Igazad van, gyorsan és rosszul fogalmaztam. A sivárság jobban közelít hozzá. Mégis inkább ezt kellett volna írnom: "De azt is elfogadom, hogy a természet a(z) küzdő ember nélkül csupán gyönyörű ám lélektelen díszlet."
Mint minden példa ez is sántít. Mi lenne, ha a Mátrabércből kivonnánk az embert?
Ezt úgy képzelem el, hogy tegyük fel egész évben minden nap ugyanolyan lenne az időjárás. Az emberek nem egy napon, hanem az év minden napjára egyenletesen elosztva teljesítenének. Minden nap elindulna 2 ember Sirokról, 2 Kékesről és 2 Galyatetőről. (788/365; 676/365; és 578/365)
Ugye ebben az esetben a fókusz átállítódna az örrökké győzni akaró hősről a természet megbecsülésére és szeretetére mely mögött mellékes lenne az ember.
Vajon ebben a nemesebbformában mennyien lennének 3; 4; vagy 20 szoros teljesítők?
Szóval én mindkét felfogást elfogadom.
Dinnyének pedig abban nagyon is igazat adok, hogy helytelen ha túlzottan eltolódik valamerre az arány.
> Én azt igenis borzasztó hozzáállásnak tartom, hogy valaki csak azért száll ki, mert az előre eltervezett ideje nem jön össze. Az biztos, hogy én ilyet sosem tennék. +1 :) Ez például az alázat egy fajtája...
Innen kiindulva tegnap óta egy kupacnyi hozzászólásra való jutott eszembe, csak sajnos (vagy hál'istennek? :)), volt fontosabb dolgom is, mint összefoglalni. Most is csak egy nyúlfarknyira futja. MB 2010: Végignyomtam, de hat óra valahány perces teljesítésnél majdnem lehetetlenség tájat, szarvasbogarat, gombát, virágot élvezni. Galyára menet visszanéztem Kékes felé, és ott döbbentem rá, hogy ezúttal szinte semmit se élveztem az útvonalból (mármint kilátásilag, szépségileg), ahhoz képest, amit a MB nyújtani tud vagy máskor nyújtani szokott. Csak töredékek maradtak meg, az innivaló beosztását és a km-eket számolgattam... DE egyrészt tudtam, hogy MOST így fogok végigrohanni. Mert MOST a teljesítmény, az idő számított (még akkor is, ha kicsit sajnáltam a tájélvezet kihagyását). Másrészt voltam már - és még leszek is, remélem nem egyszer! - a Bércen táj- és szarvasbogár nézegető módban, amikor nagy ívben teszek majd az órára. Más kérdés, hogy mi lett volna, ha életemben először vagyok ott, és az esélyeim egy újabb végigjárásra elég korlátozottak. Akkor - talán - beáldozom azt a fél vagy 1 órát, amivel lassabban, ugyanakkor sokkal többet befogadósabban tudnék végigmenni. Vagy talán nem a terepfutó versenyen indulok, hanem szimplán a ttúrán...
Nem egyszerű ám eldönteni, hogy a természetben, a hegyek, az erdő látványa közepette az ember mennyit áldozzon fel a sport- ill. teljesítmény érdekében. És ide is kívánkozik egy DE kezdetű gondolat: szerintem (javítsatok ki, ha nem így van) egy terepfutó alapból azért (is) szeret "terep"futni, mert a természet, az erdő, a dombok látványa, a vadak, a szarvasbogarak, a virágok, stb. egy olyan többletet ad a "sport" műveléséhez, amihez egy sokkal inkább "pályának" minősülő atlétikai pályán vagy aszfaltúton soha nem juthat hozzá. Még akkor is, ha a futás ún. esztétikai élvezet-része és a teljesítmény-része egymással ellentétes előjelűek (hiszen minél jobban nyomom, annál kevésbé van módom - és kedvem, ill. erőm - észrevenni a környezet szépségeit). Ugyanakkor az A, B és C akár egyazon emberben, egyazon túrán (ill. futáson) is megtalálható lehet. Persze amennyiben versenyként tekint rá az illető, nyilván a B nem nagyon juthat szerephez, inkább az "edzés" jellegű futásokon jöhet elő. De miért lenne baj az, ha valaki a sportértékét is fontosnak tartja - a baj ott kezdődik, ha tényleg CSAK pályának tekinti az útvonalat, és vakon megy előre, a géleket számolja, de a vadakat nem veszi észre, egyszóval szimpla sportpályának tekinti a természetet. De van ilyen ember a terepfutók vagy a sport szemléletű ttúrázók között? (nem költői kérdés, mert részben tudom a választ - persze, hogy van, mint mindenütt, itt is vannak vadhajtások -, ez viszont újabb gondolatokat ébreszt).
No hirtelenjében ennyi, gumicsont megpiszkálva, lehet tovább rágni. :) (engem amúgy tényleg érdekel a téma, és kíváncsi lennék az abszolút teljesítménycentrikus emberkék véleményére is, hogy pl. nekik a B mit jelent, ha egyáltalán jelent valamit)
A TTT honlapról elérhető elemzés kezdeti (régebbi) verzióját elemezted, ami hibás kiinduló adatokat és így hibás következtetéseket tartalmazott! A 2009-es túrák száma több, mint az általad említett, így az éves növekedés viszont kevesebb. A teljesítménytúrázás népszerűségének változását persze a túrák száma is mutatja, de talán inkább a résztvevők számának változása mutat(na) valamit. Ezek az adatok viszont nem állnak rendelkezésre teljes körűen az összes teljesítménytúráról (mert nem kapjuk meg a rendezőktől).
Mindenki úgy és azért túrázik, ahogy és amiért akar (a szabályok és az erkölcs adta kereteken belül, persze). De az már egyáltalán nem mindegy, hogy milyen üzenetet közvetít, milyen értékeket helyez előtérbe
JAVÍTÁS : Teljesítménytúrázik lásd a fórum fejléce
Nem a motivációt, hanem a kommunikációt vitatom.
Nem az egyéni, hanem a közösségi vetület érdekel.
A teljesítménytúrák száma jelentősen növekedett. Míg a 2009-es naptár 290 eseményt tartalmaz,
a 2010-esben összesen 464 esemény szerepel, ami 60%-os növekedést jelent.
• A kerékpáros túrák száma mintegy kétszeresére növekedett. • Míg tavaly csak két vízitúra szerepelt a programban, számuk 2010-ben 13-ra nőtt.
2,a növekedés, tükrözi-e a közösségi vetületet véleményét a teljesítménytúrákról ?
(szerintem igen)
van még diagramm ábrázolásom, táblázataim is :
pl. Teljesítménytúrák száma hetente 2010-ben Teljesítménytúrák tájegységek szerint Határainkon túli túrák a TTT túranaptárában A 100 km feletti gyalogos teljesítménytúrák A legnagyobb szintemelkedésű túrák
"De azt is elfogadom, hogy a természet a(z) küzdő ember nélkül gyönyörű ám lélektelen pusztaság." Az ember nélkül miért lélektelen, pláne pusztaság? Nekem sokszor tűnik úgy, hogy inkább a Természetet nem tisztelő ember miatt.
Igazad van. Ugyan én nem támadtalak, így a védekezésed-visszatámadásod kicsit meglepett. :)
Ha úgy érzem, hogy megint túrabeszámolót kell írnom, akkor azt fogok írni. Ha meg úgy érzem, hogy meg kellene beszélnünk valamit, akkor "vitaindító" hozzászólást fogok írni.
Nem állítottam, hogy a C kategória rossz. Ahogy egyszer megfogalmaztam: van a PowerGel meg a SajtosSzendvics szakosztály. Ha lenne két jó térdem, lehet, hogy én is futnék az erdőben.
Nem gondolom, hogy X.Y borzasztó ember lenne.
Bár szerintem csacsiság volt csak azért hazamennie a Kékesről, mert nem lett volna elég gyors a teljesítése. Például megkereshette volna az említett gombákat meg a szarvasbogarat, ha már úgyis ott van és épp ráér. Ha annyira gyors, hogy számára nem értékes a 10 órás MB, akkor nyilván ritkán lát ilyesmit.
107492 és 107493: +1.
Felvetés: a C kategóriás túrázóknak is szüksége lenne néha egy-egy B kategóriás élményre. És fordítva, a B kategóriásnak is kell egy-egy C (vagy akár A) kategóriás hajtás.
Több túrázónak is van ilyen üzemmód-kapcsolója, pl. egyszer Lótifuti "bulitúrává" alakított egy Mátrabércet, és jókedvvel mesélte. Szerintem nem bánta meg.
Kicsit sajnálom X.Y-t, amiért ő nem volt elég nagyvonalú magához, és inkább elzárta magát egy ilyen élménytől.
Nem hinném hogy borzasztó lenne, ... hogy most számára nem értékes egy 10 órás Mátrabérc, ezért aztán 3:30-as Kékesnél megáll.
Ebből látszik, hogy (szerencsére) nem vagyunk egyformák. Én azt igenis borzasztó hozzáállásnak tartom, hogy valaki csak azért száll ki, mert az előre eltervezett ideje nem jön össze. Az biztos, hogy én ilyet sosem tennék.
"Az utóbbi időben nem egyszer halottam már a "pálya" kifejezést egy-egy adott ttúra útvonalra"
abszolut egyetértek Veled. Pont ezt irtam a 2007-es K100/T100 beszámolómban. Pályakijelölés .. hidegrázást kapok ettől. De azért mert a beszámolómban nem irtam a madárcsicsergésről, az nem feltétlen jelenti hogy csak diszletnek tekintem a természetet.
A dolog elsősorban azért is foglalkoztat, mert keresem én is azt a határt. Mint szervező és mint ember.
Azt már nagyjából érzem, hogy mi van messze túl a határon. Nálam pl. az, ha valaki kijelenti, hogy nem feladata, hogy tájékozódjon, jelöljék ki neki tökéletesen a pályát. Mert az nem természetben sportolás, hanem használat. Lehet még példákat sorolni, és példákba belekötni, de ami a lényeg: szerintem kevésbé fogyasztói szemlélettel kellene élni, és egy alázatosabb szemléletet propagálni.
Asszem az egész úgy kezdődött, hogy Optika kijelentette: halálosan unja a rendes menetirányt.
Azóta is tisztelettel adózom a tájolásának, mert halálpontos kört csináltunk, és ez a vártól fölfelé egyáltalán nem volt egyértelmű (konkrétan nekem fogalmam nem volt, pontosan hol vagyunk...)
én az utóbbi 2 évben nem sok beszámolót, viszont annál több vita-jellegű hozzászólást látok Tőled. Amellett meg csak arról tudok beszámolót irni, amit csináltam. 2001-ben nagy nekikészülés és térképnézegetés meg sok pihenő, meg nézelődés közepette mentem végig a Kinizsin. Tavalyelőtt 6 percet pihenve, térkép nélkül - mivel ugye álmomban tudom az egészet - Általad C kategóriás beszámolót produkálva mentem végig. (Powergél és társai) De hogy irjak gombászásról meg szarvasbogarakról, ha egyszer nem arról szólt? Ha egyszer a topik kb. 10 évvel ezelőtt jelenlévő, és most is aktívan írogatók tagjai ilyenek, és ezt csinálják, akkor ilyenek. Persze van felelősségük, meg egy kicsit üzenetet közvetítenek a ttúrázás iránt érdeklődők iránt, de ha egyszer beszámolót irnak, akkor azt írják le ami történt.
Nem hinném hogy borzasztó lenne, hogy X.Y. a kezdeti "sétálgatunk az erdőben" jellegtől 10 év alatt eljutott oda, hogy most számára nem értékes egy 10 órás Mátrabérc, ezért aztán 3:30-as Kékesnél megáll. aki most van ot hogy számára kérdéses a MB teljesitése egyáltalán, annak ez elképzelhetetlen. Lehet hogy valamikor X.Y-nak is az volt.
Remélem, a többes nem Pygmeára és rám vonatkozott. Két teljesen önálló ember vagyunk, egymástól eltérő véleményekkel.
Remélem, tudod, hogy ez egy durva, személyeskedő beszólás volt, amin nem segít az sem, hogy ki akartad párnázni az orrát. Az "abszolút őszinte segítő szándék" nem így néz ki.
Köszönöm, hogy hozzászóltatok a témához, azt hiszem, ez mindenkinek javára vált.
Különösen köszönöm Sistergőnek, hogy az ilyenkor sajnálatosan szokásos sündisznó-technika helyett higgadtan, érdemben tudott hozzáadni a kialakult vitához. (Kár, hogy ez a szó a mi nyelvünkben inkább a veszekedés, mint a megbeszélés szinonímája.)
A válaszokból úgy látom, hogy nem sikerült teljesen egyértelműen fogalmaznom.
Nem a motivációt, hanem a kommunikációt vitatom. Nem az egyéni, hanem a közösségi vetület érdekel.
Mindenki úgy és azért túrázik, ahogy és amiért akar (a szabályok és az erkölcs adta kereteken belül, persze). De az már egyáltalán nem mindegy, hogy milyen üzenetet közvetít, milyen értékeket helyez előtérbe.
Nem azt mondom, hogy mostantól nem lehet szenvedésről írni és beszélni, és mindenki csak pillangókat számolhat minden beszámolójában. Csak fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy valami nagyon eltolódott már a közhangulatban, az átlagos túrázó hozzáállásában - onnan, ahol (szerintem) jobb helyen volt; és némi útirány-korrigálás (megintcsak szerintem) hasznára lenne a közösségnek.
A nem felkészülés, a meggondolatlanság nem cool. A testünk túlterhelése, leamortizálása nem cool. Egészségünk és életünk veszélyeztetése nem cool.
Még egy példa: az alkohol-fogyasztás. Akik ismernek, tudják, hogy antialkoholista vagyok, de ez most legyen mindegy. Én magam soha nem ittam alkoholt, és nem is fogok, de a nyilvánvaló túlzásokat leszámítva semlegesen tekintek a jelenségre.
A számunkra érdekes aspektusok: - jóleső érzést okoz - mértékkel művelve egészséges, és kulturálisan is építő lehet - ha túlzásba viszi az ember, akkor komolyan árt - a felelőtlenség szintén komolyan árt - különböző emberek nagyon eltérő terheléseket bírhatnak (egy pohár bortól berúgástól a rezzenéstelen arccal lenyomott tizenöt tequiláig) - többféle, nagyon eltérő motivációval és hozzáállással végezhető (sommelier-től az alkesz hómleszig)
Ha propagálunk valami hozzáállást, akkor annak a "cool-faktora" megnő. Ha jól felépített, megalapozott kritikával illetjük és alternatívát kínálunk, akkor meg lecsökken. Ennek tudatában mi legyen a követendő magatartás, mire tekintsünk tisztelettel, mit emlegessünk leginkább az "Alkohol és barátai" topikon? (Több is választható.)
- a borkóstolást, borturizmust? - a beszélgetős koktélozgatást? - a bebaszva egymás arconhányását? - a sörfesztiválos jókedvű dülöngélős danolászást? - a lapáttámasztós Tibik hajnali kétdekázását? - a kannás-tablettás gazdaságos megoldásokat?
Mit szeretnénk, hogyan viszonyuljon a következő generáció az alkoholhoz? Mit tehetünk ennek érdekében?
Nekem Dinnye pontjai közül most az utolsó volt a legfontosabb. Aki a természetet csak díszletként kezeli, vagy legyőzendő félként, az gondolkodásában szerintem nem sokban különbözik a terepmotorostól.
Az utóbbi időben nem egyszer halottam már a "pálya" kifejezést egy-egy adott ttúra útvonalra. Tendencia. Elszomorított és feldühített, mert arról tanúskodott, hogy az illető a sportteljesítményéhez csak használja az erdőt. És nem örülök, hogy egyre elfogadottabb ez a hozzáállás.
-akkor ne rendezzünk TELJESÍTMÉNYTÚRÁKAT, mert azok a távtól függetlenül a teljesítést díjazzák, jutalmazzák ?
-szerinted hol a határ ?
Szerintem ennél sokkal nagyobb alázatra lenne szükség.
Feltehetőleg mégsem volt elég szabatos, mert nekem egész más jött le az írásból. Vagy csak az segített, hogy sokat beszélgettünk már erről?
Nem akarom szövegértelmezni, most csak a saját kapcsolódó gondolatok. Motivációja mindenkinek más. Te mindet tisztelni tudod, én ebben kevésbé vagyok szabadgondolkodású. Nem azért, mert az enyémtől eltérő nézeteket egyből elvetném, hanem mert azt gondolom, hogy vannak nem jó, hibás, vagy egyenesen káros motivációk is (és most már vonatkoztassunk végre el Sistergőtől, nem róla van szó). Ezek a rossz motivációk kicsiben csak az egyén lelkét mérgezik, kicsivel nagyobban már a testét is. Ez az ő dolga, tegye. De kicsit nagyobban már hatnak a közösségre is, még nagyobban pedig a tágabb (természeti) környezetre.
Nekem Dinnye pontjai közül most az utolsó volt a legfontosabb. Aki a természetet csak díszletként kezeli, vagy legyőzendő félként, az gondolkodásában szerintem nem sokban különbözik a terepmotorostól. Az utóbbi időben nem egyszer halottam már a "pálya" kifejezést egy-egy adott ttúra útvonalra. Tendencia. Elszomorított és feldühített, mert arról tanúskodott, hogy az illető a sportteljesítményéhez csak használja az erdőt. És nem örülök, hogy egyre elfogadottabb ez a hozzáállás. Szerintem ennél sokkal nagyobb alázatra lenne szükség.
Tervezi valaki a Káli túrák (futva a 60-ast, vagy gyalog vmelyik rövidebb szakaszt) valamelyikét szombaton, mert szervezünk kocsit szombat hajnali indulással Budapestről.
Ha valakinek megfelel ez a "kínálat", akkor keressen engem ííímélen: vorhenyiszap@gmail.com
1 régi-régi beszámoló Optika tollából......ott van.
Ekréjefóh 51, azaz Hófejérke 15 visszafelé avagy El a kezekkel a zöldborsótól!
Túratársaimmal, Güsziológussal és Emgergővel sokáig egyeztettem, míg végül a spor... - nem!, rohadjak meg, ha mégegyszer valaha leírom beszámolóban e kifejezést, nincs itthon a macska, cincognak az egerek -, szóval kerestem a kihívást, na! Az nálam olyan, hogy téblábolok hajnalban a lakásban, semmit sem találva és egyszer csak bekopog a természet és így szól: "gyere már ki!" A visszirány meg azért kellett, hogy ne kapjak sírógörcsöt az Ugró-völgyben felfelé araszolgatva és nézd meg, milyen jól hangzik most a címben, különösen hogy idén 25 éves a teljesítménytúrázás! Éljenek a tökös túrázók, akkor is ha lányok! Brrr.
A cím elmagyarázásához persze egyetlen bekezdés nem lehet elég. Tavaly szegény őzeket sajnáltam a pörköltben, ezért bojkottáltam a dolgot, idén a zöldborsót a levesben, de azt megzabáltam. Jövőre, ha még megyek, a gesztenyéről fogok siratóéneket előadni. Lajos ugyanis fejébe vette, hogy fél Fejér-megyét mindig vendégül látja - ezt bemondja a rádióban, beteszi az újságba - akkor is ha ez már-már akadályozza a túrarendezést. Hallomásból tudom, hogy idén C menü is volt (levesnélküli szarvaspöri), D még nem, pl. azoknak akik úgyis a környéken laknak és már haza is érnének ebédre. De így valószínűleg pénteken sem főznek, majd vasárnap a Lajos... Végül mégsem a fél megye volt ott.
Jött az egész.
A zöldborsó-ültevény sajnálata nem minden előzmény nélküli, egészen pontosan 16 éves koromban kezdődött. Akkor a TV-ben délutánonként (is) adták a Meghökkentő meséket. Mivel Csákberény felé a buszon jól megkaptam, hogy szart sem érnek a beszámolóink részletes tájleírás nélkül (és az, hogy ki-kivel-hol találkozott csak egy szűk klikk felesleges, információtartalom nélküli, egésznapos szájtépése), ezért most igyekezni fogok. Előrebocsátom: a fák magasak voltak és balra szép volt a kilátás.
---------------
A régi deszkaépület a zöldellő legelő sarkában helyezkedett el, mint barkácsoláshoz kiváló műhely. A nagy területen szétszórt település földjeit ritkás palánkok választották el, de azért mindenki ismerte látásból egymást. Azt is tudták, hogy az öreg kicsit bolond, pedig talán ő volt a legokosabb a faluban. Minden hónapban izgatottan várta a postás érkezését, a Rádiótechnika c. újság (ki emlékszik még erre az MHSZ csükevényre?) legfrissebb számával. Na jó, nem pont arra - hanem valamelyik megfelelőjére - hiszen valahol Angliában vagyunk, ráadásul úgy 1910 körül.
A kapcsolási rajzokat nem szigorúan követte, főként egyedileg gyártotta az alkatrészeket - még elektroncsövet is sikerült házilag -, és egy napon elkészült a rádiója. Volt vagy 20 kiló akku-val együtt és mai szemmel egy gramofonhoz hasonlított a hatalmas tölcsérrel a tetején. Bekapcsolta, hangolgatta és izgatottan várta az első jelek érkezését. Ám igazi műsor helyett csak dúdolás jött a szerkezetből. Sokáig nézelődött míg végül az ablak felett egy pókot vett észre, amint az jókedvűen szövögeti a hálóját. Elfordította az antennát a döngölt földpadló felé, ahonnan ekkor periodikus zaj és időnként, rövid kurjongatás hallatszott. Térdre ereszkedett, hogy jobban lásson. Hangyák meneteltek libasorban, az élükön haladó vezényelt.
Teljesen izgalomba jött, kicipelte a gépet a kertbe, ahol valóságos kakofónia fogadta. Bogarak ezrei nyüzsögtek és kommunikáltak a fűben, emitt például tücskök beszélték meg (Beethoven partitúrával kezükben?) az esti koncert részleteit. De egyszer csak éles sikoltás hallatszott messziről. Aztán mégegy. És megint egy. Lábujjhegyen, óvatosan közelítette a szomszédasszony telkét a dobozzal és figyelt. A fák magasak voltak és balra szép volt a kilátás.
Azt hiszem.
- Nyissz! - csattant az olló, - JUJJJ!!! - kiáltott a rózsa, fájdalmas vékony hangján. - Ne haragudjon, csinálná ezt megint, pont amikor szólok? - kérte az öreg és hangolt. - Nyissz! - csattant az olló, - JAJJJ!!! - kiáltott a rózsa, ekkor már mérgesen. Majd az olló tovább csattogott. Az öreg hirtelen elkomorult: - Azonnal hagyja abba ezt, maga szadista! - üvöltötte elkékülten, - Hát nem hallja, hogy mennyire fáj neki?!
De nem változott ezután se semmi, csak még jobban hülyének nézték a környéken. Mielőtt felfedezését a világ elé tárná, felkészült az utolsó kísérletre és tanúnak elhívta barátját is, a falu idős orvosát. Készített egy fejhallgatót, hogy könyebben szállítható legyen a masina. Kimentek az öreg platánsorhoz a falu szélére. A doki feltette a fejhallgatót, az öreg kicsomagolt egy fejszét és meglendítette. A fák magasak voltak és balra szép volt a kilátás.
Úgy emlékszem.
- HŐŐŐŐ!!!!!! - hörgött a fa a kagylóban. - Na??? - kérdezte a feltaláló. - Hát, nem is tudom. Volt valami halkan, de lehet csak képzelődtem - válaszolta a doki. - Akkor újra. Most nagyon figyelj! - mondta és teljes erejével belecsapott a törzsbe. - HŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!!!!!!!!!!!!! - nyögött fel a fa és ebben a pillanatban egy hatalmas ága zuhanni kezdett, ezért a doki lekapta a fülest és odébbugrott. Az ág a szerkezetet apróra törte és eltalálta az öreget is, aki súlyosan megsérült.
- Na??? - kérdezte a halálos ágyán barátjától, mikor magához tért. - Nem hallottam semmit, csak egy reccsenést, el kellett ugranom. És sajnos nem maradt semmi a dobozodból, a szomszédok már ki is dobták. - Pedig szörnyű vérengzés következik, jön az aratás! Állítsátok meg a gőzgépeket, ez rettenetes! - suttogta és belehalt a gondolatba.
A temetés után néhány nappal a doki az éjszaka közepén készülődni kezd. - Megint? - néz fel álmából szemrehányóan az asszony. - Igen, tudod vár a betegem - mondja és oson a sötétben, mindenfelé bagoly-huhogás. Lerakja a táskáját egy kőre és jódot, kötszert vesz elő a félhomályban. - Itt vagyok, nyugi! Most már minden rendben lesz! - mondja.
Közelebb lép és simogatni kezdi a fa sebét.
/Roald Dahl: A világvevő, ismétlik hamarosan a Filmmúzeumon/
------------------
Bár a sor hosszabb mint előző évben - ezért ajánlottam kedvesen rajtoláskori lámpahasználatot a vége felé álldogálóknak -, de az átrendezés miatt (bejárat-kijárat) mégis meglepően hamar elrajtolhattunk. Mivel állítólag lényegtelen kivel találkoztunk (lásd fent) ezért megpróbálom tagadó módba tenni ezentúl. Tehát itt nem láttuk Morcsit és Felazsót, akiknek így nem tudtuk ajánlani, hogy jöjjenek velünk fordítva. (Később tényleg nem láttuk már őket, mert mi kitértünk.) A falu határában nem követtek minket tévedésből Vajonmerré-ék és Gergőnek ezért nem is volt oka útbaigazítani őket.
Megálltunk a szépen rendbentartott Piroska-emlék új kopjafája mellett, majd az első elágazásnál nosztalgiából a háromszög jelzést választottuk. Emlékeink szerint mentünk, jelzések a fenyők között alig voltak. A kilátás a múlt évi középtáv miatt akkor kimaradt. Valahogyan visszajutottunk a fő jelzésre, így a második kitérő nyomait nem láttuk, a harmadikat a csúszós sziklák miatt most amúgy sem vállaltuk volna. Ahogy mentünk egyre feljebb, megjelent a jeges hó, ami még a 85 kilómat is elbírta. Elég soká érkezett a néptelen kunyhó és a túljelzett fa, amin ismét leltároztunk. Itt Güszi úgy döntött, hogy lába kímélése miatt nem tér ki a várhoz, így hamarabb hazaér, mi pedig megcéloztuk a KL jelzést. A fák magasak voltak és balra szép volt a kilátás.
Egy frászt.
Kanyargós szekérutakon és ösvényeken értünk le a Vár-völgyébe, ahol a hosszútávosok élmezőnye haladt, kicsit csodálkoztak is érkezésünkhöz. Próbáltuk megmagyarázni, de aztán nem erőltettük, bonyolult. Mikor elindultunk felfelé a jeges lépcsőkön, már tudtam, hogy itt is fogok kérni bélyegzést Lajos összezavarása céljából, ilyen teljesítési kombináció ugyanis nincs. De a célszemélyzetet nehéz összezavarni: megkérdezik, milyen távon voltál? A pont előtt nem találkoztunk pl. Tibettel, VadMalaccal, Matthau-val, (budai-)H.G-val, offtopik Károllyal, mint ahogy aztán az Ugró-völgyben megint nem jöttek szembe velünk LencseBékával. Tulajdonképpen, ha ezen a két helyen biztosan nem, akkor logikailag máshol mindenütt ők lehettek a szembejövők, de ilyet még mindig nem írhatok le, mert feleslegesen fognám a helyet a beszámoló tájleíró részéből. A fák magasak voltak és balra szép volt a kilátás. Már odafent, ami a párából látszott.
Tulajdonképpen annyira nem hiányzott a vár, hiszen minden évben voltam és többször elballagtam a távoli kocsmába is a különböző mozgalmakba bélyegezni. Elnézést, de valahogyan muszáj visszavágnom Emgergőnek az abszurd drámáért, most jöjjön egy ilyen kocsmajelenet a képzeletbeli múltból:
------------------------
Beléptem a söntésbe, bár nagy volt bennem a belső ellenállás. A háromlábú pultot alulról egy kidűlt alkoholista támasztotta. Időnként a pohár fenekére nézett, de mivel így folyton magára öntötte, újra és újra rendelt még egy grundot. Később azt mondta, Áts Ferinek hívják.
- Mit iszik? - kérdezte a csapos azonnal. Becsapos kérdés lehetett, de még fél lábbal a résben voltam. - Nem iszom én semmit, csak bejöttem ezen az ajtón - válaszoltam és nem értettem a szemrehányást. Áts Feritől sem, most mehetek a mosdóba lemosni az arcomat. Visszatérve leültem a sarokban. Gondoltam rá, hogy inkább székre kellene, de az itt nem volt. Fogyasztani illene. Engem, ilyen kövéren. - Inkább harapnék valamit... - szóltam szolidan és csattogtatni kezdtem a fogaimat. Hirtelen fölémtornyosult a tulaj felesége. Kinek a csap, kinek a csapné. Belecsaptam az étlap közepébe és hadarni kezdtem: - Paradicsomsalátát kérnék lilahagymával, aztán párolt káposztát, hozzá kapros-tejfölös uborkasalátát, csípős almapaprikával... - Ne beszéljen zöldségeket, javasolnám időnként lapozzon! Például délelőtt lőttünk egy szép példány őzlábgombát, a konyhán épp most vakarják le az állatról... - Nem köszönöm, most jut eszembe, az orvosom szerint kerülnöm kell a vega kaját, állítólag nem is bélflórám van, hanem bélfaunám és felmehet még a hisztériaszintem is... - mondtam, majd kidülledt szemmel tépkedni és enni kezdtem az étlapot. - A maradékot becsomagoljam? - kérdezte a hölgy, mikor kis idő múlva megállt bennem a tűzőkapocs. - Igen és kérnék még egy bélyegzőt is, tintapárnával! - válaszoltam. - Szerencséje van, friss-finom a tintapárna, múlt héten hozták az MTSZ-ből! - mondta és elcsámpázott.
Jobban szeretem ezeket szobameleg gumibélyegzőket, mint a hideg kültéri fémet, gondoltam magamban miközben kinéztem az ablakon a télbe.
------------------------
Rövid szendvicsevés után felnéztem a vár legmagasabb fokára, ahol jelentős változás egy komplett bástya elmúlt évi felépítése. Ez kívülről nem nagyon látszik, de lefelé kb. 3-4 emelet mély, hogy mi lesz benne, nem tudom. Gergő ezután visszafelé is a jeges lépcsőt javasolta, amit én súlyos kifejezéssel illettem. Mire majdnem nyakamtörve leértem, egy eposzi jelzőt is bigyesztettem hozzá, de direkt megkértem, hogy mivel kiskorúak is olvashatják a topikot, világért se írja le a beszámolójában, ő mégis megtette, ezért azóta is haragszom, mert finomlelkű ember nem ír le olyant, hogy orbitális faszság. A fák... (fütyürészés, felfelé bámulás, ne nézzetek, nem én voltam).
Ezután szintén javaslatára elindultunk a szemközti völgyben, balra kis barlang bejárata volt látható a magasban. A nyomok egyre gyengültek, végül csak érzésre haladtunk. Kellett a turistatérkép is, mert a Lajos-vázlat pecsételős nyila itt kitakart. Illetve, nem tudom kit akart, de jöjjön megint egy kis abszurd:
-------------------------------
- Hol lehetünk? - tűnödtem, majd előrementem egy fáig ahol madár lakik benne. - Madárlakik 12 - olvastam le a pontos címet. - Mit mond az itiner? - kérdezte Gergő. Kivettem a papírdarabot a zsebemből és a fülemhez tartottam. - Na, mit mond az itiner? - kérdezte Gergő ismét, mert sokáig nem válaszoltam. - Miért, mit mond Gergő? - kérdezte az itiner, miután mélyen saját magába nézett, de nem értette magát. - Szerintem továbbra is tartsuk az irányt! - mondta túratársam és segített. Ekkor már ketten fogtuk a tájolót és vártunk a megvilágosodásra.
--------------------------------
Most hagyom abba a műfajt, míg nem késő. Kiértünk oda, ahol a fák magasak voltak (régen) és balra szép volt a kilátás (mindent kiírtottak). Előttünk ismét az agyonjelzett fa, nagyobb iramra kapcsoltunk, hiszen másfél órát vett el a kitérő. A "Kanna"-hegyi ep.-nél az ismerős vidám pontőr elmesélte, hogy legközelebb talán a rövidtáv is elmegy a várhoz (akkor a hosszútáv kétszer érinti?). Itt nem találkoztunk Sz. Gyurival, aki Lídiával nem hagyott el sapkát, viszont a túranaptárral teljesen készen volt, értitek.
Elbambultunk ezért továbbmentünk egy szekérúton kétszer is, mivel az ellenkező irányból nem volt szalagozva az ilyen hülyéknek, mint mi. Jöttek a völgyben az említett nemtalálkozások, míg végül egy kanyarban egy bajuszos ember kezdett hajlongani előttem. Jobban megfigyelve SK volt (illetve nem volt) és nem hiányzott róla a szakálla sem. Még utoljára megfigyeltük, hogy a fák magasak voltak és balra szép volt a kilátás.
Cöcö...
A szaporodó vérnyomok a hóban, előrevetítették azt a hangulatot, amint a zöldborsófejek ezrei hulltak a forró, sós vízbe az előző órákban, a nép pedig tudatlanul vígad a faluban, hiszen ekkor már órák óta tartott a kegyetlenkedés. A célban a díjazáshoz és a leveshez (pfúj, én a kannibál) jókor érkeztünk. A püréhez sorbanállás miatt a félórán belül induló különbuszt elengedtük. Ez volt a leggyengébb pont a kisteremben - talán a teraszon kellett volna osztogatni? -, de kedvenc főrendezőnk itt is-ott is előbukkant és begyorsította az ügymenetet. Volt egy topikos asztal, itt nem találkoztam pl. Gethe, Efemm, Galadh Ereb, Vlaszij, Sver és még sok sporttárssal. Ez ugye lényegtelen, viszont a terasz piros csúszásgátlós padlólappal volt burkolva. Mi meg ott burkoltunk felette. Nem burkoltan, teljesen szem előtt ám!
Átvettem egy nagyon szép díjazást belegravírozva a nevemmel, amit azért vehettem át, mert korábban már többször átvettem díjazást az azt megelőző 7-7 díjazás átvételéért. Ha még kétszer átveszek ilyet, akkor mellszobrot kérnék, amiért annak idején reggel felkeltem és elindultam túrázni. :-)
Közben befutottak a hosszútávosok, a következő busz pedig induláshoz készült, Lajos a térre pattant és szabályos karlendítéssel menesztette. Hazafelé mintha nem Sétálós bácsiékkal jöttünk volna.
Összefoglalva: a szervezés a tömeghez képest még mindig jó, de az étterem egyre kisebb az összes szolgáltatás párhuzamos bonyolításához. Szép itiner/kitűző, jó hangulat, bár a TV-filmet a többség életkoránál fogva sem láthatta, így nem voltak tudatában, mit műveltek. Pozitívumként emelném még ki, hogy a fák magasak voltak (ebben a Nyugat-Vértes tájegységben :-) talán mégsem) és balra szép volt a kilátás (ezt sem állítanám az egész útra, de ide is kell írni valamit).
Csak az lenne a kérésem a jövőre nézve (hátha rövidebb lesz nekem is a sor):
A véleményedet nagyon szabatosan, jól érthetően adtad elő. Valójában mindig csodáltam, hogyha valaki ennyire árnyaltan, pontosan meg tudja fogalmazni a gondolatait. Azonban valamit meg kell hogy jegyezzek: ahogyan Neked, úgy Sistergőnek is vannak elképzelései, vágyai, kitűzött céljai a teljesítménytúrázással kapcsolatban. Többen, pl. Bribor (107431) és PapGábor(107428) leírták hozzászólásukban, hogy mindenkinek más a motivációja, amikor elmegy egy teljesítménytúrára - és ebben a teljesítménytúrázás NAGYON, de NAGYON különbözik a "normál" sportoktól (ahol egyértelműen a teljesítmény a cél). Úgy érzem, hogy hozzászólásodban Te túlságosan ledorongoltad Sistergő motivációit, és a saját motivációidat tekinted egyedül üdvözítőnek. Ez nem túl nagy nyitottságra vall. El kell fogadni, hogy a másik ember más elképzelésekkel csinálja azt, amit én. Sistergő teljesítménye számomra megsüvegelendő, és miért baj az, ha akár egy elsőbálozó elolvas egy ilyen beszámolót? Az "öncélú szenvedésről" írt hasonlatod pedig egyszerűen sántít. Itt nem erről van szó, hanem a küzdésről egy saját maga elé kitűzött cél érdekében, és annak eléréséről, még ha szenvedések árán is.
Hadd írjam ide egy már korábbi pár soromat:
Van aki kalandvágyból. Van aki kikapcsolódásból. Van aki sportnak tekinti. Van aki erejének, teljesítőlépességének határát keresi. Van aki gondjaiból, lelki bánatából menekül ide. Van aki a társaság kedvéért, az ismerős és ismeretlen új barátok lehetőségéért. Van aki azért, hogy végre egyedül legyen. Van akit a megismerés és felfedezés vágya hajt. És van, aki nem is tudja miért, de újra és újra kívánja, és csak kívánja, szomjazza azt a valamit, amit nem is lehet néven nevezni, csak érezni, amikor fújnak a langyos szelek a hegyek felől...
„Vegyük észre, hogy a közösség, azzal, hogy körberajongja az ilyen önpusztítási kísérleteket, akaratlanul is tönkretesz sok mindent: - a megfelelni vágyó fiatalok egészségét, akik azt látják, hogy ez a menő, meg kell feszülniük, hogy elismerést szerezzenek; - a közhangulatot, amit a jajdenehézvolt-majdnemmeghaltam panaszkodások, a negatív élmények uralnak; - a mértéktartó, átlagos túrázók önbecsülését - ha a megpusztulás a norma, a jó hangulatú természetjárás értéktelen; - a teljesítménytúrázással a neten találkozó érdeklődők motivációját, akik torz, élsport-szerű benyomásokat szereznek egy alapvetően barátságos, hosszú távon is művelhető tömegsportról; „
Ezekkel egyetértek.
„- a fókuszt, amit átállítódik a természetről, annak megbecsüléséről és szeretetéről vissza az örökké győzni akaró emberre; a természet megszűnik cél lenni, mellékes díszletté silányodik a Hős mögött.”
Igen, ezt is elfogadom. De azt is elfogadom, hogy a természet a(z) küzdő ember nélkül gyönyörű ám lélektelen pusztaság.
A későbbi részekkel nagyjából egyetértek.
Mégegyszer köszönöm, hogy ezekre a dolgokra felhívtad a figyelmünket.
Akkor részletesen válaszolok: „Lehet ezt a Mátrabércet úgy értelmezni, hogy óriási teljesítmény, és ebből a szemszögből meg is illet Téged az elismerés - amit végigcsináltál, azt pl. én biztos nem bírtam volna.”
Magamhoz viszonyítok. Erre a Mátrabércre nem a teljesítményért emlékszem szívesen. Szerintem többet számít, hogy nem mentem szembe a rendezők elvárásainak. X évvel ezelőtt fiatal forrófejűként valószínű másképp tettem volna, és 12:20-12:30-as idővel érkezek.
„Másrészt viszont úgy is felfogható a történet, hogy orrba-szájba feleslegesen szívattad magad.”
A feleslegesent kihagynám.
„Olvassuk most el egymás után ezt a néhány kulcsmondatot: "Felkészülés: az nem volt." A HTMV óta gyakorlatilag alig úsztam, nem futottam, nem gyalogoltam, és alkalmanként a „fixi”-vel közlekedtem.
"Hol rontottam el? Már sejtem.” Szarvashibát ejtettem. Nem olvastam el az itinert, nem a benne levő ajánlott időterv szerint mentem, hanem a pontzárásokból próbáltam megválasztani a tempót. Kis-kő-oldalnál gondoltam arra, hogy „gyorsulóra” zárnak a pontok. Ajánlott időterv és pontzárás eltérése: Kékes: 47’ Galyatető: 33’ Vöröskő: 20’ Mkeresztes: 4’ Mit csinálnék másképp? Szinte semmit." Elolvasnám az itinert. Ez szinte semmi és minden egyszerre.
„Az, hogy a Mátrabércet fixis duatlonná alakítottad, merész, de végül is az ilyen vasembereknek, mint Te, lehet, hogy az efféle plusz vállalások teszik érdekessé az amúgy túl könnyű túrát. Oké, és riszpekt.”
A logisztika miatt kényszerből tettem. Többször is próbálkoztam autós fuvarral, nem jött össze. A bicikli lelakatolása után 1 km-t stoppolva tettem meg, nem sportolni, hanem közlekedni akartam. Két percre nem merek lelakatolva otthagyni egy kerékpárt. Itt 16 órára kellett. Ezért speciálisan hazai közbiztonsági helyzetre összerakott közlekedési eszközzel/biciklivel mentem. Az alapvető dolgokon kívül csak nyereg, lámpatartó, fényvisszaverő csík, és egy db klipsz van rajta. Minden egyéb ellopható luxus nélkülözve, mint sárvédő, váltó, vagy fék. Az egészben a lakat az érték.
„A nem alvást, a nem készülést és a térdeket beáldozó vágtát viszont nem tartom sportteljesítménynek, sőt.”
Én mást se tartok annak, „csak” teljesítménynek. De ez gumicsont.
Amikor valaki nagyon oda van a ttúra sportértékével, akkor a következőkre gondolok: Korányi Balázs a 800 m-es síkfutás magyar csúcstartója 1:45,39 perces idővel. 2009-ben ezen a távon 2:14, percet futott. 2009-ben 12:21 órás idővel teljesítette a Kinizsit. (((… Az én Kinizsimnek arányosítva mennyi a sportértéke? )))
Mit csináltam volna másképp/nem alvás sorrendben: csütörtöki kb. 2 óra alvás, így alakult. Pénteken egész nap aludhattam volna, helyette önszorgalomból dobogót készítettem, a futószekció részére. Este 6-ra lettem kész, utána vittem le Szurdok-püspökibe. Emiatt borult az alvásom. Most is így tenném, nekem ez többet ér a pihenésnél. Buliból raktam ki Csanyának szurkoló papírokat + babákat. Kár lett volna kihagyni. Fáradtan nekem sokat jelent 20 perc pihenés. Ezt 17 percre csökkenteném. Leszedtem a papírokat + babákat. 2 perc veszteség. Inkább reggel, mint este 10-kor sötétben, fáradtan. Amit másképp csináltam volna, Kékesen nem pohárból ittam volna a meleg levest, hanem vízzel hűtve kulacsba töltve menet közben. Ha tudok segíteni akkor segítek. Elsőbálozónak azt mondtam, hogy figyelek rá, így akkor is bevárom és szólok neki, ha ez két percet jelent. A térdek beáldozása annyit jelent, hogy a kímélést alárendelem a sebességnek. a.) Bedurran a térdem, M.keresztesen feladom, 2 nap alatt helyrejön a térdem. Nem valószínű. b.) Bedurran a térdem, M.keresztes után lényegesen erősebb karmunkát végzek, kb. 1 hétig izomláz van a karomban. Ennyit megér. c.) A rövid aszfaltos szakasz strapáját kibírja a térdem. Ez történt.
Ha 20 évesen statisztikailag 1‰ esélye volt annak, hogy abban az évben a sport miatt halok meg, akkor 50 felett néhány napig tartó nem maradandó sérülést bevállalok.
„Vegyük észre, hogy a közösség, azzal, hogy körberajongja az ilyen önpusztítási kísérleteket, akaratlanul is tönkretesz sok mindent: - a megfelelni vágyó fiatalok egészségét, akik azt látják, hogy ez a menő, meg kell feszülniük, hogy elismerést szerezzenek; - a közhangulatot, amit a jajdenehézvolt-majdnemmeghaltam panaszkodások, a negatív élmények uralnak; - a mértéktartó, átlagos túrázók önbecsülését - ha a megpusztulás a norma, a jó hangulatú természetjárás értéktelen; - a teljesítménytúrázással a neten találkozó érdeklődők motivációját, akik torz, élsport-szerű benyomásokat szereznek egy alapvetően barátságos, hosszú távon is művelhető tömegsportról; „
Ezekkel egyetértek.
„- a fókuszt, amit átállítódik a természetről, annak megbecsüléséről és szeretetéről vissza az örökké győzni akaró emberre; a természet megszűnik cél lenni, mellékes díszletté silányodik a Hős mögött.”
Igen, ezt is elfogadom. De azt is elfogadom, hogy a természet a(z) küzdő ember nélkül gyönyörű ám lélektelen pusztaság.
A későbbi részekkel nagyjából egyetértek.
Mégegyszer köszönöm, hogy ezekre a dolgokra felhívtad a figyelmünket.
