Mit akarsz mondani? Miért ismételgeted ezt a mondatrészt? Ha valami nem stimmel a helyesiràsban, akkor az ùj témàban mégbeszélhetjük (Kulturàlis mûveltség)..:)
Persze mondható, az "A" nem hátulképzett, így a "K" eleve maradhatott.
Csak hogy az a levezetés, hogy a "HAB" azért tudott az lenni, mert a benne lévő magánhangzó eredetileg "U"-volt SEMMI NEM BIZONYÍTJA !
Ráadásul ugye , hogy a fenti elmélet működjön, a "KO-TOR" szótövét ISMERETLEN eredetűnek jelzik, sőt ! hangutánzó eredetűnek tartják, mondván: ( és itt kapaszkodjunk meg !!!)
"..HANGALAKJA a mozgatás során egymásba ütköző szilárd tárgyak súrlódásának hangját jeleníti meg..."
"...Azt írja a „szabályos hangmegfelelés”, hogy a magyarban [miért csak ott??? Nethem] a hátul képzett magánhangzó előtt a „K” egy „H” réshanggá változik. Fenti példában a vogulban föllelt „KOP” feltételezetten alapnyelvi „*KUP”, jobbanmondva „*KUMPA”/=hullám/ változott át a magyarban „HAB”-ra. No de akkor mi van a „KAP” meglehetősen ősi szóval ? ( És a többivel: „KÁBA”, ”KABAR”, ”KACAG”, „KACAT”, ”KACS”, ”KAFFOG”, ”KAJOL ”/=hajol/, ”KAJTAT”, ”KÁLIZ”/=horezmi/, ”KALL ”, ”KAMATYOL ”, „KAN”, „KANÁL ”, „KOTOR”, „KUCOROG” stb.) Nehogy azzal jöjjön bárki is, mert hangutánzó... (Főleg, hogy csak „valószínűleg” az...), meg hogy az ómagyar korban keletkeztek, amikor már nem érvényesült a hangváltozási tendencia... Mert mi köze lenne egy hangtani szabályhoz annak, milyen besorolást is adunk egy szónak ? Ez olyan lenne, mintha azt mondanánk, a hangváltozó szabály csak akkor működik, ha a szavak a közlekedéssel, és azon belül is a repüléssel kapcsolatos jelentéssel bírnak, ráadásul akkor is csak egyszer, amikor éppen a Szaturnusz, a Mars, a Plútó meg a Fiastyúk csillagkép vonalban áll, teszem azt hat és félezer évenként egyszer ... A finnugrizmus ezen öncélú megszorítása egyértelműsíti módszertanának tarthatatlanságát. Mert aztán a fentebb sorolt „többi” a magyar etimológiai kutatás szerint beazonosíthatatlan. Hát persze: mert nem illeszthető egy premisszába, tegyük ismeretlen eredetűre.."
Kezdem unni, hogy ismételgetnem kell: de tényleg alapvetően nem érted.
"Bárkinek is írta, amit írt és ahogy írta, nem állhat ellentmondásban mindazzal, amit akár a LEGTUDOMÁNYOSABBAN gondol, és akként írná meg."
De nem írta meg tudományosan. Márpedig a tudomány úgy műxik, hogy kutató józsi kollegái elé tárja gondolatait, ha átmennek a peer review-n, akik aztán hümmögnek és véleményeznek. Az nem gilt, hogy a kutató Józsi közvetlenül Bözsi nénihez vagy hozzád fordul.
No de MIT VÁLTOZTAT a helyzeten ? SEMMIT !
A TARTALOM a LÉNYEG, és nem az a sorrend, amire Te utalsz. Az a MÚLT !
Ráadásul nem éppen a nagyközönségnek készült a jelzett SZILÁGYI munka, hanem 1999-ben , a 90 éves LÜKŐ GÁBOR tiszteletére.
De mint mondtam: a LOGIKA akkor is logika marad, bárkinek írja is a tudós, és hemzseghet benne bármennyi IDEGEN műszó.
Egyébként is: a tanulmány ott van a Debreceni Egyetem honlapján, bárki számára elérhető, és ha vennék a fáradságot, még ELEMEZHETŐ és KRITIZÁLHATÓ is lehetne.
De inkább FELEDIK, mert sajnos IGAZAt szól. Igazat arról, hogy a FU önmaga jelentőségét TÚLDIMENZIONÁLJA, és amit mondtam:
MOLNÁR ERIK és ZAICZ GÁBOR régóta esedékes igényeit sem képes kielégíteni.
A hallgatás azzal kapcsolatban TÉNY, mint ahogy immár harmadszor vetem föl, még sem kapok rá Tőled sem választ, ellenben azon szívózól, hogy mennyire vagyok dilettáns, mert nem értem a dolgokat.
Lehet, hogy a Te dolgaidat és gondolataidat nem pontosan úgy értem, ahogy Te, de a SZÁNDÉKODat és a megnyilvánulásaidat a fentiekkel kapcsolatban nagyon is ÉRZékelem, ahol egyértelmű jelét mutatod annak, eszed ágában sincs a kényes kérdéseket megválaszolnod, és KONKRÉT, a logikát is kiálló magyarázatokat fölvonultatnod-- persze a "LEHET", a "HAT/HET", "TALÁN" stb... szavak kísérete nélkül. = Ugyanis olyat senki nem tud !)
"több ELSŐKÉZBELI bizonyíték áll rendelkezésre, hogy a RANG és a HIVATAL meglehetősen MEREV IDEOLÓGIAI ( nem kimondottan politikai dolgokra kell gondolni, hanem elavult PARADIGMÁKra) korlátot szab dolgok átértékeléséhez."
A tudományos rang, gyakran a hivatal is, pozitívan korrelál a tudományos teljesítménnyel. Nem 100%-osan, de pozitívan. Ennélfogva nagyon helyes, hogy ranggal rendelkező tudósoknak több szavuk van az újítások megítélésében, mint neked vagy Bözsi néninek.
Néha azért nem ártana a Bözsi néni-re is odafigyelni, mert elég gyakran több a paraszti logikája --- függetlensége és kívülállósága révén még a szája is szabadabb !!---, mint olyan rendszerben, ahol akár egy kellően "agresszív" tudós mögé szerveződő iskolában követni kell a "verdiktet", vagy legalábbis egyfajta "falkaszellem" uralkodik. Ezért van az, hogy a paradigmaváltás mindig egy előzőtől nem függő generációtól indul.
Ha úgy működne, ahogy Te mondod, az lenne az ideális, no de ne áltassuk magunkat.... Ott is csak HÚS-vér emberek vannak, akik kellően kitanulták, hogyan is lehet absztraktív és szuperintelligens módon "fölfelé nyalni, lefelé taposni....".
"Mástól ugyan kétszer annyi BIZONYOSSÁGOT vár el mint amennyit ő ad, de mit számít, hiszen a finnugrizmus állításai már a 19. században bebizonyítódtak....."
Butaság. A finnugor nyelvrokonságra a bizonyítékok kényszerítő erejűek, az alternatív "teóriákban" meg csak lobotomizált páviánook hihetnek.
Na látod. Megint beleestél a szükségszerűtlen és minden igényességtől mentes JELZŐosztogatásba. Amit itt és most visszautasítok. Lehet, hogy köreidben ez a megszokott, én nem várok el több tiszteletet viszonzásul, mint amit megadok mindenki másnak, azt viszont következetesen meg is követelem.
A "FU-ban a bizonyítékok kényszerítő erejűsége" a DOGMA igazolásának kényszerűségéből fakad. Ami azt igazolja, az jöhet, ami nem, az elvetendő, megvetendő, kizárandó, letaposandó, hiteltelenítendő.....
No de mit is várunk, ha Nálad a FU-n kívüli világ egésze maga a gyűlölt "alternatív teória"....
"ÍRd és MONDd: a magyar szókészletben összesen 4 uráliként beazonosítható szó található !!!!!" Ilyeneket debil kecskék hazudnak. Jócskán több, mint száz az a négy.
Én BEAZONOSÍTHATÓságról beszéltem, nem pedig többszörösen áttétes és bebizonyíthatatlan levezetésekről. Lásd erről MARCANTONIO anyagát.
"mi is a helyzet a finn "KALA" és a FU *KALA alapállapottal ?" Nem értem, mit nem értesz.
Nézz utána. Erről is már az előzőekben (5-6 hozzászólással előrébb) szóltam. Itt csupán emlékeztetőül rákérdeztem, de úgy látszik, ez is elkerülte a figyelmedet.
Röviden:
Hogy is van az, hogy a finn (+ észt) "KALA" gyakorlatilag megőrízte az ősi FU *KALA alakot ( vele együtt a készlet vagy 75 %-ban !!!), míg a magyar olyan nagymértékben változott ? Mi igazolja egyáltalán a magyar változást ? Mi igazolja, hogy a "HAL" FU alapnyelvi változata a *KALA ???
"mi is a helyzet a finn "KALA" és a FU *KALA alapállapottal ?"
Nem értem, mit nem értesz. ----------
Én értem, hogy mi a probléma.
A finnben is és az észtben is mindmáig megmaradt az ősi * csillagos -k hang "k" hangnak.
Például * kala 4000 vagy 6000 éven keresztül napjainkig megőrizte '"k' hangját és sehol sem alakult 'h' vá.
Nem érdekes?
Mi a helyzet akkor a rokon nyelvekben megállípított szabályos hangváltás illetve a szabályos eltérés jelenségével?
„A nyelv állandó változásban lévő rendszer. Egy-egy alapnyelv felbomlása után az egyes rokonnyelvek különböző földrajzi és nyelvi környezetben fejlődnek tovább, A finnugor nyelvek esetében, mivel a nyelvcsalád szélső tagjai több ezer éven át éltek egymástól elszakadva, az egyes nyelvekre nem a szemmel látható egyezések, hanem tokkal inkább a szabályos eltérések a jellemzők."Bereczki, A magyar nyelv finnugor alapjai, 31,32
Arról nem is beszélve, hogy a finnek is kiejtik a "'h"-t ugyanúgy ahogy mi csak a *kala és a *kota szóra vonatkozik?
Rájuk nem érvényes az un. "magyar folytatás szabálya" ? Sőt a -k hang tekintetében semmiféle hangváltás/hangmegfelelés szabálya sem?
Ez a "visszavetitésnél" alkalmazott történeti összehasonlító módszer?
mivel nem látom az összefüggéseket a finnugor nyelvhasonulási kérdésekben, melyek más nyelvekre nem lenne jellemző, ezért kérlek magyarázd el nekem, hogy mik azok a kritériumok melyek a finnugorizmust megdönthetetlen "igazságként" kezelik. Ha nem esik nehezedre, szeretném ha példákkal is alátámasztanád ismertetésed! Természetesen csak akkor, ha tisztában vagy az elmélet helyességével.
Azt hiszed, hogy ha beszédedet teletûzdeled idegen szavakkal, akkor majd jobban hasra esnek elôtted a mûkedvelô olvtàrsak? (hogy te milyen mûvelt szakember vagy! ràadàsul a magyar nyelvnek a szakértôje? -hasonlòan Budenzhez, aki felnôtt koràban tanult meg magyarul ?) Azok az idôk màr elmultak...
Tekintettel arra, hogy a Finnugor nyelvészetben "KIVÉTELESEN" még a LOGIKA is másképpen MŰKÖDhet ( JOGot formáltak rá, hogy így legyen), nem is csoda, hogy benne a dolgok jórésze DOGMA lett.
Addig nem is lenne baj, míg a FU-URAli elmélet a HIPOTÉZisek egyike lenne, és önmaga is beismerné ezt. De a történelemből tudjuk, ha egy IDEOLÓGIA beássa magát és kellően egyeduralkodóvá "fajul", nehéz ebből a helyzetéből kimozdítani, és "hangoskodóival" MEG-ÉRTETni, hogy a LOGIKÁban nincs KIVÉTEL.
Nayahuha! Nagyon jo ez a szöveg! Szintiszta logika! Végigolvastam, pedig elég hosszù. Azt gondolom azonban, hogy a "lingviszta" nick nem veszi a fàradtsàgot, hogy elolvassa (s még ha megtenné is, céhbeli elhivatottsàga miatt és elfogultsàgtol megrészegedett fejjel nem lenne képes fölfogni. (S még ô beszél nemmegértésrôl!). Igy szokott ez lenni: amikor az illetônek nincsenek érvei, akkor jön a beteges felsôrendûségébôl adodo, lenézô stilussal elôadott undorito személyeskedéssel. Annyira unalmas. Követtem pàr napos vitàtokat. Egyedül Te hoztàl föl érveket, ô azonban egyetlen konkrét ellenérvet sem tudott fölhozni, csak ködös mellébeszéléseket. Mindig ez van. Ha valaki érveket hoz föl és azokat szakemberek àltal irt véleményekkel tàmasztja alà, akkor azt vàgjàk a fejéhez, hogy sajàt szavaival nem tudja elmondani. Ha meg a sajàt szavaival mond el valamit, akkor kézlegyintéssel elintézik, hogy csak egy laikus, nincs szakképesitése, tehàt véleménye nem ér semmit...:-( Mindenesetre gratulàlok a kitartàsodért!
Kezdem unni, hogy ismételgetnem kell: de tényleg alapvetően nem érted.
"Bárkinek is írta, amit írt és ahogy írta, nem állhat ellentmondásban mindazzal, amit akár a LEGTUDOMÁNYOSABBAN gondol, és akként írná meg."
De nem írta meg tudományosan. Márpedig a tudomány úgy műxik, hogy kutató józsi kollegái elé tárja gondolatait, ha átmennek a peer review-n, akik aztán hümmögnek és véleményeznek. Az nem gilt, hogy a kutató Józsi közvetlenül Bözsi nénihez vagy hozzád fordul. "több ELSŐKÉZBELI bizonyíték áll rendelkezésre, hogy a RANG és a HIVATAL meglehetősen MEREV IDEOLÓGIAI ( nem kimondottan politikai dolgokra kell gondolni, hanem elavult PARADIGMÁKra) korlátot szab dolgok átértékeléséhez."
A tudományos rang, gyakran a hivatal is, pozitívan korrelál a tudományos teljesítménnyel. Nem 100%-osan, de pozitívan. Ennélfogva nagyon helyes, hogy ranggal rendelkező tudósoknak több szavuk van az újítások megítélésében, mint neked vagy Bözsi néninek.
"Mástól ugyan kétszer annyi BIZONYOSSÁGOT vár el mint amennyit ő ad, de mit számít, hiszen a finnugrizmus állításai már a 19. században bebizonyítódtak....."
Butaság. A finnugor nyelvrokonságra a bizonyítékok kényszerítő erejűek, az alternatív "teóriákban" meg csak lobotomizált páviánook hihetnek.
"ÍRd és MONDd: a magyar szókészletben összesen 4 uráliként beazonosítható szó található !!!!!"
Ilyeneket debil kecskék hazudnak. Jócskán több, mint száz az a négy.
"mi is a helyzet a finn "KALA" és a FU *KALA alapállapottal ?"
A strukturalizmus sem más itt, mint amolyan természet-tudományos majmolása a darwini fajfejlődési családfamodelnek. Nyelveredeti családfa. Genetikusan is. Csak kicsit kezd már kínos lenni ez FUralizmus kapcsán. Főleg hogy erre alapoznak egyúttal alapvetően minden őstörténelmet is. Mára már olyan ciki a helyzet, hogy a mai értelmiség kb. 90%-95%-a számára nem elfogadható ez az elmélet. A gimnazista diákok, simán kiröhögnének, ha elkezdeném nekik tanítani ezt az elméletet, hogy ősi hangutánzó, aminek eredeti alakja ezért meg azért változott meg és miegymás. Mikor a jelen saját életükből ezeket nap mint nap az ősforrásból hallják. Erre persze az a magyarázat, hogy
Ad 1) Dilettánsok és nem értenek a szakmához. Ad 2) Ez egy annyira komplex és bonyolult szakma, hogy aki nem finnugrista az csak dilettáns lehet, hisz van jó sok nyelvész akinek még a papírja is megvan. De az meg ...... (hagyjuk!!) Ad 3) Nacionalista identitás kompenzáció és holmi természetes, de tudományhoz semmi köze üzleti alapon jólterjedő ""dilettáns"" könyveken keresztül kialakult közvélekedés.
Hát ahogy olvasgatlak, na meg amit én hallgatgatok sokaktól ilyen kérdésekben a ""dilettáns"" nép közt (nagyon emelkedik ám az érdeklődés), azért már jó lenne, ha a Holger tanárúr féle fura urak észhez kezdenének térni. Ilyen FUra kérdésekben. Ami nem megy, ne erőltessük!!
El lehet kezdeni tudományos mértékkel mérhetőn és érthetőn vitatkozni akár TIT jelleggel is. De el lehet azt is kezdeni, hogy ezen FUra kapcsolatok eredetét és létrejöttének mikéntjét is végre megfejtsük.
Bárkinek is írta, amit írt és ahogy írta, nem állhat ellentmondásban mindazzal, amit akár a LEGTUDOMÁNYOSABBAN gondol, és akként írná meg.
Egyébként is: több ELSŐKÉZBELI bizonyíték áll rendelkezésre, hogy a RANG és a HIVATAL meglehetősen MEREV IDEOLÓGIAI ( nem kimondottan politikai dolgokra kell gondolni, hanem elavult PARADIGMÁKra) korlátot szab dolgok átértékeléséhez.
Egyébként marhaság. Persze, minden elszigetelt egyezés mögött lehet véletlen -- vagy kalandos narratíva. De az összehasonlító nyelvészet a tömeges egyezésekről szól.
Hát persze, mondod Te: kicsire nem adunk ! Nem igaz ?
Mit számít, egy a lényeg: a finnugrizmus a TUTI, mert az a NYERŐ.
Mástól ugyan kétszer annyi BIZONYOSSÁGOT vár el mint amennyit ő ad, de mit számít, hiszen a finnugrizmus állításai már a 19. században bebizonyítódtak.....
D e m a g ó g i a !
És akkor most mi is van mondjuk a "VAJDA" szóval ? Honnan jött és mi az alapja ???
De az összehasonlító nyelvészet a tömeges egyezésekről szól.
Hát akkor lássuk azokat a TÖMEGES EGYEZÉSEKET ! Mi számít Nálad "tömeges"-nek ? És úgy általában mi számít "tömegesnek" ? Az összmennyiséghez képest kell-e a "tömegest" értelmezni, vagy egy abszolút értékhez? Mondjuk a 3-hoz ? Vagy éppen a 100-hoz?
A legújabb KRITIKÁK---- pedig szakmabeli nyelvészektől jönnek---- szerint egyáltalán nem igazolt a tömeges egyezés !
ÍRd és MONDd: a magyar szókészletben összesen 4 uráliként beazonosítható szó található !!!!!
Az összes többi a REKONSTRUÁLATLAN FINNUGOR alapnyelvi FELTÉTELEZÉS !
Újra csak megkérdezem ( mert meglehetősen elsikkad a válaszadás konkrét ügyekben)
mi is a helyzet a finn "KALA" és a FU *KALA alapállapottal ?
Hogyan lehetséges az, hogy a jelzett finnségi-permi ág EGY az EGYBEN megőrízte az alapszavak formáját, sőt, még az alapszavak egyértelmű jelentését is ?
Ez nem mutat mást, mint azt, hogy egész egyszerűen --- és merőben ÖNKÉNYESEN !!!!! ----- a finn-permi nyelvek szavainak döntő többségét tették meg a FU alapszavainak, és kreáltak hozzá egy levezető hangsort, amit persze egyáltalán nem lehet bizonyítani, és erre számos tanulmány elemeiben ki is tér.
Ne kopipasztázz, próbáld saját szavaiddal összefoglalni, mire gondolsz. Ha képtelen vagy rá, akkor próbálkozás közben legalább azt felfedezed, hogy hülye vagy te ehhez.
Történetesen ismertem ezt a szöveget. Nyelvész írta, de nem tudományos közlemény, hanem egy civileknek szóló esszé, tehát eleve kapja be.
Egyébként marhaság. Persze, minden elszigetelt egyezés mögött lehet véletlen -- vagy kalandos narratíva. De az összehasonlító nyelvészet a tömeges egyezésekről szól.
Amiket fölsorolsz NINCS SEMMIFÉLE FÜGGETLEN IGAZOLÓ BIZONYÍTÉKA ! (Statisztika , ugyan már ! Mire alapoz a statisztika ? HIPOTÉZISRE)
Minden a HIPOTÉZIS és a SZEMLÉLET ( paradigma) függvénye !
"....A nyelvészeti irodalomban még századunk első felében is gyakran találkozni olyan önigazoló állításokkal, hogy a nyelvészet, bár nem kísérletezik, mégis tudomány, mégpedig azért, mert jól kidolgozott módszere van. A kísérletezés lehetetlensége (legalábbis az összehasonlító-történeti módszer esetében) állandó frusztrációval, rejtett vagy kevésbé rejtett kisebbrendűség-érzéssel töltötte el e tudomány művelőit. Talán ezért is van, hogy a (történeti) hipotézisek ellenőrizhetőségének kényes elméleti kérdéseivel elég keveset törődtek akkoriban. Mintha öntudatlanul is el akarták volna felejteni. Az összehasonlító-történeti nyelvészet abban csakugyan hasonlított a természettudományokhoz, hogy a megfigyelhető adatok alapján itt is, ott is hipotéziseket állítanak fel a kutatók. Ezzel azonban a hasonlóságnak tulajdonképpen vége is van. A természettudós ugyanis rendszerint nem azért alkot hipotézist, hogy azt rögtön olyan biztos ismeretként kezdje kezelni, mintha ténylegesen megfigyelt adat volna, hanem azért, hogy az adatok alapján felállított elméletét ellenőrizni tudja vele. Ha az elméletéből következik valami, akkor ő azt hipotézis formájában megfogalmazza, majd ezt kísérleti úton ellenőrzi, vagy megvárja, hogy magától előálljon egy olyan helyzet, ahol természetes körülmények között tudja kipróbálni. (Például a csillagászati hipotézisek esetében: ha az elméletből az következik, hogy ekkor meg ekkor napfogyatkozás lesz, akkor a csillagász nem kísérletezni kezd, hanem megvárja azt a pillanatot, amikor szerinte a napfogyatkozásnak kezdődnie kell. Ha csakugyan akkor kezdődik, akkor hipotézisét, amelynek alapján másodpercre meg tudta jósolni az esemény bekövetkezését, igazoltnak veszi.) Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. Egyszerű oka van ennek: ezek a történeti hipotézisek olyan időszakra vonatkoznak, ahonnan nincsenek adataink. Éppen ezért vagyunk feltételezésekre utalva: hiszen ha volnának történeti adatok, akkor nem lenne szükségünk feltevésekre. Ezért is tulajdonítunk itt olyan nagy jelentőséget a módszernek, ezzel ugyanis bizonyos korlátokat szabunk feltevéseinknek: egyesekről éppen a módszertani meggondolások alapján tudjuk kijelenteni, hogy valószínűbbek, mint mások. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva. Bebizonyítva akkor lenne, ha volna rá lehetőségünk, hogy adatokkal igazoljuk először is magának a finnugor alapnyelvnek a hajdani meglétét, majd onnan kezdve folyamatosan adatolni tudnánk a szó vagy más nyelvi elem útját legalább a nyelvemlékes (ómagyar) korig. Csakhogy éppen ez az, ami lehetetlenség. Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta: akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkori boszorkányüldözésére is. Erre azt lehetne mondani, hogy van azért egy nagy különbség: a módszer. Olyan módszerünk van, amellyel tudományos kritériumok alapján tudjuk állítani azt, amit állítunk. Van ebben igazság. A módszernek azonban van egy nem elhanyagolható hiányossága, és ez elvileg is jóvátehetetlen: az, hogy nem mindig lehet vele kizárni a hibás értelmezést. Be lehet ugyan vele bizonyítani (de én inkább úgy mondanám, hogy nagy valószínűséggel feltételezni lehet vele), hogy egy szó ilyen vagy olyan eredetű, de hogy nem olyan eredetű, azt módszeresen csak akkor lehet bebizonyítani, ha szöges ellentétben van igaznak tartott hipotéziseinkkel, vagy első ránézésre látszik rajta, hogy képtelenség (de akkor meg fölösleges is bizonyítani). Márpedig ebből elég kellemetlen dolgok következnek. Megtörténhetik például, és ha megtörténhetik, akkor valószínűleg meg is történik, hogy néhány (vagy netalán sokkal több?) forgalomban levő értelmezésünk tulajdonképpen helytelen, de nem tudhatjuk, melyek azok, ezért ezeket is ott tartjuk számon a nagy valószínűséggel helyesek között. Igazi példát erre a dolog természeténél fogva nem adhatok, hiszen ehhez az kellene, hogy módszeresen be tudjam előbb bizonyítani valamelyik értelmezésről, hogy helytelen, ami pedig, mint mondtam, igencsak bajos lenne. Ezért csak elképzelt példán tudom bemutatni, mire is gondolok. Van a román nyelvben egy széltében elterjedt szó, a zmeu, azt jelenti: ’sárkány’. Ezt a szót a moldvai csángók is átvették, a szókezdő mássalhangzó-torlódás feloldása végett egy magánhangzót illesztve az elejére: ezmó, ëzmó. Ez eddig ritka tiszta eset, hiszen a fülünk hallatára beszélik mind a román nyelvet, mind pedig a csángó nyelvjárást, az adatokat tehát bármikor ellenőrizhetjük, ismerjük a körülményeket is, amelyek között a csángók sok szót a románból kölcsönöznek, az ezmó is ’sárkány’-t jelent, a mássalhangzó-torlódás ilyen feloldásával pedig sok más román eredetű szóban is találkozunk. Azt lehet tehát mondani, hogy e szó román eredetének valószínűsége annyira megközelíti az 1-et, hogy nagy baj akkor sem lesz belőle, ha azt mondjuk: biztosan tudjuk, hogy onnan származik. A csángóban azonban a szónak ilyen alakjával is találkoztak a kutatók: ezmókus. Ezt már nem lehet kölcsönzéssel magyarázni. Mivel ott van előttünk az ezmó is (ugyanolyan jelentéssel), azt mondjuk, hogy az ezmókus az ezmó és a mókus kontaminációjával keletkezett. Annak, hogy ez az értelmezés a helyes, már korántsem olyan nagy a valószínűsége, mint az ezmó román eredetének, de jobbat nem tudunk, tehát elfogadjuk ezt is, mert azért elég hihetőnek látszik (noha ez – mármint a hihetőség – tudományos kritériumnak egy kicsit furcsa, arról nem is szólva, hogy az sem elég világos, hogy egy olyan rettenetes személyt, mint az ezmó, hogyan lehet egyáltalán kapcsolatba hozni egy olyan kedves állattal, mint a mókus). Képzeljük most el azt, hogy ez a nyelvi folyamat nem most történik, a szemünk láttára, hanem mondjuk négyszáz évvel ezelőtt. Tegyük fel továbbá, hogy a zmeu egy olyan szó, amelyet akkor csak a csángókkal érintkezésben levő románok használnak, és háromszáz év alatt abból a román nyelvjárásból is kivész (hiszen szoktak szavak kiveszni), a csángó nyelvjárásban pedig az ezmókus válik általánossá, és teljesen kiszorítja az ezmó-t. Mire tehát a nyelvészeti kutatások elkezdődnek, a román zmeu-nak nyoma sincs, írásos emléke sem marad fenn, a csángó nyelvjárásban pedig a sárkányt ezmókus-nak hívják. Ha történetesen így alakult volna a dolog, akkor ma a TESz.-ben ez állna: „ezmókus, ëzmókus [adatok felsorolása]. J.: ’sárkány’. – Összetett szó, utótagja, a mókus hangutánzó szótőre vezethető vissza, előtagja, az ez- azonos az elav., felt. honf. e. tör. er. id, üd, egy- ’egészséges; magasztos, szent’ szavunkkal. A z ~ d váltakozásra l.: bűz ~ büdös, íz ~ édes, ez ~ ide stb. A mai jelentés jelentésváltozással keletkezett. [Szakirodalom.]” A dolog azonban nem maradna ennyiben. Mivel a népi hiedelemrendszer vizsgálatának fontos forrásai a nyelvi adatok, a fentiekből kiindulva, azokra alapozva minden erről szóló tankönyvben biztos tudásként lenne ott, hogy őseink szent állatként tisztelték a mókust (sőt ma is különös szeretettel viseltetünk iránta), s ez legalább az ugor korig vezethető vissza, hiszen a magyar szent mókus mellett a vogul mitológiában például „az ember korabeli világ előtti” öreg fia is karmos evet képében hág fel Numi-Tóremhez tanácsot kérni. A nyelvészek pedig ettől még jobban megbizonyosodnának értelmezésük helyességéről, hiszen úgy látnák, hogy azt más, nem nyelvi adatok is megerősítik, és ettől kezdve azt is tudnák, hogy a jelentésváltozás alapja éppen az volt, hogy egyik hiedelemlény nevét a másikra vitték át. Nem is foglalkoznának hát többet a dologgal, hanem betennék a „Véglegesen megoldott kérdések” feliratú dossziéba, hiszen ez a származtatás cáfolhatatlan. Ezek után az a kérdés: vajon hány ilyen etimológia lehet a TESz.-ben? Lehet, hogy egy sincs, de lehet, hogy több tucat is van, a megfelelő következményekkel. Sovány vigasz, hogy ha netán így volna is, sohasem fogjuk megtudni, melyek azok. Valamivel megnyugtatóbb, hogy a mai összehasonlító nyelvészet már jóval óvatosabban fogalmazza meg hipotéziseit, mint a múlt századi. A mai nyelvtörténeti kutatások alapjait azonban akkor rakták le, nem mostanában.
Az összehasonlító-történeti nyelvészetnek a családfa lett az alapmetaforája. Tulajdonképpen érthető, hogy ez lett, és nem más. Egyrészt ha az ember rokonokat keres, akkor a családfakészítés régi hagyománya alapján rögtön ott van a keze ügyében az a lehetőség, hogy a nyelvek esetében is a család(fa) fogalomköréhez igazodva kezdjen beszélni és gondolkozni. A nyelvészeti terminológia jól mutatja ezt: nyelvcsalád, rokon nyelvek. Másrészt ott volt mintának a Linné-féle taxonómia is, amely szintén a fa-struktúra elvei szerint épül fel, ez ráadásul igen előkelő analógia is volt, hiszen a nyelvészet ezzel a természettudományhoz látszott közeledni. Hogy ez is egyik forrása (vagy legalábbis megerősítője) ennek a metaforának, azt onnan is gondolhatjuk, hogy angolszász nyelvterületen a nyelvek rokonság szerinti osztályozásában nemcsak a család (family) járja, hanem a biológiai taxonómiából átvett phylum is, ez a magyar biológiai terminus szerint a törzs, a nyelvészeti szakirodalomban érthető okokból nem ennek, hanem nagycsalád-nak fordították, és a nyelveknek a nyelvcsaládnál nagyobb, több – laza rokonsági szálakkal egymáshoz kapcsolódó – nyelvcsaládot magába foglaló csoportját nevezik meg vele. (Ilyen alapon lehetne alkalmasint az urál-altaji nagycsaládról beszélni, ha volna hozzá bátorságunk.) Ugyanaz a metafora azonban más-más következményekkel járhat a különböző tudományokban. A biológiában a fa-struktúra szerinti metaforikus gondolkozás tulajdonképpen ártalmatlan, sőt egyenesen hasznos eszköz arra, hogy a fajok közötti különböző viszonyokat szemléletessé tegye. Hiszen ha a fa elágazik valahol, a két ág nem fog többé szervesen összekapcsolódni, hanem majd megint elágazik mindegyik, és így tovább. De az sem történhetik meg, hogy valamilyen módon az egyik ág összeforrjon egy szomszédos fa valamelyik ágával, és úgy nőjenek aztán tovább, egy közös ágban, vagy hogy az egyik ág magától leváljék az egyik fáról, és átköltözzék a másikra. Pontosan így van ez az élővilágban is: ilyesmi ott sem fordulhat elő az egyes fajokkal. Amikor pedig a (statikus) rendszertan összekapcsolódott az evolúciós elmélettel, a fajok családfája arra a célra is jól bevált, hogy az egyes fajok származását is megfelelően szemléltesse, ne csak a rokonságát. Hiszen a biológiában ez a kettő majdnem egyre megy. A nyelvek esetében viszont nem egészen így van ez, a családfa metafora mégis úgy tünteti fel a dolgot, mintha ott is így volna, és ezáltal meglehetősen félre is viheti az erről való gondolkozást. A nyelvek először is nem ugyanolyan valóságos dolgok, mint a faág vagy a családfára felírt vagy felrajzolt személyek, illetve a különböző fajú növények vagy állatok. Igazából nem is a nyelvek vannak, hanem az emberek, akik tudnak és szoktak is valahogy beszélni egymással, a maguk módján. Ezek az emberek amúgy vagy vannak egymással rokonságban, vagy nincsenek, ez a beszéd módja szempontjából nem sokat számít. Csak az számít, hogy minden nemzedék elegendő számban tanítsa meg a következő nemzedéket a maga beszédmódjára, vagyis másolja át a beszélés éppen ilyen módjának tudását az utódokba. Tulajdonképpen ez a folytonos beszélés és átmásolás az, amit mi – nem túl szerencsés módon – úgy szoktunk másképpen mondani, hogy egy nyelv folytonossága vagy folytonos megléte. A másoláshoz pedig emberek kellenek – és persze az a tudásuk, amit átmásolhatnak. A másolatok azonban nem lesznek tökéletesek: a következő nemzedék már nem pontosan ugyanúgy fog beszélni, mint az, amelyiktől eltanulta. Emellett még változtat is valamit a beszéd módján, ahogy a szokások is változnak idővel. Valaki például kitalálja, hogy érdekesebb, ha az ezmó helyett ezmókus-t mond. Másoknak is megtetszik, eltanulják tőle. Utána már ez a tudásuk is továbbmásolódik. Ez az voltaképpen, amit praktikusabban,
gyszerűbben, de sokkal pontatlanabbul úgy hívunk, hogy a nyelv változása, pedig itt nem valami fölöttük lebegő, tőlük valamilyen módon függetlenül létező nyelv változott meg magától, hanem az emberek kezdtek másképp mondani valamit, mint ahogy addig szokták. Ha mármost az emberek egy nagyobb csoportjából kiválik egy kisebb, és elköltözik valahová messzebbre, idővel megszakadhat köztük a kapcsolat. Nem tudnak már egymástól tanulni, egymáshoz igazodni beszédükkel. Mindkét csoportban továbbra is változik az emberek beszédmódja, de a változások a két csoport között nincsenek egyeztetve. A végén annyira másképpen fognak beszélni, hogy a két csoport tagjai talán meg sem értik már egymást, noha beszédmódjuk továbbra is sok mindenben hasonló. Már más-más nyelvet beszélnek, úgy szoktuk mondani. A hasonlóságok meg a szabályos eltérések alapján aztán a nyelvész megállapítja, hogy ez a két nyelv rokon. De most álljunk meg egy pillanatra. Miknek a rokonságáról beszélünk mi itt tulajdonképpen? Az imént azt mondtam, hogy igazából nem is a nyelvek vannak, hanem az emberek, akik valahogyan beszélnek. Ezek szerint az emberek volnának rokonok? Lehet, hogy vannak köztük rokonok, de olyan távoliak, hogy már nem is tartják, tudni sem tudnak róla. Akkor meg mik rokonok? És milyen értelemben? Azt szoktuk mondani, hogy a két nyelv rokon, olyan értelemben, hogy ugyanattól a közös őstől származnak, vagyis ugyanabból a közös alapnyelvből lettek. Ezt azonban csak azért mondjuk így, mert nagyon megszoktuk már, hogy a nyelveket valami embertől független, szinte tárgyszerűen létező valamiknek képzeljük, és komolyan vesszük azt, amit a családfa metafora sugalmaz. Ha tehát pontosabban meg szeretnénk mondani, miről is beszélünk itt tulajdonképpen, akkor ezt nagyon másképpen kellene megfogalmazni. Ez pedig azért nem könnyű dolog, mert nagyon rászoktunk arra, hogy az ilyesmiről egy bizonyos módon beszéljünk. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb. Ha az a bizonyos embercsoport tiszta egyedül volna a világon, és úgy kezdene csoportokra oszlani, majd az újabb csoportok további csoportokra, hogy közben egyiknek sem volna alkalma semmilyen más csoporttal találkozni és tartós kapcsolatokat kialakítani (sem rokonnal, sem nem rokonnal), akkor a végeredményként kialakuló nyelvek származását bizonyára baj nélkül le lehetne írni a családfa metafora által sugallt módon is. Csakhogy a világ nem ilyen, és már nagyon régóta nem ilyen. Az emberek jönnek-mennek, találkoznak egymással, embercsoportok összetársulnak, más csoportokkal közös helyen telepszenek meg, olyanokkal is, akik egész másképpen beszélnek mint ők. És közben sok mindent el is tanulnak egymástól: szokásokat, hiedelmeket, meséket, énekeket, gazdálkodást, munkafolyamatok technikáit – és beszédmódot. Lehet, hogy csak pár tucat szót, de az is lehet, hogy mindenestül átállnak a másik csoport beszédmódjára, és ettől kezdve együtt alkotnak egy nagyobb nyelvi közösséget. Az is előfordulhat, hogy bizonyos csoportok, amelyek korábban egyazon csoportból váltak külön, később megint egymásra találnak, és hosszabb ideig együtt élnek. Ilyenkor is történhetnek érdekes dolgok. Az ilyen folyamatok a családfa metafora szemléletébe egyszerűen nem férnek bele, hiszen a fa ágaival nemhogy ilyesmi nem történhetik, de még valamennyire hasonló sem. A metafora nem segíti többé a megértést, hanem inkább akadályozza, hiszen természete az, hogy a vele szerkezetileg egyező elemeket aránytalanul kiemeli, a nem egyezőeket meg az észrevehetetlenségig elrejti. (Ezt George Lakoffék írták le igen meggyőzően fentebb említett könyvükben.) Ez nemcsak elméleti lehetőség: példa is van rá, nem is kitalált. Az általánosan elfogadott hipotézis szerint finnugor nyelvek családfájának két nagy ága alakult ki: a finn-permi meg az ugor. Az utóbbi két ágra oszlott, a magyarra meg az obi-ugorra. Az obi-ugor jóval később megint két ágra szakadt, ennek eredménye a mai vogul és osztják nyelv. Ennek megfelelően a magyarnak ez a két obi-ugor nyelv a legközelebbi rokona. Ha csakugyan így történt, akkor ebből logikusan következik az a hipotézis (mégpedig éppen a családfa logikája szerint), hogy a magyar nagyjából egyformán kell hogy hasonlítson a vogulhoz és az osztjákhoz, illetve körülbelül ugyanolyan mértékben kell hogy különbözzék tőlük. Ha azonban ezt a hipotézisünket ellenőrizzük, mert ez olyan, hogy ellenőrizni lehet, akkor kisül, hogy rosszul hittük: a vogul ugyanis valójában feltűnően közelebb áll a magyarhoz, mint az osztják. A természettudós ilyenkor tudomásul veszi, hogy rossz volt az eredeti hipotézise, amelyre a másodikat építette, és másik után néz helyette. A nyelvészet azonban ilyenkor nem akadékos, hanem akadémikus: a családfa formáját és értelmezését változatlanul megtartjuk, összesen annyit teszünk, hogy ott, ahol ez a probléma felmerül, megjegyezzük, hogy ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a vogulokkal a magyarok később is érintkeztek, az osztjákokkal meg nem. A továbbiakban pedig úgy teszünk, mintha ez a probléma nem is létezne. Például: azok a szavaink, amelyek a finnugor nyelvek közül csak a vogulban vannak még meg, de már az osztjákban sem leljük őket, mind ősi örökségek az ugor korból. De hát honnan tudjuk ezt olyan biztosan? Elvileg lehetnek azok is, persze, hiszen ha az osztjákok közben elfelejtették, a vogulok meg nem, akkor természetes, hogy csak az utóbbiban találjuk meg őket. De hátha az osztjákok sohasem is használták ezeket, hanem későbbiek, és vagy a vogulok kölcsönözték őket a magyaroktól, vagy fordítva? Akkor pedig kár őket az ugor alapnyelvig visszavezetni. Hiszen ha a vogullal való nagyobb hasonlóság csakugyan a későbbi érintkezéssel magyarázható, akkor hogy lehet az, hogy nyelvi kölcsönhatást viszont nem mutatunk ki sehol? Ha meg nem volt kölcsönhatás, akkor a puszta érintkezés hogyan vezethetett oda, hogy ma a vogullal nagyobb a hasonlóság, mint az osztjákkal? Azt hiszem, hogy legalábbis részben ennek is a családfa metafora az oka: meg se tudjuk tőle látni azt, ami pedig máskülönben talán ott volna előttünk. Hiszen másfajta értelmezését is lehetne adni ennek a dolognak. Az is egy ugyanolyan ellenőrizhetetlen hipotézis lenne, mint a most érvényben levő, de bizonyos tények más értelmet kapnának, és mások lennének a következményei is. Hátha nem is így történt ez az egész? Képzeljük el másképp! Tegyük fel, hogy a finnugor alapnyelvet beszélők közül először kiváltak nem is az ugorok, hanem a magyarok. A mai vogulok és osztjákok ősei akkor még egy más (arktikus övezetbeli?) nyelvet beszéltek, de mire összetalálkoztak a magyarokkal, már ők is két nyelvjárásra oszlottak. A magyarokkal való együttélésük elég sokáig eltartott, ezalatt pedig eltanulták a magyaroktól a nyelvüket, mégpedig a vogulok jobban, mint az osztjákok (miközben a magyarok is tanulhattak tőlük egyet-mást). Ha ez a hipotézis terjedt volna el, akkor ma sok mindent másképp értelmeznénk. Először is nem volna nagy kérdés, hogy az obi-ugorok embertani szempontból miért mutatnak sokkal nagyobb hasonlóságot az arktikus övezetben élő szibériai népekkel, mint a többi finnugor nyelvet beszélő nép. Másodszor: az obi-ugor nyelveket természetesen finnugor nyelvekként tartanánk számon, de azt mondanánk rájuk, hogy ezek szervetlen finnugor nyelvek, akárcsak a lapp nyelv, amelyről úgy tudjuk, hogy a lappok egy régi nyelvcsere folytán beszélik. Ha pedig a családfa metaforától egy kicsit is el tudnánk szakadni (ez a metafora itt különösen sántít, hiszen a fának nem lehetnek szervetlen, utólag hozzátapadt ágai), akkor talán a kettes számot (duálist) sem kellene a finnugor alapnyelvben is meglevőnek feltételezni, csak azért mert a lappban is megvan, meg az obi-ugor nyelvekben is (és tőlük keletre majd minden arktikus övezetbeli nyelvben, egészen a Kamcsatka-félszigetig, más finnugor nyelvekben viszont nincs meg), hanem a szubsztrátum maradványának lehetne tekinteni. Azt is könnyebben észrevennénk, hogy a szervetlen finnugor nyelveket módszertani szempontból másképpen kellene kezelni, mint a szerveseket, különösen mikor olyasmivel foglalkozunk, mint például a finnugor alapnyelv hangrendszerének rekonstruálása. Ilyenkor legjobb, ha legalábbis eleinte teljesen figyelmen kívül hagyjuk őket, és majd csak utólag próbáljuk ki, hogy a szerves finnugor nyelvek alapján rekonstruált hangrendszerrel mi történik ezekben a nyelvekben. Ez különösen a magánhangzó-rendszer rekonstrukciója esetében volna fontos. Ha ugyanis ez a nyelvcsere azzal kezdődött, hogy nagy mennyiségben vettek át a magyarból kölcsönszavakat, akkor eleinte valószínűleg gyakori volt a hanghelyettesítés, később viszont már magyaros formájukban tanulták el a többit. Ez pedig meglehetősen összekuszálhatja különösen a magánhangzó-rendszert. (Gondoljunk csak a mai szókölcsönzésekre! Mikor például erdélyi románok eltanulták a magyaroktól az élesztő szót, náluk alistău lett belőle. A mássalhangzók közül mindegyik megmaradt, a magánhangzók közül egy sem.) Ha nem így járnánk el, akkor megtörténhetne, hogy a finnugor alapnyelvi magánhangzó-rendszer valamely – egyébként meggyőzőnek látszó – rekonstrukciója végül is azon bukna meg, hogy az osztjákot sehogy sem lehet belőle szervesen levezetni. De lenne ennek egyéb, nem nyelvészeti jellegű következménye is. Mai hitünk szerint a finnugor alapnyelvet beszélők sámánhitűek voltak. Ezt pedig onnan tudjuk, hogy a sámánhit a nyelvcsalád szélső ágait beszélő népeknél bizonyíthatóan megvan vagy megvolt, tehát meg kellett lennie ott is, ahonnan ezek származtak, vagyis a finnugoroknál. És kiknél van meg egész pontosan? Egyrészt a lappoknál, másrészt az ugor nyelveket beszélőknél. A dologhoz hozzátartozik, hogy az obi-ugorok sámánizmusa ugyanolyan jellegűnek látszik, mint a lappoké, és hasonlít az arktikus övezetbeli szibériai népekéhez, a magyar sámánizmus meg inkább törökös jellegű. Más finnugor népeknél a sámánizmus emlékeit csak nagyon halvány nyomokban lehet kimutatni, elég bizonytalanul. Ha mármost az itt felvetett hipotézis szerint gondolkoznánk, akkor arra jutnánk, hogy: a finnugor alapnyelvet beszélők nem voltak sámánhitűek, hanem azok voltak az arktikus övezetbeli népek, és ezt mindnyájan meg is tartották, a lappok és az obi-ugorok is, noha ők nyelvcsere folytán finnugor nyelvűek lettek. A sámánhit magyar emlékei pedig a régi török kapcsolatoknak tulajdoníthatók. De el lehet ennek a hipotézisnek képzelni egy gyengébb változatát is. Az úgy szólna, hogy a finnugor alapnyelv előbb finn-permi és ugor ágra szakadt, majd az ugor magyarra és vogulra. Az osztjákok pedig a voguloktól tanulták el mai nyelvüket (a vogulok meg az osztjákoktól a sámánhitet). Így is érthetőbb lenne, miért áll közelebb a vogul a magyarhoz, mint az osztják. Ne higgyük, hogy egy ilyen hipotézis miatt teljesen át kellene rendezni az egész finnugrisztikát. Dehogy is. Minden maradna majdnem a régiben, a magyar nyelvnek továbbra is a vogul meg az osztják lenne a legközelebbi rokona. Csak annyi történne, hogy kevesebb lenne a megmagyarázni való, és körültekintőbben lehetne megfogalmazni bizonyos hipotéziseinket.
A családfa metaforának egy hasonló hiányosságát Lükő Gábor írja le igen szemléletesen: „Nemes uraink régen szépen megfestették családfájukat. A fa töve a legrégibb ismert ős nevét viselte. Minden ága úgy ágazott tovább, ahány gyermeke volt a nevét viselőnek. De csak a fiúk gyermekeit jelölték ágakkal, mert csak ezek viselték ősapjuk nevét. És – amit még fontosabbnak tartottak – csak ezek örökölték az ősi földbirtok egy-egy rájuk eső részét. [...] Csakhogy az élet meghazudtol minden családfát. Mert ha származásom érdekel, nem feledkezhetem meg az édesanyámról sem. Sőt volt anyja apámnak is, nem csak apja. Anyámnak szintúgy. Négy öregszülémnek pedig nyolc édesszüléje és tizenhat öregszüléje volt. És mindőjükről maradt rám valami. Nem ház vagy föld, sem bankbetét, hanem kiről egy gesztus, kiről egy halk mosoly. Aki ismerte szüleimet, fölismeri rajtam az ő vonásaikat, arckifejezésüket, mozdulataikat. És ha ismerte volna öregszüléimet, azokét is felfedezhetné rajtam. Így ágaznak el gyökereim a múltban, sok-sok ősömben, és nincs jogom megtagadni egyiket sem, azért, hogy személyesen sosem találkoztam velük” (Lükő 1991. 5–6, az én kiemeléseim – Sz. N. S.). Lükő Gábor, mint látjuk, egy másik metafora által nézi azt, ami amúgy láthatatlan. Az ő metaforája a gyökerek. Így írtam mindjárt, többes számban, mert csakis így van értelme. Ez a metafora azt emeli ki éppen, amit a másik elrejt. Szerkezetében is fordítottja a másiknak. Közös bennük, hogy mindkettő fa-struktúra, csomópontokkal és elágazásokkal. Ami viszont homlokegyenest ellenkezik, az az irány. A családfa a széttartó irányú mozgásra irányítja az ember figyelmét: egy közös pontból indulnak ki az ágai, és úgy ágaznak szét különböző irányban, hogy közben egyre számosabban lesznek. Ezzel szemben a gyökerek sok helyről indulnak, némelyek közülük egyesülnek, így egyre kevesebben lesznek, míg végül egyesülnek a fa tövében. Ez ugyan nem nagyon talál azzal, amit természetrajz órán tanultunk, meg amúgy is tudunk, hiszen valójában a gyökerek is a fa tövéből indulnak ki, úgy nőnek aztán lefelé, és ágaznak szét. De a metaforánál nem az számít, hogy mit tanít a természetrajz, hanem az, hogy mi hogyan észleljük ezt az egészet. Észlelni meg úgy észleljük, hogy a gyökérben nem a növekedését látjuk, hanem azt, ahogy áramlik benne az éltető táplálék felfelé, és mindegyik gyökér ugyanoda vezet, bárhol legyen is a hegye. Ha most megpróbáljuk elképzelni, hogyan lehetne erre a metaforára alapozva értelmezni a nyelvrokonságot, illetve a nyelvek egymás közötti rokonsági viszonyait, hamar rájövünk, hogy elég körülményes lenne. Mert igaz ugyan, hogy a fának vannak vastagabb gyökerei is, meg egészen vékonyak is, de – legalábbis abban a formájában, ahogyan észleljük – egyazon gyökérből nemigen nőhet sok fa. Nem is erre való ez a metafora, sőt igazából semmi vitája sincsen a másikkal (vagy legalábbis az volna a rendjénvaló, hogy ne legyen), mert eleve másról szól. A fenti idézetben nemcsak azt emeltem ki, hogy „gyökereim”, hanem azt is, hogy „ha származásom érdekel”. Mert éppen erről van itt szó: a családfa metafora a rokonság (pontosabban a rokonsági viszonyok) láttatására alkalmas elsősorban, a gyökerek pedig a származáséra. Fordítva meg mindegyik meglehetősen alkalmatlan. De hát nem ugyanaz a kettő? Természetesen nem ugyanaz. A rokonságelmélet arról szól, hogy milyen más nyelvekkel van rokonságban a nyelvünk, a származáselmélet meg arról, hogy miből és hogyan lett tulajdonképpen. Azt fölösleges volna kétségbe vonni, hogy a magyar a finnugor nyelvcsaládba tartozik, de ha a származása érdekel bennünket, akkor ennyi biztosan nem elég. Hiszen nemcsak attól beszélünk mi magyarul, hogy a kezet finnugor eredetű szóval kéz-nek mondjuk, a követ meg kő-nek, hanem attól is, hogy a búzát régi török eredetű szóval búzá-nak hívjuk, a bojtorjánt bojtorján-nak, a galambot szláv eredetű szóval galamb-nak, a baktert meg német eredetű szóval bakter-nek. Ezek mind, mind más-más gyökerei a mi nyelvünknek, de mindegyik az övé, még ha nem egyforma vastagok is. Van erős, vastag gyökere, meg vannak vékonyabbak. Legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira vékonyabbra faragni.) Azt hiszem, ott történt a baj, hogy az összehasonlító nyelvészetben (legalábbis a magyarban) a rokonság és a származás különbsége kezdettől fogva nem volt elég tudatos. (Hiszen – jusson eszünkbe – ez a nyelvészet eleve azért született meg, hogy a származásunkra derítsen fényt.) Ha szóba került is a különbség, nem a nyelv származására vonatkozott elsősorban, hanem arról szólt, ami majd minden tankönyvnek ott áll mindjárt az elején, hogy ti. a nyelvrokonság nem jelent okvetlenül etnikai rokonságot is. (Ez a kijelentés azonban általában csak azon az egy könyvoldalon érvényes, a következőtől a könyv végéig jórészt el van felejtve.) Ha pedig a származást is a családfa metafora szerint próbáljuk látni, akkor abba csak egyetlen ág fér bele, amely pedig a gyökerek metafora látásmódja szerint csak egyike a soknak, még ha talán a legvastagabb is. Ez egyben azt is magával hozza, hogy az lesz számunkra a természetes, hogy bármely nyelvnek egy és csakis egy őse lehet.
A metaforák harcát nem véletlenül említettem. A magyar nyelvtörténetben igazán nem nehéz észrevenni, hogyan telepszik rá a rokonságelmélet és a családfa metafora a származáselméletre. A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén – valahogy úgy tűnnek fel, mint amelyek netalán veszélyeztethetnék nyelvünk tiszta finnugorságát és a finnugor nyelvtudomány végső győzelmét. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.) Különösen így van ez a honfoglalás előtti török elemekkel, amelyek túl jelentősek ahhoz, hogy könnyűszerrel túltehessük rajtuk magunkat. Nem arról akarok itt beszélni, hogy mennyire vagyunk engedékenyek valamely hangtani vagy jelentéstani nehézséggel szemben akkor, ha egy finnugor eredeztetésről van szó, és mennyire, ha egy törökről. Hanem inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, mennyire bele van építve ez a szemlélet magának a nyelvtörténetnek mint diszciplínának a szerkezetébe. A magyar nyelvtörténet rendszerint azzal kezdődik, hogy „A magyar nyelv finnugor (vagy uráli) alapjai”. Szó esik itt szókészletről, nyelvtani rendszerről, ragokról, képzőkről, mindenről, ami egyáltalán szóba jöhet. A nem finnugor eredetű elemekkel való foglalkozás számára pedig eleve a szókészlettörténet van alkalmas helyként kijelölve. Itt esik szó aztán honfoglalás előtti török, szláv, latin, német és más jövevényszavainkról. Akik ezt a beosztást kitalálták, nyilván azzal a meggyőződéssel tették, hogy más nyelvek beszélőitől egyebet, mint szavakat nem tanulhattunk el. Így aztán bizonyos kérdésekkel ebben a keretben eleve nem is lehet foglalkozni, mert nem férne bele. A román nyelvtörténészek, akiknek nincs ugor–török háborús múltjuk, tehát félniük sincs, amitől, sokkal ésszerűbb, mert tágabb lehetőségeket biztosító formát adtak nyelvtörténetüknek. Ott ilyen fejezetek vannak, mint: „A román nyelv latin elemei”, „A román nyelv szláv elemei”, „A román nyelv magyar elemei” – az elemeken szerves alkotóelemeket értve –, és mindegyik ilyen fejezetben szó esik nemcsak jövevényszavakról, hanem az illető nyelvekből származó képzőkről, grammatikai formákról, ha vannak ilyenek, állandósult szókapcsolatokról, tükörfordításokról, hangtani jelenségekről stb. Ez a mellérendelő szemlélet sokkal alkalmasabb a származás teljesebb feltárására (és jobban illik a gyökerek metaforához is), mint az az alárendelő és bizonyos lehetőségeket eleve kizáró, amely a magyar nyelvtörténetben eluralkodott. Hiszen ha a nyelvi kölcsönhatás szemünk előtt zajló formáit és következményeit nézzük, szinte biztosan állíthatjuk, hogy lehetetlenség is lett volna, hogy ahonnan annyi fontos szó került a magyarba, mint amennyi a török nyelvekből még a honfoglalás előtt, onnan semmi más ne származna. Hogy világosabb legyen, mire gondolok, néhány példát mondok erre. Lehet, hogy ezek a példák igazából nem jók, olyan értelemben, hogy esetleg nem éppen ezek török eredetűek, de arra jók, hogy szemléltessem velük, mit akarok mondani. Egy kirgiz anyanyelvű fiatalasszonnyal beszélgettem egyszer, éppen magyarul tanult. Elmondta, milyen érdekes volt neki, hogy mi magyarul azt, hogy ’mindegy, egyre megy’, úgy is mondhatjuk, hogy egykutya, éppen, mint kirgizül, ahol ez úgy hangzik, hogy bir it, ami azt jelenti, hogy ’mindegy’, szó szerint pedig: bir ’egy’, it ’kutya’. Nincsenek rá módszereink kidolgozva, hogy meg tudjuk állapítani, mennyi annak a valószínűsége, hogy két nyelvben egy ilyen kifejezés egymástól teljesen függetlenül alakuljon ki, ezért most arra vagyok utalva, hogy elég tudománytalanul azt mondjam, hogy meglehetősen valószínűtlennek gondolom. Ha pedig történetesen török eredetű volna a magyarban, akkor hová férne ez vajon bele egyáltalán a magyar nyelvtörténetbe? Hiszen amúgy sem az egy, sem a kutya mint szó nem török eredetű! Vagy ott van a dobrudzsai tatárban az, hogy erkek bala és kîz bala, szó szerint: ’férfi/fiúgyermek’, ’lánygyermek’. Ezt sem mondják így minden nyelven, ott sem, ahol pedig mondhatnák, mert a nyelvtan egyébként megengedné. Angolul például van boy friend és girl friend, tehát elvileg lehetne *boy child és *girl child is, és még sincs. Hátha nem véletlenül mondjuk ezt sem magyarul ugyanúgy, ahogy tatárul is? Továbbá: ha az a közmondás, hogy Amelyik kutya ugat, nem harap, megvan a magyarban is meg az oszmán-törökben is (İt ürür, kervan geçer), az igazán nem nagy dolog, hiszen az Atlanti-óceántól errefelé széltében ismerik, és tőlünk keletebbre is nagyon sok helyen. De arra már mégis lehetetlenség fel nem figyelni, ha Mészáros Gyula csuvas gyűjteményében olyan közmondás is van, hogy Veszett fejszének nyele ha fordul. Ezzel még sehol másutt nem találkoztam a magyaron és csuvason kívül. Ki tudhat-e vajon alakulni egy lyenfajta közmondás is véletlenül, egymástól függetlenül, két népnél? Erre sincs fejezet a magyar nyelvtörténetben. Lássunk most egy más jellegű példát, mert annak is lehet valami tanulsága. Az a szó, hogy temérdek, azt jelenti: ’nagyon sok, rengeteg’, régen pedig ’vastag’ volt az értelme. Ezt a szót régebben török eredetűnek is tartották (Szinnyei József vetette fel), úgy értelmezve, hogy a tämir ’vas’ ‑lik képzős alakjára vezethető vissza. Bárczi Géza azonban ezt a származtatást már valószínűtlennek, a szó eredetét pedig bizonytalannak mondja (SzófSz.). A TESz. szintén bizonytalanul a töm, tömör családjába sorolja. A bizonytalanság nem alaptalan, hiszen régen ez a szó következetesen és makacsul mindig temérdek alakban fordult elő, a tömérdek változat viszonylag új keletűnek látszik, a töm viszont régen is ö‑vel hangzott, a tem pedig ritkaság számba megy. (Érdekes, hogy régebbi szótárainkba címszóként még az e-s alakot vették fel, az újabbakba azonban, amióta a TESz.-beli értelmezés megszületett, inkább tömérdek-ként, ahogy a TESz.-ben is. De lehet, hogy ez csak véletlen.) A fent jelzett török származtatással csakugyan vannak némi bajok. A ‑lïk, ‑lik, ‑luk, ‑lük ugyanis nagyjából a magyar ‑ság, ‑ség képzőnek felel meg, tehát elsősorban főnévképző, a temérdek meg melléknév. Nehéz megérteni, hogy a ’vas-ság’ főnévi jelentése hogyan változhat melléknévivé, és különben is, maga a „vasság” is elég furcsa. (Jelentéstani szempontból valamivel valószínűbb lehetett volna a tämir-li-ből való származtatás, ez azt jelenti: ’vasas, vasból levő, vas-’, csakhogy ebben az esetben a magyarban inkább *temérlő, *teméllő alakot várnánk.) Van azonban számos török nyelvben egy melléknévképző is, a ‑ta, ‑tä, ‑tag, ‑täg, ‑täk, ‑däk, azt jelenti: ’‑szerű, ‑féle’. (Egyes szerzők nem képzőnek veszik, hanem a hasonlító eset ragjának.) Pl. a sárga jögurban ta ’hegy’, k‘ysï ’ember’, a tadak‘ysï pedig azt jelenti: ’hegyszerű ember’, azaz ’nagy, behemót, akkora, mint egy hegy’. A sárga jögurok ugyan egy kicsit messzire esnek ide, hiszen valahol Tibetben élnek, de a képző más török nyelvekben is megvan. Ha pedig a temérdek-et nem a tämirlik-ből, hanem a tämirdäk-ből vagy tämirdäg-ből (’vas-szerű’-ből) próbáljuk meg értelmezni (a magyar szónak egyébként volt régen temérdeg alakja is, a NySz. három forrásból is így idézi), akkor máris valószínűbbnek látszik a dolog. De az érdekese csak most következik. Hiszen a vastag-nak is vas az eleje, és ‑tag a vége, majdnem ugyanaz, mint a temérdek-nek! Hogy t van benne, nem d, az nem meglepő, hiszen s áll előtte, az ilyen hangkapcsolatok szabálya pedig még az ómagyar korban is ugyanaz volt, mint szerte a török nyelvekben, hogy ti. zöngétlenek után a toldalék d-je előreható hasonulással t-vé hasonult (l. pl. TA: huluoodi ’Hollád’, fotudi ’Fadd’, de: cueti ’Kövesd’, egiti ’Segesd’, vö. oszm. tör. demir-de ’vasban’, de: taş-ta ’kőben’ – mint: temérdek, vastag –, alkalmasint ezt is a magyar nyelv török gyökereiről szóló fejezetben kellene számon tartani, ha a magyar nyelvtörténetnek egyáltalán volna ilyen fejezete). A MSzFgrE. vas szócikkében azt olvassuk: „A vaskos és a vastag talán a vas származékai. Az előbbiben k + s képzőbokrot tehetünk fel, az utóbbi képzésmódja nem tisztázott. [...] ‑tag képző más szóban nem fordul elő.” Úgy látszik, itt egy olyan szóra bukkantunk, amelyben finnugor eredetű tőhöz török képző kapcsolódik. Persze nem lett ez a képző termékeny a magyarban, ebbe az egy szóba is csak azért kerülhetett bele, mert akik ezt kitalálták, pontosan értették, hogy a tämir-däk-ben mit jelent a tämir, és úgy vették, hogy ha az ennek megfelelő vas-hoz ugyanazt a szóvéget kapcsolják hozzá (a megfelelő hangtani szabályok szerint), amely amabban is ott van, akkor az is éppen ’vastag’-ot fog jelenteni. (És láss csodát, úgy is lett!) Végül hadd álljon itt egy olyan példa, amely még jobban mutatja, hogyan tudnak olykor össze is kuszálódni a gyökerek. Az olvas szó legjobb tudásunk szerint finnugor eredetű. Van azonban vele egy kis gondunk: majd minden rokon nyelvi megfelelője l‑lel kezdődik, csak a magyar szó nem. A MSzFgrE. azt mondja róla: „A m. olvas talán hangátvetéssel keletkezett egy eredetibb *lovas alakból. [...] E magyarázatnak az a nehézsége, hogy a hangátvetés indokolatlan, mivel a feltehető *lovas alakban nincs mássalhangzótorlódás.” Majd felveti, hogy a szó alakulásába belejátszhattak még az ősmagyar korban bizonyos hasonló jelentésű, o kezdetű török szavak. Ezt is el lehet talán képzelni, de azt is, hogy úgy történhetett, hogy ez a szó bekerült valamely magyarokkal érintkező török nyelvbe, aztán meg visszakerült a magyarba, immár törökös formájában. Tudjuk, hogy a török nyelvekre a szókezdő l és r nem jellemző, ha ilyen kezdetű szót kölcsönöznek más nyelvből, akkor egy magánhangzót toldanak be a nem kedvelt szókezdő mássalhangzó elé: az orosz rus a török nyelvekben urus, innen a magyar orosz is. Ugyanígy a *lovas-ból is szabályszerűen *uluvaš lesz, ha valamely török nyelvbe átkerül. Ha meg utána – esetleg a betű, ír, szám társaságában – ez a forma visszajut a magyarba, abból később nem is lehet egyéb, csak olvas. (Az ilyen lehetőséget már csak azért sem kell eleve kizárni, mert a ma megfigyelhető, folyamatban levő nyelvi kölcsönhatások alapján jól tudjuk, hogy nagyobb mértékű nyelvi érintkezés esetén a visszakölcsönzés nem is olyan párját ritkító dolog.) Erre azt kérdezheti valaki: de hát hol, melyik török nyelvben lehet ezt a kölcsönszót kimutatni? Tartok tőle, hogy egyikben sem, ha valahol az orosz sztyeppén vagy Ázsiában keressük. Mert lehet, hogy nem is ott kell keresni azokat a törököket, hanem itt, a Kárpát-medencében. Lehet, hogy éppen mi vagyunk azok, olyan értelemben, hogy a magyar nép sok gyökerének egyike éppen azok a törökök. Beolvadtak a magyarokba, és velünk jöttek. Akkor meg hiába keressük már őket Ázsiában. (Különben van még ilyen. A dél szót régi török eredetűnek tudjuk, de így, l‑s formájában a magyaron kívül csak a távoli mongolban van meg düli alakban, török nyelvekből azonban nem lehet kimutatni, mert mindenütt csak š‑ező változatában van meg: tüš. Az l‑es formáját használó törökök talán más szóra tértek át közben, de meglehet, hogy köztünk élő leszármazottaik használják mindmáig, az ő szempontjukból nézve nem jövevényszóként, hanem megőrzött régiségként.) Akkor hát milyen eredetű az olvas? Meg lehet azt egyetlen szóval mondani? Hiszen már ennek az egy szónak sem egyetlen gyökere van. Minden rokonsága a finnugor nyelvekhez köti, formája azonban törökös. És milyen eredetű a vastag? Ha úgy volna, ahogy itt fennebb elmondtam, akkor a töve finnugor, a vége és a képzésmódja meg török. De ugyanúgy: ha a temérdek szó esetleg tisztára török eredetű volna is, vajon a tömérdek alakra is teljesen ki kell‑e zárni a TESz. javaslatát? Hiszen az nagyon is lehetséges, hogy az ö‑ző forma csakugyan az ott felsoroltak hatására keletkezett. Akkor pedig azok is ott vannak a gyökerei között. Ha pedig ilyesmivel már egy-egy szó esetében is számolni kell, akkor hogy is gondolhatnánk arra, hogy ha nyelvünk származásáról kell valamit mondanunk, akkor azt egy szóban is megmondhatjuk? Legvastagabbik gyökere finnugor, a másik – az sem vékony – török, a harmadik szláv, a negyedik német, az ötödik latin, a hatodik ... de ne is folytassuk. Mind, mind együtt, egymás mellett – ettől magyar a mi nyelvünk. „Mert életem millió gyökerű” – ahogy Gábor bátyánk idézi Ady Endrétől. Isten tartsa meg jó erőben, egészségben!...."
Aztán miért ne? A nyelvészet egyfelől elég egzakt tudomány, még a történelmi összehasonlító nyelvészet is. Statisztikai predikciókat tesz, amelyek statisztikai eszközökkel cáfolhatóak. Másfelől meg a legkevésbé egzakt tudásterületeknek is vannak módszertani tradíciói, azok a kérdések, amelyek ezeken a tradíciókon belül értelmezhetőek, okos kérdések, amelyek meg nem, azok buta kérdések. Attól nem egzakt tudásterületek, hogy több ilyen módszertani tradíció is van, amelyek nem igazán kompatibilisek. Meg elvben egy, a létező tradíciókban butának számító kérdés köré bármikor lehet kerekíteni egy új módszertant, egy új "világnézetet". Ámbátor ez messze nem olyan könnyű, mint hangzik. De szeretném hangsúlyozni, hogy az összehasonlító nyelvészet nem ilyen tudományág.
"Ellenben a kioktató, lekezelő stb. nem, és főleg az nem, amely önmagáról , mint hipotézis-rendszerről áálítja, hogy ő az egyedüli és megingathatatlan és már 150 éve bebizonyított stb.stbb"
Merő udvariasságból nem tehetek úgy, mintha azt képzelném, hogy van halvány fingod arról, amiről szenvedélyes véleményt nyilvánítasz. Nincs. Aki megérdemelt négyes alát kapott első nyelvtörténeti vizsgáján, az összehasonlíthatatlanul többet tud a történelmi összehasonlító nyelvészetről, mint te.
Úgy egyébként minden tudományos elmélet hipotézis-rendszer. Ha konzisztens és beválik (ég a villanykörte, csirázik a babszem, hőt termel az égetett mész, ha vizet öntünk rá stb.), akkor igaznak tekintjük. Ennek a kritériumnak megfelel a történelmi összehasonlító nyelvészet, ha praktikus haszna csekély is.
"HIÚ ÁBRÁND !!"
Az információ nem veszik el még a fekete lyukakban sem.
Ha a magyarban annyi bantu jövevényszó lenne, mint török, azt valahogy meg kéne magyarázni. De nincs.
"Egyáltalán nem !"
Tök igazad van. Ebbe a hazafias kérdésbe szerintem is csak vágóhídi bélmosók + nyugdíjas retoprogramozók szólharnak bele :DDD
„......A jerek kieséséig a szláv nyelv, mint láttuk, csupa nyílt szótagokból állt, a szótagzáró magánhangzót azonban több mássalhangzó is megelőzhette, ami a magyarban különösen szó elején sokáig szokatlan volt, ezért a szó eleji mássalhangzó-torlódásokat a szláv eredetű szavakban — más (latin, német, francia stb.) korai jövevényszavainkhoz hasonlóan — a magyar feloldotta. Ez történhetett hangbetoldással (brazda > barázda, klas > kalász, kračun > karácsony, kral' > király), magánhangzó-előtéttel (stol > asztal, stog > asztag, strěcha > eszterha),…....”
Vagy fordítva.
A S Z L Á V VETTE ÁT A MAGYARBÓL.....
Ugyanis ezen szavaknál a magyarban éppen a MÁSODIK szótag a hosszú, így ez tűnik hangsúlyosnak: ba-RÁZ-da, ka-LÁSZ, ka-RÁ-csony, ki-RÁly, így egy idegen fül számára torlódnak a mássalhangzók. A magánhangzó-előtét pedig a szuper-rövid kiejtése okán szimpla elhagyással tűnt el....( Ahogy a magyar meg a duplán leírt hangzókat rendszerint duplázva/nyomatékkal is ejti az idegen szavakban: communication, better, letter, stb.)
„....A korai szláv jövevényszavakat is érintette a két egymást követő nyílt szótag esetén a második magánhangzójának a kiesése (malina > málna, palica > pálca, slama >szalama > szalma, srěda > szereda > szerda, sluga > szuluga > szolga). .....”
Vagy fordítva.
A S Z L Á V VETTE ÁT A MAGYARBÓL.....
Ugyanis ezen szavaknál a magyarban éppen az ELSŐ magánhangzó hosszú, az azt követő mássalhangzó kitartott, így nyomatékos a hangsúly: MÁL-na, PÁL-ca, SzAL-ma, SZER-da, SZOL-ga, (SZU-l(u)-ga). Mindkét típussal végig kell nézni a szláv eredeztetésű szavakat.
"..„..Mint már utaltunk rá, szláv jövevényszavaink mennyisége messze meghaladja minden más ismert nyelvből átvett szavaink számát. E kétségtelen tény jelentőségét Melich János (Nyelvünk szláv jövevényei. Bp. 1910 [MNyTK 13], 31) óta azzal szokás kisebbíteni, hogy noha a szláv hatás nyelvünkre összességében valóban nagy volt, az egyes szláv nyelvek (orosz, bolgár, szerbhorvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel, ukrán stb.) külön-külön azonban nem gyakorolt nagyobb hatást a magyarra, mint bármely más nyelv, amellyel nyelvünk története során érintkezésbe került. Hasonlóan vélekedett Kniezsa István is: "A magyar nyelv szláv elemei azonban távolról sem jelentenek valami egységes szláv hatást a magyarra. A magyarság sohasem érintkezett az ős-szlávokkal, csak az egyes szláv népekkel volt kapcsolatban. Ezért tehát voltaképpen nem is szláv, hanem külön tót, orosz, szerb, horvát, bolgár, illetve szlovén hatásokról kellene beszélnünk." Ugyanakkor rögtön hozzáteszi: "Az anyag természete azonban a legtöbbször ezt a széttagolást nem teszi lehetővé. Egyes esetekben meg tudjuk ugyan mondani, hogy bizonyos szó például csak bolgár lehet, mint pl. a mesgye, mostoha, rozsda, vagy pedig szerb, mint a gatya, parittya, kótyvetye és a paprika szavaknál, túlnyomó többségénél azonban igen kevés támpontunk van arra vonatkozólag, vajon a szó északról vagy délről került-e a magyarba? (Kniezsa István, Magyar–szláv nyelvi érintkezések: A magyarság és a szlávok. Szerk. Szekfű Gyula. Bp. 1942, 178). Szinte ugyanez olvasható Bárczi Gézánál (A magyar nyelv életrajza. Bp.1966, 116) is: "... azok a szavak, amelyeket összefoglalóan szlávoknak nevezünk, különféle szláv nyelvek között oszlanak meg. A honfoglaló magyarság elszórt szlovén, szerb-horvát, bulgár és szlovák lakosságra települt rá, vagy településének határain ugyanezekkel a szláv népekkel érintkezett. Valamennyitől szép számmal vett át szavakat, aminthogy később, amikor hatalmi helyzete és már fejlettebb műveltsége különös tekintélyt adott a Duna medencéjében, valamennyinek adott bőven a saját szókészletéből. Gyakran azonban nemcsak igen nehéz, de lehetetlen eldönteni, hogy egy-egy szlávra valló szó melyik szláv nyelvből származik." Ez a felfogás érvényesül, ha némileg tompítva is, Kiss Jenő legújabb összefoglaló munkájában (A magyar nyelv: A magyarságtudomány kézikönyve. Szerk. Kósa László. Bp. 1993, 111) is: "A szláv jövevényszavak közül a legtöbb a horvátból és a szlovénből származik, kevesebb a bolgárból, a szlovákból és a csehből, valamint az ukránból. A jövevényszavak zöme a XI–XII. században került át a magyarba. Később a magyar is egyre nagyobb szerephez jut mint átadó nyelv." Nem kétséges, hogy régi szláv jövevényszavaink többsége a honfoglalás körüli időkben került be nyelvünkbe. Kérdéses azonban, hogy a IX–X. század fordulóján beszélhetünk-e már a mai értelemben vett egymástól jól megkülönböztethető, véglegesen elkülönült szláv nyelvekről. Vessünk ezért egy pillantást a szláv nyelvek eredetére és a magyar honfoglalás körüli állapotára. ....” (Zoltán András: A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai, Megjelent: Életünk 1996/6–7, 634–648.)..."
Ugyanakkor számos nyelvész azt vallja, hogy a SZLÁV még a 10-11. században is meglehetősen -- tehát megkülönböztethetetlenül --- EGYSÉGES volt !
T örténetlogikailag is teljesen abszurd fölállás (Lád akár Julianus barát diskurzusát távolbarekedt magyarokkal...). Hibás irány . Ezért kénytelenek aztán ilyen abszurd gondolatmenetre, hogy összességében nagy hatás, meg mégis kevés, stb, ugyanakkor ellentmond mind a Benkő -féle meglátásnak, mind Zsirainak. Mi lenne, ha végre azt az irányt néznék meg, hogy mindezen szavakat a szláv vette át a magyar nyelvből, közvetve vagy közvetlenül. Mert bizony ezt a vonalat is meg kell vizsgálni, lépésről lépésre. Csak így oldható föl a sok ellentmondás, így illeszthető a történelmi, etnikai, kulturális szerkezetbe.
És hadd idézzek Vámbérytól egy elgondolkodtató dolgot:
".„..T ekintve a szláv nyelvnek e rendkivül intensiv hatását a magyarok nyelvére, valóban nagyon csudálatos, hogy a magyar történetírás Julián szerzetes apokryph tudósításának még mindig hitelt ad, a ki 1237-ben Nagy-Magyarországban a Volga partján állítólag megtalálta a magyarok pogány testvéreit és magyarul beszélt velök. Hiszen még azt a szót, hogy beszélni, sem érthették volna meg e régi magyarok, mert beszél tiszta szláv kölcsönszó, a mint hogy kezdetleges beszélgetésekben még sok más szláv kölcsönszó is előfordul. Olyan magyar nyelv, a milyent ma ismerünk és a milyen a XIII. évszázadban is volt, Ázsiában soha sem létezett, és ha Julián atya valóban meglátogatta a Volga vidéket és az ottani nomádokkal megérttette magát, az csak a török nyelvjárás segítségével volt lehetséges. Ámde az nagyon kétséges, hogy volt-e még akkor Magyarországon olyan ember, a ki egyenesen Árpáddal hazánkba jött és török nyelvét megőrzött embertől származott......” (Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása, Franklin-Bp, 1895. 51.p.)..."
A legutolsó mondatom igazolásához elég lenne elővenni az ÓGÖRÖG szótárat.
Aztán esetleg még meg kellene nézni az ŐSSZLÁV, az ÓSZLÁV és egyházi szláv szavait....
Nemrégiben vetette föl valaki, hogy a SZLÁV nyelvben az "L" és "R" hangokat tartalmazó szavak problémásak.....
És lám, mit tapasztalok ( ez csak utólag tudatosult bennem), a soronkövetkező szavakban mind ott az "L" és az "R":
„......A jerek kieséséig a szláv nyelv, mint láttuk, csupa nyílt szótagokból állt, a szótagzáró magánhangzót azonban több mássalhangzó is megelőzhette, ami a magyarban különösen szó elején sokáig szokatlan volt, ezért a szó eleji mássalhangzó-torlódásokat a szláv eredetű szavakban — más (latin, német, francia stb.) korai jövevényszavainkhoz hasonlóan — a magyar feloldotta. Ez történhetett hangbetoldással (brazda > barázda, klas > kalász, kračun > karácsony, kral' > király), magánhangzó-előtéttel (stol > asztal, stog > asztag, strěcha > eszterha),…....”
Vagy fordítva. Ugyanis ezen szavaknál a magyarban éppen a MÁSODIK szótag a hosszú, így ez tűnik hangsúlyosnak: ba-RÁZ-da, ka-LÁSZ, ka-RÁ-csony, ki-RÁly, így egy idegen fül számára torlódnak a mássalhangzók. A magánhangzó-előtét pedig a szuper-rövid kiejtése okán szimpla elhagyással tűnt el....( Ahogy a magyar meg a duplán leírt hangzókat rendszerint duplázva/nyomatékkal is ejti az idegen szavakban: communication, better, letter, stb.)
„....A korai szláv jövevényszavakat is érintette a két egymást követő nyílt szótag esetén a második magánhangzójának a kiesése (malina > málna, palica > pálca, slama >szalama > szalma, srěda > szereda > szerda, sluga > szuluga > szolga). .....”
Vagy fordítva. Ugyanis ezen szavaknál a magyarban éppen az ELSŐ magánhangzó hosszú, az azt követő mássalhangzó kitartott, így nyomatékos a hangsúly: MÁL-na, PÁL-ca, SzAL-ma, SZER-da, SZOL-ga, (SZU-l(u)-ga). Mindkét típussal végig kell nézni a szláv eredeztetésű szavakat.
"..„..Ugyanaz a nyílt szótagra való törekvés egyes nyelvjárásokban a korábbi ősszláv bărda 'szakáll' szót (vö. ném. Bart) brada-vá, másutt broda-vá, megint másutt boroda-vá alakította. Ezek és az ehhez hasonló, közös indítékú változások azonban egyrészt nem egy-egy leendő szláv nyelvre, hanem azok egész csoportjaira terjedtek ki, keresztül-kasul szabdalva a szláv nyelvterületet, másrészt egyes perifériákat (poláb, kasub) nem értek el.....” (Zoltán András: A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai, Megjelent: Életünk 1996/6–7, 634–648.).."
Nagyonis értem. ( Tipikus mondat: ezt kizárólag csak a finnugristák érthetik....)
Senki nem írja elő, hogy egy nyelv adott fonetikai pozícióban lévő beszédhangjának feltétlenül meg kell változnia, csak éppen gyakran ez történik.
Hát persze, hogy nem írja elő. Ez mind szép, de mint jeleztem, mondani kevés: a megnyilvánuló hozzáállás viszont még mindig a BOPPi-GRIMMi törvényi merevség !
És persze a változás kizárólag csakis olyan gyakori, amelyet a finnugor premissza ELBÍR ! Erre mondom én: ÖNIGAZOLÓ ÖNBETELJESÜLÉS.
Más szavával élve: KÖRÉRVELÉS !
Ha nem lenne körérvelés, akkor a MOLNÁR Erik (1951-ben) és a ZAICZ Gábor (2006-ban) igényelte Kaukázusi nyelvhasonlításokat is régen elvéggezték volna ! ( Nem kell mentegetőzni, hogy nem volt idő meg ember, mert ezt már a 19. század végén is NYOMATÉKKAL sürgették, de akkor minden tudományos indoklás nélkül HIVATALBÓL lesöpörték az asztalról !)
Azt sem, hogy egy adott hangból minden nyelvben egy másik konkrét hangnak kell lennie.
Még szép !
Az összehasonlító nyelvészet pont azt használja ki, hogy az eredeti beszédközösség önállő beszédközösségekre válik szét, és ezekben önálló hangváltozási tendenciák indulnak be (egyebek mellett).
Hogyan is használja ki ? Halászik a zavarosban ! GOMBÓCZ Zoltán 72 hangváltozási lépésben vezette le több tucat szó eredetét. Ennyi lépésben BÁRMIT le lehet vezetni bármiből !
Ma már a TENDENCIÁT is föl kell adni !
Tudniillik az nem tendencia, ami EGYSZERI és MEGISMÉTELETLEN, ráadásul SZELEKTÍV !
Sőt ! A kiindulási pont is bebetonozott: az indogermán állítás szerint csakis a K---->H verzió a tuti !
Az meg elég rejtélyes, hogy a jiddis chaver kaveri formában való finn átvétele szerinted mit cáfol.
Az alap a héber "HA'ßE'R" ---> jiddis ( ami ugye germán és szláv) "CHAVER" -----> finn "KAVERI".
Nincs benne semmi rejtély. Ott van, amit leírtam:
Ez azt láttaja, hogy a H > cH > Ch > K hangátmenet is ugyanúgy létező valóság , és ez indokolja azt a megállapítást, egyáltalán nem biztos, hogy a magyar "HAL" a FU *KALA ("hal", ahol a FINN megmaradt "KALA") -ból alakult a K > Ch > cH > H változással.
Amikor egy tudományágat tanulunk, egyebek mellett azt is tanuljuk, hogy keretein belül mik az értelmes kérdések. Ha fizikusként az egy karú emelőről értekezünk, bornírt okvetetlenkedésnek fogjuk tekinteni, ha az elvet felfogni képtelen nebuló az emelő színéről és anyagáról tesz fel kérdéseket.
Kéretik nem EGZAKT tudományokkal példálózni !!!
Mondj jobbat, de kizárólag az érintett közegből !!
Példázatom egyáltalán nem abszurd. A leesett és összetört vázáról Newton annyit tudott volna mondani, hogy valamilyen erőhatás érte, amely kimozdította tehetetlenségi helyzetéből és a többit elintézte a gravitáció. Igényeseknek kiszámíthatta volna a becsapódás erejét. Pech, hogy az összetört váza gazdáját nem ez érdekli, de nem Newton pechje
Sajnos abszurd. És ugye természettudományos !
Ráadásul NEWTON nem is jó példa, mert polihisztor volt, és olyan korban élt, ahol az okkultizmus (kellő mélységben művelte ő is !) ugyanúgy velejárója volt az adott kort is meghaladó új, tudományosnak tekintendő felfedezéseinek. ( Akár ha csak a CSILLAGÁSZATot említem: voltaképpen akkor még az ASZTROLÓGIA és az ASZTRONÓMIA egy volt, az majd a francia forradalom után válik el egymástól véglegesen.....)
Hasonlóképpen: pech, hogy téged nem az érdekel, amit a nyelvészet nyújtani tud, de ez nem a nyelvészet baja.
Rosszhiszemű vádaskodás. Nagyonis érdekel. Ellenben a kioktató, lekezelő stb. nem, és főleg az nem, amely önmagáról , mint hipotézis-rendszerről áálítja, hogy ő az egyedüli és megingathatatlan és már 150 éve bebizonyított stb.stbb......
A mai nyelvállapotok tartalmaznak információkat korábbi nyelvállapotokról, bár ezek nem teljeskörűek. Ezekből valamennyit az összehasonlító módszerrel rekonstruálni lehet -- annyit, amennyit, olyan megbízhatósággal, amilyennel.
HIÚ ÁBRÁND !! Legalább önmagad ne csapd be ! (Közhely: Persze, a remény HAL meg utoljára ! )
Lásd : SZILÁGYI N. SÁNDOR: A szent mókus, avagy a módszer buktatói, 2005.
"Hiszen éppen ez volt a baj: mindent a nyelvészek végeztek , még a TÖRTÉNELMET is ők írták az 1970-es évek közepéig."
Ez is red herring. Régészek, néprajzosok, kora-középkorász történészek, népzenekutatók stb. sokkal többet spekuláltak és spekulálnak a magyar őstörténeten, mint a nyelvtörténészek
Tévedés ! Spekulálni lehet hogy spekulálnak, de a magyar TÖRTÉNELMET bizony a nyelvészek írták, és ez bizony TÉNY ! ( Éppenhogy ha felhasználták volna az általad említett - és nem csak a számukra kedvező !!! --- egyéb kutatók munkáit, akkor jóval a VALÓSÁGhoz közelebbi lenne a történelmünk !
Lásd vonatkozóan KLIMA LÁSZLÓ összefoglaló munkáit !
KLIMA LÁSZLÓ: A finnugor nyelvrokonság kutatástörténete, Bp, 2000. KLIMA LÁSZLÓ: Az uráli őshaza kutatásának története, Bp, 2000. KLIMA LÁSZLÓ: Az uráli őshazáról, általában és konkrétan, 2002. KLIMA LÁSZLÓ: Finnugorok és indoeurópaiak a magyar finnugrisztikában, 2002.
Nagyon kevés nyelvésznek van ez a mániája.
Ma már. Szerencsére.
SINOR DÉNES írta 1966-ban ( és mennyire időszerű még ma is !)
"...„A nyelvtudomány vizsgálatának tárgya a nyelv, és a diakrónikus nyelvtudomány célja a nyelv -és nem a nyelvet beszélő nép - történetének vizsgálata. Hogy a nyelvtörténet adatai felhasználhatók-e történelmi szempontból, annak eldöntését a hivatásos történészekre kell bízni. Ugyanis saját erejéből a nyelvész nem képes eredményeit a történelem szempontjából értékelni. Egy magyar-török megfelelést szívesen magyarázunk úgy, hogy a magyar szót jövevénynek tekintjük, de már egy, mondjuk, magyar-bantu „szóegyezést” jogosan nevezünk délibábosnak. Így ítéletünket nem tisztán nyelvi, hanem elsősorban történelmi kritériumra alapozzuk: merthogy hogyan is jutott volna a magyarba bantu jövevényszó? Azaz vakon - és ebben az esetben helyesen - bízzunk a történész tanításában, aki szerint a két nép között a múltban nem lévén kapcsolat - ezt már megint a nyelvész teszi hozzá -, nyelvi kapcsolat se létezhet. De hátha téved a történész? Hátha a nyelvész egyszerűen rosszul informálódott a történettudomány mai állásáról?”.......” (Nyelvtudományi Értekezés 38. szám. Akadémia Kiadó 1967.).”..."
De nekik is joguk van hozzá, annál is inkább, mert időben visszafelé haladva elég hamar egyetlen tanőja marad a magyarok történelmének: a nyelvünk.
Egyáltalán nem ! Több okból is !
Ha egyrészt itt az ÍROTT anyagra gondolnál, nos erre az lenne a válasz, hogy a PAPÍR mindent elbír ! Akár hazugságok láncolatát is ! ( Csak emlékeztetőül: a Nagy Károlynak tulajdonított okmányoknak több mint feléről kiderült hogy jobbára reneszánsz kori, visszadatált HAMISÍTVÁNY bizonyos birtokviszonyok ősiségének legalizálására.....)
Másrészről ha TANÚ-ként kellene rá hagyatkozni, akkor ELSŐDLEGES, megmásíthatatlan bizonyítékként kellene rábukkannunk, nem pedig többszörösen áttétes hangváltozási mahinációk eredményeként ! Ráadásul újfent csak azt mondhatom: az uráli-finnugor nyelvközösségi besoroláson belül a legrégebbi ilyen nyelvemlék csupán 800 éves, (az is magyar) így a nyelvészeknek JOGILAG csak ennyi időtáv állhatna rendelkezésre bármi bizonyítához !
Senki nem írja elő, hogy egy nyelv adott fonetikai pozícióban lévő beszédhangjának feltétlenül meg kell változnia, csak éppen gyakran ez történik. Azt sem, hogy egy adott hangból minden nyelvben egy másik konkrét hangnak kell lennie. Az összehasonlító nyelvészet pont azt használja ki, hogy az eredeti beszédközösség önállő beszédközösségekre válik szét, és ezekben önálló hangváltozási tendenciák indulnak be (egyebek mellett).
Az meg elég rejtélyes, hogy a jiddis chaver kaveri formában való finn átvétele szerinted mit cáfol.
Amikor egy tudományágat tanulunk, egyebek mellett azt is tanuljuk, hogy keretein belül mik az értelmes kérdések. Ha fizikusként az egy karú emelőről értekezünk, bornírt okvetetlenkedésnek fogjuk tekinteni, ha az elvet felfogni képtelen nebuló az emelő színéről és anyagáról tesz fel kérdéseket. A bornírt okvetetlenkedés nem kreativitás.
Példázatom egyáltalán nem abszurd. A leesett és összetört vázáról Newton annyit tudott volna mondani, hogy valamilyen erőhatás érte, amely kimozdította tehetetlenségi helyzetéből és a többit elintézte a gravitáció. Igényeseknek kiszámíthatta volna a becsapódás erejét. Pech, hogy az összetört váza gazdáját nem ez érdekli, de nem Newton pechje. Hasonlóképpen: pech, hogy téged nem az érdekel, amit a nyelvészet nyújtani tud, de ez nem a nyelvészet baja.
"a NYELVről SINCSEN semmiféle HANGRÖGZÍTETT anyag, amivel történelmi viszonylatokban vizsgálni lehetne a HANGOKAT, HANGVÁLTOZÁSOKAT"
Ez sem informált kifogás. A mai nyelvállapotok tartalmaznak információkat korábbi nyelvállapotokról, bár ezek nem teljeskörűek. Ezekből valamennyit az összehasonlító módszerrel rekonstruálni lehet -- annyit, amennyit, olyan megbízhatósággal, amilyennel.
"Hiszen éppen ez volt a baj: mindent a nyelvészek végeztek , még a TÖRTÉNELMET is ők írták az 1970-es évek közepéig."
Ez is red herring. Régészek, néprajzosok, kora-középkorász történészek, népzenekutatók stb. sokkal többet spekuláltak és spekulálnak a magyar őstörténeten, mint a nyelvtörténészek. Nagyon kevés nyelvésznek van ez a mániája. De nekik is joguk van hozzá, annál is inkább, mert időben visszafelé haladva elég hamar egyetlen tanőja marad a magyarok történelmének: a nyelvünk.
Mar tobb alkalommal emlitettem a sumer HA=hal szo't, ami valszeg egyike a legosibb szavaknak, az A=viz, folyadek-kal egyutt.
H+A=sok (le'ny)+viz, egy elemzo" szerint (Halloran).
Az az allat, amibol sok van a toban, folyoban, vizben, amit meg lehet fogni, eledelnek.
S.N.Kramer levezette a HA jelenek, ami kezdetben a hal abrazolasa volt, valtozasat az idok folyaman, amint elvesztette a felismerhetoseget de megtartotta a HA hangerteket, olyannyira, hogy amikor olyan szo't kellet lejegyezni, amiben a "ha" hangcsoport szerepelt, akkor a hal jelet hasznaltak, fuggetlenul attol, hogy a szo'nak semmi koze sem volt a halhoz.
Szerinte, ez volt a kezdete a szotagirasnak, ahol a jeleknek csak a hangja alkotta az uj szo' ertelmet, fuggetlenul attol, hogy a jel maga, mit jelentett.
Ez tortent a viz jelevel is, ami mar csak a hangzasat jelolte.
Itt kapcsolodik a sumer nyelv urali-ugor rokonitasanak kiserlete S.Parpola altal, amit remelhetoleg hamarosan megjeleno ertekezeseben fog targyalni.
1700 cimszot vizsgal, ami szerinte bizonyithatja a sumer es urali-ugor nyelvek kozos sza'rmazasat.
Van egy masik sumer szo', a HAL=egyfajta mozgas, ami valszeg a hal lassu mozgasat akarja kifejezni, ami a magyarban a HALad szo'ra utalhat.
"...(A13.) u A Budenz–Vámbéry vitában nem azért győzött Budenz, „mert agresszíven vitázott, és bécsi egyetértéssel finnugor tanszéket alapított az egyetemen”, hanem mert neki volt igaza. Erről bárki meggyőződhet, aki végigolvassa a vita anyagát..."
(X13.) Erről azért Vámbérynek még 1895-ben is más a véleménye.... Nem véletlen, hogy az ő álláspontját fogadom el, semmint a mai korból szájábaadottat, netán harmadszintű feltételezést.... Ugyanakkor csak hipotetikusan: vajon adott volna a bécsi kamarilla engedélyt egy török / hun kutatásra berendezkedő tanszéknek ?
„…...A mit Sajnovics, Gyarmathi, Révay és Reguly sejtettek, azt Hunfalvy és Budenz napnál világosabban akarták bebizonyítani és a roppantul erőszakos, minden ízében elvetésre méltó módszer, a melylyel éltek, a tudományok történetében semmihez sem fogható. Habár e szomorú tévedést részben már etimológiai tanulmányomban érintettem, még sem állhatom meg, hogy itt újra ne említsem azt a csűrést-csavarást, a melylyel amaz ethnologiai erőszakoskodásban éltek. Miután egy ugor alapnyelvnek légies hypothesisét felállították és e nyelvet éjszaki és déli ágba sugároztatták, nyelvösszehasonlító bizonyítékokra támaszkodva a magyarnak illő helyet akarnak a vogul és az osztják között kijelölni. Az ugor alapnyelv feltevésére indító okokat természetesen a képzelődés magasabb köreiben kell keresnünk, de a magyarnak az éjszaki ugor csoportba való tüzetesebb sorozását már kizárólagos és szorosabb rokonságnak szilárd, megdönthetetlen bizonyítékaival akarják megokolni. Hiszen, minthogy nincsen kétség abban, hogy a magyar nyelv alépítménye ugor jellemet mutat fel, egészen fölösleges igyekvés volt, hogy a nyelv további kibontakozásában vagy színeinek kifejlődésében, a hol török elemek hatalmas hatása látszik, következetesen és kizárólag feltetsző ugor bélyeget akartak kimutatni. Ebből a bizonyításban való erőszak eredt, mert az az út és mód, a melyen a közelebbi rokonság e momentumait részint ethnologiai munkákból, részint nyelvtani összehasonlításokból levezették, egy cseppet sem alkalmas arra, hogy bennünket a felállított elméletek helyességéről meggyőzzön. Ezen erőszakos nyelvösszehasonlítás mutatványaul csak néhány példát jegyzek ide a »Magyar-ugor összehasonlító szótár«-ból.
A magy . bűn szót a vog. mi, az osztj. miji (adni) szóval rokonítják, mert az alapgondolat büntetést, bírságot, következőleg fizetést, tehát adományt tételez fel! [azóta ISMERETLEN eredet /Nethem]
A magy . árnyék szót a vog. t`rom (ég, időjárás) szóval hasonlítják össze, - lucus a non lucendo, - és pedig azon okból, mivel árnyék és felhő azonos, ez utóbbi pedig az ugor népek nyelvében az éggel fogalmi rokonságban van! [azóta ISMERETLEN eredet /Nethem]
A magy . idő állítólag legeslegközelebb esik a vog. entäp és az osztj. #ndep (öv) szóhoz, mivel a cingulum szava legalkalmasabb a kisebb-nagyobb ambitus-t, circuitus-t feltételező idő megértésére. [azóta talán CSUV.TÖRÖK eredet /Nethem]
A magy . út-nak állítólag a vog. vu`t és az osztj. v#t (szél) szóban akad párja, mert az út vagy az utazás alapfogalmában előre haladó mozgás fejeződik ki, ennek folytán a finn-ugor mozgatni és szél hang és fogalom tekintetében olyan viszonyban van egymáshoz, mint a német Weg és a latin vehere! [ugor / uráli eredet /Nethem]
A magy . nyáj, a vog. ńogo, az osztj. ńaul (hús, test) szónak azért rokona, mert itt a tömeg,sokaság értelme fejeződik ki, következőleg anyag tömege, test és nyáj egymáshoz sorakozik! [azóta ISMERETLEN eredet /Nethem]
A magy . köldök szót azért vetették össze a lapp kiäld (chorda, nervus), a finn kiele (nyelv) szóval, mert itt lefityegő vékony testről van szó; ebből következik a fogalmak és szók e sajátságos kapcsolata! [azóta TÖRÖK eredet /Nethem]
A magy . fal a finn puole (pars dimidia), az osztj. puñêl (oldal) és a vog. päl (fél) szónak azért rokona, mivel azon, hogy: fal, tulajdonképen a ház oldalát, felét (?) értjük. [ugor / uráli eredet /Nethem]
A magy . burok azért van a cser . pur, a zürj. pir (intrare, bemenni) szóval közeli rokonságban, mivel a bemenés fogalma a kinnlevőnek szempontjából valami burok-félét tételez fel, tehát a benn-levést és a beburkolást ugyanazon egynek tartjuk! [azóta TÖRÖK eredet /Nethem]
A magy . seb szót azért hasonlítják össze a finn hempeä (lágy, elpuhult, gyengéd) szóval és azért mondják rokonának, mert puha, kényes és érzékeny analog fogalom és a sebnek, tehát fájdalomnak rokona! [azóta ISMERETLEN eredet /Nethem]
A magy . törpe a finn täpärä-hez (szoros, szűk) hasonlít, mivel e szerencsétlenek termete nagyon szűk. [azóta ISMERETLEN eredet , saját igéből képzett /Nethem]
Hadd legyen elég e tíz virágszál bokrétába kötve; ha azonban azt kérdezzük, hogy miért nem keresték a magyar-ugor összehasonlító nyelvtudomány megalapítói ezen erőszakosan megnyomorított, szörnyeteg analogiák helyébe a hiányzó etymont másutt, a hol pedig bizonyára feltetsző alakjában találták volna meg, akkor a felelet szinte magától kinálkozik. Először is egész munkájukon az a gondolat uralkodott, hogy a magyar nyelvnek kizárólagosan ugor jelleméről a priori felállított elméletet erőnek erejével győzelemre juttassák; másodszor azon hibába estek, hogy az árja és sémi philologia terén felállított elméleteket az ural-altáji nyelvek területén is alkalmazták; harmadszor a philologusoknak néha nagyon is merész okoskodásait csalhatatlan dogmáknak tartották, holott épen nem csalhatatlanok, a mint hogy akárhány, évtizedekkel ezelőtt felállított elméletet ma már mint haszontalant el is vetnek. E téves gondolatuk áldozatául kellett mindennek esnie és e megtévesztő szándékuk érdekében minden, habár napnál világosabb és kétségtelen török analogiát el kellett kerülni, meghiusítani és a priori semmisnek és meg nem engedettnek nyilvánítani. Nincs hangbeli és fogalmi kapcsolat oly vad és szörnyűséges, hogy ne szolgálhatna ugor analogonként; minden, bármekkora szörnyűség kedveért a hangtan úgynevezett törvényeit és a fogalmi kapcsolat elveit alkalmazták, és a hol a meglevő ugor szópéldák nem elégségesek, ott a philologiai buzgalom egészen sajátságos útra tér . Az úgynevezett ugor ősnyelvben feltételezett alakokat állítanak ugyanis fel és neki hevült képzeletök e csuda-szülöttjeivel végtelen számú magyar szót hasonlítanak össze, a melyet aztán természetesen egymással analognak vagy közel rokonnak találnak. Másfelül levő, például török analogiát aggodalmas gonddal kerülnek, és így például
a magy . bölcs szót nem a török bilicsi (bölcs), hanem a finn miele (ész), [azóta TÖRÖK eredet /Nethem]
a magy . bő szót nem a török bol (bő), hanem a finn pyyleä (solito maior), [azóta TÖRÖK eredet /Nethem]
a magy . beteg szót nem a török bitig (senyvedő), hanem a zürj. viš (betegeskedni),[azóta VITATOTT eredet, talán szláv /Nethem]
a magy . húr szót nem a török kur (kötelék, kötél), hanem a finn suole, [azóta ISMERETLEN eredet /Nethem]
a magy . hó, hav- szót nem a török kar (hó), hanem a finn suve, [ősi URÁLI eredet /Nethem]
a magy . ól szót nem a török aol, hanem a zürj. vol’ (lectus), [azóta TÖRÖK eredet /Nethem]
a magy . sok szót nem a kirg. šok, hanem a cser . Šuko, [ősi FINNUGOR eredet /Nethem]
a magy . szép szót nem a török süb, hanem a lapp cabbe,[ősi FINNUGOR eredet /Nethem]
a magy . díj szót nem a török dej (valamit érni), hanem az észt tuhku (mellékkereset),[azóta ISMERETLEN eredet /Nethem]
a magy . íj szót nem a török jaj, hanem az osztj. j#got [azóta BIZONYTALAN uráli eredet /Nethem]
szóval hasonlítják össze, csak azért, hogy a magyar nyelv és a finn-ugor nyelvjárások között levő közelebbi rokonságot szembetünővé tegyék. Szóval a magyar-ugor nyelvösszehasonlítással elért eredményekre tizennégy esztendővel ezelőtt kimondott itéletemet most is teljesen fenntartom. Akkor itéletemet csak az anyagi összehasonlításra alapítottam, ma már az alakok kincstárának összehasonlító tanulmánya is előttünk van, a melyben szintén egymást éri a sok égbekiáltó erőszakoskodás.,....”
(Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása, Franklin-Bp, 1895. 11-13.p.)
( John Nethem: Csúcs, és ami mögötte van..., Manchester,2009.)
Vajon akkor most kinek az állítása igaz és elfogadható ? Hontié vagy Benkőé ?
CSÚCS SÁNDOR írja:
"...(A69.) A magyar nyelvnek, és ezzel együtt a magyar népnek az őstörténete nem keverhető össze tehát az uráli/finnugor vagy az ugor nyelvek és népek őstörténetével. Egy nép őstörténetének fontos és stabil része (de nem egésze) nyelvének története. A nyelv történetén kívül tehát az őstörténeti kutatásoknak figyelembe kell venniük a nép anyagi és szellemi kultúrájának kialakulását is, más szóval az egész szociális vagy szociokulturális szférát kell kutatni. ......
..... A finnugor eredetű magyar nyelv folyamatos megőrződését két és fél ezer éven át az tette lehetővé, hogy „az eredeti magyar etnikum mindig alapvetően töretlen folytonosságban élt, és ezt a nyelvet mindig számottevő mennyiségű, alapjaiban önálló történeti: gazdasági, kulturális, társadalmi létű népi tömegek vitték tovább” (Benkő 1997: 167). .."
(X69.) Önellentmondás. Úgy Rédei, Honti, Csúcs és Keresztes sem képes elszakadni attól a hibás finnugrista iskolai tantételtől, hogy egy egynyelvű ősurali népesség volt. Így aztán kénytelenek olyan kétértelmű mondatokban beszélni, amit különböző helyzetekben saját érdekeik szerint értelmeznek, akár ellentétes értelemmel. Ez az ellentmondás abból adódik, hogy a nyelv mögött NEM ÁLL etnikum. Nincs ugyanis semmi ehhez fogható, a magyarságra, annak ősére értelmezhető emberi közösség. Ráadásul a finn és lassan az észt őstörténetkutatás is kihúzza az etnikumot az urali nyelvközösség lába alól. Így aztán bajos dolog egy olyan nyelv fönnmaradását megérvelni, amely legalább 3000 éve önálló, és ezen idő alatt elsősorban indoeurópai közegben mozgott, miközben ezen kutatók állítása szerint minden civilizációs ismérvet ebből a közegből vett át, és még volt ereje megerősödni is, más népeket magába olvasztani (de sem nyelve sem etnikuma nem szenvedett csorbát, lásd Benkő az A70. pontban) úgy, hogy eme nyelv csak 1844-ben lett az állam hivatalos nyelve... No hát ilyet a világtörténelem még nem produkált.
(X70.) Ez már ellentmond számos finnugor nézetnek. Másrészről nem egyértelmű. Nincs kézzelfogható EGZAKT mértéke arra vonatkozóan, mi számít „alapvetőnek”, mi számít „töretlen folytonosságnak”, mi számít „számottevő mennyiségnek”, mert sajnos a finnugrizmus vonatkozásában egyfolytában ilyesfajta megnyilatkozásokba botlunk. Teljes mértékű ellentmondás az alapjaiban önálló történeti, gazdasági, kulturális meg társadalmi létű tömegek fölhozása, mert ez azt jelentené, hogy a magyar ősiség mind történetében, mind gazdaságában, mind hagyományaiban, mind kultúrájában jóval de jóval közelebbi kell legyen az urali-finnugor csoportbeliekhez, hiszen a töretlenséget és a folytonosságot éppen ez szolgáltatta volna, így aztán e vonalvezetésbe meg végképpen nem illeszthetőek jövevényszavaink garmadája. Vagy e fenti Benkői megnyilvánulást szükséges kényszeredett erőlködésként elkönyvelni, vagy a finnugor nyelveredetet, melyeknek paradigmapszichikai alapjait az előző, Nethem/Keresztes-X69. pontban már érintettem.
Vajon mennyi TUDOMÁNYOSSÁG van abban, hogy a "SZABÁLYOS HANGVÁLTOZÁS"-nak titulált jelenség
a történelem
BIZONYOS IDŐSZAKÁBAN BIZONYOS ETNIKUMoknál lelhető csak föl?
Hogyan lehetséges az, hogy a finnugor változások kizárólag a MAGYAR SZAVAKAT érintették ? ( Mindazok ellenére, hogy például köztudott, a FINNek létszáma a 16. század második felében mindössze 300 ezer !!!! úgy, hogy ennek 20 %-a, a voltaképpeni NEMESSÉG SVÉD !!!!!!!
Ellenben itt a héber HAVER szó, ami a finnben meg KAVERI lett ????
Akkor tehát az a hangváltozás is fennáll, hogy a "H"-ból lesz "K" .............
Tehát akár a "HAL"-ból is lehet "KALA", és nem fordítva.......
ÉS még valami fontos ( ha már a szőrt szálanként hasogatjuk...) :
Hiába teszel ilyen apodiktikus kijelentést arról, hogy mit kell boncolgatni szerinted, épeszű kutatók nem fogják boncolgatni azt, ami(ről) nincs (információ).
A zárójeles és a zárójelen kívüli KÉT ELTÉRŐ dolog !
Az "AMI NINCS" és az "AMIRŐL NINCS INFORMÁCIÓ" ég és föld.....
Valóban: az "AMININCS"-ről nem érdemes beszélni, és nem is érdemes kutatni. De ki is dönti el egy nem egzakt tudomány esetén hogy mi van és mi nincs ??
Az "AMIRŐLNINCSINFORMÁCIÓ" viszont föltételezi a LÉTEZŐT, aminek ismérveivel nem rendelkezünk. Itt négy lehetséges út van: 1. vagy eleve megismerhető 2. jelen tudásunkból állítva soha nem megismerhető 3. jelen tudásunk szerint idővel megismerhető 4. jelen tudásunk irányítottságából fakadó feltételezések ellenére előbb megismerhető
De ugye van az az elcsépelt mondás:
"A bizonyíték hiánya még nem a hiány bizonyítéka".....
Ha alkalmazható és alkalmazzák, akkor nem kisajátítható, de ez azt is magával hozza, hogy TILOS visszaélni vele.
