Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Mint gyónás közben szûnõ hangerõ, mely szûntében belül emelkedik, úgy apad a tenger, dagad belül tarajtalan, a lélek mit sem ér, ha meg nem merül a lelketlenekben, haltetem és állóvizek szaga, apályos, torkolattalan halál ha meg nem kísérti, úgy el se veszne, meg se maradna, mint a bûn a tömjén szellõzetlenül feloldó, zsolozsmás illatában is kirojtosodik csak – ne hallja senki, gyónom, ne hallja, vétkeimnek hangja meddõ – kivárom, amíg a fülkagylón belül dobog a folyni vágyó tenger vagy a vér.
Rátok hagyjam? Nektek adjam az édes, bús gondolatot? Kell-e szóhasmenésem, meg-megvillanó színeim, dörgéseim, rettegéseim, fohászaim? Felfedeznétek-e arcaimban arcaitokat? Érdemesek vagytok-e alázataim, csendes haldoklásom titkaira, lelkesedés-őrületemre, miképp akarok megbújni egy vers gyenge sátorában? Egykor hittem, hogy templomot építek szavakból, szentélyt, ahová tisztelettel léptek be majd, s ha megtaláljátok, sem gyűrtök vécépapírt végakaratomból.
A peronon várakozva úgy tűnt, mulandóak a bűnök. Öt év alatt fél dioptria nem sok, s a ballal még mindig tisztán látok.
Ennyi pletykás sebet elhallgathatok még, de bírom-e tüdővel a ritmust, ahogy egymásba fonódnak ujjaim? Egyáltalán felismerném-e régi kezem,
ezt a pár száz kilométeres utat? Mint a kétszer kettőt kellene, hol s mikor alszom bele, kiktől tartok, s titokban kiktől rettegek. Kilókban mérik-e a csuklómra madzagozott súlyokat.
A Feneketlen-tónál lesett meg a hajnal. Elmosolyodott a combom ívén, de tartja a szavát. A bicikliváz, tőle tudom, milyen, mikor repül, és hogyan ásít át a hídon a nap.
Talán csak ráncosabb lenne most a kéz, amely a vázra feszül, vagy irigyen figyelném azt a lányt. És elkereszteltük, amink van, de hisz ismersz, hallgatok.
Majd’ ötszázszor tettem meg ezt a távot. Nem a hajhossz és nem is a ráncok segítenek becsülni. Fél dioptria valóban nem sok, de ha leveszem az üveget, azt a karikázó női térdet már csak homályosan látom.
Moszkvában New Yorkban egy föld alatti széfbe rejtették Krisztus arcát Teheránban és Tokióban ketrecbe zárták a Szentlelket egyéb vadállatokkal együtt A Szent Szűz Szingapúr és Rio de Janeiro járdaszélein jár fel-alá Nevet a jóság mint az áldozatok kezében egy utolsó hajtincset szorongat Így hát semmi sem hasonlít már az őskereszténység korára A templomok bezártak Isten egy nyugdíjasotthonban meghalt az angyalok nyugdíjba mentek
Vaksötét tó, csónak, két kivágott papír-alak. Akik a vízbõl isznak, a fák, hova mennek? Sötét árnyékuk átéri Kanadát. Valami kis fényt a vízivirág átereszt. Levélhangjában semmi sürgetés: lapos, kerek, mint minden sötét tanács. Jéghideget csap fel az evezõlapát. Elárad a sötét a testben és a halban. Sápadt, búcsúzó kezét felemeli a cölöp. A liliomokból kifénylik egy csillag. Üres szemû szirén, vajon elvakít-e? Lelkekbe tompult a döbbenet.
Szeretett halottam. Szerelmeim. Testetek pecsétje testemen. Egymást követő testeim egymást követő szerződéseink szerint minden józan belátás ellen. Szeretett halottaim. Dermedt-merevek. Minden érverésből korbácsütés lett. Gyönge gerincoszlop. Hamvazószerda. Az ülőre kovácsok hajoltak. Tűzben kalapáltak minket. Égő vörösben. Húsunkat elégették. Emlékeinket. És elneveztek. Palánkot adtak. Kezünkbe zsinórt. Lakni helyet hogy libasorban egymás mögé beálljunk. Szeretett halottaim. Halál végösszege. Rámnehezedtek és rátok nehezedem. Sípcsontotok súlya nyom. Tört kezdőbetűtök. Jelképes sorrend a kronológiában. Kezetek. Kezetek, szátok. Görcsös-jeges kezek. Tenyerek fölfelé. Emlékeiknek helyet könyörgő szájak. Egyre kevésbé aki voltam. Felvizezett énem alkalom szerint. Kártyacsomagban alakját vesztett sziluett. Kedves-jó halottaim. Sietve-engeszteltek. Itt vagyok. Mindig itt. Beszűrődő zaj. Menekülő, töredék ima. Ajtaján a hosszú éj behúzza utánuk a reteszt. Agóniám hosszú vonítása. Halottaim akiket szerettem. Ügyetlen-tehetetlen szeretők. Testük és testeim az egymást követő halálban.
Tóth Judit (1936 - ) 2002. május 26. Orbán Ottónak
Szélütötten álltunk a szigligeti folyosón. Ha valamit, ha bármit még segíthettünk volna, lelket fújni az elfagyó torokba… Orvosok, mentőkocsi, háborús berregéssel megérkezett a helikopter a kastély hátulsó okker- színű fala elé a kavicsos terepre. Csak el ne menne, el ne menne, el ne menne! Az egymás mellé szoruló lánykák rémült madárcsapatban látták: még itt van, itt van, itt van: égett bennünk fehér lánggal a hittan.
Tíz perc, húsz perc, már háromnegyed óra, még semmi nem végeztetett el, a zárt ajtók mögött itt van a sok szakember. Tudtuk, húsz éven át mit járt meg, milyen Golgotát, méltósággal vagy az Úristent szidva. A teremtés metamorfózisán átégetve hogy gömbölyödött, hömpölygött kínjából a líra. Soha nem sajnálta magát. Megírta.
Ostromgyűrűben élt. Igen. Mint egykor szülővárosunk szenespincéiben. A gyűrű most köréje zárult. Véglegesen, amint megírta. Körülfogja a továbbvivő öröklét. Nem adta meg magát. Sohasem állt le önként.
Most elvégeztetett. Egy óra múlva kinyílt a kastélyajtó fél szárnya újra. Sírtak a lányok, sírtunk mi is. Sírva rohant el a szigligeti orvos. A portásfiú karja reszketett, megbillentve a hordágy elúszott veled. Gyöngéden és puhán boruljon rád a béke, mint porhó. Nemzedékről nemzedékre száll majd műved öröksége, Ottó.
A koordináták széthulló rendszerében fényképe évekig ott volt velem: a ház - előtte öblös utca, kút - csendben kivárta, míg megérkezem.
Hogy van az, hogy belépsz egy lépcsőházba, és látod magad ősz hajjal lépni be, pedig a korlát falra vetődő csipkés árnya nem emlékeztet semmire?
Vagy éppen ez a meghitt idegenség vonz magához, mint bársony a pihét? Ha egy másik név csúszik ki a számon, nem érdekel senkit sem, hogy miért.
A régi utcát lassan elfelejtem, közben ősz lesz, a tél tavaszra vált, meghallom végre, mit két harang kondít fülembe: hogy dél "rossz nekem, csak árt".
De most még itt ez a nyár végi este a senki földje - vagy már a határ? Kutya iszik a szökőkút vizéből, egy fáradt pincér a nap végére vár.
Mit benned s bennem a mélyben suttogó sem tud, sem bír elbeszélni – arctalan, de tekintete éget, mozdulatlan, de magas lombon fészket rak nekünk, legyen hova visszatérés –, hogy adhatnék annak formát? Otthona vagyok, csendes hajlék, hol hosszú útról hazatérve megitatja fáradt lovait – este mégis ő vet nekem ágyat. De a reggeli kavargó szélben, mi esőt ver arcomba, s lábam előtt fázós faleveleket söpör, meggondolja-e, merre indítja léptem? Mert itt zúg a folyó, igen közel – sötét, üres ég tükörképe az. Ki lesz hát, ki harangot kondít, s megbocsátja vétkeimet, míg suhogó lombok alatt szerteszórja csontjaim a nincstelen felejtés?
Azokban az időkben, mikor még nem forgott a Föld, pestises-lelkűek nyüzsgő hangyabolyában te is úgy jártad az utcákat, ahogy ma én. Hiszed vagy sem, láttalak akkor is. Szegény halaskofa lánya voltam, ki pikkelyből fűzött nyakláncot magának. Titokban figyeltelek, s más férfit nem ismertem. Lábnyomaidban lépkedve eljátszottam: én vagyok Beatrice. Persze nem a te Beatricéd, ki ruhád szegélyét sem méltatja pillantásra, s még utóbb is bűneidet kéri számon, hogy szép lányok gyönyörében fickándozva, oly mélyre süllyedtél. Tudd meg, engem nem adtak volna férjhez egy tudom-is-én-milyen Bardihoz, mert a magam készítette, forrón gőzölgő levest s a fehér paplannal vetett ágyat csakis neked szántam. Mára minden megváltozott, csalódni fogsz, mert a Föld forogni kezdett, őrült hajszáját futja napra nap. Új testben én, s te: kabátomba öltöztetett lélek. Nyílik-e új idő, szobám megrepedő falain át új dimenzió, hogy minden Poklon túl, a kétszemélyes földi Paradicsom legrejtettebb titkaiba, kézen fogva, mint menyasszonyt, bevezess?
Ha jön a Csendes és a tulipánoknak fejét veszi Ki nyer? Ki veszít? Ki áll ablakba? Ki ejti ki, elsőként, nevét? (Paul Celan: Dal egy árnyékban álló hölgyhöz)
Úgyhogy én ennyi év után sem bírok elszakadni kettőnk tükörképétől (fiatal úszó, kilépsz a vizekből alkonyi fénytől vezetve valahol a folyam mentén, és én a parton várok rád, játszottunk aztán, egy mosolygó halott játéka, és az egyszerűség, leginkább az ugrás egyszerűsége az elemek közepén), tehát neked is kevésbé kellene gyűlölnöd engem mindazért, ami soha többé nem történhetett meg újra, ugyanúgy. Csak a füvek és a víz hálójára kellene emlékezned, az egyszeri alkony úszóira a közepén, a kráterében, a szemekben, melyeket egy pillanatra felrepesztett a halál, a halál, amire akkor még nem gondoltatok.
Időnként eszembe jutnak a fák, amelyekre Mandelstam a verseit írta élete utolsó éveiben. Vajon hogyan alakult életritmusuk a költő halála után? Milyen levelet hajtottak? És az írást, azt az írást, a télen át, hogyan őrizhették meg máig?
A kis faragott állatkát kézről kézre adják amíg a követ fel nem melegítik
a kezek tétováznak az állat megformált vagy a kő igazi fedetlen alakján
és a kezek, az ujjak, a rejtett kis csontok a formára markolnak, formálják önmagukat, már áthűltek a kőhidegtől, már állatok, a kölcsönhatásban a bőr azon tűnődik emberi-e a kő
Később a sötétben sőt amikor az állat már ott sincs, őrzik ama belső alak sejtelmeit
a félig formált levegőt szorongató kezeket szorongató kezek
Találkoztunk Kalamajkád Füstjében Adtam neked Egy kis mézet Meg jázmint Szelíd felhő Madara voltál Záporverten Tértél hozzám De mosollyal Libbensz tovább
Te Álmokba öltözötten Szerelmet koldulva Pőre szavaimhoz Én Bogárszemedben Magány tüzétől Ékesen
Utánam jöttél Az óceánra Hogy legyek Melletted Sziklára szálltál Hogy a tenger Legyen lábaidnál És elhulltál Mint az alkony Vértezetlenül Fegyvertelenül
Most is Könnyekbe öltözötten Szerelmet koldulva Pőre szavamtól Én most is Bogárszemedben Magány tüzétől Ékesen
Hajlékom Minden zugában Növekszik neved Csupa varázslat Gondolataim Fügefája alatt Tisztító víz Ringat reményt De a csöndet Szíven döfik Tévútjaink Nyilai
Te Könnyekbe öltözötten Szerelmet koldulva Pőre szavaimtól Én Bogárszemedben Magány tüzétől Ékesen
Choli Daróczi József fordítása
(Romane Poentongi Antologia Péli Tamás, Szentandrásy István, Gügyi Ödön illusztrációival Ariadne Kulturális Alapítvány, Budapest, 1995)
Kerestünk köteléket tisztábbat gyöngédebbet Mint tenger és az ajkak kötése forrásokhoz; Kerestünk tüzet élőbb összefonódóbb lángot A virradat s két szempár pallosainál; Kerestük szerelmünket nappali glóriában S különvált csillagok éjében kötött ki szivünk.
"Mint egyik kritikusa írja: <Nehéz azonosulni verseinek érzelemvilágával, mert az oly felszínes - érzelmei általában megrekedtek a kamaszkor szintjén.>"
*
H. D. /Hilda Doolittle (1886-1961)/: TENGERI RÓZSA SEA ROSE
Sandra Jayat
