Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Ma, a szekrények rendezgetése közben találtam egy régesrégi fényképet. Elmerengtem, ahogy nézegettem: rajta egy pici lány, 3 évesen én magam és a nagyapám.
engem itt ez a jól berendezett dús és arányos óra érdekelt az amikor az este obligát kellékeiből szépen összeállt: előbb szűnik az ember csapta nesz aztán a madárhang is ritka lesz s míg az ég benne megnézi magát a víz felszíne kék üvegre vált elsimul rajta mint a könnyű lakk felhőkről visszahullt nyugati nap fátyol bodor füst - ami szerte volt a szél mindent egy helyre összehord s mikor e kelme összes rétegét egymásra hajtja: megjön a sötét és föltámadnak más újabb zajok lármáznak harsány éji állatok a híg sötétben szellő szöszmötöl párás légáram simogat: gyötör a szabadság nedves üde szaga lehetne ez utolsó éjszaka kiült a vízre táncos lámpasor mint csillagképek a felhők alól s a főműsor mint egy hónapja volt a nagy vajákos jön a telihold ma még teljében: fénye szétszalad a kerti fűben nyír és nyár alatt ma még teljében holnap fogyni kezd én meg pakolni kezdek így megy ez újabb halál egy újabb kezdetig nyír és nyár állnak lombjuk rezgetik
Rád gondolok!
Rád gondolok! - Úgy indázlak közül gondolattal, mint vadszőlő a fát: nagy levelek, s a szem semmit se lát a zöldön túl, amely a törzsre ül. De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül gondolatért - a szebb valót magát kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát hozzám, de tüstént?! Mezítelenül álljon derekad, s minden ágadat zúgasd, erős fa, s lombos köteled szaggasd el s dobd a földre, mert e vad örömben: - látlak, hallak s új leget kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! - nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
Kardos László fordítása
nem félnék többé ha partot érve elébem löttyen sötét tereknek sarkán a fogadók tócsafénye míg majd a kikötőn átverekszek s némaságomért mintegy cserébe ott mint új tenger zúgása lep meg az ismeretlen zajok zenéje: az már a város s te benne herceg egyik késről a másikra lépve tanulnék járni nagyon szeretlek
Ki hitte volna, hogy visszatérhet ugyanabba az időbe? hogy nem mozdulnak el az utcák, míg hazug évszakokban járkál másokkal, ide nem jön a tavasz? Álmodik? Lehúnyta szemét valóban, de eső permetez, valaki átmegy a kagylófényű hídon. Végigtörli arcát, hangosan fölnevet, hiszen ő az. Szerelmesével ő megy a Ponte Sistón a januári, könnyű esőben. A templomokból kivillog a jászol, ajtók nyílnak és csukódnak, pillantásuk selymében forog a világ. A megnőtt fűben hideg szél szalad. Micsoda keserűség mondatta vele, hogy múlik az idő! Fölnéz a mellette haladóra. Ujjong.
Az esti kertben
Ideje lenne most a magánynak,
a tücsökzenés esti kertben a
rácsodálkozásnak, az árnyak közt
némán suhanó macskák
neszeit figyelve valami régi-régi,
elfeledett titokra rálelni.
2002.
NEMES NAGY ÁGNES (1922 - 1991) (Ne csukd be még vagy csukd be már…)
Ne csukd be még vagy csukd be már a hűs zsalut az ablakon, úgyis befolyt a délután, befolyt a nap, s az alkalom. Befolyt a perc, befolyt a rét, befolytak mind a jegenyék, a távolból utak, terek, ázott foltokban emberek, nyugágyak, pondrók, méhek és napfénybe fúló zümmögés, a táj, mi forr, az ősz, mi jön, múlt heverés meleg kövön, s mint vízbe tinta, zöldbe kék: befolyt a tó, befolyt az ég.
Szeretlek. Csak így, ilyen köznapian ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel, és ez nem súlyosabb, mint a kérdés: mi újság, hogy vagy és effélék. Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel, mennyi közöny, rosszallás, idegenség, gyanakvás, harag, meg nem értés, mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz kis és nagy közösségünk zárt rendszerében. Milyen kevesen figyelnek szavainkra, ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom, egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk, miközben szavaink tartalma rég kihullott, és ezt nem kéri tőlünk senki számon, hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok, és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük, nem több közhely szavaink egyikénél, ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll. De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán, őrzöm hangod emlékezetem kazettájában, és őrzi a testem kezed simítását, őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa a visszapergetett filmszalagon az egyszerit, a megismételhetetlent, az egymásra talált test ünnepét, az egymást dajkáló lélek hétköznapjait. Szeretlek, és folytathatnám: szeretlek, mint... és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat, jól hangzó, kevéssé kopott, de így mondom pőrén, dísztelen, vedd vallomásnak vagy tényközlésnek, akár messze vagy akár a szomszéd szobában, akármi volt, van vagy lesz velünk, igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom: Szeretlek.
Szélbeverte ablak mögött a hó pilléi, pihéi, kavicsok kavarognak, a padlón nő a hó, mint papírok foszlányai gyűlnek elolvasatlan.
Pedig csak egy foszló szál, a tekintet szakadt vége sodródik a szobában. De ez teremtett formát, alakot, olvasható anyagot a világból.
Porból lettünk, és majd hóvá leszünk. Beszivárgunk, honnét jöttünk, a földbe, mint víz, mint csillogó, kékes elem. Bennünk fordul az anyag más anyaggá.
Nem szeretni jöttünk, nem tudni jöttünk, hanem hogy bennünk lássa a világ ahogyan a megolvadt hó sarában eltűnik az anyag és az anyagtalanság.
*
A múlt fáj-e vagy hiánya? Ahogy kékes lánggal a kettő összeolvad. A jóvátehetetlen múlt s a semmivé porló visszateremtő látomás? A képlékenyen ránk fagyott idő.
A létező nem mindig létezik. Néha csak láng, tűz és korom határán. Néha csak füstfelhő a levegőben. Néha két besüppedt szempár között nem múlt és nem jelen. Elmúlhatatlan. Majd eljön az idő, amikor nem hiányzik sem a lét, sem a nemlét, sem a múlt. Elpárolog az emlék és az élet. A nemlét szétfoszlik kezünk között.
Ez az évszak már a levéltelen puszta fáké. Versek nélküli évszak. A szavak alján hazugság zörög. A nyitott szem előtt köddé foszlik a látvány.
*
Az elgurult toll nyomán a vonal lecsúszik a papírról. A tű hegye le-letörik az öltésben. Szétfoszlik a selyem a kanapén. Molyfelhők zsonganak.
Már széttörték a cserepet, amelynek darabjait illesztik majd szememre. De még látom őket s a rajtuk át derengő sós, esős alkonyatot.
És őket, akik a nemlétezés túlsó partjain porladnak. Már nincsenek. Miénk a köztük járó álmodás rejtélye: kín és öröm keveréke.
Ott, ahol már halványul a határ létünk völgye s nemlétünk bérce közt, hol közel és távol összemosódik, alszik a test, lassanként testtelen.
*
Levelemnek olvasója a sírban. Könyörgésem nem hallja senki már. Az írás így lesz tiszta szó, a szó hangvilla rezgése. Így fordul át az ősz a télbe. Hófedte jelenbe.
*
Ha a lét misztikus váza beomlik s egyetlen porszemmé zsugorodik, mint mi sivatagi homokszemekké – a léttelen eksztázis hol lebeg?
S az ég lebeg-e majd, kéken, fehéren, nagy szürke hófelhőktől terhesen, ha csak a szél hajtja, mert a napisten részegen ide-oda csúszkál kocsijában?
Látják-e majd a tulipánt helyettem? Milyen a szerelem, hogyha a lelkem sár, por, talajvíz lesz csak, és a test tőlem függetlenül olvad át a tavaszba?
És addig így, lassan porladni el pisla szemekkel látva kihunyását a pisla szellemnek: a vonalak össze- és szétcsúszását. Még előttem.
Az ismeretlen költőnő, biztosíthatlak róla, több kötettel rendelkezik, a mosolyjellel ellátott küldeményem, úgy tünik, olyan közegbe hullott, ahol a humorérzék ismereretlen, bár az irodalomban előfordul ez a jelenség bármennyire is meglepő.
Hogy most írok-e nevet vagy sem, mindegy, az sem titok, hogy igen sokan írnak más néven, mint a polgári nevük. Ha valami érvényes, southwindként is érvényes. Ha nem, nem. Igaz, az irodalom önmagában is exhibicionista dolog, ám nem jó ha az ego egyszer csak nagyobb lesz, mint az ember, ezért ízléstelennek tartanám ha egymástól publikációs listákat követelnénk. Ebben a műfajban, bármennyire furcsa, csak amatőrök vannak: mert nem minden gondolatunk gyönyörű. Nincsenek profik, (nem is szeretnék önjelölt profi lenni) mert ma Magyarországon senki sem él meg a hasonlatokból és metafórákból, és hiába mondja magát profinak az, aki nem az, viszont lehet valaki amatőr, ha valakit megérint a verse, akkor annak jár a tisztelet. Ebben a szellemben volt ez a fórum a kedvencemben, ebben a szellemben nyitottam ki minden reggel, és ebben a szellemben is hagyom el, mert én nem szeretek ott, ahol nem értik a humort. További jó fórumozást.
Ha belekotyoghatok ( ez nálam szakmai ártalom, könyvtáros vagyok), ebben a topikban vannak bizonyos szabályok. Sok amatőr verstopik van az idexen, itt ált. már kötettel rendelkező szerzők művei szerepelnek. Akkor pedig az alapvető forrásadatokat illik megjelölni.
Tragikus sorsú orosz költőnő versét hoztam Neked, ha Ahmatova tetszett, remélem, Cvetajeva is tetszeni fog, Baka István fordításában. Formázni sajnos még mindig nem sikerül, de bízom benne,h. a mentés ezúttal hibátlan lesz.
Marina Cvetajeva
(1892-1941)
Tolladnak én papírlap leszek
Я – страница твоему перу
Tolladnak én papírlap leszek, Befogadód. Hófehér papírlap. Százszorosan visszafizetek mindent – hű sáfára javaidnak.
Falud leszek én, fekete föld. Te nékem a zápor s mennybolt fénye. Te az Úr s uram, aki előtt föld vagyok – papírlap hófehére.
amúgy meg egy igaz jó versnél (ez persze nem az) az is mindegy ki írja, mer a jó vers olyan, mint egy ikon, mindent megkapsz tőle, amit csak akarsz, de nem tudod, hogyan, miért és kitől.
A vers alatt dátum
ekkor és ekkor jutott eszedbe
a Fényes Gondolat
csak az ünnepi óra és
perc és másodperc hiányzik
és a pozíció, hogy
volt-e előtted lángvirág
lábadon kerti papucs
vagy csak vécén ültél
és a szavak között sóhajtoztál
de látod
csak kilett a szavakból egy vers
mert kijön a vers
ha úgy akarjuk
ha nem érnek papírszéltől
papírszélig a sorok
és ha a végük összecseng
én nem emlékszem
hogy mit gondoltam
azon a napon
sírtam-e eleget
bántottak vagy bántottam-e
befizettem-e a
villanyszámlám vagy
elhagyott a kedvesem
de biztos
ma már nevettem.
