Februárban léptek először színre, a pintyek családjába tartoznak, elég zömök testűek, de különben szépek, vaskos csőrük, sapkájuk fekete, a hím melle rózsapiros, a tojóé világosbarna, a hátuk egységesen szürkéskék, szárnyfoltjuk fehér, a könyv szerint Magyarországon ritkán fészkelnek, télen viszont gyakori vendégek, de nekem újak, mert idén látom őket először, délelőttönként jelennek meg, és főleg, ha süt a nap, a kanadai ezüstjuhar a kedvenc tartózkodási helyük, és annak is a csúcsa, de az etető körül is sűrűn előfordulnak, viszont érdekes módon sosem esznek, nem érdekli őket az eledel, csak ülnek az ágakon a többi madár közé vegyülten, nézelődnek, tollászkodnak, napoznak, mintha csak azért jönnének, mert társaságra vágynak.
Éjszaka teszek-veszek a szobában, a terítőt megigazítom, a hamutartót beljebb rakom, és hírtelen belém döbben egy érzés: Ez mind csak volt! Ennek ezerévei múltak, rég nincs a terítő, az asztal, az ablak, valahonnét a jövendő ezerévekből figyelem a kis öregembert, önmagamat, hogy tesz-vesz a szobában vakon a jövendő felé mely immár régmúlt, mindezeknek emléke sincs már s a sodrásból kilépni nem lehet.
Az alkonycsillag fellobog, Leáldozott a nap; Nem pittyen már madártorok. Hol lelem ágyamat? Mint rózsa az ágról, Az ég lugasáról Az éjbe ragyog A hold, s csak mosolyog.
Zöld rét, édes liget, juhok Öröme, áldjon ég! Hol nyáj legelt, most angyalok Nesztelen talpa lép. Megáldják özönnel Nem muló örömmel Valahány bimbó van, Valahány alvó van.
Óvják a pihés fészkeket, Sok szeles madarat, A barlang-alvóhelyeket: Ne érjen vész vadat; És ha síróra lelnek, Kinek ágyban a helye Álomba ringatják, Szenderét virrasztják.
Ha farkas prédáért üvölt, A könnyük csordogál, Úgy oltanák szomjú dühét, Csak élhessen a nyáj! De ki nem kap kegyelmet, Fogadják a lelket, Kisérik sietve Rég igért egekbe.
Ott az oroszlán rőt szeme Sír arany könnyeket, Ott meglágyul kemény szive, A nyáj közt lépeget, És szól: "Elmosta kórunk És a vérszomjat rólunk Az, ki kegyesség, Tökéletesség.
Bárány, most itt legelhetek Veled, s szunnyadhatom, Sirhatok, emlegethetem, Ki neveddel rokon. Mert az élet vizében Arany lett sörényem, S ragyognak a szálak, Míg őrzöm a nyájat."
Hogy ifjú tested átsüt a halálon, másfélezer magányos éjszakámon, hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek, hogy árvaságom ablakát beverted, hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak, hogy a temetők rám ujjal mutatnak, hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség, nincs más erény már, csak az ifju szépség, hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded napkeltét lesik a didergő éjek, hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak, mert arcod fénye nem szűnik fölöttem, s kiver a boldogság, mint a verejték - oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Akár a délibábos ábránd ki az örökkévalóság tájáról álmodik hallja a színben az ének hangját és látja a zenében formák jeleit zengeni legendát s színhelyét akár a vak énekes, az olasz Bocelli mégis egyre többen a halál kapuit döngetik mert elveszett a bizalom, s a tragédia az úttalan távolban a szerzetesi magány.
*
A színek ha ünnepet ülnek tengeri mezők felett is könnyűszárnyú a lélek repül a líramadár az akáciaerdők felett örökzöld cédrusfák olaja csordul az arra járók vándorkulacsába és felébred Petra, az ókori nabateusi város csillárkaktuszok kínálják kristályos vizük a törékeny kőtörőfüveknek újraéled a macskamancs és a harmatfű a bővizű Amazonas trópusi partján míg szétosztja hallhatatlanságát a szerencsét hozó zöld fényű jádekő párjára talál a fészkét festő selyemmadár s ha legyőzi a feledést a mozdulatlan idő felett leveti rongyait és visszakapja aranyát a szó.
Kertben szerettem volna ülni, így álmodtam én őszömet, nagy csend fényében elmerülni, míg lassún hulló levelek vállig, homlokig borítnának, szépen halni megtanítnának - az elmerengő képzelet esztendeim kemény szálából ily lágynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán alkonyidőn, a ház előtt hallgatni utak csobogását, köszönteni az elmenőt. így lettem volna gazda s vendég, így mondtam volna szép jóestét mindenkinek, mikor az ég a sárguló napot leejti, mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán, ülök a világ küszöbén, s ha kérdik egyszer, mi járatban, mit végeztem e földtekén, ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? - de a szegénynek szava voltam, ezért voltam, lehettem én egyszerre alkony s pirkadó nap, egyszerre bánat és remény.
Láttál-e a róna felett Elszállni madársereget, Ha rája lövének? Igy szállnak az évek! Egy pillanatig Még hallani szárnysuhogásaikat, Már a másikban alig Kisérheti a szem a kétes utat, Mely röptük iránya, Melyet hasitottanak egyre rohanva; És annakutána Se' híre, se' hamva Az egész karavánnak. A messzeség Ködében az ég Felhőivel összefolyának. S te állasz a néma, a puszta határon, Tünődve: mi volt ez? való-e vagy álom?...
A várost tiszta fehérbe vonja az áldott égi por, A világ hallgat, már nincs gondja. Az éjben egy kóbor lámpafény lágyan reszket, és ölel át néhány testet, míg dermed az isten a házak tetején.
Csak pár árny vánszorog, Megtörve az éjszakát. Hazatérnek a messzi vándorok, És apa borral várja fiát, Éjbarna, Fonnyadó gyümölcs a tálon, és a bölcs öreg rákezd egy régi dalra...
