Surányi Dezső A görög hitvilág növényei Ponticulus Hungaricus • X. évfolyam 11. szám • 2006. november
''(Az aranyalma) Az életfa és az aranyalma sorskijelölő szerepet játszik, ezért él az életfamotívum109 és az aranyalma-történet110 szinte minden nép hagyományaiban. A tudás fájára, a tappuachra111vonatkozó tilalom döntötte el Ádám és Éva sorsát. A Földanya aranyalmával ajándékozta meg Hérát, fáját az Atlasz-hegységben a Heszperidák őrizték.112 A Heszperidák almája éjjel felragyogott nyugaton, az Éj csillaga az aranyalma volt.113 Viszont a babiloni életfa felett a Nap ragyogott, azt jelképezte.
A Heszperidák fája szükségképpen halálszimbólum, s a szerelem, a termékenység gyümölcse, vagyis ambivalens. Héra a nászára almát kért a Földanyától, de az viszályt és halált hoz.114 Az aranyalma jelképi tartalma tehát változó. Legfőképpen Nemeszisz attribútuma; Aphroditénak Paphoszban és Tanasszoszban almaligetet szenteltek.115 E szent ligetekben buja ünnepélyeket tartottak, amelyekről az egyik apokrif irat is megemlékezik.116
"Azonban különösen izgalmas mozzanatok rejlenek az Atalanta-mítosz ovidiusi változatában.117 Először is például az aranyalmák fája nem a Heszperidák kertjében virul, ahonnan Aphrodité is csak ajándékba kapja az almákat, hanem az istennő küproszi ligetében. Úgy látszik, hogy ez a mediterrán vegetációs istenek és istennők ősi alakjaival függ össze."118
Az aranyalma szedését tiltották, s mivel Héra nem bízott meg a Heszperidákban (dézsmálták a gyümölcsöt),119 a fát a későbbiek során sárkány őrizte. Héraklész tizenegyedik feladata volt az aranyalma megszerzése, ezt csak csellel tudta teljesíteni. Becsapta Atlaszt, sőt az aranyalmák letépése után még a Földet is újra a vállára vette. A legvégén Héraklész megölte a sárkányt.120
Kardos igen alapos kutatásokkal bizonyította, hogy az Árgirus-széphistória termékenységi varázslat. A kert aranyalmái rendszeresen eltűntek, ezért kellett őrizni őket. A széphistóriának három változata van, egy valamiben azonban hasonlítanak: engesztelő emberáldozat volt.121 Árgirus épp egy aranyalmafa alatt alélt el, ez számára szinte az alvilág kapuját jelenti.122
Tantalosz története szintén az alvilágba vezet; az egyik porladó gyümölcs épp a csodás alma.123 A már említett Atalanta-történet is kapcsolódik az aranyalmához: Melanión három aranyalmával érkezett a futóversenyre, amelyeket Aphroditétől kapott. Amikor vesztésre állt, eldobta az almákat, s Atalanta felszedte őket a földről. Emiatt lemaradt.124
Erisz almája lehet a Heszperidák almája125 vagy csak aranyból készített gyümölcs:126 a díj konfliktust keltett Héra, Athéné és Aphrodité között.127 Az istenek Páriszt jelölték ki bírónak, ám ő hiába akart pártatlan lenni: Erisz aranyalmája lett a trójai háború kirobbanásának oka. Trója eltűnt, s felbomlott a műkénéi birodalom,128 igaz, a klasszikus irodalom a "szépségverseny" nélkül az Iliásszal, az Odüsszeiával és az Aeneisszel lenne szegényebb...
Még előző tanulmányunkban is gránátalmának gondoltuk az aranyalmát, de most a kérdés mitológiai aspektusból új megvilágításba került: az aranyalma folklórja minden bizonnyal Kréta szigetén született. Így a sokat emlegetett aranyalma (ha tényleg szabad botanikai fajra gondolni) a küdóniai alma, vagyis a birs (Cydonia oblonga).''
109 Czellár, K.: Az életfa az ókori képzőművészetben. In: Világosság, 1976/10. 630—639. o.
110 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória.
111 Teremtés könyve, 3, 2 ▪ vö.: Surányi, D.: A Biblia növényei. In: Vigilia, 1973/5. 311. o.
112 Homérosz: Iliász. I., 609 ▪ Pauszaniasz: Görögország életrajza. II., 38, 2. o. ▪ Apollodórosz: Mitológia. II., 4, 11. o. ▪ Hésziodosz: Istenek születése. 215, 518 ▪ Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV., 27, 2. o.
113 Apollodórosz: Mitológia. II., 5, 11. o. ▪ vö.: Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 374—375. o.
114 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 374., 138—139. o.
115 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 139. o.
116 Barnabás evangéliuma, 18, 298.
117 Ovidius: Átváltozások. X., 560.
118 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 179. o.
119 Eratoszthenész: Kataszteriszmoi. 1, 3. o.
120 Hésziodosz: Istenek születése. 275, 384 ▪ Kerényi, K.: Görög mitológia. 295—299. o. ▪ Euripidész: Héraklész. 396 ▪ Apollodórosz: Mitológia. II., 5, 11—12. o.
121 Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 119—120. o.
125 Euripidész: Héraklész. 394 ▪ Graves, R.: A görög mítoszok II., 437. o.
126 Vergilius: Aeneis. I., 27.
127 Lukianosz: Istenek párbeszédei. 20. o. ▪ Apollodórosz: Mitológia. III., 1. o. ▪ Hyginus: Fabula. 92. o. ▪ Graves, R.: A görög mítoszok II., 423—439. o.
''Bár tiltott volt a középkorban az antik-pogány világ széleskörű ismerete és parázna művészete, de vívmányait mégis olyan nagyságok olvasztották a keresztény bölcselet tégelyébe, mint Aquinói Szent Tamás. A skolasztika atyjának egyik legnagyobb érdeme - mai szemmel nézve - Arisztotelész bujtatott formában történő "legalizálása"; ahogy nevezték: Arisztotelész "megkeresztelése" volt. A pogány filozófus munkái ugyanis "listás" könyveknek számítottak, ahogy azt A rózsa neve c. film gyakran megdöbbentő képsoraiból is kiderült. Szent Tamás filozófiájában ötvözte e, Krisztus előtti tudomány esszenciáját a saját keresztény világképével: átmenekítve ezzel Arisztotelész gondolatait.''
''Homéroszt és az ószövetségi genealógiákat fellapozva döbbenten szembesülhetünk vele, micsoda mérhetetlen múltvesztésre és lelki zsugorodásra ítélt korunk végletes individualizmusa. Az életlánc azelőtt megkérdőjelezhetetlen, sorsszerű tradíciója mára elmagányosodott tömegemberekre és csonka kiscsaládokra szakadozott, ahogy idegenként bukdácsolunk át egymáson naponta – emléktelen múltunkból jeltelen jövőnk felé tolongva... Eleinket s a tágabb rokonságot legfeljebb különc nagynénik, bogaras öregurak tartják manapság számon, s a „Honnan jöttünk, kik vagyunk, hová leszünk?” alig százéves, gauguini kérdése napjainkra bosszantó naivitásnak, mi több: kényszerzubbonyért kiáltó, elmekórtani példamondatnak hat... Holott van-e, lehet-e méltóbb kérdés ennél – eszmélésünk kezdeteitől tudatunk végső kialvásáig... Nincs rejtély, mely érdemesebb volna a faggatásra – igaz, nincs még egy olyan fogós feladvány sem, mellyel annyian hősies kudarcot vallottak.''
''Az életfa mint a világfa képzetének egyik változata, számos hagyományban előfordul: az élet hordozóinak – növények, állatok, emberek – egymást követő megjelenését ábrázolják az életfa szimbólumával. Az élet alapvető sajátossága, hogy képes újratermelni önmagát, s a vallási rendszerekben hangsúlyt kapott az élet felfelé tartó vonala a születéstől a növekedés maximális stádiumáig: a virágzásig és a termés beéréséig. A legszemléletesebb képet erre a növényvilágban találták meg, az olyan fák között, amelyek élettartama jelentősen felülmúlja az emberét. Az életfa legismertebb képe a bibliai Teremtés könyvében található: „És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép, és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és rossz tudásának a fáját.”
ESŐ. Irodalmi lap. IX. évfolyam 4. szám (2006. tél)
Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Szepes Erika A mítosz: egy fogalom jelentésváltozásai II.
A megszemélyesítés mint az antropomorfizáció első fázisa
''A bináris oppozíciók felsorolásakor szó esett arról, hogy a különféle mitológiák kettős rendszerét hálókon (gráf) ábrázolják, és ezeket a hálókat egymásra vetítve meglepően sok azonosságot találnak. Szó esett már arról is, hogy a tér, ill. az időhármasságot egymagában képes szimbolizálni az az égig érő fa, amelynek gyökerei a föld alatt, törzse a föld színén, ágai pedig az ég felé nyújtózva a levegőben helyezkednek el. Időbelileg a gyökér a fa múltja, a törzse, az ágak, a levelek és a virágok a jelene, gyümölcse pedig a jövő. A kozmikus méretű és jelentőségű fa neve a mitológiai szakirodalomban világfa, de a következő neveken is említik: arbor mundi, kozmikus fa, élet fája, a termékenység fája, a közép fája, a felemelkedés fája (ehhez hasonlót láttunk a lótusz esetében: térbeli és spirituális felemelkedés egyszerre), égi fa, sámánfa, misztikus fa, a tudás fája (ez utóbbi kettő az Édenkert fájának epithetonjai), a halál fája, a bukás fája (szintén az Édenkertben), világ temploma, világ pillére, világasszony, világember. A középütt lévő törzs a fát két szimmetrikus félre osztja: a bal és a jobb paradigmáira, és ez a kétoldali szimmetria egyenesen vezet az antropomorfizmushoz: a világember és a világasszony megjelenése a fa alakjában erre mutat.
A világfa a mitológiai rendszerek szervezője, struktúrája, paramétere, melyen az alapvető szemantikai ellentétpárok két oldalán vertikálisan emelkedő fokozatokként (növény, állat, ember) sorakoznak. A függőleges paraméter ad lehetőséget a genealógiák elrendezésére és áttekintésére, a vízszintes struktúra a világ tárgyainak elrendezésére. A világfa mint rendező elv választja el a kozmikus világot a kaotikus világtól. (Tokarjev 1988: 268)''
''áteredő bűn, eredeti bűn: a teológiai szakkifejezés, az első embernek mint az egész emberiség képviselőjének bűne, mely mint kegyelem nélküli, bűnös állapot minden emberre átszáll.''
A szepességi Zsegra középkori templomában csodálatos falképek láthatók.2 A közel hétszáz esztendeig későbbi átfestések rétegei alatt rejtőző -és így általuk szerencsésen megőrzött- képek több szempontból is különleges alkotások. Elsősorban persze azért, mert egyátalán megmaradtak, hiszen a XVI. század első feléből nagyon kevés festett falkép ismeretes, másrészt pedig a szokásostól eltérő ábrázolásmód miatt is. A Jézus életének állomásait bemutató képek teli-tele vannak szimbólumokkal, allegórikus alakokkal, sokkalta mélyebb -pontosabban magasabb- értelmet adva az ábrázolt jeleneteknek, mint azt első látásra gondolnánk. Közülük is a megfeszített Krisztus képét tartom a legizgalmasabbnak, s a továbbiakban az ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani az olvasóval.
A zsegrai templomban látható Kálvária jelenet részlete (Radocsay 1977. 88. kép)
A nagyjából négyzet alakú, széles szalaggal keretezett, vörösesbarna hátterű kép leghangsúlyosabb eleme a középen -nincs jobb szó rá- tornyosuló keresztfa, amely mint valamiféle középtengely szinte kettészeli a képet. Nemcsak mérete, hanem formája és rendeltetése is figyelemre méltó. Szembetűnő, hogy Krisztus egy stilizált, de valóságos fán függ, s rövid magyarázat után az is belátható, hogy e fa sokkal inkább összeköti a képmezőket, mintsem szétválasztaná. Hogyan lehetséges mindez?
Nos, a kép valóban két különböző részből áll, ezek azonban nem a keresztfa két, szemben lévő oldalán vannak, hanem egymás fölött. Az alakok elhelyezkedése alapján ugyanis egyértelműen két alapsík, ebből következően két képsík látható.
Az alsó mező a bűnbeesést és annak következményét ábrázolja. A kereszt balján Ádám és Éva éppen elfogyasztja a tiltott gyümölcsöt a fára tekeredő kígyó csábításának engedve, míg a másik oldalon a kiűzetés jelenete szerepel, amint az Úr angyala lángoló pallossal kikergeti a Paradicsomból a bűnös emberpárt.
A felső mezőben -pontosabban felső szinten- a Megváltó két oldalán két nőalak jelenik meg, jellegzetes szereplőiként a hasonló témájú ábrázolásoknak. Krisztus jobb -értsd: jobbik- oldalán Ecclesia ül. A hatalmat jelképező oroszlán hátán “vonul be”, fején a dicsőség koronája, egyik kezében a győzelem keresztes zászlaja, a másikban pedig egy serleg telve Krisztus összegyűjtött vérével. Ez a nőalak nem más, mint a dicsőséges egyház, mely a szent vér birtokosaként egyedül alkalmas a szentségek kiszolgáltatására. A bal oldalon egy megbokrosodott szamáron egy bekötött szemű nőalak látható, amint az Úr keze éppen leszúrja. Ő Synagoga, a Messiást fel nem ismerő zsidóság -és sorsának- allegóriája. E két szimbólikus alak a kereszt-ábrázolások gyakori kisérője volt különösen a korai századokban.3
A képmezők elrendezése, egymáshoz viszonyított elhelyezkedése egyátalán nem a véletlen műve, hanem tudatos, többlettartalmat kifejezni akaró művészi szándék megvalósulása. Azzal ugyanis, hogy a mezők egymás fölött vannak, nemcsak az események idősíkjai különülnek el egymástól -ami régebbi, az mélyebben van-, de egyértelmű rangsort is kifejeznek, hiszen a magasabbrendű csakugyan az alacsonyabbrendű fölött áll. Ezeket a mezőket köti össze a keresztfa. Az alsó, ősibb és mélyebb síkon, az eredendő bűn világában mint a tiltott tudás fája szerepel, míg a magasabb szférában a megváltás jelképévé válik.
De lehetséges-e ilyen, egymással szögesen ellentétes fogalmak, mint az ősbűn és a megváltás egy jelképben történő összekapcsolása. Nos, ha abból indulunk ki, hogy e két fogalom voltaképpen ugyanannak a folyamatnak a része, kiinduló, illetve végállomása, már kevésbé tarthatjuk ezt a képzettársítást szokatlannak. Nem volt már az a korai egyházatyák számára sem, mondván:
“ Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.”
(Pál 1.Kor. 15,22.)
“ A megtestesült Ige a fán függve eltörölte a fán elkövetett engedetlenséget.”
(Szent Irénaiosz)4
Tehát voltaképpen a tudás fája azonos Krisztus keresztfájával, amely pedig az élet fája. Ezt persze sokkal költőibben fogalmazza meg a vers:
“ Ezt a fát az ősszülőknek Alkotónk jelölte meg,
mert halált a végzetes fa almájával ettenek;
Azt akarta, fának átkát Fának titka törje meg.”
(Pange Lingua 2. vsz. Sík Sándor fordítása)5
Fának átka? Fának titka? Életfa? Véletlen egybeesés csupán, hogy ennyi helyütt találkozunk velük, vagy a fák csakugyan ekkora hatással vannak az emberiségre?
Persze a magyarázatot korábban, még a növényeknél kell kezdenünk.
A növények az emberiség kultúrtörténetében kiemelkedő szerepet töltenek be. Védelmet nyújtanak, táplálnak, oltják szomjunkat, gyógyító szerekkel betegséget űznek, bódító anyagaik feszültséget, gátlást oldanak, mérgeik pedig halált hoznak. Gyümölcseiket, magvukat “önként”, pusztulásuk nélkül adják, de életük árán is hasznosítjuk tüzelő- vagy építőanyagként őket.
Gyakran többet jelentenek önmaguknál, szimbolikus jelentéssel bírnak.6 Utalhatnak a bennünket körülvevő természeti környezetre, de a világ teljességére is vonatkozhatnak, sőt, kultúrnövények, ültetvények jelképezhetik a természetet átformálni igyekvő emberi akaratot is. Kifejezhetnek elvont fogalmakat és tulajdonságokat is, s ezt olyan magától értetődően teszik, hogy a köznyelv ma is virágnyelven beszélőnek nevezi azt, aki átvitt értelmű szavakat használ.
A növények közül is elsősorban a fák a legösszetettebb jelentésű, egyetemes szimbolumok. Hatalmas méretük, viharokkal is dacoló életerejük és pusztulásukig tartó szüntelen növekedésük az életet, tavaszi virágba borulásuk pedig az örök újjászületést jelképezik. Hosszú élettartamuk, valamint az évszakok váltakozásának redjéhez igazodó természetük pedig a kétarcú -ismétlődő, de visszafordíthatatlan- idő szimbóluma.7
Gyakran istenek szülő-, illetve lakóhelye, esetleg magának, valamely istennek (pl.: az egyiptomi Nut istennő) növényi megtestesülése is egy jeles fa.8 Jelképezheti magát az egész világot is, amennyiben annak lényegét mutatja, mint világtengely. Számos nép mítoszaiban szerepel egy kiemelkedő helyen -a saját világuk középpontjában- álló, hatalmas fa, mely egyrész kifejezi, másrészt rendszerbe fogja a világot. Gyökereit a mélybe ereszti, lombkoronája pedig az égbe nyúlik, ezáltal függőleges értelemben három részre osztja és egyben összeköti a világegyetemet. Ezzel utal a világ mitológiai fölépítésére (alvilág, a mi világunk, túlvilág), de az idő hármas tagolódására (múlt, jelen, jövő) is. Vízszintes értelemben, mint igazodási pont rendszerezi a világot, négy részre (égtájra) osztva azt.9
Természetesen az egyetemes jelképi tartalom az éghajlattól, a természeti környezettől függően népenként más és más, de meghatározható fafajhoz kötődött. Ezek közül azokat a területeket kell feltétlenül áttekintenünk, melyek kapcsolatban állhattak a Megváltó szenvedésének történetével.
Egyiptom:
Az egyiptomi kultúra többezer éves virágzása során mindvégig szorosan kötődött a Nílushoz, igazodott annak természetéhez. A folyó gazdag növény- és állatvilágot táplált, közlekedési útvonalként összekötötte az ország távoli területeit, ugyanakkor a folyó két oldalát el is választotta egymástól. Évenként visszatérő áradása biztosította az emberi életet és annak ritmusát is. A művelhető termőföld azonban csupán egy keskeny partmenti sávra terjedhetett ki, a többi, hatalmas területet a sivatag foglalta magába.
Ebben a mostoha természeti környezetben fokozott ereje volt az élet és a víz kapcsolatának. Az egyiptomiak ideális világa, menyországa vízjárta, mocsaras hely volt, gazdag növény- és állatvilággal, állandóan művelhető, kövér termőföldekkel.
Ennek a világnak számos növényi szimbóluma volt. Legelső is ezek közül a lótusz, ez a mocsárban élő virágos növény. Az egyik teremtésmítosz szerint Ré, a napisten egy, a mocsárból kihajtó lótuszvirág kelyhében született.10 Túl azon, hogy a lótusz virágjának alakja a női nemi szervére hasonlít, a virág és a nap közötti kapcsolat Plinius Secundus szerint abból adódik, hogy a lótusz kelyhe napkeltekor kinyílik, napnyugtakor becsukódik, így mutatva azonos ritmust a nap járásával.11 Más kutatók egyetemesebb és mélyebb kapcsolatot föltételezve a lótusz virágjában a szellemi létezésre ébredő anyag jelképét látják, amikor az az iszapból a zavaros víz homályán áttöri magát, hogy a fényben pompázzék.12
A fáraót tápláló szikomorfa
(Skira 1954. 38.o.)
Nut istennő, mint életfa
(Jankovics 1991. 8.kép)
Az egyiptomi mitológia legelőkelőbb fája a szikomorfa, vagy szikomorfüge (ficus sycomorus), mely gazdag és tápláló gyümölcseivel, törzséből szivárgó tejszerű nedvével és terebélyes, árnyékot, védelmet adó lombkoronájával a “csillagok hatalmas anyja”, az “istenek szülője”, Nut istennő növényi megtestesülése, akit gyakran fa képében, az élet vizét öntözve, esetleg a fáraót szoptatva ábrázoltak.13
Az idő, az évenkénti ismétlődés fája a Datolyapálma (Phoinix dactylifera), a fák királynője. Ez a hatalmas termetű, 20-30 méter magasra is megnövő, hosszú életű, rendkívül szívós, akár sós, tengerparti talajon is megélő növény elsősorban az emberéhez sokban hasonlító természetével vívta ki a tiszteletet. Ugyanis kétlaki, ráadásul természetes körülmények között bizonytalanul szaporodik, ezért mesterséges szaporítást igényel, melyet minden évben meghatározott időben és módon kell elvégezni.14 Ezt házassági szertartás során, örömünneppel egybekötve végezték el. Plinius Secundus szerint a nő pálmák csoportokban veszik körül a hím növényt, legszebb leveleikket fordulva felé. Ha a hím elpusztul, az özvegységre jutott pálmák többé nem szaporodnak.15 A pálmát is ábrázolták anyaistenként, amint a kezében tertott kancsóból az élet vizét öntözi.16
Egyiptomban kiemelkedő szerep jutott az elvont ábrázolásoknak. Ezek közül számtalan épített, faragott festett jelkép utal közvetlenül is a Jaru-földre, az egyiptomi menyországra, melybe előbb csak a fáraók, később minden egyiptomi bejuthatott.17 Erre, a keleti égben lévő túlvilágra a dús vegetáció, a kövér, állandóan művelhető földek, a gazdag állatvilág és a gondtalanság jellemző. Ennek a túlvilágnak földi kapui a templomok, melyekben kőbe faragva található meg a dús vegetáció, illetve a kert-ábrázolások, ahol szintén az ideálképekkel találkozunk.
Mezopotámia:
Ezen a területen, elsősorban az Asszír birodalomban (i.e.19-7.sz) virágzott a növények tisztelete. Kivételes szerepe a Datolyapálmának volt,18 amit egyértelműem életfának tekintettek. Gyakran ábrázolják ezeket domborműveken, ahol az életfa az asszír világ tér-idő modellje is egyben, melyet afféle öröknaptárként is használtak, rögzítve rajta a hét napjait és az akkor ismert hét bolygót, valamint a holdhónapok 28 napos ciklusait.19
A pálmafa megtermékenyítése
(Jankovics 1991. 22. Kép)
A British Múzeum több, Nimrudból elszármazott alabástrom reliefet őriz, melyek egykor II. Assurbanipal palotáját díszítették.20 Ezek egyikén egy megtermékenyítési jelenet látható, amelyet a korábban Egyiptom kapcsán már említett összeházasítási szertartás során szárnyas démonok végeznek el.
Mezopotámia területéről, Babilonból, Ninivéből számtalan növényi, elsősorban pálmát, de többször más, nehezebben azonosítható fát -talán cédrust- ábrázoló faragvány került elő. Közülük a figyelmemet leginkább egy -sajnos grafikai okokból nem bemutatható- elefántcsont töredék keltette föl. Ezen két virágzó, stilizált fa között egy istenalak áll, kezében pálmalevél köteggel, körülötte, egy négyzet sarokpontjain korsók vannak, s ezekbe a négyzet átlói mentén az isten szíve tájáról négy patak folyik.21 Mintha a Biblia Paradicsomi kertjének leírása elevenedne meg ezen a remekművön, ennek, az emberi kultúra tudattalanul meglévő közös, ősi gyökereiből eredő párhuzamnak az igazolása azonban további kutatómunkát igényel.
A Földközi tenger környéke:
A közel-keleten több jeles fafajt is ismerünk, az ezek által hordozott jelentés azonban korántsem olyan egyértelmű, mint Egyiptom esetében.
Legkorábban minden bizonnyal a füge (Ficus carica) tisztelete terjedt el, hiszen ezt régészeti ásatások tanúsága szerint a mai Izrael területén már hétezer évvel ezelőtt is termesztették.22
Libanon területén minden bizonnyal a cédrusfát illette meg kiemelt tisztelet, melynek hatásai ma is érezhetőek.
Az élet fája azonban a Földközi tenger mentén a datolyapálma volt, melyet az a hasonlóság igazolhat, mely a fa latín neve (Phoinix), illetve a legendás ország, Főnicia, és a Főnix, az örökkévalóság madarának neve között egyértelműen fölfedezhető.23
Ószövetség:
A Biblia mindkét könyve gazdag tárháza a növényi jelképeknek. Legelsőnek is említsük meg a Paradicsom kertjét, ahol két jeles fa: az élet fája, valamint a tiltott tudás fája található. Maga az Éden szó sumér eredetű és öntözött földet, míg a Paradicsom óperzsa, s körülkerített földet jelent.24
“És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az emvert, akit formált vala.
És nevele az Úr Isten mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepwette, és a jó és gonosz tudásának fáját.
Folyóvíz jő vala perdig Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala.”
(Mózes I.2,8-10.)
Az idézetben az életfa tipikus leírását olvashatjuk. A világ közepén áll, tövéből négy irányban négy folyó fakad. A mellette álló fával, a tiltott tudás fájával azonban eddig nem találkoztunk. A korábbi kultúrákban az emberi sors jórészt az istenek szeszélyétől függött,25 a tiltott tudás megszerzésével elkövetett eredendő bűn, mint az emberiség szenvedésének legfőbb oka, az Ószövetségben jelent meg első alkalommal. Arról nem értesülünk, hogy milyen fafajokról lehet szó, sőt azt sem tudjuk, egyátalán két külön fáról van-e szó, vagy pedig a más mítoszokban előforduló kéttörzsű fával kell számolnunk.26 Mindössze annyi bizonyos, hogy a bűnbeesett emberpár közelében egy fügefa is állt:
“És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei és észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet akgatának azért össze, és körülkötőket csinálának maguknak.”
(Mózes I.3,7.)
A datolyapálma az Ószövetségben is fontos szerepet kapott. Dávid király háza ősanyjaként tisztelte, de pálmafa alatt közölte jóslatait Debóra prófétanő is.
“És ő a Debora-pálmája alatt lakott Ráma és Béthel között, az Efraim hegyén, és ide jöttek fel hozzá az Izráel fiai törvényre.”
(Bírák 4,5.)
Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben egy pontosan meghatározott fafaj nem hitelesíti, konkretizálja az eseményeket, hanem a világmindenségre utal, ami egy uralkodó dinasztia, vagy egy kinyilatkozó -ha úgy tetszik, az Isten szavait közvetítő- jósnő esetében magától értetődő.
Fontos szerephez jutott a datolyapálma a szentély építésénél is, ahol a szentek szentjében a falat és kaput borító aranylemezekre került a képe.
“És a ház összes falain köröskörül kívül és belül Kérubokat, pálmafákat és kinyílt virágokat metszetett ki.”
(Kir. I.6,29.)
A szentély építésénél még két, eddig nem említett növény kapott szerepet: a cédrusfa és a gránátalma. A cédrusfa, Libanon címerfája a Bibliában egyrészt az örök élet és a paradicsom jelképe, másrészt az erő és a szépség allegóriája.
“Tekintete Libanon, páratlan cédrusfa.”
(Énekek éneke 5,15.)
A szentély nagyobbrészt cédrusfából épült, díszítése pedig leginkább gránátalmával történt.
“Az egyik oszlop magassága tizennyolc sing volt, és egy rézgömb volt rajta […] a gömbön köröskörül hálózat és gránátalmák mind ércből.”
(Kir. II.25,17.)
A gránátalma (Punica granatum) általánosan elterjedt termékenységszimbólum, mint a sokmagvú (a gránátalma esetében 4-800 mag gyümölcsönként) gyümölcsök általában.27 A zsidóknál különös tiszteletnek örvendett, melynek oka a hagyomány szerint a tisztasága volt. Kemény burkolata a legtöbb kórokozó elől megvédte a termés belsejét, amelyben rengeteg, vércsepp alakú, húsos mag volt. Később ezen adottságai miatt a szeplőtelen fogantatás jelképévé vált.
Fontos növény a szőlő is, mely szintén az élet, a termékenység és agazdagság jelképe volt, s mint ilyen, életfa-funkciót is betölthetett.A Kánaánt felderítők egy hatalmas szőlőfürttel, gránátalmával és fügével tértek vissza, ezekkel a termésekkel -és jelképekkel- igazolva az Ígéret földjének gazdagaságát.
Újszövetség:
Az Újszövetség szintén gazdag a növényi jelképekben, melyek a keresztény mitológiában betöltött szerepükkel és részben átformált jelentésükkel összegzik mindazt, amit eddig a növényekről elmondtunk.
Kezdjük mindjárt a kerttel. A kert -legyen az bármilyen- legelőször is az ember által birtokbavett természet jelképe. Korábban a növények léte teljes egészében a természettől, pontosabban a Teremtőtől függött. Az ő helyébe lépőnek képzelte magát az ember azáltal, hogy saját maga ültette, gondozta a környezetében lévő fákat, virágokat, mintha az őt körülvevő világot maga termtette volna. Ennek a folyamatnak későbbi állomásaként a telepített berkeket, ligeteket kertek váltják fel, többnyire szabályos, leginkább négyzet alaprajzzal. Ez a forma egyértelműen a mennybéli tökéletes világ földi megfelelője, ezáltal a kert a paradicsom földi mása lett. Ezt talán legszebben Lippai János fogalmazta meg:
“Az emberi ítéletnek megfeddő sorsát elkerüli az, aki az egeket mennyei kerteknek; és a kerteket földi egeknek nevezi. Mivel amennyire az alacsony föld a magas éggel föltehet: és földi szépségét az égi ékességgel egybevetheti: amint az Egek mennyei Paradicsomnak irigység nélkül neveztetnek, úgy kevélység nélkül a kertek földi egeknek. […] Ami a mennyekben az egek alkotása, az a földön a kertek pántálása.”
(Lippai János: Posoni kert)28
Ebben az értelemben jelennek meg szabályos alaprajzú kertek egyiptomi falképeken, királyi paloták tervein, de a keresztény kultúrát is megérintik, s kézzelfogható másolatokként minden kolostor udvarában megépülnek. A magyar nyelv az égi és a földi paradicsomi kertek közti szoros kapcsolatot pontosan jelzi a kolostorudvart körülvevő folyosó nevével. Azt ugyanis annak ellenére, hogy négyzetes teret vesz körül, kerengőnek mondja, kifejezve a mennybéli tökéletes és örökkévaló kör alak földi, négyzetben való tökéletlen megformálását.
A világot jelképező kertek eképpen négyszög alaprajzúak, szimmetrikus elrendezésűek, közepükön az életfa áll -általában egy örökzöld növény, a Sankt Gallen-i ideálterven például savina, azaz nehézszagú boróka29- a tövéből pedig a négy égtájat jelképező négy út vagy patak ered. Ezek a kertek legtöbbször magas fallal vannak körülvéve, védelmezve a belsőt a külvilágtól eszmeileg és gyakorlati szempontból egyaránt. Maga az óperzsa eredetű Paradicsom szó is körülkerített földet jelent. Az illetéktelen behatolók ellen védett mennyei kert további szimbólikus jelentéssel gazdagítja a keresztény mitológiát, ugyanis -hasonlóan a csonthéjas gyümölcsökhöz- egyértelműen utal a szeplőtelen fogantatásra, s ezáltal Szűz Máriára.
A paradicsomi kertben -részben megváltoztatva a korábbi hagyományt, mely szerint a Földközi tenger vidékén az élet jegfontosabb jelképe a datolyapálma- az életfa fügefa formáját mutatja, míg a tiltott tudás fájának szerepét évszázadokig tartó folyamat során fokozatosan az almafa veszi át. Mindkét eset némi magyarázatra szorul.
A fügefa (Ficus carica) bizonyíthatóan a vizsgált terület legrégebbi kultúrnövénye, termesztésének hétezer éves nyomai is ismertek,30 így a termesztett növények közül mítikus beágyazottsága is a legmélyebb lehetett. Az alma és a tiltott tudás közötti kapcsolat ennél kissé összetettebb. Ha az alma termését keresztben kettévágjuk, láthatjuk, hogy magjai mindíg ötszög formában, ötágú csillagként helyezkednek el. Az ötszög mind a kabbalisztikus zsidó, mind a keresztény okkult tudományban a beavatottság jelképe. Egyszerűen azért, mert ez a legegyszerűbb olyan síkidom, amelynek pontos szerkesztéséhez külön ismeretre volt szükség, a köré írható körből csak bonyolult módon lehetett származtatni. Erre azonban csak a beavatottak voltak képesek, akik a tudással rendelkeztek. Egyébként a reneszánsz idejéből ismertek olyan ábrázolások, melyek a széttárt karokkal és lábakkal álló embert is ötszögbe szerkesztették, finoman összekapcsolva a bűnbeesést és a tudást annak végtermékével, a tudatára ébredő emberrel.
A tudás fája pálmafaként
(Fontana 1993. 103.o.)
A tudás fája fügefaként
(Siebert 1986. 102.o.)
Jézus életét is számtalan növény, fa kiséri végig. A datolyapálma, bár a keresztény mitológia életfából a vértanúk jelképévé fokozza le, több esetben is megjelenik Jézus életében. Az Egyiptomba menekülő szent családot egy datolyapálma táplálja, s Virágvasárnapon, más néven Pálmák napján pálmaágakat terítenek a szamárháton Jeruzsálembe bevonuló Megváltó lábai elé. Ez a két eset a pálmafát egyértelműen életfa “szerepben” mutatja be, s több korai ábrázolás szerint az ókeresztény ikonográfia még ekként is értelmezte. Később, a vértanúság “intézményének” megjelenésével, s a Jézussal szorosabban összefonódó növényi jelképek térhódításával szurul háttérbe és válik a világi hatalom előtt fejet nem hajtó mártírok attributumává.
Létezik két növény, mely nemcsak szerepel Jézus életének eseményeiben, hanem át is lényegül belé, illetve inkább a teremtő oldódik fel a növények által szimbolizált jelentésükben. Ez a két növény a szőlő és a gabona –búza vagy rozs. Mindkettő ősi, szinte minden kultúrkörben ismert élet és termékenység jelkép.
Mindkét növény pusztulása árán teremt új életet. Az elvetett gabonaszem a földbe hullva elpusztul, hogy új, megsokszorozódott élet szülessen belőle, a szőlő pedig a présben hal meg, hogy halála árán új élet, bor -mely egyben a testnedvek, a vér jelképe- keletkezzék. Ezek a növények ezért olyan mitológiai hősökhöz kapcsolódnak, akik haláluk árán mentik meg a földi világot. Ilyen Ozírisz, akinek a gabona a jelképe, s Jézus, aki kimondottan mindkettővel azonosítja önmagát.
“Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én atyám az igazi szőlőműves.”
(János 15,1.)
“És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé, és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Hasonlóképpen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti éretteetek kiontatik.”
(Lukács 22,19-20.)
Kereszt szőlőtővel és kalásszal
(Siebert 1986 296.o.)
Örmény kereszt szőlővel és kalásszal
(Oates 1965. 63.o.)
Ezzekkel a motívumokkal tovább gazdagodik a keresztény mitológia jelkép-rendszere.
Az egyik ábrázoláson Krisztus keresztfája köré szőlőindák tekerednek, előtte két ember pedig hatalmas szőlőfürtöt cipel. Ez a kép egyértelmű kapcsolatot ábrázol a kánaáni szőlőfürt és Krisztus kereszthalála között, vagyis: Krisztus kereszthalála tette lehetővé a földi paradicsom megtalálását. Ez a jelenet egyben azt is bemutatja, hogy miképpen alakul át a keresztfa durva és szégyenteljes kivégzőeszközből életfává, hiszen itt már a Kánaán közepén álló hatalmas szőlőtőkeként látjuk.
Krisztus keresztfája mint a kánaáni szőlőtő
(Jankovics 1991. 138.o. 70. kép)
Heinrich Seuse látomása
(Siebert 1986. 296.o.)
A legfontosabb fa azonban Krisztus keresztfája, amely megtöri a tiltott tudás fájának bűnös hatását.Kísérletet is tettek a keresztfa feltalálása után (320. Szeptember 14.) a legendát tovább terebélyesíteni azzal, hogy a keresztfa három, háromszögbe ültetett magból (pálma, cédrus és ciprus) eredt, amit Ábrahám utasítására Lót az Édenkertből hozott. Ezek egyesültek, a világfák világfáját alkotva, s ebből lett a keresztfa.
A keresztfa rendeltetésének szakralizálása több szempontból is értékelhető. Egyrész teljességgel érthető a szándék, mely más elemek hangsúlyozásával igyekszik a keresztfa szégyenteljes eredeti rendeltetését háttérbe szorítani. Az első századokban nem is alkalmazzák jelképként, mint azt Guzsik Tamás egy tanulmányában hangsúlyozza.31 A IV. század közepétől azonban megjelennek a kereszt kultuszának első hangsúlyos jelei, minden bizonnyal a föntiekben már érintett rendeltetés-váltás következtében. Ennek a folyamatnak vezérgondolata volt a keresztfa életfává történő átlényegülése, amely a későbbiekben számos csodálatos képzőművészeti alkotás alapeszméjévé vált.
Ecclesia a kizöldült keresztfával
Siebert 1986 92.o.
Taddeo Gaddi: A keresztfa mint családfa
Ezzel rövid utazásunk véget ért. Nem jártuk be a teljes utat, nem érintettünk minden állomást –kihagytuk többek között a Jessze fájával kapcsolatos terjedelmes problémakört, de talán érzékelhette a kedves olvasó, hogy a mitologikus ábrázolások -legyenek azok mítoszok vagy képzőművészeti alkotások- hány és hány jelentésrétegen átvergődve értelmezhetők igazán.
Rabb Péter
Jegyzetek:
1. Dolgozatom a Dr.Vámossy Ferenc hetvenedik születésnapát köszöntő konferencián elhangzott előadás írásba foglalt és átdolgozott változata. Az ott elhangzott és itt olvasható tanulmány nem tartozik a szorosan vett kutatómunkámhoz, ellenkezőleg: kifejezetten arra törekedtem, hogy attól független témát válasszak, ezzel is tisztelegve kedves tanárom előtt. Talán e mentegetőző sorok megmagyarázzák az érdeklődő olvasónak munkám tudományos és formai hiányosságait
2. A zsegrai képek tudományos feldolgozását Radocsay Dénes végezte el, munkájának eredményét –gazdag forrásjegyzékkel kiegészítve- két könyvében is közzétette. Radocsay 1954. 240-242.o. XXXVI-XXXVII.tábla, Radocsay 1977. 174-177.o. 88-90. kép
3. Siebert 1986. 172.o.
4. Jankovics 1991. 139.o.
5. Guzsik 2000.
6. A növényi szimbolikával több kutató is foglalkozik, közülük elsősorban Hoppál Mihály és Jankovics Marcell neve méltó az említésre, de érinti a témát több más szerző is. Fontana 1995., Hoppál-Jankovics 1990., Jankovics 1988., 1991., Siebert 1986., Tokarev 1988.
Plato 400BC ‘Orphic way of Life’ reincarnation cycle of incarnation C. Scott Littleton, Gods, goddesses, and mythology, Volume 5, 1062 Jan Bremmer, in The Rise and Fall of the Afterlife fifth century, then, in Orphic-Pythagorean milieus “psyche” Bremme monotheistic Guthrie Eurydice Matthew 14:8 6:25 t John the Baptist Good Shepherd Orphic bukoloi David magical musician Christan iconography. catacombs of Jerusalem C. Scott Littleton, Gods, goddesses, and mythology, Volume 5, 1058 Justin (Apo.1;54 – Dionysus and Jesus Cyril Orpheus son of Oiagros Eve Adam Eurydice
''Plato mentions traveling priests, from 400BC or earlier, selling spells and initiation rites into the ‘Orphic way of Life’. Initiates were taught to control their passions, have respect for all life and refrain from eating meat (because of their believe in reincarnation), in an attempt to free their souls from the cycle of incarnation – once freed they could ascend up to “ultimate bliss on the Isles of the Blessed or in the realm of the starry ether.”“(C. Scott Littleton, Gods, goddesses, and mythology, Volume 5, 1062). Jan Bremmer, in The Rise and Fall of the Afterlife, argues that Christian ideas concerning the afterlife stem from this Orphic conception:
“It is in the fifth century, then, in Orphic-Pythagorean milieus that the contours of the later Christian distinction between heaven and hell first become visible” bremmer 5
Likewise, the term Orphics used to refer to the soul of the dead, “psyche”, was taken over by Jews and Christians. Revelations 20.4 authors sees the psychai of those beheaded in heaven. (Bremmer, 4).
Further, in Orphic teachings, “man is suddenly promoted to the climax of creation. Moreover, we can observe that the diversity of the Greek pantheon has been reduced to a virtually monotheistic rule by Zeus, although Dionysus, whose position in the normative Greek pantheon was more ‘eccentric’, is also indispensable” (Bremmer, 22).
Orphics dressed in white to demonstrate their aspirations to purity, and followed strict rules of propriety. Free will and personal responsibility were also essential and important parts of the Orphic code. (Guthrie, 183)
Similarities to Jesus
What distinguishes Orpheus from other pagan heroes is his meekness and humility:
The influence of Orpheus was always on the side of civilization and the arts of peace. In personal character he is never a hero in the modern sense. His outstanding quality is gentleness amounting at times to softness. (Guthrie, 40) (like Jesus)
Although Orpheus cannot be said to have resurrected or come back from the dead (at least not since the first time he did it, when rescuing Eurydice), we do of course have the curious prophecies of his disembodied talking head, which gave the bulk of his teachings after he’d been violently murdered.
Strikingly, Christianity has its own version of a miraculous talking head:
Herod’s stepdaughter, to whom the name Salome was later attributed, is said in Matthew 14:8 and Mark 6:25 to have asked him for John the Baptist’s head on a platter, and the presentation of his severed head often appears in art.
In medieval times it was rumored that The Knights Templar had possession of the talking head of St. John, and multiple records from their Inquisition in the early 1300s make reference to some form of head being worshiped by the Knights.
Most telling, of course, is the adoption of Orpheus by the Christians, which was only a continuation of a previous adoption by Jews.
It was easy to see in the characteristic picture of Orpheus not only a symbol of the Good Shepherd of the Christians (and we remember the Orphic bukoloi), but also parallels to the lore of the Old Testament. It too had, in the person of David, its magical musician playing among sheep and the wild beasts of the wilderness, and the resemblance did not pass unnoticed. (Guthrie, 264)
“As an allegory, the pagan story even found its way into early Christan iconography. In the catacombs of Jerusalem, for example, Jesus was depicted in the guise of Orpheus with the lyre. In some later Christian tombs, Orpheus is shown delivering the Sermon on the Mount or acting as “the Good Shepherd” (C. Scott Littleton, Gods, goddesses, and mythology, Volume 5, 1058)
The Christian apologists on the whole regard Orpheus with anger and contempt, as an imposter. They were certainly not willing pupils. He appears mostly as the champion of polytheism and superstition. Yet the passage of Justin, of which a part was quoted in the previous passage, shows that the similarity was noticed in his time between the myth of Dionysus and the story of the Christ sufficiently close to constitute a danger and necessitate a warnings against confusion between these two representations of a suffering son of God. (Apo.1;54 – Dionysus and Jesus) Guthrie266
Cyril against Julian “Of Orpheus son of Oiagros they say that he was the most superstitious of men, and that he anticipated the poetry of Homer, that is to say that he was older than him in time, and that he made up songs and hymns to the false gods and obtained no mean glory thereby; that then he condemned his own teaching, realizing that he had wellnigh left the highway and wandered from the true road, and turned to better things and chose truth instead of falsehood and spoke thus about God… (Shows what a serious threat Orpheus was…and how powerful to make him an ally)Guthrie 256
A final bit of interesting trivia is Orpheus’ personal antagonism towards women, and their resentment of it leading to his violent death, which was used to justify sexist cultural practices. Women were banned from Orphic mysteries (although apparently not from the rites of Dionysus…)
Similarly the practice of tattooing among Thracian women was said to be the punishment inflicted on them by their husbands for the murder of Orpheus. To Plutarch indeed it does occur to protract the punishment thus far shows a certain lack of proportion: ‘we can find no praise for the Thracians, that they brand their wives to this day to avenge Orpheus’. (Guthrie, 50)
Thus, we have women being blamed and punished for a mythological event; not unlike Christianity’s subordination of women – ‘the weaker sex’ – for Eve’s fall and the temptation of Adam. (To carry the theme further, we can argue a mythical parallel between Eve, falling into sin and Adam following after her – into Sin and Death – with Orpheus pursuit of Eurydice into the Underworld.''
''A görög ευχαριστία szó eredetileg hálaadást jelent. A jelentésfejlődés útja elég jól rekonstruálható az Újszövetségből: általános „hálaadás”, „szóbeli köszönetmondás” jelentéséből kiindulva (Ef 5,4; Fil 4,6) előbb a hálaima, többek között a zsidó vallásban szokásos étkezés előtti hálaadó imádság (áldás) terminusa lett (1Kor 14,16; Jel 7,12), majd az úrvacsorai kehely és a kenyér megáldásakor mondott hálaadó imát (ποτήριον της ευχαριστία ς, szó szerint: „a hálaadás pohara/kelyhe”) jelölő szókapcsolatból jelentéstapadással nyerte végső „úrvacsora” jelentését immáron az egész aktus terminusaként.''
''A tudósok széles körben vitatkoznak a kükeon jelentőségén. Néhányan amellett foglaltak állást, hogy szentségi jellege volt, mely magába foglalta a közösséget az istenség szellemével, vagy annak asszimilálását (Loisy 69; Jevons 365kk.). Mylonas másfelől kétli, hogy bármi hasonló „misztikus” jelentősége lett volna, bár elismeri, hogy a kükeon fogyasztása „vallásos emlékezés cselekedete” volt, mely „az Istennő cselekedetének hódolatát” foglalta magába (259kk.). Még e tompított értelmezésben is meghökkentő a hasonlóság a keresztény eukarisztiával. Ami az ital összetételét illeti, általában megegyeznek abban, hogy nem lehetett benne alkohol, mivel a Himnusz kifejezetten leszögezi, hogy Démétér nem fogyasztott bort. Ennek ellenére felvetették, hogy néhány más mámorító összetevő keveréke lehetett. Joseph Campbell például azt feltételezte, hogy a búzaszemek tartalmazhatták az anyarozs, egy természetes hallucinogén kis mennyiségét, mely gyakran fordul elő gabonatermékekben. E hipotézist azonban valószínűtlenné teszi az anyarozs-fertőzések rendkívül illékony jellege (mint Szent Antal tüzében), melyeket nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lett volna biztonságosan kontrollálni.''
''Ahogy terjedni kezdett a kereszténység, a korai egyházatyák elítélték a misztériumokat; a rítusok ennek ellenére több száz éven át fennmaradtak, és figyelemreméltó befolyást gyakoroltak a kora keresztény tanítások és gyakorlatok kialakulására.''
''...a dromena szent tánc lehetett, s talán a bonyolult kötéltáncokra hasonlított, melyeket Délosz szigetén adtak elő. Stilizált gesztusok és rituális mozdulatok révén, melyekben maguk a beavatottak is részt vettek, kiválthatták az istenivel való egység mély, akár transszerű érzését is.
''Egy újabb vita azt a kérdést érinti, hogy a hierosz gamosz avagy a Szent Házasság is jellemezte-e ezeket a rítusokat. Három-négy járulékos bizonyíték áll fenn (többségük a korai keresztény atyák kijelentéseiből származik), melyeket a hierosz gamosz létezésének kikövetkeztetésére használtak: (1) Alexandriai Kelemen szerint Démétérre néha mint "Bimo"-ra (a Hatalmas, a Dühöngő) utaltak Zeusz felé irányuló haragjának nyomán (Protreptikosz II, 14; Loeb 35). (2) Római Hippolitosz (harmadik század) arról számol be, hogy „Eleusziszban éjjel [a Hieropháns] sok tűz közepette jelenik meg, s kinyilatkoztatja a nagyszerű és titkos misztériumot, mondván: 'A Szent Brimo szent gyermeket, Brimoszt szült', azaz, a hatalmas (f) [megszülte] a hatalmast (m)” (Philosophoumena V, 38–41; Migne 3150). (3) Amaszeiai Aszteriosz (negyedik század) a pogányok barbár és obszcén rituáléi ellen intézett támadó írásában a következő retorikai kérdéseket tette fel: „Nem csúcspontját és betetőzését képezik-e vajon vallásotoknak az eleusziszi misztériumok, melyek haszontalanságainak megünneplésére Attika népe, sőt, egész Hellász összegyűlik? Nincs-é vajon azon a helyen sötét, föld alatti helyiség [katabaszion], ahol a Hieropháns egyedül találkozik a főpapnővel? Nem oltják-e el akkor a fáklyákat, s nem hiszik-e hatalmas tömegek, hogy a saját megváltásukért zajlik ez – mit tesznek azok ketten a sötétben?” (Aszteriosz, in Migne 324). (4) Platón Timaioszához írt kommentárjában Proklosz Diadokhosz (ötödik század) a következőket beszéli el: „Eleuszisz ceremóniáiban ezt kiáltozták, a mennyekre emelve tekintetüket: 'esőt' [hye], majd, a földre tekintve: 'légy termékeny' [kye]” (Timaiosz 293C; Festugiére 34).''
''Eltűnődhetünk azonban azon, hogy vajon nem járultak-e hozzá az eleusziszi misztériumok ezoterikus tanításai ahhoz, hogy előkészítsék a talajt a keresztény kor hajnalához.''
First (I have sung) the vast necessity of ancient Chaos, And Cronus, who in the boundless tracts brought forth The Ether, and the splendid and glorious Eros of a two-fold nature, The illustrious father of night, existing from eternity. Whom men call Phanes, for he first appeared. I have sung the birth of powerful Brimo (Hecate), and the unhallowed deeds Of the earth-born (giants), who showered down from heaven Their blood, the lamentable seed of generation, from whene sprung The race of mortals, who inhabit the boundless earth for ever.
''Η Βριμώ ήταν δευτερεύουσα θεότητα στην Ελληνική Μυθολογία και τιμόταν ιδιαίτερα στη πόλη των Φερών της Θεσσαλίας, εξ ου και επονομαζόταν Φεραία, η οποία και παριστανόταν στα νομίσματα της πόλης ως "δαδοφόρος έφιππος".
Επειδή το όνομά της σήμαινε την "φρυάτουσα" ή "λυσσώσα" εικάζεται ότι επρόκειτο για θεότητα του κάτω κόσμου, του Άδη. Έτσι συχνά παρατηρείται το όνομα Βριμώ ν΄ αποτελεί σ΄ άλλους τόπους προσωνύμιο που έφεραν μεγάλες θεοτήτες όπως η Περσεφόνη, η Δήμητρα, η Εκάτη αλλά και η Κυβέλη.''
''Brimo és Brimos neveinek puszta említése félelmet ébresztett a misztákban, mivel egy orphikus forrásból keletkezett keresztény dicshimnusz szerint Brimosnak két arca és négy szeme volt, ezért Tetrakorénak (Négyszemûnek) is nevezték.''
''A keresztény szimbolikában Orfeusz a Megváltó előképe, s a Jó pásztor is egyes helyeken Orfeuszként van ábrázolva4, hiszen Krisztus története számos hasonlóságot mutat a mitológiai hősével: Jézus is leszállt a földre, amely az emberek mérhetetlen bűnei miatt szinte már a pokolhoz hasonlatos, s innen kell visszavezetni az eltévedt lelkeket az örök boldogság birodalmába. Így az orphikus kozmogónia egyisten hite a kereszténység egyik gyökerének is tekinthető.''
''Aposztolosz Pierrisz szerint az úgynevezett orphizmus bizonyos értelemben a kereszténység el?futára, mivel az orphizmus azt tarja, hogy az ember üdvözülése az igazról alkotott saját meggy?z?désén alapul. A szöveg segítségével mélyebben érthetjük meg, miként hatott az orphizmus a monoteista vallásokra.''
