''...eszünkbe jut a Démétér-legenda talányos Baubója, akinek titkát tán épp a Babba-kultusz oldhatja meg. És persze Babbát pedig Baubó érteti meg. Baubó neve ugyanis hasat jelent. Ez persze önmagában nem volna elegendõ összevetési pont, ám meglátják, ez a Baubó, vagyis a Has, az egész alvilágot, egyszersmind a kozmosz méhét is birtokolja.
Az alvilágba hullt Korét sírva keresõ Démétér - neve szerint az istenek anyja - vándorlásai végén eljut Baubóhoz, aki zavarba ejtõ látványban részesíti. Az orphikus nyomot követõ Kerényi mindezt a következõképpen meséli:
„(Baubó) szétterpesztett lábakkal ült le a gyászoló Démétérrel szembe, ahogy kápolnáiban a szobrain is látni, s még ruháját is magasba emelve megmutatta elformátlanodott altestét; s íme, a gyermek Iakkhos nevetett ki Baubó méhébõl(...) Nem is lenne könnyû pontosabban leírni, mit látott Démétér Baubó meztelen ölében. Ez már a misztériumok Kimondhatatlanját súrolja. Meglehet, ezt a történetet valaha úgy értették, hogy Déméter Baubónál (...) voltaképpen az Alvilágban volt. Az orphikusok elbeszélése szerint leszállt az Alvilágba, alighanem ugyanazon a tátongó szakadékon át, mely Persephonét a disznókkal együtt (...) elnyelte.”238
Baubó mintha maga a Pocakhegy volna, amennyiben az Alvilág szakadéka az õ öle. Az Alvilág viszont egyszersmind újjászületési központ, és sok régi nép látta hegynek, így Sumer és Egyiptom is. Az elõbbiek szerint az alvilág, vagyis a Pocakhegy belseje Baubó méhe, kinek funkciója a bábaság. Vagyis Baubó lényegében Babba.''
«Άνδρες ανάξιους του ονόματος του άνδρα, απατηλούς, που με της μουσικής το πρόσχημα διέφθειραν τη ζωή» (3,1). [Αναφέρεται στον Ορφέα, τον Πίνδαρο και τον Αρίωνα.]
''Ferfiak, a ferfi nevre meltatlanok, csalok, akik a a zenet hasznalva megrontjak az eletet.'' (3,1). [Orpheuszra utal, Pindaroszra es Arionra.]
Koszonjuk Evanak es konyvtaros baratnojenek, hogy segitsegunkre voltak. Keresunkre nyomban elkuldtek nekunk a forditast, hogy Kelemen hol es mikent emliti Orpheuszt.
''Küldöm a válaszlevél részletét...
"...ez a 3, 1 nem tudom mit takarhat, de a kötetben két helyütt láttam felbukkanni Orpheusz nevét. Idézem a két részt, remélem ezek lesznek azok, amiket keresned szükséges."
____________________________
(Alexandriai Kelemen: Protreptikosz. Buzdítás a görögökhöz Ókeresztény írók tára, 10. Jel Kiadó, 2006.)
73-74. oldal:
" 17. Ha akarod, sorra veszem neked a Pherephattéval kapcsolatos költeménykoszorúkat, a kosarat, Hádész általi elrablását, a föld száját, Eubuleusz disznait, akiket az istenségekkel együtt nyelt el a föld - s ez okból az áldozók malacokat dobnak be a gödörbe a Theszmophoria ünnepén. Az aszonyok sokféleképp ünneplik ezt a történetet szerte a városban. A Theszmophoria, a Szkirophoria, az Arrhétophoria ünnepei sokféleképp adják elő Pherephatté elrablását. Dionüszosz misztériumai ugyanis teljesen embertelenek. Őt még, mint gyermeket - bár fegyveres mozdulatokkal - körbe táncolják a kúrészek, ám a titánok csellel behatolnak, becsapják gyermeki játékszerekkel, és darabokra tépik - miként Orpheusz, a misztérium thrák költője mondja:
'Van rombusz, van kúp, s baba is van, játszani, formás, és arany almák még, szép hangú heszperiszektől.'"
76-77. oldal:
" 21. Hát ezek az athéniek titkos misztériumai. Ezekről ír Orpheusz is. Közlöm veled Orpheusz szavait, hogy az arcátlanság tanúja legyen számodra a misztériumba beavató pap:
'Így szólván köpenyét tárt, s hol tiltja az illem, mindent megmutatott; aztán jött gyermek lakhosz, s azt Baubónak combjai közt paskolta nevetve. Hogy meglátta az istennő, szíve-lelke mosolygott, és átvette a tarka edényt, amiben kükoón volt.'
Az eleusziszi misztériumoknak van egyezményes szimbóluma is: "böjtöltem, kükeónt ittam, kivettem a kosárból, elvégezvén eltettem a kosárba és a kosárból egy másik kosárba." Éppenséggel szép látványosság, sőt istennőhöz illő! "
Professors Athanassiadi and Frede bring to light the importance of paganmonotheism in late Greek antiquity
BY MARK DRAGOUMIS
AROUND Christmas time, Christians tend sometimes to re-examine their faith. Some aspects, however, are rarely questioned. One thing that has always seemed beyond reasonable doubt is the presumed abyss separating those believing in one God - Judaism, Christianity, Islam (in that chronological order) - and those believing in many. A book boldly entitled Pagan Monotheism in Late Antiquity (Oxford: Clarendon Press) edited by Polymnia Athanassiadi, professor of Late Antique History at Athens University and Michael Frede, professor of History of Philosophy at Oxford University, provides evidence that blurs this distinction.
The papers in this collection, one by each of the two editors, and the others by ML West (senior research fellow at All Souls College, Oxford), professor John Dillon (regius professor of Greek at Trinity College Dublin), professor Wolf Liebeschutz (professor emeritus at Nottingham University) and professor Stephen Mitchell (professor in the Department of Classics and Ancient History at the University of Wales), show that belief in various forms of monotheism was the norm rather that the exception amongst the educated elites in Hellenistic times.
In fact, Christianity, the editors state in their 'Introduction', did not convince because it was monotheistic; but rather in order to convince it had to be monotheistic, in a society which was fast moving in that direction.
This is strong stuff delivered in a relaxed, jargon-free tone, making the reader feel a participant to a thought- provoking seminar. The authors show how polytheism had always presented problems to questioning Greeks. Homer illustrates how conflict resolution among gods was achieved in the divine assemblies at Olympus under the direction of Zeus, not just a convenor and chairman but also a taker or ratifier of essential decisions - a mirror of the earthly king in council.
The emergence of Greek philosophy deeply affected the Greek gods. The Pre-Socratics started by depersonalising them. These immortal beings with humanoid passions made little sense to their inquisitive mind. Pondering on the causes of things, they opted for one cause instead of many and thus formed the abstract concept of 'the divine' (to theion). Anaximander (619-540 BC) came close to identifying 'the divine' with 'the infinite' although he never endowed this concept with consciousness, intelligence and other attributes of personhood. Xenophanes (probably 520-457) developed the concept of 'One God' even though his line reads in full 'One god, the greatest among gods and men'. This 'One God' is a mighty mind controlling matter clearly a precursor of Aristotle's 'Prime Mover'.
Intriguingly, in the Old Testament - source of every traditional monotheistic religion ever after - Yahweh introduces himself to Moses as 'the god of your fathers, the god of Abraham, Isaac, Jacob' and tells him 'you shall have no other gods but me'. He does not say 'there are no other gods but me'. Unlike the sometimes unruly Olympian assembly, however, Yahweh brooked no opposition. As ML West puts it 'the later myth of the Fallen Angels formalises the elimination from the world of all those divinities who persisted in showing independent spirit: only lackeys are left'.
Professor John Dillon distinguishes the 'hard monotheism' exemplified by the Jewish and the Islamic tradition where 'nothing more formidable than an angel is allowed to compete with the supreme and only God' from 'soft monotheism... exemplified by the intellectualised version of traditional Greek religion'. He places Christianity somewhere between the two as it inherits the jealous absolutist god of Judaism but is also, influenced by neo-Platonicism.
In fact, Jesus of Nazareth came to save the world at a time when the universality of Judaism's monotheism, clashed more and more with its restrictive concept of the Jews as 'the chosen people'. While Jews were living in tightly knit communities in the Middle East this did not matter too much. Things began to change with the dispersion of the Jews throughout the Roman Empire, at a time when most educated men derived their metaphysi cs from Plato, their ethics from the Stoics and their logic from Aristotle. This interaction provided a fertile ground for the Christian message to take root.
Plato (429-347BC) postulates in Timaeus a Demiurge (creator) who endows the world with intelligible order by applying the objectively, independently existing, 'Forms' to an equally pre-existing inert matter. Plato's disciple Plotinus (205-269 AD) advocated an inward turn for the Self that would allow supreme unity with a single immaterial and impersonal force which he identified with the 'One' (of the 6th century BC Greek philosopher Parmenidis) and the 'Good' in Plato's Republic. Christian thinkers influenced by Plotinus claimed that this notion of the 'One', referred to by the masculine pronoun, was a natural development of the Platonic 'Demiurge' that turned him into a personal God with infinite creative goodness. Interestingly, Plotinus further distinguished, between God (the first principle) and a two-part divine intellect (generator of 'Forms') of which one part is purely contemplative and another is demiurgic (creative). Neo-Platonists coming after him, named these three different divine agencies 'hypostases of the One God'. This is a close precursor of the Christian Holy Trinity composed of three uncreated persons (the Father, the Son and the Holy Spirit) who can each be called God and love one another since and for all eternity.
Aristotle, on the other hand, rejected the objective reality of Plato's 'Forms' but accepted that these participated (were immanent) in the things of this world. He reaches his own concept of 'the God' (o Theos in the singular) in a more roundabout way than Plato. He argues in his Metaphysics that since time does not have a beginning or an end, it must be moving in a circle. This never ending motion, however, can only be logically explained by postulating a cause for it that must perforce not be subject to it. This 'Prime Mover', however, turns out to be at first glance more of a principle than a person. Nonetheless when Aristotle compares his God to a general commanding his army he seems to endow him with some kind of individuality.
Man can acquire knowledge of the 'divine', Aristotle concluded, by a process of abstracting the 'universals' from sensible things, ie by deducing them from the sense-data through the application of a reasoning process. In this way Aristotle opened the way for the study of nature and its laws. He further concluded that man, 'a political animal', could achieve this intellectual project only within a rational man-made society whose institutions would embody, so to speak, the 'universal' laws of the cosmic order. The prevailing political doctrine in the years of Christ was that where Greece had failed with its minuscule city-states, Rome was to succeed in extending the rational order over the whole imperial world. This was accepted by the Christians.
According to Cicero, who identified freedom as the submission to natural (ie 'divine') justice, the gods as such were superfluous and therefore all cults could be allowed as innocent pastimes as long as they did not interfere with the administration of justice. Thus Alexander Severus, Roman Emperor from 222-235 AD felt, for instance, no incongruity in including Christ among the many other gods he worshipped in his private chapel.
The Roman world was thus ready, or at least not a priori averse, to welcome a monotheistic creed strong on human solidarity and promising salvation to everyone irrespective of race, origin, sex or class. The fact that Jesus relinquished Jewish exclusiveness for the sake of spreading his message world-wide explains both Christianity's universal appeal across all boundaries and its failure to make any significant inroads amongst the Jews themselves, proud of the privileged status conferred to them by Moses. There was also considerable freedom of expression under the Romans that created a common intellectual background throughout the Empire. A book written in Greek - by then the lingua franca of all educated people - such as the New Testament could be understood by most educated people in the Mediterranean area. Christianity used Greek to spread the good word (evangelion or gospel).
The letters of St Paul (written in 49 or 50 AD), the Gospels (of which the latest was John's, written between 90 and 100 AD) as well as the whole New Testament (including the 'Acts of the Apostles' and the 'Book of Revelations') were written in Greek. Matthew, a Jew named Levy before his conversion, wrote, according to Origen, the first Gospel around 40 AD in Aramaic - a western branch of the Semitic group of languages. This Gospel is said to have been translated later into Greek by none other than James, brother of Jesus. As for Christ who started life as a humble carpenter, he never wrote a word himself. He addressed the crowds only in Aramaic from which his message was afterwards translated into Greek. Christ's message was thus expressed in a language whose basic concepts and theories were familiar to the intellectuals of the oikoumene or orbis terrarum that formed the Greco-Roman world. Stoicism was important in this respect.
Stoic ethics aiming at achieving 'apatheia', ie lack of passions such as fear, greed, grief and joy that disturb the soul proved of great use to the Christians. Zeno who created the Stoic school in Athens in the 4th century BC after the death of Aristotle had taught his students to keep the body's cravings in check so that the mind could be free to contemplate higher realities. The Stoics held that even slaves could be happy if by ensuring complete self-mastery of mind over body they lived 'in accordance with nature'. The Christians had only to change this last sentence into 'in accordance with the will of God' to find a ready audience conditioned by Stoic doctrines. St Paul, well versed in Greek thought and fluent speaker of the language, used Stoic notions such as asceticism, humility, harmony and the brotherhood of man in addressing the Athenians. In a nutshell, the Christians felt that the cult of reason they had inherited from the Greeks could be identified with God.
The Prologue of the Gospel according to John presents Jesus as 'Logos' - a term meaning in Greek both reason and discourse that was translated into English as 'the Word' in the famous phrase 'In the beginning was the Word'. This was a brilliant move because its appeal was immediate and widespread. The Platonists found it easy to conceive of a 'Logos' as the principle mediating between a transcendent God and his created order. Christian thinkers wishing to consolidate continuity with the Greek philosophical tradition asserted that 'Logos' had been present in all religions and philosophies as 'seminal Logos' ('Logos spermatikos'), which only achieved its full form in Christ. In ancient icons Socrates and Plato are depicted amongst the redeemed whom Christ leads forth from the underworld upon his storming of Hades.
The man who popularised 'Logos' within the Jewish monotheistic context was a contemporary of Jesus Christ named Philo of Alexandria (30 BC - 50 AD) who belonged to the large colony of Hellenised, exclusively Greek speaking Jews, who had even their own sacred book translated into Greek (the Septuagint) to keep contact with their religion. Philo, a scholar who tried to synthesise Judaism with Plato and Stoicism insisted that Plato's ideal world of 'forms' was a reflection of the mind of God. He even applied the Stoic concept of 'Logos', to any of several mediators between God and man such as angels, Moses, Abraham and even the Jewish high priest. John's identification of 'Logos' with Jesus was much in this tradition but Philo would never have countenanced the Incarnation. Also Philo, deeply influenced by the Stoics' disparagement of the emotions, would never have accepted an all too human Jesus displaying the full gamut of human frailties.
Some of the earliest leaders of the Christian movement (which became a church only after the second century)) advised the followers of Jesus to shun pagan books lest they became influenced by them. Clement of Alexandria - born in Athens in 150 AD of pagan parents and a scholar of Greek philosophy when he was converted - thought that this was a deeply flawed attitude. For Clement, Jesus of Nazareth was certainly the incarnation of the eternal 'Logos', a divine principle active in human history since its very beginning and capable of inspiring Gentiles and Jews alike to heed the teachings of the Gospels. In effect, he explained, it was through the use of this complex, opaque and sometimes confusing, all-embracing concept of 'Logos' - as used by pre-Christian thinkers - and its subsequent transmutation into the active revelatory principle of a personal God existing even before the creation of the world, that Jesus was 'Hellenised'. It was the use of 'Logos' that allowed the Christians to link their 'true religion' with the various forms of 'natural religion' propagated by doctrines outside Christianity. It was only his close association with Origen that barred his way to sainthood. Origen (184 - 254 AD) born in Alexandria of Christian parents was one of the teachers at Clement's 'Catechetical School of Alexandria' and succeeded him as head of the 'School' in AD 203. In his lifetime, Origen was recognised as an outstanding Christian scholar but he was also attacked by some Christians who accused him of diluting the Gospels with too much pagan philosophy. He claimed that with the tools of reason as perfected by the Greek philosophers, one could arrive at the truth found in scripture. He also claimed that God had put obstacles in the way of knowledge on purpose to make humans use their minds to attain the Gospel truth. His writings, of which only a fraction survives, filled around six thousand rolls which kept busy a staff of seven slave secretaries, provided to him by a wealthy Christian named Ambrose. His denial of carnal resurrection led to his posthumous condemnation in 553 AD by the Council of Constantinople.
Not everybody, however, was a Helleniser amongst the early Christians. Tertullian (160-240 AD) for instance, son of a Roman centurion born in Carthage and the first Christian to write in Latin, came to see Greece as the enemy of religion. 'What does Athens have to do with Jerusalem, the Academy with the Church?' he asked.
Greek influence on budding Christianity was pervasive not only on dogma and ethics but also on liturgy (borrowing from Hellenistic mystery religions), customs (carnivals before the beginning of the Lenten season), architecture, ecclesiastical art, symbolism and even iconography. All this, however, did not cut much ice with the rank and file of the early Christians, increasingly persecuted by the Roman state because they refused to accept the divinity of the Emperor and to perform the sacrifices imposed on everybody by law. They went to their martyrdom strong in their simple faith and in high spirits expecting to reap the rewards in the afterlife promised to them by their priests.
Believing firmly that the coming of the Kingdom of God was imminent, an early Christian would shun meat ('food offered to idols'), the theatre ('mostly pagan mythology'), pagan art and literature, military service (containing regulations clearly connected with the Emperor cult), sporting events (taking place in a pagan cultic milieu), the sex culture of the pagan world (such as the sexual exploitation of female slaves in Roman households), the circus with its pornographic shows, gladiatorial fights, lascivious dances, the use of narcotics, polygamy, divorce, gluttony, intemperance, luxury in clothing and excesses of all kinds that were part of the Roman way of life. The persecuted Christians found a myriad of ways to keep pure of the sinful 'seculus' (the things of the century) and close to what they saw as Christianity's eternal truths. When the persecutions ended with the edict of Milan in 313 AD by the joint Emperors Licinius and Constantine the Great, the triumphant Church forged a new, more relaxed relationship with philosophy and became vulnerable to heresy and splits. This, however, is another story to quote Rudyard Kipling...
Πολλές φορές γύρω στα Χριστούγεννα οι χριστιανοί έχουν την τάση να επαναπροσεγγίζουν τις αρχές της θρησκείας τους. Ένα – ευαίσθητο – θέμα που δεν αγγίζεται είναι αυτό της σχέσης του Χριστιανισμού με τις λεγόμενες πολυθεϊστικές θρησκείες, ζήτημα που ούτε οι άλλες μονοθεϊστικές θρησκείες (Ιουδαϊσμός, Μωαμεθανισμός) προσεγγίζουν συχνά. Με τη σχέση αυτή ασχολείται όμως ένα βιβλίο των εκδόσεων "Clarendon Press” με συγγραφείς την καθηγήτρια Αρχαίας Ελληνικής Ιστορίας του Πανεπιστημίου Αθηνών Πολυμνία Αθανασιάδη και τον καθηγητή Ιστορίας και Φιλοσοφίας του Πανεπιστημίου της Οξφόρδης Michael Frede. Στο έργο συμμετέχουν με γραπτά τους και άλλοι πανεπιστημιακοί. Το βιβλίο έχει τίτλο “Pagan Monotheism in Late Antiquity” («Ο παγανιστικός μονοθεϊσμός στην όψιμη αρχαιότητα») και τείνει να αμβλύνει την φαινομενικά μεγάλη διαφορά μεταξύ μονοθεϊσμού και πολυθεϊσμού.
Ήδη απ’ την εισαγωγή του έργου, διατυπώνεται η άποψη ότι, ο Χριστιανισμός δεν επικράτησε επειδή ήταν μια μονοθεϊστική θρησκεία, αλλά διαμορφώθηκε ως τέτοια για να συμπορευτεί με το ρεύμα της ελληνιστικής εποχής, κατά την οποία υπήρχε ήδη η τάση για την ανάπτυξη του μονοθεϊσμού, από τους φιλοσόφους και διανοούμενους της εποχής.
Ο Κλήμης ο Αλεξανδρεύς στο έργο του «Προτρεπτικός προς Έλληνας» έγραφε: • «Άνδρες ανάξιους του ονόματος του άνδρα, απατηλούς, που με της μουσικής το πρόσχημα διέφθειραν τη ζωή» (3,1). [Αναφέρεται στον Ορφέα, τον Πίνδαρο και τον Αρίωνα.] • «Ας εγκαταλείψουν τον Ελικώνα και τον Κιθαιρώνα, κι ας κατοικήσουν τη Σιών» (2,4). • «Ας περιοδεύσουμε τώρα σύντομα και ας καταλύσουμε τους αγώνες κι αυτά τα επιτάφια πανηγύρια, τα Ίσθμια και τα Νέμεα και τα Πύθια κι επάνω απ’ όλα τα Ολύμπια» (34,1). • «Από που, ω Πλάτων, υπαινίσσεσαι την αλήθεια; Από που η άφθονη χορηγία των λόγων μαντεύει την θεοσέβεια; Σοφώτερα, λέγει, είναι από αυτούς τα γένη των βαρβάρων. Γνωρίζω τους διδασκάλους σου, έστω κι αν θέλης να τους κρύψης· έμαθες την γεωμετρία απ’ τους Αιγυπτίους, την αστρονομία απ’ τους Βαβυλώνιους, έλαβες τις σπουδαίες επωδές απ’ τους Θράκες, πολλά σε δίδαξαν οι Ασσύριοι, ενώ τους αληθινούς νόμους και την δοξασία περί του Θεού τα χρωστάς στους Εβραίους» (70,1).
Alexandriai Kelemen Protreptikosz-Buzdítás a görögökhöz
Alexandriai Kelemen főként a teológia, de az ókortudomány területén is azok közé a szerzők közé tartozik, akiknek műveire mint első számú forrásra szoktak hivatkozni. Amellett, hogy kiválóan ismerte a Szentírást, műveiben a klasszikus irodalom átfogó ismeretéről is tanúbizonyságot tesz. Ezt alátámasztja az a tény, hogy fennmaradt munkáiban a keresztény írókon és az apokrifeken túl 360 nem keresztény szerzőt idéz. Ebben a művében, egy antik szónoki műfaj, a logosz protreptikosz formáját felhasználva kísérli meg az Alexandriában élő korabeli pogány görög értelmiség számára egyrészt kimutatni a bálványimádás és a különféle misztériumvallások gyakorlatának tarthatatlanságát, másrészt a valóságosan létező Istenbe vetett hit felé fordítani a figyelmet.
Nem alexandriai származású, csak ott telepedett le, s került kapcsolatban Pantainoszszal. Sokat utazott Itáliába, Görögországba, Szicíliába, Szíriába és Palesztínába. Célja az volt, hogy legyőzze a csiszolt nyelvű gnoszticizmust. Jól ismerte a Sztírást, a keresztény írókat és a pogány irodalmat.
Három nagyobb műve:
1. Protreptikosz (Intelem a görögökhöz) – a bálványimádás értelmetlenségét bizonyítja a zsidó és a keresztény apologéták alapján. A filozófiai isteneszme a gyakorlati kultuszokkal összeegyeztethetetlen. Az ember vallási és filozófiai igényeit egyedül a Khrisztosz-Logosz elégítheti ki. Polemizál a babona, bálványimádás ellen. Krisztus és Orfeusz párhuzama. [...]
tipológia: az →előképek (típus) és beteljesedésük (antitípus) tudatos ábrázolása és ennek tudománya. - A ~ nyomai a ker. műv-ben kezdettől fogva megtalálhatók. Az antitípus ábrázolása gyakran elmarad. Pl. Izsák föláldozását Krisztus keresztrefeszítésének, Jónás tört-ét Krisztus halálának és föltámadásának előképeként ábrázolták az antitípus (keresztrefeszítés, föltámadás) nélkül. Lit. térben Ábel, Ábrahám és Melkizedek áldozata Krisztus áldozatának és a sztmisének előképei, s az euch. áldozatra utalnak (Ravenna, S. Vitale). - A típusok és antitípusok (esetleg ciklikus) szembeállítása a 12. sz: jelent meg először. Elméleti kidolgozása vsz. Párizsban az egyházatyák egzegézisének fölfedezésével és továbbfejlesztésével született meg. A monumentális műv-ben a ~ csúcspontját az 1140 k. épített, de ma csak írásos forrásokból ismert St. Denis apátsági tp. jelentette, ennek hatása alatt készült az első ránk maradt ~i mű, a →Verduni-oltár (Klosterneuburg, 1187). Elsőként ui. N. Verduni alkalmazta az előkép-beteljesedés-előkép szerkezetet: középen ábrázolja az úsz-i témát, a beteljesedést, mely kegyelmi valóság (sub gratia); mellette egyik oldalon a mózesi törv. előtti (ante legem), másikon a mózesi törv. alatti (sub lege) előképet. Ez az elrendezés a későbbi ~i képeskv-ek és a belőlük táplálkozó monumentális műalkotások mintája lett. Pl. 1220-30: a chartres-i D-i kereszthajó ablaksora, ahol ósz-i próf-k vállukon evangélistákat hordoznak. - A ciszt-ek különösen is ápolták a ~ tud-át. Nekik köszönhető a →Concordantia caritatis és az ún. Pictor in carmine, az 1200 k. Angliában írt mű, mely a ~i képprogramok vezérkv-e. A képnélküli szöveg 138 antitípust 508 ósz-i, legendás, kultikus és term. típussal kapcsol össze, szerkesztése azonban változatos, mert egy antitípushoz 2-21 típust kapcsol. A szerző célja az, hogy a tp-okban az értelmetlen műalkotások helyére értelmesen olvasható jelrendszer kerüljön. Ez határozza meg a →Biblia pauperum egyes jeleneteit is. Különösen kifejlődött a ciszt-eknél a Bold. Szűz Mária ~ja. - A II. Vat. Zsin. okmányai komoly ~i ismereteket tételeznek föl. **
''Típustan; a típusok csoportosításával, összehasonlításávaf és rendszerezésével foglalkozó segédtudomány. Mind a természet-, mind a társadalomtudományoknak vannak tipológiáik, s az utóbbiak közt természetesen a művészettudományoknak is (pl. művésztipológia, befogadástrpológia, műfajelmélet). Magának a lényegtípusokat létrehozó művészetnek viszont tipológiája nem lehetséges, mert minden egyes művészi típus önálló világ. A szellemtörténet a történelem valóságos szerkezetét szerette volna leírni szellemi típusaiban, s az ezeket vizsgáló sajátos tipológiájában, ez a törekvése azonban idealista konstrukciókba fulladt.''
A Biblia tipológiai/figurális1 értelmezése - Tipológia és posztmodern KEREKES ERZSÉBET
''Auerbach szerint a figurális értelmezés két olyan esemény vagy személy között hoz létre összefüggést, amelyek közül az egyik nemcsak önmagát, hanem a másikat is jelenti, a másik pedig az egyiket magában foglalja vagy beteljesíti. A figura két pólusa időben elválik egymástól, de mint valódi történés vagy személy mind a kettő az idődimenzión belül van; mind a kettő benne foglaltatik az élő történelem hömpölygő áradatában. Auerbach szóhasználata szerint a tipológia „figurális realizmus”
''Orpheusz is megszegi az alvilágban a fordulási tilalmat, s rögvest felvillan egy sziklává válás, az Ovidius-féle variánsban, jóllehet csupán egy analógia erejéig, de mégis ott van. Mert Ovidius tudja, hogy ott a helye. A szövegkomponensek eltérő retorika esetén is önmagukért beszélnek:
„Nem másként döbbent meg Orpheus meg a hitvese kettős elmúltán, mint az, ki az eb hármas nyaka láttán (legközépen a lánccal), megijedt, s nem múlt el a félsze, csak miután sziklává vált, s vele élte is elszállt.”87
Aki Orpheusz-Eurydice legendáját összevethetetlennek vélné a bibliai struktúrákkal, emlékezzen, hogy Évának kígyó harapdálja a bokáját a Kiűzetést követően, s Eurydice bokája ugyancsak „kígyófogakat fogadott be”, az ő „kiűzetésekor”, az Alvilágba. A lényeg, hogy Lótné sziklává válásával lényegében már be is bizonyítottuk, amit kellett, vagyis, hogy a Biblia ismeri és elismeri a sziklává válás fizikáját, ámde ha már itt járunk, megmutatjuk, hogy egyéb helyekről is visszaköszön ez a Bibliába is mélyen beivódott jelenség.''
''6 Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. 7Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. 8A csecsemő nyugodtan játszhadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek. 9Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.''
''Az ókori képzőművészeti ábrázolások többnyire az alvilágba való leszállást és Eurüdiké ismételt elveszítésének pillanatát, valamint a magányos hős énekét hallgató állatokat jelenítik meg (Orpheusz-padlómozaik, Palermo, Museo Nazionale). • A kereszténységben Krisztus-előképként értelmezték az állatokat muzsikájával elbűvölő énekes alakját, összefüggésbe hozva a Iz 11,6-tal, amely a szelíd és a ragadozó állatok békés együttélését írja le a Messiás országának jellemzőjeként. Az ókeresztény katakombafestészetben és -domborműveken az isteni harmóniát jelképezi (Róma, Domitilla-katakomba). Ugyanakkor az önmegtartóztatásra képtelen lélek, a testi vágyakozás típusa.''
''A pokoljárás, ill. az alászállás az alvilágba (descensio) az ideiglenes halál, a feljövetel pedig az újjászületés szimbóluma. Krisztus sírba tétele és feltámadása között a Pokol tornácán tartózkodik, s diadalt arat a halál felett (Mt 12,40). A tipológiai szimbolizmus értelmezésében ennek az alászállásnak számos előképe van az Ószövetségben: pl. Dániel az oroszlán barlangjában, a három ifjú az égő kemencében. A klosterneuburgi oltár a sírbatételt a következő ótestamentumi jelenetek ábrázolásaival felelteti meg: József a kútban (Ter 37,24), Jónást bekapja a hal (Jón 2,1; vö. Mt 12,40) (1181, Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma).''
''• A kereszténységben a Pokol, a →Purgatórium és a →Paradicsom hármas hierarchiája határozza meg a túlvilági létet. Az alvilág a →Sátán/Lucifer birodalma, ahol az elkárhozottak testét az örök →tűz lángjai kínozzák. A Pokol kénköves tüzére a Biblia is utal: „A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek” (Jel 2l, 8). Ez a büntetés és bűnhődés színhelye, a fénytől, azaz Istentől való megfosztottság állapota, az emberi létezés végső, helyrehozhatatlan bukása.''
Apszis: az ókori római építészetben a templomok, fürdők, bazilikák félkör alaprajzú térbővítménye. A keresztény templomban a hajó lezárása, a szentély, ahol az oltár található.
apszis (gör. 'hajlat'): többnyire félkör alaprajzú tér, melyet nyitott ívvel csatlakoztatnak a →bazilika fő teréhez. - Félkupolával fedik. Ritkán előfordul a négyszöges, trapézos v. sokszögű; Palesztinából ered a lóhere alaprajzú ~. A ker. baz. lényeges eleme. Ha egy korábbi pogány baz-t átvettek, először ~t építettek hozzá. Ahol az épület tengelye metszette az ~t, ott állították fel a ppi széket, s köréje a papok ülőhelyeit; előttük középre állították az oltárt. **
A kerek, 8 centiméter átmérőjű, áttört bronzöntvény vázát Krisztus nevének görög kezdőbetűi, az X és a P - a H és az R latin megfelelői - alkotják. A betűszárak által hat részre tagolt kör cikkelyei közül kettőben az alfa és az ómega - a görög ábécé első és utolsó betűi -, a kezdet és a vég Jézus által önmagára is vonatkoztatott ("Én vagyok az Alfa és az Ómega") jelképei olvashatók.
