Egy érdekes lelet kedvenc sapkafüggőnk alakítójáról (kiemelések tőlem!):
Beszélgetés Köves Ernő ny. színművésszel Krémer Ferencről, az igazgatóról és az emberről
Amikor felkértem Köves Ernő nyugdíjas színművészt, az Ódry Színészotthon lakóját, hogy néhány ecsetvonással járuljon hozzá a Krémer Ferencről készülő arckép megfestéséhez, örömmel vállalta a beszélgetést. Arra a kérésemre, hogy beszéljünk külön az emberről és külön a színigazgató-rendező Krémer Ferencről, azt válaszolta: nem lehet, mert a Feri esetében ezek elválaszthatatlanok egymástól.
"Szívesen beszélek és szívesen emlékezem Krémer Ferencre. Mint kezdő fiatal színész kerültem hozzá 1947-ben. Két évig dolgoztunk együtt, én csak arról a két évről szólhatok hitelesen.
Pesten a Kisszínpadon játszottam rövid ideig. Havas Pista színészbarátom javasolta, hogy menjek ki vidékre, ott formálódik igazán ki a színész egyénisége és alapozódik meg művészi eszköztára. Hajlottam a baráti tanácsra és megbeszéltük, hogy az Emkében találkozunk, és ő bemutat egy komoly igazgatónak. Ekkor ismerkedtem meg Krémer Ferenccel. Tíz perc alatt egyeztünk meg és búcsúztunk egymástól azzal, hogy Monoron találkozunk. Így kerültem a Krémer Ferenc igazgatta Észak-Pest megyei Kamaraszínházhoz.
Az első pillanattól baráti, sőt merem mondani, testvéri kapcsolat alakult ki közöttünk. Igen, nem csak igazgatóm, nem csak kollegám volt, szinte apa-fiúi viszonyban voltunk egymással.
Nekem szerencsém volt a Ferivel, mert ő értette a színházat, ránevelt a színházra, igényes, nagyon igényes igazgató és művész volt. Megtanított a színházi pontosságra, nem engedett lazaságot. Parancsszavak nélkül tanított meg a színészi kötelességtudásra, színészi magatartásra, és a színház iránti
alázatra.
Rövid idő alatt abban a kitüntetésben részesültem én mint kezdő színész, hogy kikérte a véleményemet is. Megbeszéltük a szakmai és emberi dolgainkat. Mindenkinek jó volt a közérzete, jó volt a munkahangulata.
Krémer Feri vezetői és emberi nagyságát jól illusztrálja az én egyik esetem. Saját hibámból hiányoztam az egyik főpróbáról, és este
életemben először és utoljára ittasan mentem be a színházba.
Az utolsó Verebély lányban játszottam egy jelentős szerepemet. Az öltözőben az előadás alatt oktatgattam az igazgatómat, hogy ilyen darabokat tart műsoron, igazi művészi értékek helyett stb. Krémer csillapított, de egy rossz szót sem szólt. Másnap jön az ügyelő, hogy rendkívüli törvényszéket tartanak a tegnapi esetem kapcsán. Fel voltam készülve mindenre, akkor sem lepődtem volna meg, ha kirúgnak. Nem ez történt. Egy havi gázsim bánta a főpróbáról való elmaradást, az ittasan való szereplést és az előadás zavarását. Krémer Ferenc hazafelé menet az utcán átölelte a vállamat és azt mondta: tudja, hogy elengedhetném a maga büntetését? De én magát szeretem, ezért nem engedem el. Ezt jegyezze meg. Megjegyeztem!
Ez volt Krémer Ferenc igazsága, és én egy életre szóló tanulsággal úsztam meg a kihágást.
1949-ben elváltak az útjaink. Ez abból a történelmi kényszerből fakadt, hogy államosították a színházát, amint az összes magánszínházakat. Azután egy alkalommal találkoztunk, amikor fölkerestem Cházár András utcai lakásán, hogy egy színdarabot kérjek tőle. Gazdag könyvtára volt. Nem szereztem tudomást arról sem, amikor meghalt. Én akkor a József Attila Színházban játszottam, és nagyon sokat. Olyan természetű ember vagyok, aki nem szereti magát másokra erőltetni. Feri is elfoglalt volt, másrészt barátságos, de távolságtartó ember."
Köves Ernő nyugdíjas színművész a színészotthon kapujáig kísért ki. Egy órával előbb a bemutatkozásunk alkalmával némi bizalmatlanságot éreztem a kézfogásában, és a szemében furcsa fényt. Magamban még azzal is meggyanúsítom, hogy nem igazán boldog ember. Talán nyugdíjasként a színház hiánya teszi.
A kiemelt mozzanatok megcsillantak Ernő bácsi karakterében is... (Taxis hiénaként azonban nem volt igazán alázatos.)
