"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Sziasztok! Kedves Sárkányka, ha kérhetlek, a bor után vesszőt tegyél, mert úgy van a dal szövegében, nem pedig egyben. Eredetileg én hagytam le, bocsánat.
Egy fordítás Németh Béla: A pellai Poszeidipposz epigrammái című könyvéből:
Tímanthész keze véste aranyló perzsa anyagból
szerte sziporkázón ezt a lapis lazulit
Déműlosznak. Most egy édes, kis, buja csókért
Níkaié viseli, kószi sötéthaju lány.
(Találós kérdés: Hol szerepel a fordító a naplómban? :))
De szép ez a vers kedves Meoi! :) Szép napot Mindenkinek! Szia Bűvöske, Alga, Waris.... :) Gábor, én aztán jól beajánlottam a rádiósat, csak éppen a lényeget nem közöltem Veletek, hogy vasárnap volt, és 10 óra után:))) Bocsánat:) *-*-*
MORETTI GEMMA ILYEN LETTÉL
Néhány össze-vissza tincs, szabálytalan kis selyempamacs; ilyen a hajad. Élő, boltozatos, tiszta homlok, mögötte csak babás gondok: mama, tiszta ruha, cumisüveg, csend, jó puha meleg. Nagy fényes, fekete szénrögök, sűrű, sötét pillasövények mögött, benne világosság, mókás tűzmanók, gyöngyház könnyek: ez a szemed. Hadonászó kezed már simogat is, nem fél tőled a virág, tenyeredbe hajtja fejét, ahogy te hajolsz hozzám álmosan. Elalszik a szemed, az arcod, a kezed, és jóillatú kis gombolyag leszel, meleg szuszogás. Hogy vagy, és hogy ilyen lettél, szűnni nemakaró, hozsannázó öröm, egy - halálig - visszatérő szó: KÖSZÖNÖM. :)
Szép reggelt, Gyöngykeresők! Sziasztok, Waris, Sárkányka!
* * * * * * * * *
Sárhelyi Erika Az én csendem
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék. Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne. Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Tégy a párnámra egy szál virágot, ily szépen lehessek álmatlan, ha magam zaklatom bűneimért. Többet miattad követtem el. Fogd le a kezem, ne tudjam homlokomra tenni lázasan, lábaimat mártsd bele a fekete halál forró szurkába, ragadjak itt. Fordítsd ki a világból elmém, ne tarts fénytelen boldogságban, ha nincs több út az élvezetekhez. Mindnek megfizettem az árát. Zsugoríts be tizennyolc kilóba, ötéves múltam bársonyába, hol mosolyogtam, hisz öleltél, nem ismertem éles baltádat. Vághatnál új ráncokat rajtam, elejétől a végéig, ismeretlen legyek másnak, és főleg magamnak. Törölheted, vedd a gondolataimat s én viszontszülöm őket, szabadon, ígérem, nem lesznek jobbak annál, mint amikkel egész éltemben bajlódtam, hogy megfeleljek. Rossz logikámat ne kövesd, én sem teszem a tiéddel soha, mit kezdhetnék vele, hiszen többnyire megmagyarázhatatlan. Mint amilyen lehetek neked.
És most, miután lefekszem, altass el, álmodjak egy rózsaszálról, mely reményeim szerint ott van mindannyiunk párnáján, illatosan, hogy másnapra nyerjük vissza irántad érzett bizonyosságunkat.
Ma valahogy korábban ébredtem. Még Katát is volt időm megölelgetni. Mire pedig a gyerekek felébredtek, készen volt az omlett du fromage... na jó, a sajtos omlett. Igazából kevés volt a tojás, azért reszeltem bele jó sok sajtot. Vera is vidáman ébredt. Elmesélte, hogy szépet álmodott. Álmában egy kismókust megmentett egy harkály. Szóval szépen indult a nap, mégis elég cudarra sikerült a reggelünk. A baj ott kezdődött, hogy elcsábultam egy kis párbajtőrre. Reggeli közben egy párbajtőrviadalt néztünk, ami elterelte az én figyelmemet és a gyerekekét is. - Ők szurkálhatják egymást pálcával? - kérdezte Vera. - Igen, de figyeld meg, hogy védőöltözet és maszk van rajtuk, nem tehetnek egymásban kárt - válaszoltam. - Nekem is meg kell próbálnom ilyen ruhában - merengett Vera, miközben a reggeli gőzölgött a tányérján érintetlenül. De még mindig nem szóltam rá, csak annyit mondtam: - Ha szeretnél sportolni valamit, majd lehet róla szó. - Meg ha lesz pénzem felszerelésre - állapította meg bölcsen. – Lehetne anyának is (szurkálni) ilyen ruhában meg maszkban. Gergő közben betömködte az egész omlettjét a szájába, majd a földre köpte, mert nem tudta egyben megrágni. El is marasztaltam érte. Most már Verára is rászóltam, hogy egyen. Nem volt sok eredménye. A pocséklást viszont nem tűrhetem, jól rájuk ordítottam néhányszor, aztán meg nem győztem tőlük bocsánatot kérni. Nagyon szégyelltem magam. Sok idő is elment a békülgetéssel, már késésben voltunk. Összekaptam a gyerekeket és elindultunk a bölcsődébe. A templom előtt Vera megszólított egy nénit, aki rég várhatott már jó szóra. Hosszasan mesélni kezdett unokáiról, fiairól, 38 évvel ezelőtti műtétjéről, rákjáról, amiből kigyógyult. Máskor szívesen meghallgattam volna és azt is elmondtam volna, hogy rák terén nekem is vannak tapasztalataim (már a nyelvem hegyén is volt), de most siettünk. Vera egy földön talált gallyból V betűt hajlított. A "Vera betű" annyira tetszett neki, hogy vitte magával a bölcsibe. A kapuban még inni kért, adtam neki gyümölcslevet. Mikor bementünk, bent meg épp a tízórait osztogatták, ami egy pohár gyümölcslé volt. A gondozónők csodálkoztak, hogy miért nem kéri Vera. Én inkább lapítottam, elköszöntem és eljöttem. Gergővel átsétáltunk nagypapához a szervizbe. Megnéztem egy bevitt gépet. Nem volt reménytelen eset, rendbe lehetett volna hozni, de annyit nem ért az egész gép, mint amennyit rá kellett volna fordítani. Míg a számítógépet bütyköltem, Gergő ecsettel tisztogatta egy CD-lejátszó tálcáját, majd nagypapa táskájában kotorászott. Papa kérte, hogy tegye vissza a gyantát. Gergő megismételte: "gyanta". Később egy LCD-tv hátlapjának csavarjait tekergette csavarhúzóval. Ilyet még én sem szedtem szét. Nem kerültek be hozzánk ilyen szerkezetek, amikor még szervizben dolgoztam. Gergő ki is használta a lehetőséget, hogy jól megszemlélje magának. Emlékszem, engem is nagyon érdekeltek a szétbuherált gépek gyermekként. Nyomógombos telefont először apánál láttam, azt is szétszedve. Akkoriban a Magyar Honvédelmi Szövetség egy szervizében dolgozott és néha elvitt magával engem is. A kedvenc játékaim a kiégett elektroncsövek voltak (nincs azoknál formatervezettebb űrrakéta). Nem tartom kizártnak, hogy betegségem kialakulásában is volt szerepük, de nem valószínű. Édesapámat rengeteg katódsugárzás érte már élete során és mégis teljesen egészséges. Tehát Gergő nem akart eljönni a szervizből, úgy kellett beleerőltetnem a babakocsiba, viszont úgy elfáradt, hogy ahogy hazaértünk, tettem is az ágyába és olyan mélyen elaludt, hogy nyugodtan porszívózhattam is mellette, pedig fél a porszívó hangjától. Mikor felébredt, egy bébiételt bontottam neki ebédre. Ebből egy falatot sem volt hajlandó enni, de összekevertem a tegnapi rizs maradékával. Így már ette, igaz, az első falatot a szájába kellett tuszkolnom, és csak a saját kanalával volt hajlandó enni, ha én próbáltam etetni, félrelökte a kezem. Örültem, hogy megeszi az ebédet. Nagypapa reggel hozott be töltött káposztát, de azt későbbre tartogattam, illetve arra az esetre, ha mást nem enne Gergő. Amúgy gyakran a káposztát sem kéri. Nem tudom, hogy miért, de az biztos, hogy a szüleimnél a töltött káposzta készítése művészet. Mindig variálnak rajta, tehát mindig máshogy sikerül, arról nem is beszélve, hogy nem csak módosítják a receptet, de többféle receptjük is van. Volt, hogy kölest töltöttek rizs helyett. Van, hogy kukoricásan készítik, igaz, legtöbbször paradicsomosan és van, amikor tormalevélbe töltik, nem káposztába, közé pedig egrest tesznek, nem kolbászt és húsos szalonnát, mint rendesen. Igaz, ilyenkor már nem is lehet töltött káposztának hívni, ezért ezt az ételt töltikének nevezik. Tehát a variációk nagy száma miatt is tarthat kicsit Gergő a töltött káposztától. Lehet, hogy evett olyat, ami nem ízlett neki. Ebéd után Veráért mentünk a bölcsődébe. Az úton nagyon érződött, hogy nem véletlenül rendelték el a narancsfokú hőriadót. Be kellett mennünk a templom menedékébe hűsölni. Bizony, a templom levegője mindig más. Lehűltünk kicsit és mentünk tovább. - Menjünk nagymamához! - javasolta Vera, amikor elhoztuk a bölcsődéből. - Nincs otthon - mondtam. - Akkor jobb ötletem támadt – folytatta Vera -, menjünk játszótérre! El is indultunk. Útközben elmesélte, hogy a gondozó nénik arról beszélgettek a bölcsiben, hogy egy néni elaludt és nem hallotta, hogy esik az eső. Kérdeztem Verától, hogy ő hallotta-e éjszaka, hogy esett. Hallotta. Beszélgettünk arról is, hogy miért félnek az emberek az esőben és a sötétben. Szerintem őseink félelmei ivódtak belénk, még abból az időből, amikor a sötétség ragadozó szempárokat rejtett. Persze most is vannak éjszakai ragadozók, de erről nem meséltem Verának. Már csak azért sem, mert közben Zsuzsa rám telefonált, hogy találkozzunk a fagyizónál. Öt perc múlva ismét hívott, hogy mégis inkább hozzájuk menjünk. Át is sétáltunk hozzájuk, de előbb a soron vettünk egy műanyag bocit és egy műanyag kutyát, amit Vera Pannikának szeretett volna ajándékba vinni. Az úton Zsuzsáékhoz ezekkel játszottunk és kisebb KRESZ-tanfolyamot tartottam Verának. Nagy úttesteken kellett ugyanis átmennünk; olyanokon, amiken sok autó jár. Gergő már unhatta a magyarázatomat, hogy melyik tábla mit jelent, mert a fejét kezdte csapkodni, de az is lehet, hogy Verának volt igaza. Ő azt mondta, hogy "töri a fejét". Bizonyára a közlekedés bonyolultságán elmélkedett. Zsuzsáéknál épp vendég volt, egy Erik nevű kisfiú a házukból, ezért is nem tudtak a fagyizóhoz jönni. A lányoknak határozottan jót tett Erik jelenléte. Szépen, fegyelmezetten játszottak együtt, Gergőről nem is beszélve. Vele volt a legkevesebb gond. Elfoglalta magát. Vera talált egy műanyag almát. Erről eszébe jutott Hófehérke meséje és el szerette volna játszani az almás részt. Többször el is játszottuk, úgy is, hogy ő volt a gonosz mostoha, én pedig a szépséges Hófehérke, meg fordítva is. Vera igazi színésznő. A gonosz mostoha szerepében a hangját is elváltoztatta és mézesmázosan vigyorgott. Hófehérke szerepében pedig teljesen hitelesen játszotta a mérgezés következtében az élettől átmenetileg búcsúzó fiatal lány nem éppen végső haláltusáját. - Meghalok! - hörögte, és elterült a szőnyegen; aztán nevetve felpattant és kijelentette, hogy ez vicces volt. Később Eriknek haza kellett mennie, mi meg mind az öten elindultunk a templomkertbe. Vera gondos tanársegédként fogta az úttesten való átkeléskor Pannika kezét és magyarázta, mit kell tenni stoptáblánál, valamint, hogy miért van pirosra festve egy helyen az úttest, a tehénkéjét pedig odaadta Gergőnek játszani (a kutyát végül Pannikának ajándékozta, a tehenet megtartotta). Sikerült is úgy eldobnia, hogy észre sem vettük, Zsuzsa szaladt vissza érte az úttest túloldalára. Ha már volt tehénkénk, játékból elmentünk még több állatért a vásárba. Énekeltük, hogy "Én elmentem a vásárba fél pénzzel...", a gyerekek utánozták az emlegetett állatok hangját. Zsuzsa súgta nekem, hogy vegyünk kígyót is, hogy Panni gyakorolja az "sz" hangot. Vettünk azt is. Jó lesz a kígyólevesbe, vagy a töltött kígyóhoz. A templomkert játszóterén épp Pannit temettük be egyesült erővel, amikor Kata megérkezett. Ma estére megint próbát szervezett ide a templomba, tudtam hát, hogy ide fog jönni, de azért telefonon is egyeztettünk. Vele is jót játszottak a gyerekek, aztán megérkezett az első kórustag és ő is itt ragadt a játszótéren. Egy fél órán belül azt vettük észre, hogy a kórus és a zenekar a játszótéren gyülekezik. Elköszöntünk hát Zsuzsáéktól és mentünk próbálni. Kata nevetve mondta, hogy milyen érdekes volt a hétfői próba, amikor nem voltak ott a gyerekek. Nyugodtan lehetett próbálni, a kottái is egyben maradtak. Na, most behozták a lemaradást. Gergő három csörgővel próbálta túlharsogni a zenészeket, Vera meg az egyik szólóénekest nem hagyta érvényesülni, de elnéztük neki, sőt, a szánk is tátva maradt; hiszen az adott szóló részt teljesen tisztán, erőlködés nélkül elénekelte. Csak a szöveggel volt egy kis problémája, ahogy Katának is. Többször kérte kedves nejem, hogy nagyon vigyázzunk az artikulációra, nehogy érthetetlen zagyvaság legyen az egészből. Erre én vásott kölyökként bekiabáltam neki, hogy ha nem akarja, hogy érthetetlen zagyvaság legyen, akkor adjunk elő másik darabot. Gergő mindeközben szokatlanul csendben volt. Már kezdtem aggódni érte, de megnyugodhattam, mert csak Kata táskáját pakolta csendben kifelé. Az iratokat már kiszedte. Most épp bankókat húzogatott ki édesanyja pénztárcájából. A pénzt mégiscsak sajnáltuk volna, ha tönkremegy, ezért elvettük tőle. Sebaj, talált magának más elfoglaltságot. Ahogy énekelni kezdtem és kinyitottam a szájam, belecsempészett egy kölesgolyót. Volt, hogy öt golyó volt egyszerre a számban. Gyorsabban pakolta őket, mint ahogy én lenyeltem. Laci atya, aki éppen mellettem ült, meg is jegyezte játékosan: - "Táplál téged a gabona javával." Amúgy ha én tartom a próbát és nem kellett volna az egy szólamot éneklőknek egy helyen lenniük, én biztosan elültettem volna magam mellől az atyát. Már én is épp elég demoralizáló voltam, erre ő nekiállt próba alatt Lart pur lart társulat-poénokat belőni, meg Vera játéktehenével rodeósat játszani. - Laci atya - szólítottam meg férfikarunk másik építőkövét -, az én feleségem kántor. - Tudom - vetett felém a káplán csodálkozó pillantást. - Én meg két gyerekre vigyázok, amíg ő orgonál a misén. - Igen - nézett Laci még mindig értetlenül. - Hónapok óta nem tudtam elmenni a mise alatt gyónni - böktem ki végre, mit is akarok. – Meg tudnál gyóntatni valamikor? Gondoltam, jobb lesz a jókedvű, fiatal káplánnál gyónni, mint a szúrós tekintetű plébánosnál, aki úgyis tudja már minden bűnömet. László atya arca megkomolyodott. Azt mondta, hogy holnap délelőtt keressem meg. Ebben maradtunk. A próbáról negyed kilenckor értünk haza. Otthon kiderült, hogy az üdítőnk elfogyott meg a tej is. A legtöbb bolt a környéken viszont nyolckor bezár. Talán csak a csúnya néni talponállója nem. A gyerekeket Katára bíztam és elgyalogoltam a csúnya néni boltjába. A csúnya néni most nem volt ott, de egy másik hölgy nyitva tartotta a boltot, kinézete alapján alighanem a csúnya néni rokona, bár neki nem türemkednek ki úgy a hurkái az átlátszó póló alól és a bajusza sem szégyeníti meg a férfiakét, mint dominánsabb üzlettársáé. Hatalmas sor állt a bolt előtt. Ej, mindenkinek ilyenkor jut eszébe vásárolni! Egy bácsi előttem panaszkodott, amiért a boltban az eladón kívül csak egy ember fér el. Az ilyen betontömbök alján nyitott kis üzleteknél nem is az a cél, hogy tömegek vásároljanak itt. Végül is kaptam friss tejet és üdítőt, ráadásul mindkettő akciós volt, így alig fizettem többet, mintha máshol vásároltam volna. Vidáman lépegettem hazafelé a sötétben, közben pedig Hans Leo Hassler egyik kórusművének basszus szólamát énekelgettem:
Hol kancsó vár és áll a bál, szívembe száll az örömár, fallallalla.
De várhat rám bor, dal és bál, mind semmi már, ha szép lány vár, Mert mennyet rám két karja tár, Fal-lal-lal la-lala, fal-lal-lal-la.
Valahogy most nem érdekelt, ki mennyire néz bolondnak; otthon valóban szép lány várt és szép asszony. Miért ne lettem volna víg?
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.
vágyaim megtörtek a belső szirteken ott fészkel még egy régi ígéret de mindig halkabb lesz s lassan selyem-zajjal eltűnik a múlt ködébe
lelkemben tombol a csend
... az álom és valóság határán - ahol születnek a tettek - vívódó képzeletem hiába kereste az összefüggéseket itt-ott megjelent a remény törékeny képe - de csak délibábot játszott az élet
siess!
nem birok ki 'többet' magányom párnáján találsz még sok helyet - lassan melengesd hitem - ... és majd ketten átfestjük a jelent - hogy élhető legyen
Gergő nyűgösen ébredt, a pelenkájában csúnya, hasmenéses széklet volt. Ezzel el is dőlt, hogy ma diétázunk. Kérdeztem is Verától: - Jó lesz joghurt reggelire? - Azzal lepötyögtetem magam - válaszolta. Nem lelkesedett az ötletért. Inkább egy túrórudit evett, én meg inkább semmit. Gergő útban a bölcsődébe elrágcsált egy kiflit. Hazafelé meg benéztem a kispiacra, hátha van ott valami, ami jó a gyomrának, de csak egy frissen végzett tanítóképzős lánnyal találkoztunk, akivel megvitattuk, hogyan látjuk az oktatás és a pedagógusok helyzetét. Mivel régről ismerem, el is kísértem egy darabon. Remélem, nem vettem el a kedvét örökre a tanítástól, no persze, ha kap egyáltalán tanítói állást. Otthon Gergővel együtt estünk neki a házimunkának. Gergő adogatta a szennyes ruhát, én meg raktam a mosógépbe, aztán őt lefektettem aludni 10:30 körül, így felszabadult néhány nyugodt órám, amikor utolérhettem magam. Gergő megint délutánig aludt. Mire felébredt, főztem neki rizst. Ezt jó étvággyal ette, hát megkockáztattam desszertnek egy kis barackot is. A feleségem később azt mondta telefonon, hogy a barack meghajtja. Ezt eddig nem hallottam. A sárgabarack persze hajt, de az őszi? Engem nem szokott. Azért Gergő a barackot is szívesen ette. Mondogatta rá, hogy "inni". Mostanában szinte mindenre ezt a szót használja, illetve felvette nála a "kérem" jelentését. Tehát bármit kér, azt úgy fejezi ki, hogy "inni". Vera ennyi idős korában már harminc szót használt magabiztosan. Sebaj, ami késik, nem múlik! Ebéd után kimentem az előtérbe Gergő szandáljáért. Egy percig sem voltam távol, de ez alatt Gergő fiam a kölesgolyó-dobálás olimpiai bajnokává edzette magát. A fél szoba be volt terítve sárga golyócskákkal. Már nem vesződtem az összeszedésével, inkább felöltöztettem Gergőt és indultunk is. 15:04-kor értünk a bölcsibe. Egyáltalán nem kapkodták el a dolgot. Még épp az uzsonnához terítettek. Kint kellett várnunk. Gergő addig motorozott. Felfordított egy játékmotort és pörgette a kerekeit. Az uzsonna végén kiengedték hozzám Verát. Nem az a ruha volt rajta, amiben reggel behoztam, hanem egy sárga kisvakondos póló és kék szoknyanadrág. Mint kiderült, volt egy kis balesete: bepisilt a ruhájába. A pisis ruhát szatyorba tettem és beraktam a babakocsi aljába. Szurkoltam, hogy ne felejtsem el kimosni és váltásruhát hozni helyette. A bölcsődén kívül olyan forróság volt, hogy nyugodtan visszaadhattam volna Verára a pisis ruhát, megszáradt volna egy pillanat alatt. Talán még jól is esett volna neki egy kis nedvesség... Persze a kellemetlen szagok sokat rontottak volna az összhatáson. Vera meg amúgy sem a ruhacserével volt elfoglalva. Sokkal inkább azon törte a fejét, hogy mit vegyünk Pannikának. - Nincs születésnapja - mondtam. - Nem ajándékba - magyarázta Vera -, csak kedvességből. Megegyeztünk, hogy ha látunk valami alkalmasat, megvesszük, de most inkább a játszótér felé vettük az irányt. Útközben egy bokorról érett csipkebogyót szedtünk. Mondtam Verának, hogy "piroslik a naptól már az őszi bogyó", ami azt jelenti, hogy jön az ősz, és ő óvodába fog járni. - Igen - bólintott Vera -, és hopp, egy levél leesik és a többi utána! A nagy melegben megszomjaztunk, az innivalónk meg elfogyott, bementünk hát egy boltba vásárolni. Volt a közelben egy bolt, amit máskor messzire elkerülünk. Most is olyan hangulat uralkodott benne, mint egy vadnyugati kisvárosban, amikor megérkezik a bajkeverő idegen és az emberek szótlanul, de rosszallóan végigmérik. Nekünk sem igen örültek az eladók, pláne nem, amikor Gergő a bolt közepén feltépett egy kölesgolyós zacskót, teljes tartalmát a padlóra terítve. A golyókák ezeregy irányba gurultak szét. Verával ketten kapkodtuk gyorsan össze őket. Aztán próbáltunk észrevétlenül elvegyülni a többi vásárló közt, de nemigen volt más vásárló rajtunk kívül. De bárhogy is nézem, ha még valaki bejött volna, akkor is három eladó jutott volna egy vásárlóra. Azért azt nem ajánlották fel, hogy segítenek összeszedni a golyókat. Kész szerencse... Még véletlenül kedvet kaptam volna legközelebb is itt vásárolni. Amúgy az egész bolt kezd már átállni tartós élelmiszerek és vegyszerek eladására. Ebből sem lehet sok hasznuk vásárlók nélkül, úgyhogy néha azt gyanítom, hogy a bolt egyetlen funkciója, hogy valami piszkos vállalkozás itt mossa tisztára a pénzét. Az üvegvisszaváltás is úgy megy itt, hogy egy néni egy cetlire tollal felírja, hogy hány Ft árú üveget vittünk vissza, ezt a cetlit kell vinnünk a pénztárhoz. XXI. század. Van, ami sosem változik. Vettünk piskótát és innivalót, aztán sietve távoztunk a boltból, ahol annyira szívesen láttak minket. Vera a bolt előtt megölelt: - Kezdek szomorodni - súgta. - Miért? - csodálkoztam. - Mert én nagyon szeretlek, és aki megölel mást, az elkezd sírni. Nem álltam meg, hogy ne nevessek hangosan: - Ezt meg kitől hallottad? Vera válasz helyett egy pillanat alatt témát váltott: - Akár lehetnék pillangó is. Madár is lehetnék, hallod? Később ismét eszébe jutott előző "játéka": - Nagyon, nagyon szeretlek - kezdett szomorkodni. - Ezért ne szomorkodj, nem megyek el! - vigasztaltam. - De a felnőttek is szoktak sírni. - Szoktak - vallottam be. Gondolom, valamelyik csoporttársa nézhetett egy romantikus filmet, ő tömhette tele ilyenekkel Vera fejét. Útba esett nagypapa szervize, hát benéztünk hozzá. A paneltömb lépcsőházában egy kedves lány kinyitotta nekünk az ajtót. Vera elég furcsán köszönte meg: - Nekem nem kell segítség - rohant is előre, hogy a következő ajtót ő nyithassa, aztán beszaladt a szervizbe, mi pedig utána, majd ahogy bementünk, tolattunk is ki a szűk folyosón a babakocsival, mert nagypapa és egy ügyfél épp egy hatalmas tévét cipeltek kifelé. Kivitték a behemótot az ügyfél kocsijához. - Kellenek a tévék az olimpia miatt? - kérdeztem apát, amikor visszajött. Nagypapa csak füttyentett egyet, jelezve, hogy van munka dögivel, megy az üzlet. Verának tetszett, hogy papa tud fütyülni. - Képzeld - mesélte neki -, Patai Ákos is tud fütyülni! Magyaráztuk Verának, hogy is kell ezt csinálni, de nem érzett rá a fütyülés lényegére. Marad a répaevés még egy darabig. Bár szerintem a répa akkor is a szemre jó. Rajzolni viszont nagyon jól tud Veronkám. Rajzolt is kedvességből nagymamának (majd nagypapa elviszi neki) harkályt, macskát és szemüveges bácsit, akit később átminősített bagolynak. Nagypapától kaptunk egy DVD-írót kipróbálásra. Azt mondta, szerinte nincs semmi baja, csak a tulaj nem tudta jól beszerelni. Megígértem, hogy megnézem, ha lesz időm. Aztán elköszöntünk, hogy tudjon papa dolgozni. Vera a szerviz előtt megmutatta a ráját és a vidrát két bácsinak. Azok azt hitték, bolondozik, aztán elmagyaráztam nekik, hogy az út repedései ilyen alakúak. Megnéztük újra. Most már ők is észrevették és jót nevettek a dolgon. Mi meg elindultunk a játszótérre. - Olyan szeretnék lenni, mint anya - mondta Vera a játszótérre menet. - Biztos, hogy én is olyanfajta leszek, mint anya. - Ha olyan leszel, mint anya - erősítettem elhatározásában -, biztosan jó dolgod lesz! - Elég munkám lesz - gondolkodott Vera. Biztos is; olyan képességekkel és végzettségekkel, mint amilyenek Katának vannak, könnyen fog munkát találni. De nem csak munkát és nem csak megélhetést, annál jóval többet is! A kosárhintás játszótéren kellemes látvány fogadott minket, egészen meglepődtem. A szemetet összeszedték, ami hibát hirtelenjében ki lehetett javítani, azt kijavították. Így sokkal szívesebben tettem a gyerekeket a hintába. Hintázás közben Vera megkérdezte: - Ugye, baglyok vannak, de nem látjuk? - Igen, így igaz. - Angyalok is vannak, de nem látjuk. Ez utóbbit már kijelentette, nem kérdezte. Az ő világában az angyalok léte még természetes. Maradjon is csak az! Aztán azt játszottuk, hogy Vera egy bagoly. - A fiókám kiesett a fészekből - sopánkodott Vera. - Ugyan - mondtam -, a baglyok odúban laknak, abból nem esnek ki a fiókák! - De mi olyan baglyok vagyunk, hogy fészekben lakunk - tromfolt Vera. Később megtaláltuk a kiesett bagolyfiókát, akit innentől Vera alakított. A fióka szárnyát és lábát megvágták rossz gyerekek, ezeket megmostam, bekötöztem. Ekkor mutatta csak, hogy a másik szárnyát még le is vágták. Befogadtam hát a kis félszárnyú baglyot. Meggyógyítottam és a házi baglyom lett. Hordtam neki ételt, mert fél szárnnyal nem tudott vadászni fürge pocokra, mezei egérre. Ideje volt hazaindulni. Hazafelé Vera bicikliző dinoszaurusszá változott. Elgondolkoztunk, milyen biciklit kellene készíteni, hogy elbírjon egy dinoszauruszt. A játék mindkettőnknek tetszett, ezért gondolatban gólyáknak és baglyoknak való biciklit is terveztünk. A gólyáké nagyon magas volt, mert elérik a pedált a hosszú lábukkal. Biciklitervezés közben elmentünk egy orvosi rendelő előtt. Az egyik keresztfiam édesanyja is itt dolgozik, pont észrevett minket az ablakból. Váltottunk vele néhány szót. Közben Vera a graffitiket nézegette a rendelő falán. Unszolásomra megkérdezte, hogy a néni firkálta-e össze. - Inkább te voltál, nem? - kérdezett vissza keresztfiam édesanyja. - Nem - válaszolta Vera -, a bagoly nem tud a szárnyával ceruzát fogni! Az okos válaszért matricákat kapott ajándékba; siettünk haza, hogy beragaszthassuk őket a matricás füzetbe. Én sehol nem találtam a füzetet, de Vera kiszúrta a csücskét, ami épp lelógott az egyik polcról. Ha megnyúznak, sem vettem volna észre! Pont a matricákat ragasztgattuk, amikor Kata hazaért. Vera ujjongva rohant elé és ölelgette, ahol érte, aztán megmutatta neki az új levonóit. Katának ekkor eszébe jutott, hogy a munkahelyén hagyott egy fontos papírt, ami ma még kelleni fog. Mindannyian beültünk az autóba és elnyargaltunk az irodához. Fél óránk volt, hogy a papírt átadjuk valakinek. Persze, hogy most kezdett cammogni előttünk egy lovas kocsi. Nagymama is pont most tudott hívni, hogy véletlenül csípős paprikát vett a töltött paprikához, vigyünk neki TV-paprikát! Még így is odaértünk időben a megbeszélt helyre, ami egyébként pont nagymamáék társasházában volt (itt dolgozik az ingatlanos), és átadtuk a papírt. Ha már itt voltunk, bementünk mamához. Vera kérte, hogy tegyek be neki zenét. Csak ócska kazettákat találtam, végül CD-n leltem egy Haydn-menüettet, ez nagyon tetszett Verának, táncolt is rá. A TV-paprikát odaadtuk édesanyámnak, cserébe a csípőset elkértem lecsónak. Egy picit még hagytuk a gyerekeket játszani, aztán elmentünk egy gyorsétterembe, amit régebben kedveltünk. Most nem tett ránk jó benyomást. 650 Ft-ot fizettünk egy tál nyers káposztáért és pár falafelért, ráadásul a káposzta jobb ízű volt, mint a falafel. Etetőszéket nem tudtak adni, a WC ajtaja viszont az ember szájába nyílott, a bejárat lépcsője túl magas volt, babakocsival fel sem lehetett volna menni rajta, így meg folyton azt néztük, hogy Gergő, aki etetőszék híján nem is ült meg a fenekén, le ne bukfencezzen rajta. Ezenkívül egy darázs majdnem megevett minket, a legyekről nem is beszélve. Gyorsan megvacsoráztunk és hazamentünk. A ház előtt Kata próbált úgy parkolni, hogy nehogy túléljem. Direkt új módszereket próbálgatott, mondván, hogy ezt is meg kell tanulni. Egy szűk helyre mutatva megkérdezte, hogy szerintem beférünk-e oda. Mondtam, hogy nem, de azért is beállt, csak épp úgy, hogy ha nem hiányzik egy kő a járdaszegélyből, akkor nem is fértünk volna be. A konyhánkba érve ettem egy kis maradékot, hogy megnyugodjak és hogy jóllakjak; Vera meg rajzolgatott az esti szertartásokig. Először egy kertet rajzolt le: - Ugye, ilyen kertben tarthatnék kutyát? - mutatta a művét. - Egészen biztosan tarthatnál, ha lenne ilyen kertünk - válaszoltam. Ezután egy hátizsákos dinoszauruszt rajzolt. Ezt elnevezte mindent elragadó dinoszaurusznak. - Próbáld csak ki - kérte Katát -, hogy ha odarajzolod a Holdat, berakja a táskájába! Kata odarajzolta a Holdat a rajzra. Vera meg egy kanyarintással máris akkorára rajzolta a dínó táskáját, hogy pont belekerült a Hold is. - Ugye, hogy belerakta? - mutatta büszkén.
Szemed bár néha sárga, néha zöld, de szépséges tekinteted ugyanaz: ártatlan macskaangyal-arcodon az idő semmit nem változtat.
Négyéves lettél - felnőtt macskahölgy, csak méreted nőtt, lelked megmaradt értő, drága, könnyed ajándéknak, ha hat kiló tíz is a súlyod-mért adat.
Kérés nélkül vigasztalsz engem, ha nap végén kidőlök a sorból, ragaszkodásod soha nem teher, ember példát vehet tapintatodról.
Ha a macskák között szentek lehetnének, te joggal elnyerhetnéd a címet, ezüst-fekete klasszikus cirmosom, kívánok nekünk még sok-sok kedves-boldog, szeretettel együtt töltött évet.
Szia, Alga! Köszönöm szépen a kiegészítést, örülök, hogy ilyen jó kapcsolatot alakítottatok ki időközben; s kívánom, hogy a család - ha már így hozta a sors, hogy itt vetették meg talpukat -, továbbra is zavartalanul, békességben élhessen.
* * *
Sonkoly Éva: Séta
Gesztenyefák terméséért ég nyáron át sok gyertyavirág, mint rég, azon év nyarán, mikor vártalak... Ősszel majd reped a tüskés héj, gesztenye születik.
Az a csoda már csak emlék, a kis termések színét hajad idézi, gondolok a napra, mikor először láttalak.
Évek múltak, keresek egy érzést, szívdobbanásnyit, újra, azon a gesztenyesoron...
Kedves Gyöngykeresők! Kicsit kiegészíteném a naplót: Azzal a muszlim családdal azóta barátságot kötöttünk. Angolul beszélnek, de a férj már elég jól tud magyarul. Nos, remélem a naplót nem fogják olvasni, mert tényleg érzékenyek bizonyos témákra. Az asszonyka például a feleségemmel szokott beszélni, én meg a férjjel. Egyébként nagyon jó emberek, és le a kalappal előttük, hogy távol a hazájuktól, ilyen jól boldogulnak, egy olyan közegben, ahol elmondásuk szerint terroristának nézik őket.
Margitka és Béla hajnalban elutazott. Nem is ébredtünk fel a távozásukra, legalábbis én nem. Talán félálomban vakkantottam nekik valamit, nem emlékszem. Az biztos, hogy Veronika reggel sírt, amiért nem tudott elbúcsúzni tőlük. Pedig este mondtuk neki, hogy már nem lesznek itt, mire felébred. Talán nem hangsúlyoztuk ki eléggé. Margitka búcsúajándékként felmosta a konyhát. Nagyon ráfért már. Mikor GYED-re mentem, nagyon megfogadtam, hogy nem fogom piszkosan hagyni a konyhapadlót, de Gergő mellett hamar belefárad az ember a sziszifuszi munkákba. Eszembe véstem, hogy majd felhívom Margitkát, hogy megköszönjem, aztán persze ezt is elfelejtettem. Apa megint beugrott munka előtt egy kosár kajával. Abba kellene hagynia a szervizelést, étel-házhozszállításból jobban megélne. A kellő gyakorlata is megvan már. Bevallom, szégyellem, hogy még mindig a szüleim táplálnak, de többször mondtam már nekik, hogy nincs erre szükség; mégsem lehet őket leszoktatni erről. Édesanyám azt mondja, hogy megszokta, hogy nagy adagokban főz, így most is annyit főz, mintha ott laknék én is, meg a nővérem is. Igazság szerint, amikor még náluk laktunk, akkor is kétszer akkora adagot főzött mindenből, mint amennyire valóban szükségünk volt. Ráadásul nagyon finom ételeket. Nem csoda, hogy elhíztam, azaz teltkarcsú lettem vagy másként mondva, lerakódott rám egy kis súlyfelesleg. A reggeli kapkodás közben (Gergő kajáért ordít, a fagyasztott virsli épp olvad kifelé, ruhát készítek ki a gyerekeknek) Vera egyszer odajött hozzám, hogy elmesélje: - Olyan szép álmom volt, hogy puszilgattuk egymást. Megreggeliztünk és elindultunk. Az úton az óvodáról beszélgettünk, hogy milyen lesz majd és miben lesz más, mint a bölcsőde. Egy néni megállított minket kérdezni valamit. Vera szépen, érthetően válaszolt neki. Jókedvűen mentünk tovább. Vera megint szaladt a társaihoz játszani, úgy kellett utána kiáltanom köszönésképp. Ica néni, az egyik gondozó néni Vera csoportjából felhívta rá a figyelmemet, hogy mindennap nézzük át Verát, hogy nincs-e benne kullancs, mert lehetnek az udvaron. Na, ezzel jól megnyugtatott, rögtön viszketni kezdett mindenem. Azt sem tudtam, mit tegyek, ha Verában kullancsot lelek. Nem hiszem, hogy ilyen esetben az "ecetes késsel kivágom" módszer alkalmazható. Reménykedtem, hogy nem lesz benne ilyen fenevad. Hazafelé kerültünk egy kicsit Gergővel, mert egy kukásautó elállta az utat. A kerülőúton viszont találkoztam egy nénivel a templomi közösségből. Elkísértem egy darabon, ami miatt messzebbre mentem, mint amennyire eredetileg a kerülőt terveztem, amikor visszakanyarodtam, hogy végre hazaérjek, elállta az utat keresztbe egy konténerszállító teherautó. Most helyeztek rá egy tele konténert. Mire végül hazaértem, Gergő már nagyon álmos volt, lefektettem aludni. Aludt is egészen délutánig. Megebédeltettem és már mehetünk is Veráért. Nem is szóltam Gergőnek, hogy megyünk, már indult is magától és vette a szandálját. Megörültem, hogy ennyivel is kevesebb gondom lesz, de amikor a babakocsiba szerettem volna ültetni, lerúgta mindkét lábbelijét és elszaladt a konyhába egy cső kukoricáért, amit hozott magával az útra. Amikor a bölcsődébe értünk, Veráék még nagyban uzsonnáztak. Belestem az elfüggönyözött csoportszobába, csak úgy, hogy a gyerekek ne vegyenek észre, mert akkor vége az uzsonnának: minden gyerkőc a szüleit kezdi hiányolni. Igazából be sem kellett volna lesnem. Vera kacagása az egész termet betöltötte. Ráadásul ezt a kacagást semmivel sem lehet összetéveszteni. Messziről megmondtam volna, hogy csakis Vera kacaghat így. Míg az előtérben várakoztam Gergővel, Ica néni hangját is hallottam egyszer: - Balázska, miért haraptad meg Veronika lábát? Később erről az afférról nem beszélt, amikor elmondta a szokásos szöveget, hogy minden rendben volt ma, nem volt Verával semmi baj. Egy másik gyermekért is jött az anyukája, ő is kint várt velünk együtt. Gergő nagyon morcosan nézett rá, aztán valamiért rájött a sírás. Felvettem és a fejemre ültettem. Ez már tetszett neki, kacagta, ahogy forgolódtam vele. Fentről kiszúrt magának egy játék motort. Mikor letettem, ezt kezdte tologatni. Közben Veráék befejezték az uzsonnát, Ica néni kiengedte hozzánk kislányomat. Gergő és Veronka nagyon megörültek egymásnak, rohantak egymás felé kitárt karral, de Gergő megint huncutkodott. Mielőtt elérték volna egymást, pályát módosított és hozzám rohant, átölelni a lábaimat. Tette mindezt "hááá!" csatakiáltás közepette. A szája meg fülig ért. Egy anyuka biciklivel jött a gyermekéért. Vera kölcsönkérte a gyerkőcnek hozott bukósisakot, felpróbálta és felpattant arra a játék motorra, amit Gergő az imént tologatott. Nagyon vagány volt. Alig akarta visszaadni a sisakot. Elképzeltem húszévesen, hátközépig érő gesztenyeszín hajjal, dögös bőrszerkóban egy motoron. Hajjaj, sokat kell majd imádkoznom érte... - Menjünk a kosárhintás játszótérre! - javasolta Vera. Múltkor nagyon elment a kedvem ettől a játszótértől, de azt mondtam neki, hogy meglátjuk. Gergő erre iázni kezdett, jelezve, hogy nagy szamár vagyok, és ne mondjak ilyeneket, hanem legyen a beszédem igen-igen, nem-nem, ahogy Máté evangéliumában Jézus urunk ránk hagyta! Elindultunk hát a játszótérre. Vera egész úton jelmezötleteken törte a fejét: - Például (vagy ahogy ő mondta: plédául) nagyon szép lepke nem voltam még. Közben majd lerohadt rólunk a ruha. Narancsfokú hőriadó volt érvényben, árnyék meg sehol. A játszótéren is csak a hinták voltak árnyékban. Javasoltam, hogy menjünk fagyizni. Csapatunk mindhárom tagja támogatta az ötletet, hát elmentünk a legközelebbi fagyizóba. Míg a fagyit nyaltuk, Vera a bölcsődéről mesélt: - Szépen aludtam a bölcsődében. - Nagyon helyes - mondtam. – Otthon miért nem szoktál aludni délután? - Majd egyszer alszom egyet - vonta meg a vállát Vera. Persze tudom én jól, hogy a bölcsődében azért alszik, mert a többiek is alszanak. Egyszer velem is aludt délután és sírdogált, amiért nem voltam mellette, mikor felébredt. A fagyizásból hamarosan disznólkodás lett. Gergő annyira belenyomta a tölcsérét a fagyimba, hogy egy nagy darab édesség leesett a földre, ezért nem adtam neki többet belőle. Erre megsértődött, összetörte a tölcsérét és ledobta a földre. Vera is állig elmerült a fagylaltjában, pedig máskor mindig szépen eszi. A szoknyáját is lepecsételte három helyen. Cserélni szeretett volna, hogy az én gyümölcsfagyimat is megkóstolja, de mondtam, hogy most nem cserélek vele, mert a sajátját összemalackodta és ahhoz nekem nincs gusztusom. Erre Vera is felhúzta az orrát. Egy zsebkendővel elfogadhatóvá tettem gyermekeim fizimiskáját, majd bementünk egy filléres gagyiáru boltba. Vettem Verának egy nyalókát, néhány varázsszívószálat meg ivólevet. Vera az út mellett talált egy gyöngyöt, ezzel fizetett a pénztáros néninek a nyalókért. A néni mosolyogva kérdezte: - Tőled kaptam a múltkor a makkot is, ugye? Veronika bólogatott. Közben Gergő felállt a babakocsiban, úgy próbálta becserkészni Vera nyalókáját. Kénytelen voltam neki is venni egyet. Eddig még soha nem nyalt el egyedül nyalókát, csak Veráét kóstolhatta meg. Most nagy örömmel vette a kezébe a különleges kincset és heherészve nyalogatta. A pénztárosnő figyelte, ahogy a gyerek civakodása közben bepakolok a babakocsiba. - Könnyű velük, ugye? - nevetett. - Meg vagyok velük áldva - válaszoltam, és valóban meg is vagyok. A bolt előtt emlékeztetett Vera: - Gyönggyel fizettem. - Igazából nem lehet gyönggyel fizetni - romboltam az illúzióit -, pénzt adtam a néninek. Vera ezen eltöprengett és leszűrte a tanulságot: - Kutyával sem lehet fizetni, macskával sem. Talán egyes helyeken lehet, de ebbe már nem mentünk bele. Hazafelé találkoztunk a szép csadoros muszlim nővel. Nem volt fedve az arca és talán túl sokáig is bámultam, mert meg voltam győződve, hogy ezt a nőt én ismerem valahonnan; ha magyarul szólal meg, mérget is vettem volna rá. Lehet persze, hogy egy magyar lány ment hozzá egy muszlim férfihoz és megtanulta a nyelvét, sosem lehet tudni. Szóval bámultam bele az arcába, aztán eszembe jutott, hogy ez nálunk is tapintatlanság, más kultúrákban viszont sokkal rosszabb; de bocsánatot sem tudtam kérni, mert nem tudtam, milyen nyelven tegyem. Zavarban voltam. A muszlim nő fia Gergőhöz lépett. Az anyja mondott neki valamit, de nem értettük, hogy mit. Verát viszont nagyon érdekelte a beszéde. Még főiskolás koromban barátkoztam egy szíriai muszlim lánnyal, Debrecenben tanult orvosnak. Ő adott könyveket a kultúrájukról, amiket szívesen elolvastam, de arra hamar rájöttem, hogy ez a barátném a maga világában különösen nyitott embernek számít. Ha a muszlim barátnői társaságában találkoztam vele és üdvözöltem, a többiek elhúzódtak vagy el is fordultak. Pedig ez a lány azt mondta, hogy szimpatikus neki, hogy szakállam van, meg hogy térd alá érő nadrágban járok. Azt is udvariasnak tartotta, hogy amikor egy barátommal beszéltem és ő belépett a helyiségbe, elhallgattunk. Nem voltam a szemében túlontúl nyugati. Beszéltünk vele arról is, hogy ők Jézust prófétának tartják, meg a magyar nép eredetéről is. Lehet, hogy az ő barátnői közül ismerős nekem a csadoros anyuka? Nem hiszem. Alig értünk haza, máris csengetett valaki. Édesanyám volt az. A gyerekeket szerette volna látni egy percre, de már sietett is fogorvoshoz. Elkísértük a kispiacig. Katával is ott találkoztunk, elénk sietett, miután hazaért a munkából. Kértem Katától, hogy hadd ne menjek ma este énekpróbára a gyerekekkel. Nem vette rossz néven a kérésemet, tehát hazamentünk, Kata meg indult próbát tartani. Míg a próbán volt, megvacsoráztunk a gyerekekkel. Nem volt könnyű menet, mert Gergő ordított, nyűglődött, nem evett semmit. Eléggé felbosszantott. Vera viszont elmesélte az asztalnál, hogy Balázska azért harapta meg a lábát, mert ő piszkálta a játék markolóját. Ez akkor sem volt szép Balázskától. Este újabb jelmezötletekkel rukkolt elő a lányom. Katának sorolta: - Tudod, mi nem voltam még? Oroszlán, molylepke és zebra. Aztán felsorolt még vagy tíz dolgot, ami még nem volt eddig. Lefekvés előtt, már pizsamában szervizeset játszottak Gergővel. Megjavították a játék mikrohullámú sütőt, aztán elemeket tettek a német nyelven beszélő játék laptopba (édesanyám egyik kolléganőjétől kaptuk használtan). Gergő mutatta a kis ujjával, hogy hová való az elem, Vera meg a helyére pöccentette őket. Teljesen jól, a ketyere a végén tényleg jól működött.
Szuszik Petra: A csongrádi híres mazsolás kalács története
Csongrádon és környékén hagyomány bort készíteni, gyümölcsöt termelni; legalábbis a nagyszüleim korában ez még így volt. A szüret a családunkban szerencsére most is megszokott elfoglaltság, minden évben hazamegyünk mi is segíteni. A tavalyi szüreten, mikor megérkeztünk apukám szüleihez, többen viccelődtek egy furcsa kaláccsal. Azt mondogatták: "a híres csongrádi mazsolás kalács". Nem értettem ebbõl semmit. Elhatároztam, hogy rákérdezek és kiderítem, miről van szó. A szüret végén, amikor már mindenki pihent és a nagypapámnak sem volt több dolga, odamentem hozzá és faggatni kezdtem. Ő elmosolyodott és már mondta is a történetet: "- Amikor én még kisfiú voltam és ez az egész terület az édesapámé volt, természetesen akkor is minden évben szüreteltünk. Hívtuk a rokonokat, barátokat és azt, aki szívesen segített. 8 éves lehettem, amikor elõször jött el hozzánk a pék is szüretelni. Nagyon ízlett neki a borunk és innentől kezdve minden évben jött; segített és kicsit iszogatott. A segítségéért cserébe a szőlő csumáját (a szőlőkocsány népies megnevezése) kérte el, hogy elvihesse az állatainak. Sajnos, egyszer nagyon becsípett; senki sem tudja, hogyan jutott haza... A következő napon borzalmasan másnapos volt. Nem emlékezett, hajnalban hogyan és mit dolgozott; de valószínű, hogy a csumát is belekeverte a kalácstésztába és úgy sütötte azt meg. Én ezt tőle tudom, mert este jött panaszkodni édesapának, hogy a kalács hozzávalóiból sokkal több maradt, mint amennyinek el kellett volna fogynia ennyi kalácshoz, a csumászsák pedig kiürült. Apa csitítgatta, de sajnos, fölöslegesen, mert a pék nem tudott megnyugodni. Annyira ideges volt, hogy még azt is megfogadta: soha többet nem iszik sem bort, sem másmilyen alkoholt. Másnap reggel még mindig idegesen ment be dolgozni. Az összes kalács elfogyott; mi lesz, ha valóra válik a rémálma? Ennek ellenére próbált nyugodtan dolgozni, mint mindig. Reggel, nyitás után megérkezett az első vevő. Nézelõdött, jól szemügyre vett mindent, majd csalódottan a pékhez fordult és megkérdezte: - Nincs abból a tegnapi finom mazsolás kalácsból? A péknek leesett az álla. Közölte az asszonysággal, hogy nincs, mert már tegnap elfogyott; és nagyon örült, hogy a rémálom, ami annyira aggasztotta, így átalakult. Este ismét eljött hozzánk és elmesélte az egész történetet. Apa nevetésben tört ki és én is velük együtt kacagtam. Innen ered 'a híres csongrádi mazsolás kalács' elnevezés. Most már te is tudni fogod." Gyakran visszagondolok erre a történetre, és mindig elmosolyodom rajta. A pék teljesen másra számított. A történések szöges ellentétben voltak azzal, amire számított. Ezenkívül az is eszembe jut: milyen lehetett a kalács íze? Az emberek abban az időben nem ettek annyi édességet, mint most; ezért az a szegény ember sem ismerte fel, hogy ez nem is a megszokott kalács? Erre valószínűleg sohasem találok ésszerű magyarázatot. De az bizonyos, hogy a pék azóta is jószívvel gondolna a régi szüretekre, ha még élne...
Petra 7. osztályos tanuló. Ezzel a történettel egy országos versenyen 5. helyezést ért el.
Szent Patrik kódexbeli áldás
Az Úr legyen előtted,
hogy a jó utat mutassa neked.
Az Úr legyen melletted,
hogy téged karjába zárjon és megvédjen.
Az Úr legyen mögötted,
hogy megvédjen a Gonosz cselvetésétől.
Az Úr legyen alattad,
hogy felfogjon, ha leesel.
Az Úr legyen tebenned,
hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.
Az Úr legyen körülötted,
hogy megvédjen, ha mások rád rontanak
Az Úr legyen fölötted,
hogy megáldjon téged.
Így áldjon meg téged a jóságos Isten,
ma, holnap és minden időben.
Ámen.
Az esőben porszemcsék utaznak, és sok kis hullámdarabka, ami a végtelen messziből, a Napból szakadt ki. Az eső óvatosan körbefonja a házunkat, és vigyázva megfordul a Föld, ahogyan tette tegnap, tegnapelőtt, és tette mindig.
Forog, forog, hurcolva magával gyengéden az esőt, a házat, a fényt, a port, téged és engem. Amíg nem ismertük egymást, hogy bírtuk ki szédülés nélkül?
Féltelek. Óvó tekintetemmel Kísérem lépéseid, Ahogy távolodsz, Itthagysz megint.
Jó volt nevetni, Elmondani, mi bánt, Nekem adni a titkot, Rám bízni őrzését. Jó volt látni téged, Annyi év után Újra élni a reményt, Hogy nem csak álmodom.
Találkozásunk egy tea mellett, Romantikus, meghitt idill, Kényelmetlenül érzem magam, Mert nem tudok szabadulni, Hogy nős vagyok és csalok, Szégyellnem kellene, Hogy itt vagyok.
Szemedből olvasok, Ha van szépség, Amit megfesteni érdemes, Szemed az, ami elárul, Ahogy elfordítod fejed, De kezemet keresed, Én viszonzom a szorítást, Vágyakozásod jelzéseit.
Nem tudom, mi bánt, De az fáj nekem is, Nem tudom, mit érzel, De meg-megremeg ajkad, Ahogy mondod magad, Meséled, mivel foglalkozol, És hogy mennyire nehéz, Kibírni azt, hogy élsz, Hogy a létezés mennyire gyötör, S a kétség önmagadban. Egy másik világ, Hallgatok. Bennem is mozdul a világ, Bezárva érzem magam, - Tudod, én ébren álmodom -, Mondom, mert kérdezed. Hogy is van ez?
A síneken ülsz, Nem komoly a szándék, Csak egy mellékvágány, - Mind azon vagyunk -, Erre már nem jár vonat, Csak a könnyek járnak neked, Sorsod nehéz döntéseit siratod, A lelked fáj, Hogy nem szabadulhatsz, Már késő a szabadsághoz Ez a korai téli este.
Türelmetlen vagy, Menned kell, Nem marasztallak tovább. Azt hisszük, Mindent megbeszéltünk. Ahogy távolodsz, Nézek utánad, Nem tudom, látlak-e még, De nagyon szeretném, Azt tudom.
Vasárnap. Azt mondják, vannak vasárnapi keresztények, akik hat nap pogányként élnek, hetedik nap elmennek templomba. A papok temetéseken anonim keresztényekről is szoktak beszélni, ha olyasvalakit temetnek, aki vasárnap sem igen tette be a lábát Isten házába, de azért csak-csak hívő volt, ha már meg volt keresztelve és papot hívtak a temetésére. Lehet ezt így kategorizálni? Egyesek keresztényebbek másoknál, vagy a Krisztushoz tartozás meghatároz minket teljesen? Nem tudhatom. Én még azt sem értem, amit kérdezek; hogyan tudnám a választ? A magam életében azonban tehetem Jézus Krisztust első helyre és teszem is. Nem szenteskedés ez nálam, inkább kegyelem. Hiszen a magam erejéből kutattam én sokáig, hogy ki vagy mi vagyok, de nem találtam választ, amíg a válasz nem talált rám: Krisztushoz tartozó. Gyermekként állatorvos szerettem volna lenni, aztán tizenkét éves koromtól író, majd remete, pap, informatikus és tanár. Kicsit majdnem mindegyikbe belekóstoltam, de egyikre sem mondhattam, hogy ez vagyok vagy amaz. Csak az igaz, hogy rajtam a kereszt jele és ezt büszkén hordozom. Nem vagyok szebb, okosabb, ügyesebb, jobb másoknál, de rajtam a jel és ezt elfogadom. Elfogadom a kegyelmet és a szeretetet, amit a háromszemélyű egy Istentől kapok. Bolondság lenne nem elfogadni. Isten persze szabad akaratot adott nekem, dönthetnék ellene is. Dehogy döntök ellene, nem vesztem meg! A teológiát, a hitvédelmet, a bölcseletet hagyom másnak. Én csak annyit tudok, hogy Isten jó, Isten szeretet. Ha valami jó, az csak Istentől származhat. Legyen áldott érte az ő neve! Ha valami mégsem jó, legyen áldott azért is. Hogy mondhatna ellent teremtmény a Teremtőnek? Bízok benne, hogy Ő javunkra fordítja azt is, amit rosszként élünk meg és áldássá teszi azt, ami most átkozott. Bizony tudom, keresztem ellenére vagy épp azért, a gonosz belém is belém férkőzött; használja szemem, karom, szám. Imádkozom érte, hogy ne váljak azzá, amitől leginkább rettegek. Isten mentsen! Vasárnap mindig közelebb kerül az ember az Istenhez, de ezen a vasárnapon nem sok idő maradt elmélyülésre, elmélkedésre. Ha nagy kint a zaj, a sürgés-forgás, a belső suttogást nehéz meghallani. Ráadásul ezen a reggelen alig tudtunk kikecmeregni az ágyból, egyre csak húzott minket visszafelé, negyed kilenckor a gyerekeket is úgy kellett ébreszteni, hogy készülődjenek, el ne késsünk a templomból. Veronkám még az úton is mondogatta: - Álmos a szemem. A Kísértő minden alkalmat kihasznál, hogy távol tartson minket mindentől, ami Szent. De sohasem gondoltam, hogy az alvás ekkora kísértés lehet számomra. Verám megint belelátott a fejembe, mondhatom nyugodtan, hogy a Szentlélek szólt belőle: - Az álomtól nem kell megijedni, mert felébredsz, hát nem látod? Alig értünk a karzatra, Vera és Gergő máris nagy felfordulást kavart. Almát ettek. A levét a padlóra csurgatták; Gergő, miután jól megrágta, a padlóra köpdöste az almahéjat. Összeszedtem, amennyire tudtam, de így is nyoma maradt. Na, ha ezt Anikó néni meglátja... Egyszer el is ragadtattam magam és hangosan rászóltam Verára; csak aztán kaptam a kezem elé a számat, hiszen templomban voltunk. Ezután Vera is sietett összeszedni a maradványokat. Anyósomékat is vártuk mára, Béla fiukkal egyetemben. Meg is érkeztek a mise alatt három részletben. Először Margitka érkezett meg a prédikáció alatt, majd a sógorom, Béla a Hiszekegyre, végül apósom a Miatyánk előtt. Eddigre a karzat padlójára Gergő néhány kilónyi perecmorzsát is terített, ahogy Jézus urunk csodás módon tudott kenyeret szaporítani, úgy Gergő egy viszonylag kis perecből – amellett, hogy evett is belőle - annyi morzsát darált, hogy ha a morzsaszemeket összeraktuk volna, legalább három vekni kenyér kijött volna belőle. Próbáltuk a morzsát is eltüntetni. Mise után a kóruspróbát Béla sógor tartotta, aki képzett karnagy. Sajnos, Budapesten hozzá is szokott kissé a profi zenészek társaságához és a profi kórusokhoz, mert számunkra elég gyors volt a tempó, amit diktált. Habár olyan darabokat szedtünk elő a repertoárunkból, amit már énekeltünk valamilyen alkalomból, de a sok címből csak egy volt Purcell Magnificatja, ami azért nem kismiska, főként, ha valaki nem tud kottát olvasni és "filhallás" alapján tanul, mint én. Ezeket a darabokat legalább egytől egyig szeretem (nem úgy, mint az ifjúsággal tanult oratóriumot, bár már barátkozom vele), igazi remekművek egészen a gregoriántól a görögkeleti énekeken át a barokk kórusművekig, a legtöbb latin nyelven. A plébániatemplom tízéves évfordulóján a szkóla, a Szent Család Kórus és az ifjúsági ének- és zenekarunk is előad majd néhány darabot. Én értelemszerűen a szkólában nem vagyok benne, Kata mindháromnak tagja. Egyébként a szkólában teljesen profi énekes lányok vannak. Komolyan és minden elfogultság nélkül mondom, hogy még nem jártam olyan templomban - beleértve a székesegyházakat is -, ahol jobb szkóla volt, mint nálunk. Nem csoda. A lányok közül szinte mindenki énekel aranyminősítésű kórusokban is. A kórus lelkesedése is lemérhető azon, hogy vannak emberek, akik átutazzák a fél országot, hogy eljöhessenek egy próbára. Gergőnek persze sok volt a mise után még egy hosszú próbán is tartania magát. Fél tizenegy körül - amikor rendszerint le szoktam rakni aludni -, bömbölni kezdett. Kata elvitte valahová. Gondoltam, hogy hazaviszi aludni, ahogy ésszerű is lett volna, de csak megnyugtatta, aztán visszahozta. Felajánlottam, hogy hazaviszem én, mivel azonban csak két basszus volt a próbán velem együtt (na jó, Bélával három), azt mondta, rám most nagyobb szükség van itt. Próba után gyorsan hazavittük a gyerekeket és lefektettük Gergőt. Kérdeztem, hogy ugyan mit fogunk ebédelni, gondolt-e rá valaki. Margitka reményt keltően kérdezte tőlem: - Milyen állatot hoztam szerinted? Békára tippeltem, de nem azt hozott, hanem őzet, ráadásul nem élőt, nem is olyan döglöttet, amit meg le kell nyúzni, hanem olyat, ami átalakult pörköltté. Nagyon jól tette, Isten nyugosztalja! Épp mosogattam, Margitka és Kata pedig levest főztek a pörkölthöz, amikor megérkezett édesapám egy tál kakashúslevessel és egy fazék kakaspörkölttel. Margitka majdnem elsírta magát, aztán kis híján apának ugrott, hogy mégis, nem gondolja-é, hogy most ő szeretne főzni nekünk. Én meg jót nevettem a jeleneten, mondtam is apósomnak - aki velem nevetett -, hogy jaj, minő szomorú a mi sorsunk, nem tudjuk eldönteni, hogy ebédre kakast együnk vagy őzet... - Őzkakast - vágta rá Margitka, és feltálalta mindkét jobblétre (pörköltlétre) szenderült állatot. Vera jól is lakott a kakas egyik igen méretes lábával és a nyakával, amiről leginkább a vastag, hájas bőrt eszegette le. Apósom is ezt a részét szereti. Kettőjükön kívül nem is ismerek mást, aki így szeretné magában a baromfibőrt, mint ők. Nem mondom, sütve, fűszeresen, pláne ha hús van alatta, én sem vetem meg. De levesben, főzve... úgy nem az igazi. Én vegyítettem a kétfajta étket és kakasleves után ettem őzpörköltet. Előtte ittunk egy kis pálinkát, a pörkölthöz meg egri vörösbort, amit apósom hozott. Desszertnek volt egy kis fagyi a hűtőben, meg frissen szedett szeder Margitka lugasáról, és egy kis camembert sajt. Így szép az élet! Bizony, a torkosság bűnébe is könnyen esik az ember, ha ennyi jó szakács és ennyi jó étel veszi körül. Alighanem ezek az étkek fognak leginkább hiányozni a Mennyországban. Bár talán ott is lehet ilyeneket enni, hiszen azt írja a Szentírás, hogy ott az oroszlán együtt legelészik a szamárral. Ha ők kaphatnak ételt... Ha meg ételt nem kapunk, akkor miért támad fel a testünk is? Az ebéd végeztével Béla elmesélte Verának, hogyan tanultak meg a rozsdafarkú fiókák repülni. Bizony, már ki is repültek! Aztán az ifjabb Béla, a sógorom elviharzott, mert neki indult a vonata. Kata kivitte az állomásra. Amikor visszatért, leült a szüleivel snapszerezni. Rólam nem mondhatni, hogy sokat forgattam az ördög Bibliáját. Nem is értem ennek a játéknak a szabályait sem. Inkább lefeküdtem aludni egyet. A vörösbor úgyis elbódított. Vera ordítozására ébredtem fel. (Katáék szerint nem is ordított, akkor vajon mit hallottam?) - Fáj a torkom! - kiabált a lányom. Félig álomittasan rámordultam: - Nem kellett volna olyan gyorsan enni a fagyit! - Nem attól fáj - szeppent meg Vera -, hanem attól, hogy kakálnom kell! Be is vonult a WC-be. Elég sokáig bíbelődött bent, hát rányitottam az ajtót. Épp egy tekercs nedves WC-papírt csavart a WC-be. - Mit csinálsz? - kérdeztem. - Beleesett - válaszolt Vera. - Hogyan? - Úgy, hogy elengedtem. Ez a WC-papír már csak ilyen; leesik, ha elengedjük... Gergő ébredése után megebédelt Vera játékcápáját kanálnak használva, Vera pedig ötleteket adott nekünk, hogy hogyan készítsünk neki farsangra éticsiga-jelmezt. Majd azt javasolta, menjünk korzózni, vagy valahová. Elmentünk nagymamával, hogy megmutassuk neki Kata munkahelyét. Vera hüppögött, hogy ő nem ide szeretett volna jönni. Két perc múlva már ő élvezte legjobban az iroda előtti parkban a bújócskát. Ráadásul úgy adta elő, mintha ő találta volna ki, hogy ide jöjjünk: - Támadt egy ötletem - tartotta az ég felé mutatóujját -, benézünk ide, aztán menjünk játszótérre! Végül nem játszótérre mentünk, hanem a "Majompark"-nak gúnyolt plázaszerűségbe, nem messze az irodától. Itt rendeltünk fényképeket; gondoltuk, bemegyünk értük. A képek készen voltak, teljesen jól sikerültek, de ha már be kellett jönni értük egy elektronikai üzletbe, megbotránkoztattuk kicsit Margitkát a méregdrága készülékek bemutatásával, amik nem tudnak lényegesen többet, mint egy olcsó vacak, de jól jelzik a vásárló státuszát. A lefekvésig maradt időben pedig kimentünk a korzóra. Sétáltunk, zenét hallgattunk (megint az idős bácsi énekelt tárogatókísérettel). Találkoztunk néhány ismerőssel is, ami egy kétszázezres város főterén nem meglepő, és Vera ugrálhatott az ogrés ugrálóvárban. Most a csúszdára is ügyesen fel tudott mászni, bőven pótolta, amit múltkor kihagyott. Csak a szúnyogok zavartak minket egy kicsit. Idén valahogy nem láttam szúnyogirtó repülőgépeket… Vera bosszankodott is, hogy milyen okosak ezek a szúnyogok: - Kitalálták, hogy Veronika vére milyen finom. - Milyen jól kitalálták - helyeseltem. Vera annál kevésbé: - Milyen rosszul kitalálták - nézegette a csípéseit. Egy lócán ülve péksüteményeket eszegettünk, aztán hazamentünk, mert későre járt már az idő. Vacsorára nagypapa halkonzervet evett, Vera is ebből kért, hát nagypapa apró falatokat tűzött neki villára és úgy etette, mint a szülei a kispingvint. A játék annyira tetszett Verának, hogy még vacsora után is ő volt a kispingvin, aki éhes fókáktól menekül. Az esti ima idejére viszont visszaváltozott Veronikává, vagy még inkább egy angyallá. Szépen mondta az imát, aztán mindenki homlokára keresztet rajzolt és mindenkinek puszit adott. Csak ezután ment lefeküdni.
Ez is egy gyöngy, bár inkább kézzel fogható, mint olvasható: Ma este voltam ennek a csoportnak egy "előadásán". Fantasztikus volt, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Hogy nevetnénk ki? Köszönjük a tippet! Én kint voltam a főtéren, de a gyermekeim betgsége miatt csak rövid ideig maradtam, majd meghallgatom miről maradtam le.
Szép napot, Gyöngykeresők! Sziasztok, Tipla, Sárkányka!
* * * * * * * * *
Jacques Prévert Kik egymást szeretik
szeretik egymást s ölelik az éj kapuiban s a járókelők ujjal mutatnak rájuk de kik szeretnek senkinek sem léteznek csak árnyékuk az mely az éjben remeg s kihív haragost megvetőt irigyet kik szeretnek senkinek nem léteznek egyébként is messzebb vannak az éjnél feljebb a napfénynél első szerelmük vakító egénél
