Még csak péntek van de már négyszer futottam. Mind a négyszer munkába menet vagy jövet. Mivel futva csak 20 perccel tart tovább az út mint tömegközlekedve, a négy alkalommal csupán 80 percet vettem el a családomtól. Viszont cserébe van 57 kilométerem. Nem rossz. :-)
Sziasztok! Segítséget kérek. Nagyatádon lenne-e valaki olyan bátor, hogy segít nekem az IM alatt? Augusztus 15,szombat a napja. Természetesen a szállást, kaját állom, és az utazást is. Jogosítvány és vezetői tudás szükségeltetik hozzá. A feladat nem egyszerű, a korábbi években hisztis voltam, makacs és önfejű. Kérdezzétek Lunát, SK-t, vagy Lupus-t:-) B
A HALAL50-en mar resztvett kollegaktol kerdeznem, hogy itt hogy is van pontosan a frissito? A korpalya szelen van lehetoseg lepakolni egyeni frissitot, igy tudok frissiteni kb 6 km-enkent akar sajatbol is?
Nekem kifejezettten jól jött az eső. Felfelé biztos, hogy a hőség jobban kikészített volna. Aztán Bánkútra felérve már nyoma sem volt a rossz időnek, így lefelé jól lehetett nyomni, igaz néha meg-megcsúsztam a sárban, mert nem terepcipőben futottam. Sikerült a 42 km-t fél liter izóval lenyomni, a frissítőknél meg sem kellett állnom. Végül 3:35-el, a 9. helyen értem célba. Régen volt ilyen jóleső futásom, szinte észrevétlenül eltelt. A szervezés is príma volt, a kijelölések úgyszintén.
Gratulálok minden bükki futónak! Sajnos, idénre ez kimaradt, pedig egyik kedvenc versenyem, de nagyon nem vagyok felkészült, úgyhogy nem láttam értelmét elmenni. Szombaton, éppen Észak-Magyarországon voltam, mikor elkezdett zuhogni az eső déltájban, sokat gondoltam rátok!
Félmaratonon indultam, szervezésileg mindennel elégedett voltam, engem csak az eső tört le nagyon, de erről meg a szervezők nem tehetnek. (Ez csak az én saját problémám, de kicsit már unom, hogy 2-3 hete ez megy, hogy szinte minden edzésen megázok... az a változatosság benne, hogy csak kicsit vagy nagyon...)
A szervezők kitettek magukért: rajtcsomag, benne ebédjegy, szinte végig erdőben ment az útvonal, amit olyan jól kijelöltek, hogy még én sem tudtam eltévedni (akkor pedig tényleg jól ki volt jelölve :)) ), a szalagozás mellett az erdőben több helyen álltak rendezők, akik irányították a futókat, volt több frissítőpont - még az erdő közepén is! (víz, helyenként izoital, amit nem porból kevertek), a végén pedig gazdag befutócsomagot is kaptunk, amit még kiegészíthettem a célkapu utáni frissítőasztalról. Az eredményhírdetésen az abszolút első 6 célbaérőt díjazták (mind a 4 távon), azaz felhívták a dobogóra és korosztályonként az első 3 kapott érmet. A verseny színvonalát tovább emelte a chipes időmérés is. Ahhoz képest, hogy úgy indultak neki a szervezők, hogy idén már nem fogják tudni megszervezni...
Én is! Az eső nem hogy rontott volna, megkoronázta. Volt benne valami bensőséges. Körülvett, leszigetelt, mintha csak te lennél ott, noha látod a többieket. Vagy nem, de azért én igyekszem látni, mert különben eltévedek. Bár ezen talán még el sem tévedtem volna, olyan jó volt a nyilazás és szalagozás. Gratulálok még egyszer Wermescher Ildinek az első helyért és Roszik Adriennek a másodikért. Fantasztikus időt mentek, nem is értem, lehet, hogy repültek, vagy nekik nem csúszott a pálya?Örülök, hogy megismerhettem őket és együtt utazhattunk.
Kedves Futóbolondok, egy különleges, hangulatos futóversenyt ajánlok a hétvégére: Éjszakai TELIHOLDFUTAM Esztergomban! 2009. július 4. szombat Versenyközpont: Duna-part, Erzsébet park, Sobieski emlékmű (Mindszenty tér és Berényi Zs. utca között) Rajt: Sötétkapu (Szent István tér) 22 órakor Cél: Erzsébet park Távok: 4 és 10 km Előnevezés: PÉNTEK ESTIG: dpfp@freemail.hu vagy http://www.esztergomifutomuvek.eoldal.hu/oldal/Online (500 ill. 800 Ft) Helyszíni nevezés, rajtszám- és chipátvétel: 9:30 – 11:00 és 19:00 – 21:30 között (1000 ill. 1600 Ft) Mindenkit sok szeretettel várunk! Esztergomi Futóművek Bővebb info: http://www.esztergomifutomuvek.eoldal.hu
Köszönöm a gratulálást. Nagyon jól esik. Tényleg jó lenne beszélgetni. Nem ismerem nevek alapján az embereket, pedig biztos összefutottunk már valahol. Szerdán a sziget?
Szervusz Köszönöm az elismerést. A vége felé én is úgy gondoltam, hogy nem vagyok normális. Olyan gondolataim is voltak, hogy az életben soha többé nem futok, csak egyszer érjek célba. Gondolhatod hogy milyen hamar megváltozott ez az érzés. Jövőre ott leszek veletek.
Én is ott voltam! :) Mivel egy hete félmaratont futottam, ezért a 10 és a 40 km-es táv között választottam. Gábor azt mondta, hogy ez valamennyire tájékozódási futás, így a 10-re esett a választásom, inkább abból legyen 15, mint a 40-ből 60. ;) Danival és Gáborral futottam együtt az elején, de ők mindketten hosszabb távon indultak, így még a mi távunk leválása előtt elléptem tőlük: bár funrunt terveztem, azért mégse teljesen könnyű iramban menjek végig a pályán, ha már a rövid távon indulok. Terepen gyakorlatlan vagyok, de szerencsére elég jól futható volt a pálya, csak vigyázni kellett a csúszós talajon, és átugrálni-kikerülni a tócsákat, meg a sarat, hogy ne koszoljam össze magam (a feladatot sikerrel teljesítettem). A lejtőkön nem mertem gyorsan futni, az emelkedőkön pedig eleve lassú vagyok (főleg most, hogy 2 hónapig nem szabad erősen futnom). A lassú kezdés ellenére később is csak egyetlen egy futót sikerült megelőznöm, ez hozzájárult ahhoz, hogy meg is feledkeztem arról, hogy ez egy verseny, és felszabadtultan csak a futásra koncentráltam, élveztem, hogy ilyen szép környezetben futhatok. A célba érés után semmilyen fáradtságot nem éreztem, ami kicsit meglepett, hiszen bár tudtam, hogy a pulzusom jó alacsony lehetett végig, azért úgy gondoltam, hogy az emelkedők nyomot hagytak az izmaimban. De nem. :) Az iramról: elvileg 3'23''-as átlagot futottam (na peeeeersze!), de a távolság adatok ezen a versenyen gondolom inkább csak tájékoztató jellegűek voltak. A valódi iram 3'47'', ami első terepfutáson végülis egész jó. Tényleg volt egy hatalmas zuhé, szerencsére akkor már túl voltam a levezetésen és a nyújtáson is, így fedett helyen vészeltem át. Bár futás közben azt hiszem élveztem volna.
Amikor jelentkeztél pár napja a fórumon, fél pillanatig ellengett előttem a Lowe Alpine emléke, hogy talán újrázni kellene, de aztán esélytelen volt a családi program/logisztika.
A Vivicitta tévéreklámos felbuzdulásom kudarca után tegnap viszont nem volt kegyelem: 2:32-ben lenyomtam 21,6 km-t, ebből 16,6 km-en váltott/közös hölgytársakkal... :)
Bükki hegyi feles 2009
Tanulságos verseny volt, az bizonyos.
Tavaly nagyon tetszett a verseny, elég jól is sikerült, így idén is befért a naptárba, egy kis családi kirándulásba ágyazva.
Km-ben ugyanazt (a keveset) abszolváltam, mint tavaly, így figyelembe véve, hogy a táv most tényleg félmaraton körüli volt (a tavalyi 25-26 km helyett most 20.7 km) , akár még könnyebbnek is tűnhetett volna a feladat. Mondjuk az nekem, kocatúrafutónak gyanus volt, hogy a tavalyi főleg beton helyett inkább terep volt az útvonal, illetve valahogyan a szintvonalak is többet és meredekebben emelkedtek, főleg a táv első felében...
Aztán a verseny majdnem meghíúsult még az indulás előtt..mert akkor még csak aggódtam, mikor a bal térdem külső szalagjait kedtem fájlalni előző reggel, de mikor péntek délután Bükkszentkereszten a gyerekekkel való libikókázás közben úgy rúgtam bele jobb térddel a vas kapaszkodóba, hogy estére szinte rálépni sem tudtam a lábamra, már komolyan kétségbeestem...aztán este jól bedörzsöltem Aminoerg-gel, s bíztam az szer és az alvás csodaerejében..ez végül be is jött, így ilyen jellegű problémám nem volt másnap.
Reggel minden rendben indult, bár a gyülekező fellegek nem sok jóval bíztattak.
10.30-kor – ha jól láttam, egyedüli FB-ként - elrajtoltam. Gyorsan el is követtem az első amatőr hibát – az első 3-4 km-es egyenes-lejtős szakaszon elfutottam magam. Vitt a lendület, s a többiek, s mire észbekaptam, a hosszú emelkedő első felében már éreztem, hogy ez ma nem fog menni...Fülledt párás időben a betonos szakasz végéig még csak-csak eljutottam, de mikor a Hámori tó mellett hirtelen nekiindultunk a hegyoldalnak, hát onnantól a meredekebb szakaszokat inkább csak gyalogoltam. (hiába mondtam magamnak, hogy nincs ebben semmi rossz, a "nagyok" is sokszor ez teszik, de mikor már a tizedik ember húzott el futva mellettem, azért rosszul éreztem magam...;) )
Végre felértem az első csúcsra, ahol vagy két percig frissítettem, próbáltam erőt gyűjteni, ittam, locsoltam magam...de minek..??..mert alighogy továbbindultam, elkezdett esni az eső.
Mit esni..szakadni...mit szakadni, ömleni...én ilyen még nem éltem át, egy hegygerincen loholva olyan csurom vizes lettem pár perc alatt, hogy mikor a következő frissítőnél szegény ronggyáázott lányok vízzel kínáltak, csak nevetni tudtam...
Fél óráig szakadt teljes intenzitással, s bár mikor a gerincen 4-5 villám csapott le hatalmas dörgés kíséretében pár 100 méteres körzetünkben, és az ösvények helyenként megáradt hegyi patakokká tűntek átalakulni, akkor kicsit berezeltem, de csodák csodájára az egész vihar inkább pozitívan hatott rám. Csak arra figyeltem, hogy lejtőn el ne essek, s jó tempóban faltuk a távot. A lendület kitartott a hátralevő kisebb emelkedőkre is, tényleg csak a legdurvább szakaszokon kapcsoltam vissza a futásból egy-egy rövid időre.
A végén pedig már csak lefele kellett menni. Szándékosan nem írtam futást, mert sajnos egy hosszabb részen olyan agyagos-csúszos meredeken kellett leereszkedni, hogy faágakba kapaszkodás nélkül én még gyalogolni sem tudtam volna. Ez volt magasan a leglassabb szakaszom a táv során, de végül megúsztam esés nélkül. (jó döntés volt az új Stratus helyett a régi Asics Mojave-t vinni, egyrészt az mégiscsak stabilabb, másrészt biztosan elsírtam volna magam a célban a Stratus állapotát látva...) A befutó pedig már a szokásos jó érzés: bár nem ment könnyen, de megcsináltam. Azonban megerősítést nyert, amit eddig is tudtam: nekem a hosszabb, folyamatos emelkedők nem nagyon mennek, ahhoz sokkal többet kellene szintes terepen futnom.
Azért még egy érdekes tanulság a végére is maradt: a táv közben a vizen kívül csak egy fél pohár izoitalt ittam az egyik frissítőnél, csuromvizesen valahogy nem volt kedvem máshoz, meg úgy tudtam/éreztem, hogy félmaratonhoz nem is kell több. Nos ez lehet, hogy így van, de a célban olyan elképesztő éhséget éreztem, hogy kb 10 percig folyamatosan tömtem magamba a csokis nápolyit és a banánt (utólag is elnézést ezért a szervezőktől...)
Összességében a verseny ismét nagyon tetszett.
Kedvenc távom, nagyon jó szervezés, sok segítő, minden lehetséges eltévedési pontnál alapos szalagozás, nekem egyedül a tavaly még meglevő km-jelzések hiányoztak, (a segítők sajnos e téren nem nagyon voltak képben), gyönyörű pálya, (egyszer megnézném majd szép időben is..;) ) befutócsomag, póló, chipes időmérés, jó online eredményközlés, s még egy meglepi névre szóló oklevelet is le tudtam tölteni a netről.
S délutánra még az idő is szép lett, így egy jót strandoltunk a családdal Miskolc-Tapolcán.
Jövőre, remélem, folyt.köv.
Eszk
Szervusztok Olvasgattam a beszámolókat, és gondoltam írok én is egyet. Az előzményeket a fórumozók ismerik, de azért röviden leírom. Tavaly az Ultrabalatonra fájós lábbal érkeztem. Az orvos azt kérte, pihentessem, ennek ellenére elindultam egyéniben. A bal lábam lágyék részen egyre erősebben fájt. Földvárnál leguggoltam, és ettől kezdve minden lépésnél hangosan ropogott. Siófokig jutottam el, innen vitt a mentő a kórházba, ahol csütörtökön megcsavarozták a csontot. A kórházban eldöntöttem, hogy az idei futásra elmegyek, és egyéniben megcsinálom. Ez a gondolat hajtott előre és adott erőt a gyógyulásomhoz. Sok vélemény született a fórumon, és sokan kérdezték, mi az előjele az ilyen töréseknek. Ami velem történt, leírtam. Szerettem volna segíteni, tanuljon belőle mindenki. Eltelt egy év, és végre ismét autóban ültem a Balaton felé. Amikor egy év után ismét megpillantottam, agyamat elöntötték az emlékek, és a gyomrom görcsbe rándult. Lepergett előttem minden. A tavalyi készülődés, a rajt. a verseny, a műtét, az első lépések… és amit a fórumon írtatok. Biztos, hogy jó helyen vagyok? Jól döntöttem? Mi lesz, ha tényleg az jön be amit sokan mondtak? Olyan sérülésem lesz, hogy tolókocsiba kerülök, de most hosszabb időre. Az ember utólag mindig tudja mit kellett volna tenni és mit nem. Nem fogom megbánni? Szeretnék jókat futni, és nem mozgássérültként az egómat a frissítőkön fontos ember szerepét játszva ápolgatni. A Tihanyi belső tó, és a nagy sátor messziről hívott minket. Elsők voltunk a rajtszám felvételnél. Nem kérték az orvosi papírt, aminek örültem, mert amit a dokitól kaptam, nem egészen egyértelműen a futást engedélyezte. Este a szálláson izgatottan pakolásztam a másnapi felszerelést. Mennyi zoknit tegyek el, milyen idő lesz, mire lesz szükségem. Ezt biztos Ti is átéltétek már, és persze mindig más lesz, mint amit várunk. Nem sokat aludtam, nagyon izgultam. Reggel irány a belső tó. Munkatársakkal és barátokkal sok közös fotó. Rengeteg jókívánság, amire úgy éreztem szükségem van. 9-re megérkezett Henézi Gábor barátom, és összerakta a kísérő kerékpárt. Gyorsan elszállt az idő a rajtig. Beálltunk a kordon közé és megtapsoltuk Bogár Jánost. Jó futást kívántam Bozó Pali bácsinak. Utólag megtudtam, hogy nem sikerült neki. Nagyon sajnálom, remélem jól van. Jani barátom azt mondta: „Nagy ember vagy a szememben, és akkor is, ha nem sikerül”. Elindult a visszaszámolás, és megszólalt a duda. A kellemes futó időben jól haladt mindenki. A kísérő autókból lelkes kereplős, dudálós, kiabálós biztatás hallatszott. Nagyon doppingoló a futóknak. Aszófő előtt meg kellett néznem, mi van a bokrok mögött, ekkor előzött meg Jani barátom. Nem tudta, hogy Ő került előre, ezért nyomta rendesen, hogy utolérjen. Jó volt Gábor figyelmes kísérete. Figyelmeztetett, hogy igyak és próbált lassítani, nehogy elfussam az elejét. Az összes emelkedőt megfutottam. Jól éreztem magam, és boldog voltam. Nagyon kellett ez, nagyon vártam már. Mozg-gal előzgettük egymást. Kézben vitte a csomagját. Megbeszéltük, hogy Gábor bicóján elfér, és a kísérő autóba is betudjuk tenni. Gyönyörködtem a Káli-medencében. Aztán megint a Balaton közelében haladtunk. Egyre kellett csak figyelni, hogy mindig bal kéz felől legyen. Gábor kellemes útitárs volt. Mikor fáradtam, és közeledett az első holtpont, énekelni kezdett. Hobó és a lakodalmas fura egyvelegével próbálta elérni, hogy jobb, ha futok, mint ha Ő énekel. Szigligetig megtapasztaltuk, hogy a hideg és a szakadó eső semmit nem ér, ha nem fúj a szél. Szerencsére a kísérő autó várt minket. Hosszú nadrágot vettem és egy széldzsekit. Gábor magára vett mindent, amit a kocsiban talált. Nagyon fázott. Ő nem tudott olyan tempóban menni, hogy melege legyen. A lábaira reklámtáskát kötött az eső ellen. Szép látványt nyújthattunk. A csuromvíz futó és egy hajléktalan benyomását keltő bicós. Szerencsére elállt az eső, és kicsit már megszáradva érkeztünk Keszthelyre. Egy kedves munkatársnőm, aki eljött drukkolni, velem futotta az időmérő előtti 150 métert. Azt mondta, jobban nézek ki, mint tavaly. Ez is kellett az önbizalmamnak. Mindenből erőt merítettem. Kísérőm levest készített termoszban. Nem tudom, hogy csinálta, de jól esett. A pontőrök is hoztak, úgyhogy dőzsölhettünk. Gyors zoknicsere és gyerünk tovább. Lassan fogytak a kilóméterek. Gyomrom a moslékos vödör érzetét keltette. Kiürítettem, és futás tovább. Könnyebb lehetett volna, ha enni is tudok, nem csak inni. Eléggé legyengített ez. Pár energia szelet volt csak ami erőt adott. A futást időnként gyaloglással kombináltam. Balatonmáriafürdő előtt utolértem Mozgot. Az időmérő előtt megelőztem. Jól esett a futás. Utána összeölelkeztünk és bocsánatot kértem tőle. Elszégyelltem magam, amiért lefutottam Őt. Frissítőnél zokni, leves, vazelin a szokott helyekre. Amikor tovább indultam, valaki utánam szólt, hogy „szép a mozgásod”. Nem tudom ki volt az, csak vissza intettem neki köszönetül. Kis idő múlva egy autó lassított mellettünk. A letekert ablakon egy srác kiszólt hogy „ Bocs, Combnyak, nem tudtam, hogy te vagy. Ne haragudj!” Nagyon jól esett, pedig tényleg nem sértődtem meg. Gáborral arról beszélgettünk, hogy lehet ezt az otthoniaknak, kívülállóknak elmesélni. Ezt át kell élni. Szokásos futás és gyaloglás váltakozva. Mindig kinéztem egy távoli pontot és addig futottam, aztán keveset gyalog és így tovább. Boglárig jól haladtam a leírt módszerrel. Itt is sok erőt adott a finom leves és Péter bíztatása. Valaki tudja, Péter honnan szerzi azt a rengeteg erőt és kitartást, amit ilyenkor mozgósít? Visszavettem a megszáradt Asics cipőmet. Erősen koncentráltam, nehogy összekeverjem a vazelint és a masszázskrémet. Autós kísérőm panaszkodott, hogy nem tud aludni. Szívesen megmutattam volna neki, hogy kell 3 másodperc alatt elaludni. Gábor szólt, gyerünk apa, mozgás tovább. Igazi hajcsár. Sóvárgó pillantás az autó ülésére. A frissítők után egyre nehezebb volt elindulni. Messziről mennydörgés hallatszott. Nem hiányzott az eső. A váltósokra gondoltam, milyen jó lehet ágyban aludni, és nem így menet közben. Megérkeztem Földvárra. Tavaly itt a frissítőnél tört el a lábam. 131 km. Most nem guggoltam le. Egy székben aludtam 10 percet. Gábor egy kemény papírra feküdt az út mellé. Erre is többen jelentkeztek. Nem tudtam felébreszteni, kértem a pontőröket, később keltsék fel, úgyis utolér. Elindultam és jó érzés volt, hogy a tavalyi esettel ellentétben most nem ropogott a csípőm. Gábor utolért, felriadt valamin, és nem tudta hova tűntem. A futás és gyaloglás aránya kezdett megváltozni. Siófokon kaptunk kávét. Amíg Gábor megitta, addig elaludtam a székben. Kb. 3 percet. A Sió után megálltam, ahol tavaly lefeküdtem és feladtam. 149 km. Innen vitt el a mentő. Arra gondoltam, most tovább megyek, és célba fogok érni. Ismeretlen volt a további út. Nagyon hosszú a következő időmérőig. Enni kellett volna valamit, de nem tudtam. Balatonvilágosról gyönyörű kilátás a Balatonra. Megláttam a túlparton az apátság jól elkülöníthető alakját. Nagyon messze volt. Még 50 km. Ezt nem bírom ki. Valaki lőjön le, könyörgöm! Sokkal egyszerűbb lenne és kevesebb szenvedés. Nem volt senki, aki megtette volna, így hát tovább kellett menni. SK. ellenőrző pontját (165 km) elhagyva megláttam Jani barátomat. Integettünk egymásnak, aztán eltűnt előlem. Azt hittem, sokkal előrébb van. Megint erőre kaptam. Hajtott a vágy, hogy ne maradjak le nagyon. Balatonakarattyán utolértem. Gyalogolt, fájt a lába. Gábor megállt és bekente masszázskrémmel. Sajnáltam nagyon. Szerettem volna, ha mindketten beérünk a célba. Szép lett volna. Sok volt még hátra, kevés esélye volt így. Csak gyaloglással nem lehet beérni. Kenesén az Unixos kocsiból kaptam frissítést. Nagyon köszönöm a szénhidrátos italt. Gábor mellettem gurult és hirtelen letette a lábát, mert majdnem elesett. Mi baj? Semmi csak elaludtam, válaszolta. Alsóörsre gyalog értem be. A nagy taps és gratuláció hihetetlen kellemes érzés. Sokan nem hitték, hogy idáig eljutottam. Nem ültem le, csak gyorsan megittam egy pohár levest. Az autós kísérőm visszament Janihoz, hogy segítsen neki. Kapott valamilyen gyulladás csökkentő és fájdalomcsillapító gyógyszert. Használt neki, mert összeszedte magát és futni is tudott. Nekem elkezdődött a matematika. Mennyi van hátra, milyen tempóban tudok gyalogolni. Nem tudtam már futni, pedig sokat segített volna. Gábor leszállt a bicóról és gyalog ment, hogy diktálja a tempót. Megmérte valahogy: 1 km 10 perc. Ezt kell tartani. Néztem magam elé, szédelegtem, teljesen ki voltam merülve. Elfeküdtem a fűbe és kértem Gábort, gyúrja át az izmaimat, mert nem tudok menni. Megtette, és én közben szedtem két kézzel a füvet meg mindent, ami a kezembe került, haraptam a szám, hogy ne üvöltsek a fájdalomtól. Nagyon fájtak az izmaim, jobb térdem bedagadt és a jobb lábamon is sűrűn kellett lazítani a cipőt. A gyúrás többször megismétlődött. Elhagytuk az utolsó frissítőt. Tihany előtti utolsó emelkedő. Meg lesz, most már biztos. Csak kicsit tudnék futni. Milyen szép is lenne. Nem sikerült. Barátaim autóval elém jöttek és kiabáltak, már csak 1 km és ott a vége. Nekem? Versenynek? Mindkettőnek? Bent voltunk a házak között. Megkértem Gábort, maradjon mellettem és együtt menjünk be a célba. Nélküle nem sikerült volna. Futótársak gratuláltak. Valakit nem ismertem meg, pedig együtt futottunk a T100-on. Olvasgattam az aszfaltra festett gratulációkat. Már csak 150 méter a cél. Nem akartam elsírni magam. Jani elfutott mellettem. Félre álltam, had menjen. Láttam a célt, mindenki tapsolt, Bükki Farkassal összeölelkeztünk, és mindketten sírtunk. Nagy szíved van Farkas. Halottam a hangosbemondóban, ahogy Janit köszöntik. Már nem bántam, hogy nem tudtam legalább a célba befutni. Akkor ez az érzés csak pár másodperc lett volna. Jobb volt így. A célban meghallottam az időmérő sípolását. 31óra 31perc. Vége! Sikerült! Nem vettem be egyetlen gyógyszert sem!!! Lehet, segített volna nekem is, mint Janinak. Így is meg lehet csinálni! A célban gratuláltam Janinak: Legyőztél, mondtam neki. „Ez csak természetes” válaszolta. Sok fotó, ölelkezés és hihetetlen boldogság. Nyakamban az érem, rajta a nevem a befutószalagon. Örök emlék. Az eredményhirdetés után mindenkit felhívtak a pódiumra. Kellett hozzá segítség, nem nagyon tudtam egyedül felmenni. A zene és a taps most is a fülemben van, elég becsukni a szemem, és újra átélem. Nem akarok a végén bölcs gondolatokat. Lehetett volna szebben leírni, bővebben, színesebben. Aki futott már hosszút, ebből is érti, mi zajlott le, és miért volt nagy élmény. Felsorolás nélkül mindenkinek köszönöm az egészet. Mindenkinek gratulálok, és jó pihenést. A Spartathlonra készülőknek sérülésmentes jó futásokat kívánok!
Elköltöztem. :-) Most, hogy így gyorsan utánaszámoltam, nagyságrendileg hatezer kört tutira lefutottam az elmúlt bő tíz évben a Szigeten..., hát, lehet, hogy ez nem túl normális dolog... :-)) Az utobbi egy-másfél évben valójában az van, hogy hétvégente inkább a hegyekben edzek, hétköznapra bejöttek spinninges teremben edzős napok, meg többet futok itthonról a XIII. ker más részeibe... Azért előbb-utóbb biztos újra összefutunk...
És természetesen gratula Nektek az évfordulóhoz! :-)
