"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Hajdan a tudósok mélyen hittek benne, - s nem hiszem, hogy ma is megcáfolva lenne, hogy írva az égen, ami bajt vagy jót hoz, s minden lélek kötve van a csillagokhoz.
/Az éj csodájának e magyarázatát Sokan kinevették, nem is gondolva át, hogy kacajuk milyen nevetséges, fáradt./
Nos, kik a szellemek sápadt csillagának, a Szaturnusznak a jegyében születtek, azok, megírva áll, oroszlánrészt vettek mindenből ami fáj, mindenből ami baj.
Képzeletük, amely törékeny és szilaj, nem törődik azzal, hogy mit akar az Ész. Ereikben a vér mindent áttörni kész, lángol, zuhog, ömlik, miként a lávaár Szikrákká hull benne a fájó ideál.
Így kell kínlódniuk, s meghalni is talán, - - ha ugyan halandók vagyunk egyáltalán - életük térképét vonásról-vonásra egy átkos Befolyás logikája ássa.
Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze; Az örömnek levegőjét Megtisztítja bánat, A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad.
Tegnap a remény is eltört, Az utolsó árboc, Csupán a kétség kötött egy Gyarló deszka-szálhoz: Ma fölöttem és alattam Ég és tenger síma; Zöld ligetnek lombja bókol Felém, mintegy híva. -
Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá, Csak ellágyul, s az örömre Lesz fogékonyabbá; Mint egy lankadt földmüvesnek Pihenő tanyája: Kész boldogság lesz neki a Szenvedés hiánya.
Nincsen olyan puszta inség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne; És ha ezt a szél behordta Sivatag fövénnyel: Megsiratja... de tovább megy Örökös reménnyel. -
Sivatagja életemnek! Van pihenő rajtad; Vészes hullám! szív-hajómat Nem szünetlen hajtod; Ha nehéz bú és nehéz gond Rossz napokat szerze: Kárpótolja a nyugalom Enyhületes perce.
Nagyon köszönöm, az volt! :-) Szép hetet Neked, és minden betérőnek! :-) Egyik kedvenc versemet hoztam, szomorú.. és talán az emberi lélek természetéről és kertészkedéséről szól.. nagyon szeretem.
************
Arany János
KERTBEN
Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban - S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s amellett idegen. Rokonait, ha van rokonja, Elnyelte széles e világ; Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Legföljebb... a kiváncsiság.
Műhely körűl a bánatos férj Sohajtva jár, nyög nagyokat; Ide fehérlenek deszkái, Épen azok közt válogat. Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva, Amott sir öntudatlanul; Ha nő szegény, az életkönyvből Nehéz első betűt tanul! Ölében rázza egy cselédlyány, Duzzogva fel s alá megyen: "Sirj no, igazán sírj!" kiált rá, S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit kötözöm; Halotti ének csap fülembe... Eh, nékem ahhoz mi közöm! Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég; csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet Egy összezsúfolt táncterem, Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szűnes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál.
Hazája álom és titok, szem-nem-legelte pázsitok. Egyszer csak itt van s mint kis ér, csilingel és kísér, kísér. S fürtös csengő lesz: hangpatak, amelybe új csengés szakad. Mentát locsol, szirmot sodor és illatos lesz, mint a bor. És mámoros lesz, partot ont, kurjongató, vidám bolond. A mély felé örvénnyel ás, hogy belenézni: kábulás. A fényen tündökölve fut és fényes tündérvölgybe jut. S tó lesz, virágot úsztató, habnyugtató és tiszta tó. Nem ás, nem ont és nem kering --
Próbálgatom, tanulgatom, hogy ne szeresselek nagyon. Félelmesek a viharok, s én romló törzsű fa vagyok. S minden nagy érzés új gyökér, mely földbe köt, ha mélyet ér. Magam hullásra készítem, gyökereimet gyengítem: Ha a viharban dőlni kell,
Femisnek ezt a versét nem ismertem, köszönöm, hogy elhoztad.
****************
Fuchs Éva Titok
Álmodtam magamnak egy kertet, ahol mindenkit szeretet vezérel nincs ott viszály, téboly, elkerüli gyűlölet, terror - mosoly az arcokon öröm az ajkakon.
Különös, kifinomult álmomban keskeny virág-szőnyegen térdelnek a lelkek, ott a kertben, békére leltek! Érvekből kifogytam: odajárok éjjelente titokban.
Gesztenye gurul, mint a nevetés: puttó-hasát csiklandozza a fény. Levelek cseppje sárgáll, mint a méz. Darazsak dongnak rakott venyigén.
Szüreti idő, késő-indián-nyár. Ha ki most nem szed, bort másnál iszik. Méz hulló cseppje – akáclevél sárgáll. Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig!
Tengerek hava szakad ránk nemsokára, jég-fog őröl majd, zabál a fehér. De most még késő-indián-nyár van. Darazsak dongnak rakott venyigén.
Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére - szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messzeszállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha...
Midõn valamely hajnalon a katáng égi kékje elõdbe lejt a harmatos mezõben, s megindul kifelé a nyár zsigereidbõl, s indulsz magad is Somvirág felé, jövendõ márciusba: de szép az! (A katángot így õrizd: õ is ember; lényegi kékje kihuny, ha bántod.)
Hogy mért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Űzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.
Hogyha lennék fűzfa lombja, fűzfakarom elringatna, és ha lennék kis madárka, minden dalom hozzád szállna. És ha lennék búvó patak, eloltanám a szomjadat. Vagy, ha kósza szellő lennék, arcod körül lengedeznék. Lennék lábnyom, út porában, csillagfény az éjszakában, rosszkedvednek múló perce, napsugár, mely melengetne, lennék kéz, mely megkeresne, téged hozzám, elvezetne. Hogyha lennék....de nem lehet, ember vagyok, aki szeret. Talán bűnös, talán igaz, csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.
Vizek, vizek: zengjétek szörnyű bánatom, vigyétek a gyászhírt tovább csak, a mormoló nagy óceánnak, hogy éget a könny, fájdalom... vizek, örök vizek!
Hegyek, hegyek: ti büszke sziklapaloták, kecsegjen az erdőtök orma nagy búm alatt, szörnyen csikorgva, míg sorvadok magam tovább... Hegyek, örök hegyek!
Tüzek, tüzek: kerengő gömbök, lángfolyók, szikrázzatok, s a kormos űrbe írjátok a búmat letűnve, mert eltűnök, mint a homok... Tüzek, örök tüzek!
Szergej Jeszenyin
Babits Mihály
Székely Magda
Juhász Magda
Rónay György 
Laczkó Géza