Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
tudod Uram szeretnék békét Veled olyan reggelt és olyan életet amelyen nincs rajta kezed ahol a pillanat az ami visszaadnám az álmaimat csak nyerhetnél velük kaparós sorsjegy valamennyi ki/le kell kaparni s ott az élet az alatt a vékony réteg alatt csak nyernél velük úgysincs egyetlen véges álmod sem s a végtelen íztelen vagy jelentelen vagy jeltelen Te ezt jobban tudod ha egyedül lennék elmúlna tán a szorongásom hisz nem látnád hogy mit mért teszek s főként azt amit nem nem érezném tekinteted amint sandán átpillant a vállam felett valamit néz ami volt már valamit néz ami nem lehet valamit néz amit a kéz az ész az agy nem teremhetett jó volna egyedül maradni átaludni minden álmot ne látni hogy a Te időd hogy húz az arcomra ráncot jó volna nélküled élni 100 évet s egy szép románcot s ha akarod elmondani hogy néked járjuk ezt a táncot
az idő arcodra tapad reszkető kézzel kapaszkodik körmei már bőröd alatt visszanézel költőkre gondolsz s filozófusokra kik tudták mi miért s mi végre van fárasztó s okos valamennyi kik tudták hogy kell a világot fabrikált mércék alapján kinevetni
csak állsz az útfélen benzingőz arcodban a szél nem tudod mi miért s mi végre van reggel kenyeret szelsz mosol vasalsz pelenkát cserélsz az idő tapad arcodra az ismétlődés hajnalban szabadon álmodsz valamiről az óracsengésig amikor kezdődik az amit elmondhatnál de hallgatsz valahol valamikor valamilyen hatalmak ezt osztották Neked így ott állsz az útszélen minden reggel ahonnan senki de egyszer kegyelmesen majd az idő fog elvezetni
Mire gondolsz egy gyászfeketére üszkösült arkangyal láttán? Biztos a légkör szennyezettségére. És még mire? Az angyalok ama rossz szokására, Hogy mindenbe beleütik az orrukat. S a kályhákra, Amelyek tavaszra eldugulnak, Füstölni kezdenek. És még mire? Ó, ha jól belegondolok, Egy gyászfeketére üszkösült arkangyal Nem lehet más angyal, Mint az, amelyik Felgyújtotta önmagát, De elfeledte, lángolni miként kell.
Mozart vagy Wagner kérdezte a fehérarcú feketehajú lány Mozart mondtam ez volt a helyes válasz Kicsit harsány volt a vidámság kicsit erõltetett azt hittem azért szokatlan mert idegen vagyok itt A második szobában fiúk gitároztak bizonyos Silvio Rodríguez és Pablo Milanés nem tudtam hogy világraszóló muzsikusok kamasz-zsenik két karibi kölyök-Mozart nem tudtam hogy a halál nevetgél velünk a Quijote és a Kis Herceg falra festett képe alatt a halál aki azon a szélességi fokon fehérarcú feketehajú szép fiatal lány (ha liliom is van a kezében talán ráismerek) És volt még egy szombat ugyanolyan vagy még harsányabban vidám de akkor már piros kendõ volt a fején a hosszú fekete haja helyett
Egy nap hazamegyünk fapados vonaton, nem viszünk mást, csak a régi szavakat, majd rajzolunk az ablakra és énekelünk és visszaköszön mindenki, aki leszáll; egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk, csak tudják: ott vagyunk, nem kell szégyellnem a kezem, hogy kifordítva ölembe hull; egy nap hazamegyünk, hazavisz mindenkit a fájdalom, szemek alatt a karikák szembeköszönnek, torkunkban az ismerős víz íze; egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval, és egy krumpliföldön előrebukunk.
„Legalább csengettyűzzünk egy picit!” „A jégvirágok néma csöngettyűk.” „Hogyha világgá mennénk most, Mamácskám, az angyalokra nyitnánk ablakot?”
Várd ki a hóesés végét! – A mélyúton a búcsújárók éppen szembejönnek. Árnyékukban lomha jávorszarvas tűnődik, egy korhadó fatönknél.
Fordulj el, Fiacskám! – A Fogadónál a pályaőr produkcióra készülődik, öntudatlan. Elindul. Provokál. Hófúvásba fullad; lassúdad halott. Tündérkedik majd ama döglött madárral.
A szakadék szívóhatása épp olyan, mint egy bálteremé. Legszebbik ruhánkat tökéletesíti végső pillantásunk.
A külvilág az ebek külvilága. A koránkelők birtoka a fagy. A rendőrfogdák délutáni csendje batisztfőkötőtől zúzmarás.
2
Ezek a kutyák most mindenkit megölnek. Szeretem a kutyákat. Semmi gond. A félig párolt hús szagát, amelyre odagyűlnek –
Az is bolond, aki a hófúvásban báli cipőt vagy tollas kalapot hord.
Elcsúsztatott mondatszerkezet: halálos gyerekjáték. Ennyi volt. Éjszakai műszak. Korbácspattogás. A fényszórókat kikapcsolta egy túl serény kobold.
Ajtóra szegzett gyászjelentés, vagy búcsúcédulák, ezer schillingért –
A hótorlaszok között utat vágunk, Fiam. Ez mégiscsak nehéz lesz. Bizonyára. Tartsd a lámpást! – Nehéz.
A hentesmester meg a bádogossegéd, a völgytorok lakói – a vérvörös patakban meghúzatják a marhák csontjait.
Ki van itt? – Pislantó angyalok? Fáradozásunk a csalódás karójára fut fel, mint a borostyán. – Pihenjünk egy kicsit. – Húzódjunk meg az erdőszélen.
3
Jégtekepálya. Szarvasok patái. Egy szarvas teszi tiszteletét nálam.
A vigaszt, mint az ostyát, Isten testét, ízlelgeti a lélek is, falánkan.
Az ellentétnek színértéke van. A gyakorlólány avíttas szobái rozsmezőkre nyílnak. Odalátni. Ne nézz a rozsmezőkre! Nincsenek. Csak tetemek a hóban –
De szánakozz a „sárgán”!
4
„Mit mondanak rólam a népek, a népek?” – Ez egy dolog. Kisfiam. Fölégett mögöttem a szántás. A tükörpalota tarlón sebzett talpam „virágnyomain” elmerenghet, alvadt vérrel illetve magát.
A szárnyas ajtó bezárul. A hópalotában bebábozódott kunyhók égnek. Egyenlősdi vagy demokrácia? Tűzbarlang. Elszeneződött szerelem. Kaptársejtek kitakart magánya.
Hét éve volt, hogy azt mondtam magamba’ (már egyetlen sejtem sem ugyanaz), mi lenne, mondd, ha fél éved maradna, egy utolsó tél, rövidke tavasz.
(„Habár ez itt egy jól körülírt képlet, várjuk meg mégis, mit mond a lelet.” És várni kellett két hetet, míg kész lett, alig éreztem a tűhegynyi sebet.)
És eljutottam persze Amszterdamba, még búcsúzni sem kellett senkitől, ki később hagyott váratlan magamra, úgy válhatott, mint bárki bárkitől.
Forog fejemben mégis az az este: hogy verte az ablakot az eső! Ha az embernek gáncsot vet a teste, megrémül, sír, majd papírt vesz elő.
Mit ér egy lista árulások ellen, akár a test teszi, akár ha más? Megváltozott minden egyes sejtem. Az árnyék maga a nagyobb árulás.
Léptél, az óra lecsapva, vársz. Meg kéne javítani végre. Vagy csak képzelem, hogy az én térfelemen gyorsabban ketyeg? Különben meg, ha ezt akartad hallani, tessék: külön időt használunk. Fogy. Talán még nem vészesen. Csak az a biztos, hogy egyszerre nem működünk.
Mint gyónás közben szûnõ hangerõ, mely szûntében belül emelkedik, úgy apad a tenger, dagad belül tarajtalan, a lélek mit sem ér, ha meg nem merül a lelketlenekben, haltetem és állóvizek szaga, apályos, torkolattalan halál ha meg nem kísérti, úgy el se veszne, meg se maradna, mint a bûn a tömjén szellõzetlenül feloldó, zsolozsmás illatában is kirojtosodik csak – ne hallja senki, gyónom, ne hallja, vétkeimnek hangja meddõ – kivárom, amíg a fülkagylón belül dobog a folyni vágyó tenger vagy a vér.
Rátok hagyjam? Nektek adjam az édes, bús gondolatot? Kell-e szóhasmenésem, meg-megvillanó színeim, dörgéseim, rettegéseim, fohászaim? Felfedeznétek-e arcaimban arcaitokat? Érdemesek vagytok-e alázataim, csendes haldoklásom titkaira, lelkesedés-őrületemre, miképp akarok megbújni egy vers gyenge sátorában? Egykor hittem, hogy templomot építek szavakból, szentélyt, ahová tisztelettel léptek be majd, s ha megtaláljátok, sem gyűrtök vécépapírt végakaratomból.
A peronon várakozva úgy tűnt, mulandóak a bűnök. Öt év alatt fél dioptria nem sok, s a ballal még mindig tisztán látok.
Ennyi pletykás sebet elhallgathatok még, de bírom-e tüdővel a ritmust, ahogy egymásba fonódnak ujjaim? Egyáltalán felismerném-e régi kezem,
ezt a pár száz kilométeres utat? Mint a kétszer kettőt kellene, hol s mikor alszom bele, kiktől tartok, s titokban kiktől rettegek. Kilókban mérik-e a csuklómra madzagozott súlyokat.
A Feneketlen-tónál lesett meg a hajnal. Elmosolyodott a combom ívén, de tartja a szavát. A bicikliváz, tőle tudom, milyen, mikor repül, és hogyan ásít át a hídon a nap.
Talán csak ráncosabb lenne most a kéz, amely a vázra feszül, vagy irigyen figyelném azt a lányt. És elkereszteltük, amink van, de hisz ismersz, hallgatok.
Majd’ ötszázszor tettem meg ezt a távot. Nem a hajhossz és nem is a ráncok segítenek becsülni. Fél dioptria valóban nem sok, de ha leveszem az üveget, azt a karikázó női térdet már csak homályosan látom.
Moszkvában New Yorkban egy föld alatti széfbe rejtették Krisztus arcát Teheránban és Tokióban ketrecbe zárták a Szentlelket egyéb vadállatokkal együtt A Szent Szűz Szingapúr és Rio de Janeiro járdaszélein jár fel-alá Nevet a jóság mint az áldozatok kezében egy utolsó hajtincset szorongat Így hát semmi sem hasonlít már az őskereszténység korára A templomok bezártak Isten egy nyugdíjasotthonban meghalt az angyalok nyugdíjba mentek
Vaksötét tó, csónak, két kivágott papír-alak. Akik a vízbõl isznak, a fák, hova mennek? Sötét árnyékuk átéri Kanadát. Valami kis fényt a vízivirág átereszt. Levélhangjában semmi sürgetés: lapos, kerek, mint minden sötét tanács. Jéghideget csap fel az evezõlapát. Elárad a sötét a testben és a halban. Sápadt, búcsúzó kezét felemeli a cölöp. A liliomokból kifénylik egy csillag. Üres szemû szirén, vajon elvakít-e? Lelkekbe tompult a döbbenet.
Szeretett halottam. Szerelmeim. Testetek pecsétje testemen. Egymást követő testeim egymást követő szerződéseink szerint minden józan belátás ellen. Szeretett halottaim. Dermedt-merevek. Minden érverésből korbácsütés lett. Gyönge gerincoszlop. Hamvazószerda. Az ülőre kovácsok hajoltak. Tűzben kalapáltak minket. Égő vörösben. Húsunkat elégették. Emlékeinket. És elneveztek. Palánkot adtak. Kezünkbe zsinórt. Lakni helyet hogy libasorban egymás mögé beálljunk. Szeretett halottaim. Halál végösszege. Rámnehezedtek és rátok nehezedem. Sípcsontotok súlya nyom. Tört kezdőbetűtök. Jelképes sorrend a kronológiában. Kezetek. Kezetek, szátok. Görcsös-jeges kezek. Tenyerek fölfelé. Emlékeiknek helyet könyörgő szájak. Egyre kevésbé aki voltam. Felvizezett énem alkalom szerint. Kártyacsomagban alakját vesztett sziluett. Kedves-jó halottaim. Sietve-engeszteltek. Itt vagyok. Mindig itt. Beszűrődő zaj. Menekülő, töredék ima. Ajtaján a hosszú éj behúzza utánuk a reteszt. Agóniám hosszú vonítása. Halottaim akiket szerettem. Ügyetlen-tehetetlen szeretők. Testük és testeim az egymást követő halálban.
Tóth Judit (1936 - ) 2002. május 26. Orbán Ottónak
Szélütötten álltunk a szigligeti folyosón. Ha valamit, ha bármit még segíthettünk volna, lelket fújni az elfagyó torokba… Orvosok, mentőkocsi, háborús berregéssel megérkezett a helikopter a kastély hátulsó okker- színű fala elé a kavicsos terepre. Csak el ne menne, el ne menne, el ne menne! Az egymás mellé szoruló lánykák rémült madárcsapatban látták: még itt van, itt van, itt van: égett bennünk fehér lánggal a hittan.
Tíz perc, húsz perc, már háromnegyed óra, még semmi nem végeztetett el, a zárt ajtók mögött itt van a sok szakember. Tudtuk, húsz éven át mit járt meg, milyen Golgotát, méltósággal vagy az Úristent szidva. A teremtés metamorfózisán átégetve hogy gömbölyödött, hömpölygött kínjából a líra. Soha nem sajnálta magát. Megírta.
Ostromgyűrűben élt. Igen. Mint egykor szülővárosunk szenespincéiben. A gyűrű most köréje zárult. Véglegesen, amint megírta. Körülfogja a továbbvivő öröklét. Nem adta meg magát. Sohasem állt le önként.
Most elvégeztetett. Egy óra múlva kinyílt a kastélyajtó fél szárnya újra. Sírtak a lányok, sírtunk mi is. Sírva rohant el a szigligeti orvos. A portásfiú karja reszketett, megbillentve a hordágy elúszott veled. Gyöngéden és puhán boruljon rád a béke, mint porhó. Nemzedékről nemzedékre száll majd műved öröksége, Ottó.
