Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Egy nap hazamegyünk fapados vonaton, nem viszünk mást, csak a régi szavakat, majd rajzolunk az ablakra és énekelünk és visszaköszön mindenki, aki leszáll; egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk, csak tudják: ott vagyunk, nem kell szégyellnem a kezem, hogy kifordítva ölembe hull; egy nap hazamegyünk, hazavisz mindenkit a fájdalom, szemek alatt a karikák szembeköszönnek, torkunkban az ismerős víz íze; egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval, és egy krumpliföldön előrebukunk.
„Legalább csengettyűzzünk egy picit!” „A jégvirágok néma csöngettyűk.” „Hogyha világgá mennénk most, Mamácskám, az angyalokra nyitnánk ablakot?”
Várd ki a hóesés végét! – A mélyúton a búcsújárók éppen szembejönnek. Árnyékukban lomha jávorszarvas tűnődik, egy korhadó fatönknél.
Fordulj el, Fiacskám! – A Fogadónál a pályaőr produkcióra készülődik, öntudatlan. Elindul. Provokál. Hófúvásba fullad; lassúdad halott. Tündérkedik majd ama döglött madárral.
A szakadék szívóhatása épp olyan, mint egy bálteremé. Legszebbik ruhánkat tökéletesíti végső pillantásunk.
A külvilág az ebek külvilága. A koránkelők birtoka a fagy. A rendőrfogdák délutáni csendje batisztfőkötőtől zúzmarás.
2
Ezek a kutyák most mindenkit megölnek. Szeretem a kutyákat. Semmi gond. A félig párolt hús szagát, amelyre odagyűlnek –
Az is bolond, aki a hófúvásban báli cipőt vagy tollas kalapot hord.
Elcsúsztatott mondatszerkezet: halálos gyerekjáték. Ennyi volt. Éjszakai műszak. Korbácspattogás. A fényszórókat kikapcsolta egy túl serény kobold.
Ajtóra szegzett gyászjelentés, vagy búcsúcédulák, ezer schillingért –
A hótorlaszok között utat vágunk, Fiam. Ez mégiscsak nehéz lesz. Bizonyára. Tartsd a lámpást! – Nehéz.
A hentesmester meg a bádogossegéd, a völgytorok lakói – a vérvörös patakban meghúzatják a marhák csontjait.
Ki van itt? – Pislantó angyalok? Fáradozásunk a csalódás karójára fut fel, mint a borostyán. – Pihenjünk egy kicsit. – Húzódjunk meg az erdőszélen.
3
Jégtekepálya. Szarvasok patái. Egy szarvas teszi tiszteletét nálam.
A vigaszt, mint az ostyát, Isten testét, ízlelgeti a lélek is, falánkan.
Az ellentétnek színértéke van. A gyakorlólány avíttas szobái rozsmezőkre nyílnak. Odalátni. Ne nézz a rozsmezőkre! Nincsenek. Csak tetemek a hóban –
De szánakozz a „sárgán”!
4
„Mit mondanak rólam a népek, a népek?” – Ez egy dolog. Kisfiam. Fölégett mögöttem a szántás. A tükörpalota tarlón sebzett talpam „virágnyomain” elmerenghet, alvadt vérrel illetve magát.
A szárnyas ajtó bezárul. A hópalotában bebábozódott kunyhók égnek. Egyenlősdi vagy demokrácia? Tűzbarlang. Elszeneződött szerelem. Kaptársejtek kitakart magánya.
Hét éve volt, hogy azt mondtam magamba’ (már egyetlen sejtem sem ugyanaz), mi lenne, mondd, ha fél éved maradna, egy utolsó tél, rövidke tavasz.
(„Habár ez itt egy jól körülírt képlet, várjuk meg mégis, mit mond a lelet.” És várni kellett két hetet, míg kész lett, alig éreztem a tűhegynyi sebet.)
És eljutottam persze Amszterdamba, még búcsúzni sem kellett senkitől, ki később hagyott váratlan magamra, úgy válhatott, mint bárki bárkitől.
Forog fejemben mégis az az este: hogy verte az ablakot az eső! Ha az embernek gáncsot vet a teste, megrémül, sír, majd papírt vesz elő.
Mit ér egy lista árulások ellen, akár a test teszi, akár ha más? Megváltozott minden egyes sejtem. Az árnyék maga a nagyobb árulás.
Léptél, az óra lecsapva, vársz. Meg kéne javítani végre. Vagy csak képzelem, hogy az én térfelemen gyorsabban ketyeg? Különben meg, ha ezt akartad hallani, tessék: külön időt használunk. Fogy. Talán még nem vészesen. Csak az a biztos, hogy egyszerre nem működünk.
Mint gyónás közben szûnõ hangerõ, mely szûntében belül emelkedik, úgy apad a tenger, dagad belül tarajtalan, a lélek mit sem ér, ha meg nem merül a lelketlenekben, haltetem és állóvizek szaga, apályos, torkolattalan halál ha meg nem kísérti, úgy el se veszne, meg se maradna, mint a bûn a tömjén szellõzetlenül feloldó, zsolozsmás illatában is kirojtosodik csak – ne hallja senki, gyónom, ne hallja, vétkeimnek hangja meddõ – kivárom, amíg a fülkagylón belül dobog a folyni vágyó tenger vagy a vér.
Rátok hagyjam? Nektek adjam az édes, bús gondolatot? Kell-e szóhasmenésem, meg-megvillanó színeim, dörgéseim, rettegéseim, fohászaim? Felfedeznétek-e arcaimban arcaitokat? Érdemesek vagytok-e alázataim, csendes haldoklásom titkaira, lelkesedés-őrületemre, miképp akarok megbújni egy vers gyenge sátorában? Egykor hittem, hogy templomot építek szavakból, szentélyt, ahová tisztelettel léptek be majd, s ha megtaláljátok, sem gyűrtök vécépapírt végakaratomból.
A peronon várakozva úgy tűnt, mulandóak a bűnök. Öt év alatt fél dioptria nem sok, s a ballal még mindig tisztán látok.
Ennyi pletykás sebet elhallgathatok még, de bírom-e tüdővel a ritmust, ahogy egymásba fonódnak ujjaim? Egyáltalán felismerném-e régi kezem,
ezt a pár száz kilométeres utat? Mint a kétszer kettőt kellene, hol s mikor alszom bele, kiktől tartok, s titokban kiktől rettegek. Kilókban mérik-e a csuklómra madzagozott súlyokat.
A Feneketlen-tónál lesett meg a hajnal. Elmosolyodott a combom ívén, de tartja a szavát. A bicikliváz, tőle tudom, milyen, mikor repül, és hogyan ásít át a hídon a nap.
Talán csak ráncosabb lenne most a kéz, amely a vázra feszül, vagy irigyen figyelném azt a lányt. És elkereszteltük, amink van, de hisz ismersz, hallgatok.
Majd’ ötszázszor tettem meg ezt a távot. Nem a hajhossz és nem is a ráncok segítenek becsülni. Fél dioptria valóban nem sok, de ha leveszem az üveget, azt a karikázó női térdet már csak homályosan látom.
Moszkvában New Yorkban egy föld alatti széfbe rejtették Krisztus arcát Teheránban és Tokióban ketrecbe zárták a Szentlelket egyéb vadállatokkal együtt A Szent Szűz Szingapúr és Rio de Janeiro járdaszélein jár fel-alá Nevet a jóság mint az áldozatok kezében egy utolsó hajtincset szorongat Így hát semmi sem hasonlít már az őskereszténység korára A templomok bezártak Isten egy nyugdíjasotthonban meghalt az angyalok nyugdíjba mentek
Vaksötét tó, csónak, két kivágott papír-alak. Akik a vízbõl isznak, a fák, hova mennek? Sötét árnyékuk átéri Kanadát. Valami kis fényt a vízivirág átereszt. Levélhangjában semmi sürgetés: lapos, kerek, mint minden sötét tanács. Jéghideget csap fel az evezõlapát. Elárad a sötét a testben és a halban. Sápadt, búcsúzó kezét felemeli a cölöp. A liliomokból kifénylik egy csillag. Üres szemû szirén, vajon elvakít-e? Lelkekbe tompult a döbbenet.
Szeretett halottam. Szerelmeim. Testetek pecsétje testemen. Egymást követő testeim egymást követő szerződéseink szerint minden józan belátás ellen. Szeretett halottaim. Dermedt-merevek. Minden érverésből korbácsütés lett. Gyönge gerincoszlop. Hamvazószerda. Az ülőre kovácsok hajoltak. Tűzben kalapáltak minket. Égő vörösben. Húsunkat elégették. Emlékeinket. És elneveztek. Palánkot adtak. Kezünkbe zsinórt. Lakni helyet hogy libasorban egymás mögé beálljunk. Szeretett halottaim. Halál végösszege. Rámnehezedtek és rátok nehezedem. Sípcsontotok súlya nyom. Tört kezdőbetűtök. Jelképes sorrend a kronológiában. Kezetek. Kezetek, szátok. Görcsös-jeges kezek. Tenyerek fölfelé. Emlékeiknek helyet könyörgő szájak. Egyre kevésbé aki voltam. Felvizezett énem alkalom szerint. Kártyacsomagban alakját vesztett sziluett. Kedves-jó halottaim. Sietve-engeszteltek. Itt vagyok. Mindig itt. Beszűrődő zaj. Menekülő, töredék ima. Ajtaján a hosszú éj behúzza utánuk a reteszt. Agóniám hosszú vonítása. Halottaim akiket szerettem. Ügyetlen-tehetetlen szeretők. Testük és testeim az egymást követő halálban.
Tóth Judit (1936 - ) 2002. május 26. Orbán Ottónak
Szélütötten álltunk a szigligeti folyosón. Ha valamit, ha bármit még segíthettünk volna, lelket fújni az elfagyó torokba… Orvosok, mentőkocsi, háborús berregéssel megérkezett a helikopter a kastély hátulsó okker- színű fala elé a kavicsos terepre. Csak el ne menne, el ne menne, el ne menne! Az egymás mellé szoruló lánykák rémült madárcsapatban látták: még itt van, itt van, itt van: égett bennünk fehér lánggal a hittan.
Tíz perc, húsz perc, már háromnegyed óra, még semmi nem végeztetett el, a zárt ajtók mögött itt van a sok szakember. Tudtuk, húsz éven át mit járt meg, milyen Golgotát, méltósággal vagy az Úristent szidva. A teremtés metamorfózisán átégetve hogy gömbölyödött, hömpölygött kínjából a líra. Soha nem sajnálta magát. Megírta.
Ostromgyűrűben élt. Igen. Mint egykor szülővárosunk szenespincéiben. A gyűrű most köréje zárult. Véglegesen, amint megírta. Körülfogja a továbbvivő öröklét. Nem adta meg magát. Sohasem állt le önként.
Most elvégeztetett. Egy óra múlva kinyílt a kastélyajtó fél szárnya újra. Sírtak a lányok, sírtunk mi is. Sírva rohant el a szigligeti orvos. A portásfiú karja reszketett, megbillentve a hordágy elúszott veled. Gyöngéden és puhán boruljon rád a béke, mint porhó. Nemzedékről nemzedékre száll majd műved öröksége, Ottó.
A koordináták széthulló rendszerében fényképe évekig ott volt velem: a ház - előtte öblös utca, kút - csendben kivárta, míg megérkezem.
Hogy van az, hogy belépsz egy lépcsőházba, és látod magad ősz hajjal lépni be, pedig a korlát falra vetődő csipkés árnya nem emlékeztet semmire?
Vagy éppen ez a meghitt idegenség vonz magához, mint bársony a pihét? Ha egy másik név csúszik ki a számon, nem érdekel senkit sem, hogy miért.
A régi utcát lassan elfelejtem, közben ősz lesz, a tél tavaszra vált, meghallom végre, mit két harang kondít fülembe: hogy dél "rossz nekem, csak árt".
De most még itt ez a nyár végi este a senki földje - vagy már a határ? Kutya iszik a szökőkút vizéből, egy fáradt pincér a nap végére vár.
Mit benned s bennem a mélyben suttogó sem tud, sem bír elbeszélni – arctalan, de tekintete éget, mozdulatlan, de magas lombon fészket rak nekünk, legyen hova visszatérés –, hogy adhatnék annak formát? Otthona vagyok, csendes hajlék, hol hosszú útról hazatérve megitatja fáradt lovait – este mégis ő vet nekem ágyat. De a reggeli kavargó szélben, mi esőt ver arcomba, s lábam előtt fázós faleveleket söpör, meggondolja-e, merre indítja léptem? Mert itt zúg a folyó, igen közel – sötét, üres ég tükörképe az. Ki lesz hát, ki harangot kondít, s megbocsátja vétkeimet, míg suhogó lombok alatt szerteszórja csontjaim a nincstelen felejtés?
Azokban az időkben, mikor még nem forgott a Föld, pestises-lelkűek nyüzsgő hangyabolyában te is úgy jártad az utcákat, ahogy ma én. Hiszed vagy sem, láttalak akkor is. Szegény halaskofa lánya voltam, ki pikkelyből fűzött nyakláncot magának. Titokban figyeltelek, s más férfit nem ismertem. Lábnyomaidban lépkedve eljátszottam: én vagyok Beatrice. Persze nem a te Beatricéd, ki ruhád szegélyét sem méltatja pillantásra, s még utóbb is bűneidet kéri számon, hogy szép lányok gyönyörében fickándozva, oly mélyre süllyedtél. Tudd meg, engem nem adtak volna férjhez egy tudom-is-én-milyen Bardihoz, mert a magam készítette, forrón gőzölgő levest s a fehér paplannal vetett ágyat csakis neked szántam. Mára minden megváltozott, csalódni fogsz, mert a Föld forogni kezdett, őrült hajszáját futja napra nap. Új testben én, s te: kabátomba öltöztetett lélek. Nyílik-e új idő, szobám megrepedő falain át új dimenzió, hogy minden Poklon túl, a kétszemélyes földi Paradicsom legrejtettebb titkaiba, kézen fogva, mint menyasszonyt, bevezess?
