól 2024-ig) fix programja volt az alpesi túrázás (ez alól 2021. volt kivétel, amely egy különösen gyenge év volt ebből a szempontból), egyelőre szeretnék kicsit mást is látni, elég volt ez a jó pár nyár ebből most. Nagyon sokat adott nekem ez a túra mentálisan, fizikailag és túraszakmailag is, ha ez nincsen lehet az osztrák munka és a kint lakás sincsen, mivel Schruns-ot is a Zentral-on keresztül ismertem meg. Szerencsére az ottani, nem egészen pozitív összképű egy évünket gond nélkül tudom függetleníteni a túraélményeimtől, azokat nem mosom össze. Egy komoly tanulságot viszont le kellett vonnom a naivitásommal kapcsolatban: egészen más valahol jót túrázni és vonatozni és egészen más valahol élni és dolgozni, szőröstül-bőröstül. Ugyancsak sokat adott a túra, amikor az osztrák mozdonyvezető tanfolyamon ültem és esténként egy schwechat-i hotelben tanultam másnapra és a vizsgákra, olyan végtelen motivációt éreztem, amikor a végiggyalogolt tájakra és sok szép vasútvonalra gondoltam, hogy ebben az országban fogok dolgozni (később egy ideig élni is), hogy nem is volt kérdés, hogy érdemes-e tanulnom. Érdemes volt. Sok más dolog miatt is, de ez nem képezi ennek a mostani elmélkedésnek a tárgyát.
2020. nyarán amikor másodjára jártam be az Obertuern-Tappenkarseehütte(-Hüttschlag) részt, akkor konkrétan emlékszem a Jakoberalm után milyen szintű vonzerőt mutattak felém a havas hegyek dél felé nézve. Még abban a szezonban elkezdtem a 3-as kötetet, nagyon vonzottak a távoli kies és vad részei, a gleccserek is újak voltak (az első bejárás Brandner gleccserének megkerülését nem számítom ide). Utólag nézve sem gondolom ezt másképpen, most is meghoznám ezt a döntést. Minden nehézsége ellenére egy jó dolog volt és eszembe szoktak jutni a távoli és kies, vad helyszínek, megpróbáltatások. Szerencsére, ahogyan írtam is már, a helyzetekből mindig volt kiút, megoldás.
19. szép szakmai kilátások is sok motivációt adtak számomra a túrákra jövet-menet
20. Schruns állomás 2020. júliusának közepén: több tényező összejátszása révén itt laktunk és dolgoztam bő 3 évvel később kezdve egy évet, egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy nem volt a Zentral hatással az életemre! Ha nincsen ez a túra, akkor nem ismerem meg az egész környéket és nincsen a kiköltözés, ottani munkavállalás ötlete sem.
21.-22. nem csak földrajzilag, hanem túraszakmailag is vízválasztó a Tappenkarseehüte környéki elágazás: az első képen balról az 1-es kötet érkezik és a 3-as halad tovább egyenesen, az 1-es még befut a hátam mögött található Tappenkarseehüttébe, onnan pedig 2-esként folytatódik. A másik képen az előbb még a hátam mögötti rész látható a hegyi házzal, mely fontos szakaszhatár a túrában.
23. „Nur für geübte Bergsteiger!” azaz csak gyakorlott magashegyi túrázóknak, áll ez a táblán Tappenkarseehütte melletti kerítésen, egyáltalán nem lebecsülendő felhívás! Fontos volt számomra is a fokozatosság!
Szóval igen, nagyon sokat adott nekem ez a túra mindenestül, mindkét bejárás alatt, életem egyik meghatározó élményeit, mellé komoly önismeretet, sokkal inkább megtapasztaltam a határaimat, gyengeségeimet, egyéni sajátosságaimat terepen, mintha itthon ültem volna a fotelben. Abszolút nem bántam meg egy percre sem, ahogy mondani szokás: férfimunka volt! Ugyancsak sokat tanultam a természetről és arról, hogy mekkora jelentéktelen porszem az ember a természet hatalmas erejével szemben. Visszanézve is szépen alakultak a dolgok lépcsőről lépcsőre: Országos Kék és egyéb magyar túrák, szlovák SNP, majd Zentral és végül annak a legnehezebb részei. Ennek így kellett lennie! A három kötet közül egyértelműen a hármas volt a legnagyobb kihívás és egyben a leghosszabb is.
Távok összesítve a két bejárás alatt (igazolófüzetek adatai alapján):
1-es kötet: 585 km (az első bejárás során az „A” jelű útvonalat követve Rust és Hochwolkersdorf felé: 584 km), mindkétszer Mixnitz felé haladva
2-es kötet: 591 km, Panülalpén keresztül
3-as kötet: 655 km, a 02B jelű útvonalon és a Schafloch felé haladva
Tehát az első bejárás hossza: 1175 km
A második bejárás hossza: 1240 km
A kettő együtt: 2415 km, ez természetesen nem tartalmazza a kitérőket és a rezsimeneteket
Szintek: saccra nagyjából 72-73000 méter felfelé és kb 72000 méter lefelé, de ez egy durva becslés, akit érdekel könnyen ellenőrizheti az érintett szakaszok adatainak összeadásával.
24. az immárom mindhárom bejárt kötet egy képen, az első ugye kétszer is
25. a végtelen hegyek látványa a Garsellakopf csúcsáról szemlélve Liechtenstein és Ausztria határán avagy egy másik inspirációs kép
Viszont most azt érzem, hogy telítődtem és a végére már nem az volt az egész, mint ami ideális esetben: egyre jobban a problémákat láttam az időjárással, szabadidővel, alvásokkal, nehéz zsákkal, sok szinttel, sok utazással és sajnos némi teljesítménykényszerrel: szerettem volna belátható időn belül végigjárni. Természetes gondolat, de belegondolva a „kipipálásban” van egy kevés hétköznapi rutin. Jön az egyik dolog a másik után és kész, problémák jönnek és mennek, valahogy úgy éreztem kissé ez átragadt erre a túrás témára is ez a hétköznapiasság, pedig nem ez lenne a lényege. Szakaszok, szintek, alvások…nem ez lenne az egész legfontosabb eleme, hanem a helyben megélés. Jellemző volt, hogy reggeltől estig mentem, kihasználva a teljes napot, semmi kedvem nem volt ok nélkül a hüttékben ücsörögni, rendes fogyasztásra 2 alkalmat leszámítva nem vitt rá a lélek, ott tobzódni meg értelmetlen volt, annyira nem érzem erősnek a német tudásomat, hogy teljesen otthonosan beszélgessek órákat az aktuális dialektben az osztrákokkal. Innentől fogva borítékolható volt az is, hogy kevés tartalékidő volt a túráimban, nem tudtam akárhol leülni fél órára kicsit kikapcsolni, pedig sokszor jó lett volna. Az első kötet Szárazvám-Fertőszéleskút, Schwabergerhütte-Donnersbachwald, Breitlahnhütte-St. Nikolai im Sölktral szakaszait és a hármas kötet Serfaus-Pfunds darabkáját jártam be a párommal együtt, a többit egyedül csináltam meg.
Persze meg kell tervezni az adott napot, de valahogy kicsit már mintha gépies formát vett volna ez fel: ekkor és ekkor ezt, aztán azt, jövőre azt, utána meg azt. Szép építőmunka, lépésről-lépésre, szeretem az ilyesmit és most véget ért. Az előzetes hosszabb tervezgetés, betáblázott és magam (és a munkahely, menetrend, stb.) által kreált kötöttség, a nagy cucc és ilyesmik mellett, amiből a végére nagyon elegem lett: az emberek és a tömeg és annak az eléggé tipikus viselkedése, amely főleg a hegyi házaknál koncentrálódott, de terepen sem volt elhanyagolható zavaró tényező. Főleg a tiroli részeken, egyszerűen szinte képtelenség volt kicsit elvonulni, ünnepnap volt, amikor egy-egy periférikus szakaszon jártam. Ekkor már nosztalgiával gondoltam vissza a vadregényes stájer részekre, ahol, ha napi 1-2 emberrel találkoztam az még nagy szó volt (pl. Gleinalm környéke vagy az Edelrautehütte-St. Nikolai im Sölktal rész), ennyi még jól is tud esni fél nap egyedül gyaloglás után. Alvások terén, ami mindig is stresszel járt számomra: az egyedül alvás megteremtése. Aki gond nélkül alszik idegen emberek között, annak nyilván ez nem téma, de nekem folyamatosan az volt, ezért is cipeltem inkább végig a 3-as kötet döntő többségén a nagyzsákot, mert a lehetséges mobilitást meg akartam tartani. Sajnos a cipekedés erodálta a túraélményt. Minden mindennel összefügg.
26. irány a hegyek felé! Gauertal, 2020. július közepén
27. vihar előtt a Garsellakopf után, fél órás intenzív zápor következett, ez a verzió még a jobbak közé tartozik, a fél napos (vagy hosszabb) áztatós eső már sokkal kellemetlenebb
28. főleg a tiroli részek után értékelődött fel a stájer rész csendje és nyugalma: kilátás a Kreuzkogel-ről (2109 m)
Amit lehetett, azt kihoztam az egészből, ahogyan az elején is említettem nagyon örülök, hogy megvalósult a teljes második bejárás is, ezzel első igazolt magyar teljesítőként jártam végig a Zentralalpenweg mindhárom kötetét! Egyszóval: felejthetetlen! Hirtelen eszembe jutott a tavalyi Venediger gleccser utáni folytatás: amennyire reménytelennek indult, annyira sikeres lett a vége, érdemes volt nem feladnom!
29.-30. díjazások: 2 db bronz jelvény a 2x15 szakasz lejárásáért, 2 db ezüst jelvény az 1-1 kötet lejárásáért és 1 db arany jelvény az 1.+3. kötet lejárásáért a hozzájuk tartozó oklevelekkel. Az oklevelek közül a második egészen pontosan még az első bejáráshoz tartozik, de mivel ott egy ezüst jelvénnyel kevesebbet küldtek annak idején, ezért ez lett pótolva 2022. nyarán, mivel a téma (ezüst jelvény) és a dátum is időszerű, így beválogattam ide. Külön rákérdeztem az Alpenverein-nál az oklevelekre: nem mindig állítanak ki a jelvények mellé, így külön darabom nincsen az ezüstről a második bejárásról, de nem is az oklevelek száma számít
Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben egy-egy szakasz valamikor újrázása vagy a már említett Zittelhaus-Alte Prager Hütte közötti főútvonal bejárása, de nem tudom egyelőre, hogy ezekből bármi lesz-e belátható időn belül. Szintén érdekes felvetés Fritz Peterka 1987-es könyvében szereplő régi, már nem 02-es útvonalként élő szakaszok meglátogatása.
31. két Mayrhofen környéki példa a régi útvonalra: a régi nyomvonal a Krimmler Tauernhaus után nem a Windbachtal-Zillerplattenscharte felé folytatódik, hanem a Richterhütte-Gamsscharte rövidebb útvonalon éri el a Plauener Hüttét, majd pedig Mayrhofen érintése nélkül a Gasthof in der Au után rögtön nekivág a hegyeknek a Kasseler Hütte felé. A rajz Fritz Peterka 1987-es kiadású „Zentralalpenweg 02” című könyvében található.
Nagyobb tájegységeim voltak:
1. kötet: Magyar-kapu/Ungarische Pforte, Lajta-hegység/Leithagebirge, Hochwechsel, Fischbachi-Alpok/Fischbacher Alpen, Gleinaple, Seckauer Alpen, Triebener Tauern, Rottenmanner Tauern, Wölzer Tauern, Schladminger Tauern, Radstädter Tauern. Az összes eddigi Tauern az Alacsony-Tauern/Niedere Tauern része.
Az imént leírtak egyáltalán nem jelentik azt, hogy nincsenek még túraterveim: Alföldi Kék gyalog, Beszkidek, SNP 2. bejárás befejezése, Rudná Magistrála befejezése, SPP vagy akár annak érintőpontos részének legalább részbeni lejárása, lappföldi 80 km-es túra (Bärenrunde), OKT és DDK második bejárásának befejezése, Északi Zöld, stb.
Biztosan írhatnék még sok mindent, ismételhetnék meg már megosztott dolgokat, képeket, adatokat hosszasan, de a leírtakat tartottam a legfontosabbaknak a téma kapcsán megosztani.
Mind a három kötetből vannak megnyitott darabjaim (az elsőből a harmadik, a másik kettőből a második), de egyelőre nem tervezek folytatást. A bő 5 éves második teljesítés ezennel lezáródik: 2019. június 27.-2024. augusztus 15. Aztán, hogy a pont után következik-e következő mondat vagy sem, az még a jövő zenéje.
Ha nem viszel több cuccot mint amit korábban a hátizsákban akkor ez nagy segítség. Nyilván be kell gyakorolni, meg kell szokni, a húzási mód se mindegy, lesz ahol kézzel de lesz ahol derekadra akasztva lesz könnyebb. A nagy kerék segítség de sérülékenyebb, állítólag van cserélhető is. Jó utat.
Egy napsütéses novemberi napon a Zalai-dombság dimbes-dombos részén, Palinból indulva folytattam az RPDDK-t. Kezdetben még köd lepte be a tájat, de Homokkomáromba már szikrázó napsütésben érkeztem. Ott felültem az erdei hullámvasútra, amelyiken úgy elfáradtam, hogy a Szuloki-forrásnál elfelejtettem átszállni a következőre. Valkonyán pecsételtem a turistaháznál, Borsfán megállás nélkül gyalogoltam keresztül, Kistolmácson elsétáltam a kilátóhoz, majd a kápolnánál fejeztem be a túrámat. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2024/12/rpddk-05-palin-kistolmacs-20241116.html
Kinek a pap, kinek a papné avagy ízlések és pofonok különbözők...
Én anno - félévszázada-cseh fémkeretes hátizsákkal és cseh túracipőben jártam végig, az akkor még Sümegig tartó Kéktúrát.
Indulásom előtt mindig alaposan megszerveztem az aktuális utamat. Alkalmanként egy-egy tájegységet jártam végig. Fontos volt számomra a megfelelő szállás, ahol tisztálkodni is lehetett. Akkor még jóval több turistaház volt, ahol nem volt, azt úgy oldottam meg, hogy előzetesen írtam a település tanácselnökének, hogy ajánljon szállás lehetőséget. Minden esetben ajánlott, ezeket a címeket a mai napig őrzöm. A szálláson sokszor vacsorát is adtak, így megízlelhettem a vidék egyedi, kiváló ízeit, emellett megismerhettem a falusi életet és szokásokat. Utam során felkerestem a közeli műemlékeket, templomokat, várakat és az érdekes közeli látnivalókat.
Nekem a Kéktúra egy életre szóló élményt jelentett!
Gratulálok és köszi a leírásokat! Ezek a gleccseres részek igazán izgalmasak lehettek, azt hiszem én jól elvagyok inkább a kevésbé fagyos talajviszonyok között, legyen bármilyen szép. :)
Elérkezett ez a nap is: a hármas kötet bejárásának utolsó túrája és ezzel befejezve a második bejárást és mindhárom kötetet! Egy túrázó várt és félt napja(i) is ez(ek): a bejárás teljességére való igény és a megismerés varázsa hajtja az embert egyik alkalom után a másikra, de egyben lehangoló is tud lenni egy ilyen hosszú túramozgalom végigjárása után keletkező űr: az én történetem a Zentral-lal 2016. novembere óta tart, közel 8 év kellett hozzá, hogy idáig eljussak.
Az időjárás jónak ígérkezett a két napos túrára, egyedül az első nap estéjére volt esély egy kis csapadékra, de ebből szerencsére nem lett semmi. Túratervező szerint 27,3 km választott el a céltól, ezt egy napra húzósnak gondoltam, alvást a Hohenzollerhaus-ba terveztem, így nem vittem hálózsákokat és matracot sem, ennyi könnyítés jól esett az utolsó alkalomra. Korábban volt egy olyan verzió, ami szerint az előbb említett háztól lejjebb lévő alm-nál kerestem volna bivakhelyet, végül nem ez a verzió lett a befutó.
6:04-es vonattal keltem útra, a szokásos logisztikával érkeztem Landeck állomásra, fél 8 után nem sokkal már forgott is a kerék alattam a buszon, 7:57-kor szálltam le Prutz Inn hídjánál. 40 percem volt a csatlakozó buszig, besétáltam a városba nyitva tartó élelmiszerbolt reményében, de csak egy trafikot találtam. A Dorfplatz-tól sétáltam visszafele a buszmegállóba, amikor egyre inkább úrrá lett rajtam a gondolat: meg kéne csinálni még ma a maradékot és akkor holnap tudok pihenni! A 8:38-as buszra felszállva a Gepatschhaus felé tovább szövögettem a terveimet, már kitaláltam, hogy pl. a túra legmagasabb pontját jelentő Riffljoch-ot legkésőbb 14 órakor el kell hagynom és akkor még az utolsó előtti lehetőséggel vissza tudok utazni Schruns felé Pfunds-ból. Nem tűnt lehetetlennek. A múltkor már megismert fizetős úton a Gepatsch víztározó mellett haladva értem el a Gepatschhaus buszmegállóját. Itt viszont a múltkor kitalált terveimnek megfelelően még nem szálltam le, csak a következő, Fernergries nevű megállóban. A tovább utazás Ausztria legmagasabb tömegközlekedéssel elérhető buszmegállója felé ezúttal is kimaradt, tekintettel az egy napos ötletemre. Ez később meghiúsult, viszont időben pont jól jött ki a dolog, nem igazán fért volna még bele a többlet buszozás. Leszállva a közeli Riffelbach vízesés felé vettem az irányt, melyet lefotóztam és szorgalmasan megkezdtem a visszafelé tartó sétát a Gepatsch Alm felé. Ott ismét rákérdeztem a pecsételésre, de sajnos nem jártam sikerrel, így a se onnan, se máshonnan nem lett innen pecsétem, második ilyen helyszínem volt a 3-as kötet általam bejárt útvonaláról, nem rossz arány.
1. Prutz, Innbrücke, átszállóhely
2.-3. Gepatsch-víztározó, másodjára is nehéz betelni vele
4. Fernergries megállóhoz közeli Riffelbach szép kőbe vájódott vízesése, a mellette vezető klettersteig-en már volt mozgás
5. letérés az aszfaltról a Gepatsch Alm felé
6. Gepatsch Alpe vagy Alm, másodjára sem tudtam pecsételni, így maradt erről a részről az igazolófotó
A túraútvonala a Gepatschhaus felé egy hurkot ír le, én az építkezés miatt nekem „kitérő” volt a ház, így a nekem kicsivel feljebb értek össze a lépteim az előző túráéval (konkrétan a Rauhekopfhütte felé vezető ösvény kiágazásánál). A kijelölt út a Gepatsch Alm mellett vezetett el, balról disznók érdeklődtek az úton haladók iránt, a többes szám indokolt, mivel itt ért utol egy család, akik a Gepatschhaus-nál szálltak le a buszról. Egyszerű szituáció, mégis bosszantó tud lenni: normál tempóban haladva egymás hátsójában járkálunk, rohanni meg én sem akarok mindig, így viszont a családot megelőzve folyton a sarkamban voltak, muszáj volt tempózni a lépteimet. Nem szeretem az ilyen kényszer megoldást, szerencsére nem tartott ez sokáig. A soron következő elágazásnál végleg lehagytam őket, leültek, én pedig motiváltan, patakból történő víztöltés után folytattam az utamat felfelé a „V” alakú irányváltoztatás után. Az ösvény valaha egy szűkebb szekérút lehetett, de már régóta nem járhatott rajta teheneknél nehezebb és szélesebb jármű nagyon. A folyamatosan emelkedő ösvényről visszafelé nézve szép kilátás nyílott a Gepatsch víztározóra, a tűző napon a hőérzettel sem volt probléma.
7. fogadóbizottság a Gepatsch Alm-nál
8. keréknyomon, a táj szépségére nem lehetett panasz
9. szűk 20 perc múlva visszafelé nézve az Alm felé
10. felfelé ismét, ezúttal már utoljára a második bejárás keretein belül
11.-12. visszafelé nézve a víztározó felé, az előző túrával ellentétes szögből és több órával korábbi napállás mellett
Egy az ösvénynél időző tehenet megelőztem, majd egy nagy sziklánál lévő újabb elágazásnál egyenes irányban tartottam tovább a villanypásztor után, jobbra haladva a Serles tavak érhetőek el, majd feljebb visszacsatlakozik a Zentral útvonalába ez az irány is. Az ösvény nemsokára kissé beszűkült és meredek lett, majd elértem az Obere Birgalphüttét. A faházból és kis bivakolhatónak tűnő fészerből álló alm-nál nem időztem sokat, viszont a kilátás innen már sokkal nyitottabb volt, szépen ráláttam innentől fogva egy jó darabig más-más szögből a múltkori Gepatschferner-Rauhekopfhütte-Rauher Kopf-ok környékére. Elértem a fizetős utat, innentől egy kis aszfaltozás következett egy kis megszakítással.
13. Oberege Birgalphüte melléképülete, bivakolhatónak tűnt, bár közel van a fizetős és forgalmas út, a hely is eléggé szem előtt van
14. elértem újra az aszfaltot
Oberbirg buszmegállónál parkoló található, a kirándulók számával jóval több volt az átmenő autók, motorok és buszok forgalma, de napos időjárás ellenére viszont nem elviselhetetlen a forgalom. Az Ochsenalmbahn felvonója nyugodtan aludta nyári álmát, egy hajtűkanyar után következett a másik, itt tértem le egy kicsit aszfaltról, az útvonal levágja a következő kanyart, sikerült ezen a rövid részen benéznem az utat, vagy csak nem volt kellőképpen kijárva. Mindegy is, végül toronyirányt értem el újra az aszfaltos utat. Ennél a pontnál parkoló és Riffeltal elágazás nevű buszmegálló is volt, aki könnyíteni szeretné a túráját annak igazán minden lehetőség adott hozzá, hogy a gumikerekű járműről egyenesen az ösvényre lépjen. Az éppen autóval érkező család már alig talált parkolóhelyet, szerencsére nem kellett itt sem kerülgetnem már senkit.
15. Ochsenalmbahn felvonója látható balra, előrébb egy tehén legelészik békésen
16. kicsit feljebb visszatekintve kelet felé, az előző túrán leküzdött Gepatschferner alsó jégnyelve szépen látszik
A Riffeltal nevű völgyben folytattam a túrámat, az aszfalt elhagyása után nem sokkal sziklára ültem tízóraizni, tudtam, hogy feszített az ütemtervem, de az energia utánpótlása nélkül szükségszerűen szenvedős holtpont fog következni, így inkább beáldoztam 10 percet erre a célra, amúgy tudtam tartani az általam kitalált, de a menetrendek által meghatározott szűk kereteket. Szemben nézegettem a Gepatschferner-t és környékét, egy túrázó nő a szünet alatt fentről érkezett, alulról továbbra sem volt senki. Folytattam az utamat felfelé, balról a Krummgampenspitzen-ek (3090 és 3111 m) sziklás tömbje, előttük pedig szintén balra a Habicht (3094 m, nem azonos a Gschnitz környéki névrokonával) zárta a látóhatárt. Egyenesen látszódott sziklás fal, de amiről azt hittem, hogy a Riffljoch, arról kiderült, hogy mégsem az, hanem egy névtelen hágó. Jobból az Ochsenkopf oldala mentén vezetett az ösvény, 2550 méteren egy mocsaras rész mellett egy kis komolyabb emelkedő következett, majd felérve a következő tereplépcsőre a Riffljoch alatti katlan bejáratánál haladtam tovább. Szemben a Glockturm-tól jobbra megláttam egy smerovnik-ot, kiderült, hogy azt az útjelző táblát látom, amely a Riffljoch-ban van, tehát oda tartok. Hátrafelé nézve egyre szebb volt a kilátás a múltkori szakaszom irányába, egyre inkább jobban rá lehetett látni a Gepatschferner felső részére. A múltkori beszámolómban elfelejtettem megemlíteni, hogy a gleccser túlsó oldala után voltam légvonalban a legközelebb ahhoz a ponthoz, ahol az Ötzi nevű 5300 éves „jégembert” megtalálták születésem évében.
17. a túra folytatódik a Riffltal-ban
18. kelet felé visszanézve
19. tereplépcső következik
20. szemben a Glockturm, jobbra egy csapadékmérő látható, szemben a jobb oldali sziklafal bal szélénél van a Riffljoch, ahová tartottam, hát nem a legmarkánsabb hágóm, az biztos
21.-22. visszanézve a Gepatschferner irányába kelet felé a múltkor bejárt szakaszra
Balról hamarosan láthatóvá vált a Rifflkar alsó tava, a 2900 méteren fekvő felső tavat már csak feljebb lehet rendesen megszemlélni, az ösvény nem vezet tőle messze, de onnan nincsen rálátás. Az utolsó bő 200 méter szint viszonylag meredek volt, szerpentinekkel, itt találkoztam több szembejövővel, volt egy olyan csapat akik 2 férfi és egy nő felállásban összekötve haladtak lefelé, nem igazán értettem, hogy száraz sziklás terepen ennek mi értelme van, de gyanítottam, hogy a nő biztonságos haladásának tudatához szükséges, ránézésre nem mozgott túl otthonosan a sziklás terepen. A másik ok, a hágó túlsó oldala lehetett, amit ekkor még nem tudhattam, de az ottani necces részt itt már elhagyták. Visszafelé nézve a Gepatsch gleccsert és környékét leszámítva végre megláttam Ausztria harmadik legmagasabb hegyét, a Weiβkugel-t (3738 m). Ekkor még abban a tudatban voltam, hogy most látom először, pedig a képeimet visszanézve biztosan láttam már 3 nappal ezelőtt a Brandenburger Haus bejárata előtt is. A felső Rifflkar tó is szép volt, érdekes volt az alsó és felső tó színének különbsége, az alsónak sokkal jobban türkiz a színe, míg a felsőnek pedig az ilyen helyeken szokásos kékeszöld. Ütemtervem szűkösségét, ellenben realitását mi sem mutatja jobban, mint hogy 13:59-re értem fel a 3146 méteren fekvő Riffljoch-ba, amelyet 14 órakor terveztem elhagyni. Ez volt a negyedik legmagasabban fekvő hágóm a Venedigerscharte, a Brandenburger Haus-nál lévő „bukkanó” (név szerint Kesselwandjoch 3222 m), majd a Ramoljoch (3189 m) után. A következő helyen a Sölden előtti Eisjoch áll 3120 méterrel, ha pedig szigorúan nézzük, ez az ötödik hely az onnan kitérővel elérhető 3136 méteren fekvő Bildstockjöchl-t illeti meg. Mivel ez utóbbi a túra szempontjából oda-vissza zsákutca, így ezért az Eisjoch számomra a mérvadó ebből a szempontból. Ezek után a Schönbichler Horn (3134 m) alatti kis hágó következik a sorban (3081 m). A Zittelhaus-Alte Prager Hütte közötti főútvonalon fekszik méga 3228 méteres Obere Ödenwinklescharte, de ezt én ugye nem érintettem, mivel a 02B jelű útvonalat jártam be. Nyilván nem haladtam át a gerincélen fekvő, északról vad lejtésű hágóban egyből, hanem körbenéztem, fotóztam, leültem egy kicsit. Visszafelé, azaz kelet felé nézve a már említett helyek továbbra is szép látványt nyújtottak, nyugat felé nézve is szép volt a kilátás a napsütésbe távolról esőfelhők vegyültek.
23. Riffljoch alatti emelkedőről már szépen látszódott az alsó és a felső Rifflkar tó, érdekes az eltérő színük
24. Riffljoch, 3146 méterrel az egész hármas kötet második legmagasabban fekvő hágója, ahová hágóvas nélkül el lehet jutni, az első helyen a 3189 méteren lévő Ramoljoch áll
25. Weißkugel látványa a hágóból
26.-28. kilátás nyugat és kelet felé a hágóból
Lefelé nézve látszódott a Hüttekarferner jegének megmaradt része, amely miatt a hágóvasat magammal hoztam. A gleccser megmaradt része 600 méter hosszú, Sétálós elmondása és az én első meglátásom alapján sem tűnt gázosnak, csak a kőhullásokra kellett vigyáznom, ez volt az előzetes jó tanács, okkal. Pár perccel később továbbindultam, az ösvény szokatlan módon nem egyből lejteni kezd, hanem a gerinc élén kell még egy keveset menni, viszont a következő útjelzőig nem kell elmenni, hanem szinte vissza kell fordulni hegyesszögben a lefelé meginduló árokban. Egyenesen amúgy a füzet szerint egy óra kitérővel érhető el a már említett és alulról megtekintett Glockturm 3353 méteres csúcsa. A lefelé induló árok be volt havazva, eleinte még láttam egy-két lábnyomot, majd a havas rész vége előtt egy több méteres kötélbe kapaszkodva lehet lejjebb haladni. Igen ám, csak a kötél rövid! A lejtő meg igen meredek és az apró kavicsos sziklás réteg pedig képlékeny! A havas rész utáni néhány méter a kötél vége után igencsak érdekes volt a meginduló talajjal, néhány rutin akrobatamozdulattal tudtam csak elkerülni, hogy meginduljak lefelé a durva lejtőn. Hát kezdésnek nem rossz. Viszont a szikla ahol megálltam sem volt egy túl fix pont, nekidőlve megmozdult, kezdett érdekessé válni a helyzet: se előre, se hátra. Az olvadó jégen lévő sziklák és kavicsos részek bizony sokszor képlékenyek voltak és nem jelentettek fix pontot, sőt, ha megindulnak akkor komoly veszélyt jelentenek az emberre. A Plattenjoch-ból lefelé tartva találkoztam egy nagyon rövid részen hasonlóval, itt viszont ránézésre is több tucat métert kellett valahogy áthidalnom. Az már látszott, hogy az egy napos túrából nem lesz semmi, az idő jócskán telt. Kis pihenő után felvettem a hágóvasaimat és tyúklépésnél is kisebb fogásokban kezdtem lefelé haladni, háttal.
29. Hüttekarferner előtti hófolton még nem volt különösebb nehézség
30. a hófolt végénél, alul a kötél is látszik, a kép nem adja vissza a durva lejtést, amely itt volt
31. visszanézve a jég kezdetétől, ez a kép már realisztikusabban adja vissza a hely holdbéli jellegét
Összesen egy óra alatt sikerült kb 70 métert haladnom. Felfelé lehet jobb lett volna a helyzet, lefelé viszont minden lépést alaposan ki kellett találni és kivitelezni, megcsúszás, meg félig rögzített láb nem fért bele. A gleccseren kétszer le is lazult az egyik lábamról a hágóvas, öröm volt a 45 fokos emelkedőben fél lábon állva újfent rögzíteni. Lejjebb érve már szelídebb lett a lejtő, arccal előre tudtam haladni. Hát mit mondjak, ezen a rövid gleccseren nem számítottam ilyen nehézségekre. Az előző alkalom gleccsereitől előre féltem, szerencsére ok nélkül, itt viszont semmi különösre nem számítottam, de mégis meglepően odafigyelősen és lassan (de biztonságosan) kellett haladni. Lejjebb érve a jég vastagsága megnőtt, ahogyan a gleccseren fekvő szikláké is, némelyik emeletnyi magas is volt. Hasadék volt néhány, de látható és kicsi volt az összes, egyáltalán nem okoztak gondot. Az olvadó jég vize rendes kis szurok-szerű mélyedéseket vájt a jégtömegbe, egyik-másik látványos volt. Visszanézve a Riffljoch felé elborult eget láttam mellé dörgés hallatszódott, egy pillanatra felmerült, hogy egy áthajló szikla alatt maradok egy kicsit, de végül továbbmentem. Főleg balról láttam és hallottam legördülő köveket, Sétálós észrevétele teljesen megalapozott volt.
32. jég és kövek között haladtam lassan egyre lejjebb
33. itt már kicsit csökkent a lejtés meredek szöge
34. néhány követ kerülgetni kellett
35. visszanézve a Riffljoch felé
36. a gleccser sziklákkal megszórt közepén, ahol érdekes olvadékvizes medrek alakultak ki a jégben
A gleccser látványosabb részén hamar átkeltem, majd egy újabb nagyobb lejtő következett, ezúttal jégen. Sokkal jobb ilyenkor a jég, mert az fix pont, nem lennék itt szívesen később (meg más ilyen jellegű helyen sem), amikor a jég már annyira olvadt, hogy nem képes megtartani az embert, viszont az alatta lévő réteg még kellőképpen vizes ahhoz, hogy szintén meg tudjon csúszni rajta a túrázó. Balról szinte ütemesen érkeztek leváló kövek a Riffljochturm 3237 méteres csúcsának oldalgerincének végéből. Az egyik bő öklömnyi kő előttem söpört át kb fél perccel, ha egy kicsit gyorsabban haladok, akkor simán eltalálhatott volna, igyekeztem ezen a veszélyes pár méteren hamar áthaladni. A jégtömeg végénél lévő nagy sziklánál levettem a hágóvasaimat, innentől már nem volt szükség rájuk, de ezen a pár száz méteren nagyon jó szolgálatot tettek, nélkülözhetetlenek voltak. Pár lépés után visszanéztem a kiszállópontra és pont akkor pattogott le egy újabb kő fentről a nagy szikla irányába, ahol az előbb álltam. Mint valami céllövölde. Valószínűleg itt is jobb reggel menni, mint délután, ahogyan ez a Brandenburger Haus előtti Gepatschferner gleccser esetében is volt. Jobbról az olvadó gleccser első tavát hamar elhagytam, a lefolyást jelentő patakon már egy kis szünet után ugrottam át. Hófolt még volt 1-2 helyen egy kicsit, de jég már nem. Örültem, hogy elhagytam az utolsó gleccser területét is. Szemben ismét egy útjelző táblára lettem figyelmes a szemközti hágóban, amely a Rotschragenjoch (2970 m) nevet viseli és szintén gatyafékes, Doppelseeschartére hasonlító durva lejtő vezet róla le és nem sokkal később csatlakozott be a kijelölt útba. Az igazolófüzet alternatív útvonalként ajánlja: a 600 méterrel hosszabb úton simán megéri egy kicsivel többet menni, de kikerülni a Hüttekarferner felső részének képlékeny köves jeges aknamező jellegű részét. Ha úgy hozná az élet, akkor gondolkodás nélkül ezen az alternatív útvonalon haladnék, amely amúgy részben a Gepatsch víztározó közelében halad, a Nassereiner Alm előtt fordul rá a Kaiserbergtal-ra, amelynek a végében található a már említett Rotschragenjoch. A Kaiserbergblock valamikori gleccsere már elolvadt a térkép szerint is és később a következő hegyi házban is azt az információt kaptam, hogy az az útvonal jégmentes. Azt mondjuk nem értem, hogy a rendes útvonalon haladva az igazolófüzet miért mutatja a Rotschragenjoch-ot érintendő pontnak, de a leírás utána már rendben van. Az alternatív útvonal csatlakozása után az ösvény már kijártabb lett, visszanézve még látszódott a Riffljoch környéke és a gleccsertó lefolyásából töltődő alsó gleccsertó is.
37. a felső gleccsertó következik, balra lent a sziklánál vettem le a hágóvasaimat, a távolságban nem túl hosszú, de izgalmas és időben nem rövid gleccserezés után
38. visszanézve az utolsó gleccseremre: az előbb említett nagy szikla jobbra látható ezúttal, ide gördültek le kövek jobból fentről rendszeresen
39. az útvonal folytatása már szelídebbnek ígérkezett
40. jobbra a Rotschragenjoch látható, hát ez a lejtő sem túl szimpatikus távolról, leginkább a Doppelseescharte lejtőjére emlékeztetett
A borult idő kitartott még egy darabig, szerencsére eső nélkül. Innentől már jól járható ösvényen haladtam tovább, ahogyan az szokott lenni először több, majd kevesebb sziklával. A szemközti hegyek szép látványt nyújtottak, ahogyan balra fent a Glockturm csúcskeresztes csúcsa és annak környéke is a Bruchkopf oldalában haladva, ahová hamarosan jelzetlen ösvény kiágazása is vezet. Egyszer-egyszer kisütött a nap, majd később újra a napsütése lett a főszerep a naplementéig. Az eddig szelíden lejtős út 2600 métertől fogva szerpentinezésbe kezdett a Radurscheltal irányába. Fentről a Radurschlbach kisebb tóvá felduzzadt területének részlete is szépen látszódott, ahogyan ennek az aktuális völgynek a vége felé is szép kilátás volt. A völgy vége feletti csipkés hegyek egyben az osztrák-olasz határt is jelentig.
41. középtől lejjebb az alsó gleccsertó látható
42. szépen kirajzolódott az ösvény folytatása
43. középtől jobbra a Glockturm látható
44. köves de jól járható ösvény részlete
45. középtől jobbra még egy visszapillantás a Glockturm-ra
46. lent a Radurschlbach felduzzadt tava látható, hátul pedig a hegyek csúcsai már az osztrák-olasz határon fekszenek
Lefelé haladva először egy szárnycsapások nélkül csak a széllel „hajózó” sast figyeltem percekig, majd legelésző tehenek között vezetett az utam egyre jobban lefelé. Nemsokára megláttam az immáron eredeti tervek szerint két napossá vált túrám napi úticélját, a 2123 méteren fekvő Hohenzollernhaus-t. Odáig azonban még mennem kellett egy keveset a hegyoldalban, majd a patakot kereszteztem, mint kiderült feleslegesen. A fentről látott tehéncsordát a két pásztor már a völgy vége felé hajtotta innen el, így nekem szerencsésen az egyedüllét jutott itt, ezt ki is használtam egy mosakodásra a patakban. A pár lépésnyire fekvő kőház zárva volt, azután jöttem rá, hogy a patak rossz oldalán vagyok, visszatértem a helyes útra. A pár száz méterre fekvő Hohenzollerhaus kerítését kereken 20 órára értem el, itt válik jobban érthetővé amit írtam: sem a többlet buszozás, sem egy esetleges Glockturm csúcskitérő nehezen fért volna bele a napba. A kapun belépve az udvarra finoman fogalmazva is egy tömegjelenetbe csöppentem: játszadozó gyereket, a Winterraum faházánál és az asztaloknál is nagy volt a népsűrűség. Hát ez így mondom érdekes lesz, megkerültem a házat, de nem lettem okosabb, bivakhelyet nem találtam, amúgy sem lett volna mivel bivakolni. Térerő sem volt sok még a ház előtt sem, ahonnan egyébként szép kilátás nyílott a másnapi befejező programomra a Radurscheltal (nyugat) irányába.
Az ebédlőben benyomtam ünnepélyesen az utolsó pecsétet a füzetembe.
47. útonállók, sokadik rész
48. naplementében lefelé
49. szemben a napi úticélomat jelentő Hohenzollernhaus, balra a egy számomra névtelen alm kőháza
50. mosakodás előtt a pataknál, az előbbi képen távolabbról látható kőház szomszédságában
51. visszanézve a hegyek felé délkelet irányába, balról a Glockturm látszódik még
52. érkezés a Hohenzollernhaus-hoz, 2123 m, bő 1 kilométerrel lejjebb található, mint a Riffljoch
53. az utolsó pecsét bekerült a hármas kötetembe
Visszatértem a hátsó fertályra, zavarban létemet (az alvás miatt ugye) látva a ház személyzetének női tagja szólított meg először. Elmondtam, hogy szeretnék itt aludni, már nem lepődtem meg a „teltház” van válaszon, sok ilyen volt már 2x1200 km alatt. Nyilván sem foglalásom sem hálózsákom nem volt, el is mondtam, hogy ha minden jól ment volna, akkor nem aludnék itt (az optimista verzió szerint ugye), csak a Hüttekarferner miatti késedelem miatt alakult így. Direktben nem akartam mondani, hogy nem hoztam hálózsákot, eddig nem volt ebből gond sosem. A helyzet az volt, hogy tényleg teltház volt, a hölgy egy első emeleti láger alsó matracos sorának egyik köztes helyét ajánlotta fel első nekifutásra, tágra nyílt szememet látva hamar nyilvánvalóvá vált, hogy számomra nem igazán lesz ez így járható út. Már éppen kezdtem volna azon agyalni, hogy hová fogom este kivonszolni a matracot, hogy egyedül tudjak valamelyik zugban aludni, amikor egy először haloványnak tűnő remény felmerült: megnézi a foglalásokat. Oké. Lementem én is abban a reményben, hogy többet nem kell felmennem az emeletre és szerencsére nem is kellett: megnézve a foglalásokat kiderült, hogy egy család lemondta az alvását, így az összesen kettő (!) szoba egyike felszabadult (igazából el sem lett foglalva)! Ez igen! Komoly szerencsefaktor. Gyorsan be is cuccoltam a szobába és reméltem, hogy nem történt tévedés. Nem történt. Viszont az egész 32 euróba került, mivel meg kellett vennem 15 euróért az ún. Hüttenschlafsack-ot, amely lényegében egy összevarrt lepedő és az ágyneműt és a párnát kell beletűrni és így a delikvens teste és a ritkán mosott huzat nem érintkezik. Régóta előírt szabály ez már, de eddig sehol nem vették ezt ilyen komolyan, az utolsó estén végül belefutottam. Sebaj, később 10 euróért el tudtam passzolni az interneten ezt később, az az 5 euró plusz meg belefért. A maradék 17 euró volt az alvás ára, Alpenverein tagsággal. Később tudtam rendes meleg vizes fürdőt venni hajmosással, szóval én tuti, hogy teljesen tisztán feküdtem le, engem nem izgatott ha esetleg engem koszol össze az ágynemű, ez az összevarrt lepedő sem lett volna egy kényelmes „viselet”.
Az egyedül alvásom rendeződött, így már megkönnyebbülten ültem ki a ház személyzetével beszélgetni az udvarra, a főnökséget egy velem nagyjából egykorú pár jelentette, a leányzó segített nekem az imént, a srác pedig ingyen meghívott egy-egy különböző 3 centes röviditalra, miután meséltem neki, hogy hamarosan végzek másodjára is a Zentralalpenweg-el. Rendesen és jó arcok voltak. Rajtuk kívül egy német srác és egy bőven középkorú nepáli férfi is jelen voltak, ők a konyhában dolgoztak, az utóbbi úrral az érkezésemkor a ház előtti teherfelvonó előtt már távolabbról találkoztam. A nepáli férfi életvitele már a távolságból adódóan is igen meredek: csak a nyári és téli szezonok közti átmenet idejében megy haza, amúgy az év nagy részét otthonáról és családjától távol tölti. Kemény. Én/ mi pedig az egy évnyi 800 km-nyi távollét miatt is komoly honvágyat éreztünk, neki el sem tudom képzelni ez milyen lehet. Rajta kívül még hány ilyen sors van, amikor a boldogulás miatt ilyen komoly áldozatokat kell valakinek hoznia a jobb holnap reményében. A mi hazatérésünk ekkor még nem volt teljesen dátumra fix, de a szándék már megvolt hozzá és az időintervallum is be volt lőve az ősz közepére. Ez sikerült is. A nepáli úriember még azt is megemlítette, hogy felismerte a magyaros akcentusomat, második tippre el is találta az anyanyelvemet, a téli szezonban Schladming környékén dolgozott. Egy évnyi vorarlberg-i lakásunk alatt azért bővebben beláttunk a kulisszák mögé, nem csak 1-1 túra erejéig: az ilyen többnyire felvonós hegyi házak síszezonban brutális terhelés alatt vannak, a személyzetnek nagyon komolyan toppon kell lennie fizikailag és főleg lelkileg, hogy átvészelje a hegyen a völgynél sokkal tovább tartó téli szezont. Mindezt persze minimális szabadidő mellett (ami ha van, akkor is mit csinál a behavazott hegyen rövid nappalok mellett?) és komoly elszigeteltségben: hónapokig csak a főnökeit, kollégáit látja, na meg a sok (sokszor igen birka) vendégeket. Én a téli szezonban csak szállítottam ezeket a tömeget egy motorvonat zárt vezetőállásából, nekem bőven elég volt ennyi, el sem tudom képzelni, hogyan bírják ki ezek a vendéglátós dolgozók az ilyen melókat. Helyi emberek egyre kevésbé dolgoznak a vendéglátásban, osztrákok jobbára csak a nívósabb helyeken, amúgy némi túlzással szinte bárhol el lehet helyezkedni rögtön, mert akkora a munkaerőhiány a szektorban (is). Páromnak egy Schruns környéki üzletember panaszkodott tavaly ősszel egy félhivatalos állásinterjún, hogy már Nepálból kell embereket hoznia, akik heti 6 nap dolgoznak az éttermében (hivatalosan, gondolom én), mert „senki nem akar dolgozni” helyben. Hát igen, ilyen feltételek meg elvárások mellett, akinek van jobb lehetősége, azt teljesen megértem, ha mást választ a vendéglátós daráló helyett. A külföldieknek az ilyen helyeken amúgy sincsen nagy becsületük.
Visszakanyarodva a túrához: tartottam tőle, hogy a tömény ital után rám jön a hányinger, nagyon ritkán iszok ilyesmit, akkor is inkább csak amolyan kötelező jelleggel, amikor nehéz kitérni a koccintás elől, akkor is kísérővel. Hát az itt nem volt, de szerencsére rosszullét sem. Elköszöntem a többiektől, visszamentem a szobámba, megettem az erősen egyszerűsített vacsorámat egy Kinder Bueno képében, majd a Winterraum faházának oldalában kialakított menő kinti zuhany felé vettem az irányt. A kinti zuhany komoly vívmánya, hogy ingyenes a meleg víz hozzáférés, így már sötétben a telefonom fényével világítva királyi módon meg tudtam meleg vízben fürödni, igazán kellemes volt. Nem is számítottam ilyen jóságra, ezért mosakodtam korábban a pataknál, itt már legalább nem kellett lemosnom magamtól a naptejet, mert már le volt. Várnom sem kellett és rám sem vártak. Még egyszer minden jót kívántam a párosnak és megköszöntem a lehetőséget, majd ledőltem. Még egy darabig hallottam a kinti zsivajt, majd a magammal hozott füldugók segítségével álomba merültem.
54. naplemente maradék fényei a ház előtti kilátópontról, lent a Radurschltal látható, melyben másnap reggel haladtam lefelé, nyugati irányba
55. szobám a házban, tökéletesen megfelelt
6 órakor keltem, gyorsan és csendben összeszdtem a cuccaimat, a kinti padoknál ettem pár falatot. Néhány ember már szintén készült az indulásra, de (ha más nem indult el hajnalban sötétben) úgy néz ki én indultam el elsőként a háztól fél 7-kor. A mai program egyáltalán nem ígérkezett vészesnek: legyalogolni a Radurscheltal-ban Pfunds „végállomásig” 2123 méterről 970-re 11 km alatt, tehát semmi komoly. Terveztem egy kis útvonallal párhuzamos kitérőt a Radurschlklamm szurdokában, melyet Sétálós beszámolója inspirált. Néhány sziklaalakzatot mellőzve haladtam a szerpentines széles ösvényen.
56. lefotóztam a kinti zuhanyt már világosban, tök menő
57. indulás előtt
58. reggeli kilátás a Radurscheltal felé
Időnként fenyvesben, időnként réteken át vezetett az utam a Radurschlalpe házcsoportjáig, térkép alapján eleinte terveztem itt bivakolni, szerencsére ebből a tervből nem lett semmi, a helyszínen sem lett volna sok lehetőség rá: a házak döntő többsége körbe volt kerítve, sok háznál autó is állt vasárnap reggel lévén. Két „V” alakú rész után tértem le a keréknyomra, amelyen az elkövetkező jó pár kilométeren keresztül haladtam. Az út nagyrészt a Radurschl patak mellett vezetett, helyenként igen szép környezetben, de hát a teljes idillhez a keréknyom helyett inkább egy ösvény passzolt volna.
59. visszanézve némi zoom-mal a Hohenzollernhaus és a hegyek felé
60. Radurschlalpe, egyáltalán nem volt baj, hogy nem ide terveztem végül a bivakolást, jobb volt könnyebb cuccal a házban rendesen aludni
61. keréknyomon haladtam tovább
Wildmoos házai előtt kapcsoltam rá egy kicsit nagyobb sebességre, mivel szerettem volna a kinézett 10:08-as busz előtt feltétlenül a Radurschl-szurdokot is meglátogatni. A már említett Wildmoos után egy nagyobb parkoló volt ami említésre méltó volt, majd újabb elszórt házak és szénatárolók mellett 1400 méteres magasságban a nagyfeszültségű távvezeték, mely a szemközti szikláról érkezett, ez azért volt egy említendő pont, mert a tavaly őszi pfunds-i túránkon a város előtt errefelé fotózva ez a pont már látszódott, tehát a túrám végét jelentő településtől már nem jártam messze. Az út ahogyan említettem sok helyen igen szép helyen vezetett a fenyvesben, szerencsére vasárnap reggel lévén nem volt élénk a forgalom sem.
62. nem csináltam túl sok képet ezen a részen, nagyjából ez volt az átlagos látvány
63. távvezeték a láthatáron, ez a rész az ellenkező irányból már a tavaly novemberi pfunds-i túránkon is látszott, nem volt már messze a végállomás
Nem sokkal később letértem a Zentral útvonaláról, hogy a már említett vadregényes szurdokot is útba tudjam ejteni. Szerencsére a bő másfél km hosszú szép szurdokot egy szembejövő párost leszámítva egyedül tudtam végigjárni. Jó pár híd és (áthajló) sziklák között vezetett a kissé hullámzós ösvény lefelé, igazán megérte ez a szép kitérő! Sokkal érdekesebb volt, mint a párhuzamos keréknyomon lemaradni az egészről. Elhagyva a Radurschlklamm-ot, nemsokára balról egy kisebb vízerőmű következett a patakmederbe jobbról pedig hullámtörők voltak beépítve.
64.-68. a Radurschlklamm szép szurdokában
Perceken belül megláttam Pfunds házait, itt már csináltam képeket magamról a várossal a háttérben. Pár lépés után értem el a házakat, mivel Pfunds, Dorf buszmegállóig már kétszer megcsináltam a túrát, így ott terveztem a kört bezárni, amit a Radurschl patak mellett vezető úton végre is hajtottam. Nemsokára a patak hídján értek össze a lépteim Feldkirch felől a buszmegálló mögött, itt jött a várva gyönyörű pillanat: Zentralalpenweg másodjára is teljesítve az 1.-3. kötetek útvonalán keresztül! Leírhatatlan elégedettség, büszkeség és megkönnyebbülés lett rajtam úrra ebben a szép pillanatban. Csináltam egy két képet magamról a helyszínen (divatosabb nevén szelfit), majd a megállóba ballagtam, ahová pár perc múlva befutott a landeck-i busz. Itt ért véget tehát a történet, egyelőre legalábbis biztosan.
69. Pfunds következik
70. közelítés a cél felé, tavaly novemberben a szemközti hegyoldalból szemléltük a kisvárost
71. Pfunds, Radurschlbach (más néven: Pfundsertalbach) patak hídja, a túrám léptei itt értek össze a Feldkirch felől érkezőkkel!
72. elégedett célszelfi
73. a pár lépéssel arrébb lévő Pfunds, Dorf buszmegálló, a túrám végpontja
A poén kedvéért: ugyanaz a női sofőr vezette, aki a legutóbbi túrán benézte a leszállásomat Prutz-ban. Sebaj, nem számít már. A járat nem a gyorsforgalmi úton, hanem a falvakon keresztül közlekedett, csak Prutz-nál tért rá a B180-as gyorsforgalmi útra. 11 óra után értem Landeck állomásra, ahol várakoztam egy kicsit, majd a 11:33-as Railjet-tel utaztam Bludenz felé, 13 órakor érkeztem meg Schruns-ba. Egy kis pihenés után este párom meghívott vacsorázni e jeles alkalomból a tschagguns-i Löwen étteremben, amely amúgy a 2-es kötet útvonala mellett található. Örült neki, hogy ezek után nem kell a gleccseres túráim miatt értem izgulnia (egyelőre nincsen ilyesmi tervbe véve) és kevesebbet leszek tőle távol az alpesi magashegyi túrázás miatt, melyet ő nem érzett a saját világának. A vacsora után visszasétáltunk az albérletbe, ezen a napon sem keletkezett kilométerhiányom.
74. jól megérdemelt ünnepi vacsora az étteremben
75. ezzel a 2-es kötet mellett fekvő étteremben található festménnyel búcsúzok a Zentralalpenweg-től, egyelőre legalábbis biztosan
Ahogyan a beszámolóm elején említettem: minden túrázó egyben várt és félt pillanata is egy hosszú túramozgalom teljesítése. Persze ez egy rövidebbre is érvényes lehet, de én közel 8 évnyi kihívássorozat végére tettem most pontot. Nekem sem maradtak el az ezzel kapcsolatos vegyes érzelmek, de inkább örömet és megkönnyebbülést éreztem, mint űrt. Ezekre még kitérek az összefoglalómban.
Köszönöm a megfejtést. Erre nem gondoltam. A MAKETUSZ honlapjáról idézve:
'Bukósisak? Naplemente? Bringakerék? Hasaló sündisznó? Bármelyik jó megfejtés lehet.'
Vagyis ők se tudják, mi ez a logó-jelzés valójában.
A kérdést a csapatomnál is feltettem, ott azt a választ kaptam, hogy - aki ezt teljesíti, jöhet a csillagos ég, a Tejút.
Nekem egy kerék ugrott be, félig küllőzve, vagy fél kerék, - azaz egy negyed bicikli, - rajta a szembe tűző Nappal. Erről az jut eszembe, hogy kerékpáros túravezetői tanfolyamokon gyakran elmondtam a három aranyigazságot: a kp-túrákon az út mindig emelkedik, a szél mindig szembe fúj és a Nap szemből süt -:)))
)
