Egy fotó története...
............................................
Szergej Cehmisztrov tolmács és Nyikolaj Kraszivszkij százados - Angóla dél-afrikai veteránjainak kedvenc szereplői. /A kép az Angólai háború orosz veteránjainak föderációjánek engedélyével kerül bemutatásra./
Egy több, mint negyedszázada készült fotó valódi története.
/Szergej Kolomnyin, a veteránszövetség tagjának cikke./
Nagyon sok, az Angólai háborúval foglalkozó, dél-afrikai kiadványban már több, mint húsz éve vándorol ez a fotó,mint ékes bizonyítéka az ,,afrikai szovjet expanziónak". A kép névtelen, rajta két szovjet katonai tanácsadó, akik az angolai kormánycsapatok terepszínű egyenruháját viselik, rangjelzések nélkül, Kalasnyikov gépkarabélyokkal a kezükben. Szinte mindegyik kiadvány azt hírdeti, hogy ezeket a tiszteket a dél-afrikai hadsereg által Angóla területén 1981 augusztusában-szeptemberében végrehajtott ,,Protea" hadművelet alatt ölték meg. Így a fotót, úgymond, a halott ,,orosz szpecnázasoknál találták a bátor dél-afrikai hősök". Kit is ábrázol a kép, és valóban meghaltak-e a képen szerelő emberek?
Harcok Ondzsiváért.
1981. augusztus 27-én, a távoli Angólában, a namíbiai határ mellett, Ondzsiva város körztében, a harcok során valóban életét vesztette négy szovjet állampolgár: két tanácsadó tiszt, és amiről a dél-afrikai kiadványok nem írnak, két nő is - a katonai szakértők feleségei. Ezenkívül, a ZAR csapatok Angóla területére történő betörése közben fogságba esett egy szovjet katonai szakértő.
Akkor, 1981 augusztusának végén, a délafrikaiak gépesített egységei átlépték Angóla határát, és a légierő erőteljes támogatása mellett előretörtek a kormánycsapatok (FAPLA) Kunene tartományban található három főbb körzeteinek irányában: Ondzsiva, Sangongo és Kaame városkákhoz. A szovjet katonai tanácsadók segítségével éppenhogy szervezési stádiumban lévő angolai kormányhadsereg kétségbeesetten ellenállt. Ondzsivát a kormánycsapatok 11. gyalogsági dandárja védte, amelyben kilenc szovjet katonai tanácsadó és szakértő dolgozott, közben a városban a szovjet tisztek é zászkósok öt felesége tatózkodott, akiket amazok ,,odarendeltek" a Szojuzból, nem is sejtve, hogy a távoli angólai Kunene tartomány valóságos pokollá fog változni pár nap leforgása alatt. Sangongo városkában, amit a FAPLA 19. gyalogos dandűárja védett, tizenöt szovjet állampolgár volt, beleértve öt feleséget és három gyereket. Kaaméban, a 2. gépesített lövész dandárnál pedig hat szovjet tiszt dolgozott, és ebből háromnak ott volt a családja is.
Ondzsiva városát a délafrikai gépesített egységek harapófogóba zárták, majd végül teljesen bekerítették. Éppen akkor, az ostrom alatt vesztette életét a 11. dandár tüzérségi főnökének tanácsadója Kirejev alezredes és a felesége, a dandár politikai tisztjének tanácsadója, Vazsnyin alezredes, Pesztrecov zászlós felesége, miközben maga Pesztrecov fogságba esett. A 11. gyalogsági dandár volt tolmácsa, Leonyid Kraszov, visszaemlékezik: ,,Augusztus 25-én minket bekerítettek a zar-osok. Ondzsivát alaposan ,,megdolgozták" a levegőből majd szórólapokat szórtak szét, melyek szövegében az volt olvasható, hogy aki elfog, vagy bizonyítottan megöl egy flapoista tisztet, kommunistát, vagy szovjet tanácsadót, az felmutatva a szóróapot elhagyhatja az ostromlott települést. Szinte hoolywoodi forgatókönyv! Egy nappal előtte pedig a 11. dandár híradósai kódolt üzenetet kaptak az 5. katonai körzet szovjet parancsnokától, körülbelül a következő szöveggel: ,,Az utolsókig kitartani. Fogságba esni tilos."
Akik aláírták az üzenetet már várták az új, tábornoki vállapokat, így mi... elronthattuk neki ezt az ünnepet.
26-án este összegyűltünk az Ondzsivában lévő katonai missziónk épületében. Úgy döntöttünk, hogy megkíséreljük a kitörést a bekerítésből önálló csoportként, a dandár parancsnokával, Afonszu Mariaval együtt. Elástunk minden személyes holmit és a misszió berendezéseit, beleértve az ,,Ukraina" filmvetítőt és a ,,Napi hírek" újság egy év alatt összegyűlt számait. A misszió ,,őslakói" számára ez egy hatalmas személyes tragédia volt - mindazt, amit az Angólában töltött évek alatt megtakarítottak vagy otthonról áthoztak, beleértve a ,,szoviszpani" termékket (minden otthon hiánycikknek számító cuccot mi devizára vásároltunk kint a ,,Szoviszpano" cégnél, innen az elnevezés). Ezeket is elástuk. Később mindez a délafrikai csapatokkal Ondzsivába bevonuló hullarablók és ,,kvacsok" - így nevezték a nép körében az UNITA (angolai ellenzéki fegyveresek) híveit - zsákmánya lett. Augusztus 27-én, délben, öt órával a 11. gyalogos dandár állásaira zúduló tüzérségi tűz után, illetve szakadatlan légitámadásokat követően, Ondzsiva lángoló pokollá vált..."
Pesztrecov zászlós.
Én, a sorok írója, akkor szintén Angólában tartózkodtam, és nagyon jól emlékszem azt a pszichés, nyomásztó érzést, amit a bajtársaink és családjuk felől elmaradt hívások váltottak ki bennünk. Viszont a Kunene tartományban kibontakozó tragédia egyik résztvevőjének, Pesztrecov zászlósnak a nevét igen hamar megismertük. A vezetékneve, még jóval a ,,Protea" hadművelet befejezése előtt a világsajtó lapjaira került, a fotóját pedig többször is publikálták a délafrikai lapok.
Arról, hogy hogyan került fogságba, Pesztrecov a következőt meséli: ,,Nem kerültem bele a délafrikaiak első támadási hullámába vagy a tüzérségi tűzbe. Megpróbáltak megkerülni minket. Amikor elkezdtük lőni őket a nehézgéppuskánkból, jobbra és balra futottak állásainktól. Emlékszem, hogy a harc hevében felkaptam a gépkarabélyomat - az mindig velem volt - és elkezdtem lőni. Az utolsó, amire még emlékszem, egy csapás a tarkómra, és égtelen fájdalom, illetve, hogy valaki oldalról megpróbálta elvenni a fegyveremet. A fegyvert az előagynál fogva szorítottam, és valaki puskatussal csapkodta a kezemet, megpróbálva lefeszíteni az ujjaimat a fegyverről. Az ujjaimat akkor nagyon összetörték, a nyomai a mai napig jól látszanak. A kezem és lábamat összekötötték. Majd zsákot húztak a fejemre és helikopterbe dobtak."
A zászlós teljes mértéken kitapasztalta a fogságba, hogy milyen is ,,pressing", egyik börtönből a másikba szállították: Capetownból Bloemfonteinbe, majd utána Durbanba... Pesztrecov meséli: ,,Voltak nagyon szörnyű helyek is, például a Pretoriában lévő föld alatti börtön. Próbáltak pszichésen hatni rám: próbálsz elaludni éjszaka, de ilyenkor mindig bekapcsoltak egy szirénát, vagy monotón zenét, ami nyomasztóan hat egy idő után. Lhetetlen volt aludni. Egy idő után az ember ked beleőrülni az álmatlanságba. A legfontosabb, amit tőlem akartak, hogy maradjak ott, hivatalosan kérjek menedékjogot, és tegyek egy sajtónyilatkozatot..."
Kiszabadítani Pesztrecovot, illetve kikérni az elhunyt szovjet állampolgárok holtesteit csak tizenöt hónappal később sikerült, 1982 novemberében. A Szovjetunió volt angólai nagykövete, Vagyim Loginov meséli: Rögtön azután, hogy bejelentették Pesztrecov fogságbaesését, én többször is kértem a SWAPO (Namíbia felszabadításáért harcoló szervezet) vezetését, Sam Nuyoma személyében, hogy ejtsenek fogságba valami fontosabb délafrikai tisztet, hogy kicserélhessük azt később a szovjet zászlósra".
A mi katonai tanácsadóink, akik a KGB és GRU vonalán dolgoztak Angólában, tanusíthatják, hogy a SWAPO parancsnoksága tervezett és hajtott végre ilyen jellegű speciális akciókat az ők közvetlen részvételével. Viszont sokáig nem sikerült tisztet szerezni. Csupán csak azután, hogy Angola területén, egy GRU akció keretein belül meg lett semmisítve a zar-os különleges alakulatok egyik diverzáns-felderítő csoportja, a Dél-Afrikai Köztársaság kormánya kész volt kicserélni a négy halott kommandóst Pesztrecovra és a mi honfitársaink maadványaira. A szovjet tisztek és feleségeik bebalzsamozott, mélyfagyasztott állapotban voltak tárolva addig Johannesburg egyik hullaházában.
,,Nem sikerült megölniük minket!"
A Szovjetunióban nagyon sokáig arról, hogy Angólában a mi embereink is harcolnak, tlos volt beszélni. Ebben különböztünk sokáig Dél-Afrikától, ahol a ,,Bozótháború" veteránjait különböző szervezetek, klubok és szövetségek egyesítik. Még az ,,apartheid" rendszer megszűnése, illetve az Afrikai Nemzeti Kongresszus hatalomrajutása után az adott témának a magániadók igen sok figyelmet szentelnek odaát: több tucat könyvet adtak ki, egyesekben, például, arról olvastunk, hogy a ,,Protea" hadművelet alatt ,,több tucat szovjet katonát" lőttek le a délafrikaiak!
Több információs sait és portál létezik Dél-Afrikában, amik szép színekben ecsetelik az angólai háborút. Egyesek már odáig jutottak a mítoszteremtésben, hogy sokan a mai napig azt hiszik, hogy a ZAR-csapatok nyerték meg a háborút, pedig köztudott, hogy az angólai kaland nemcsak komoly veszteségekkel járó vereséget hozott a ZAR-katonákra, de még Namíbiából is kénytelenek voltak kivonulni ennek hatására.
És nagyon kevés olyan sait van, amelyen ne szerepelne ez két, termeszvár mellett pózoló szovjet tanácsadót ábrázoló fotó. Nos, kik szerepelnek a képen?
Azok felkutatásával, akiket a fotó ábrázol, az Angólai veteránszövetség Tanácsa foglalkozott - ez egy társadalmi szervezet, amit 2002-ben hoztak létre, és amely egyesíti mindazokat a veteránokat (katonákat és civileket egyaránt), akik az adott országban harcoltak. A kérvényeket a hivatalos szervekhez küldték: a Szovjet Vezérkar volt 10. Főigazgatóságának archívumához (ma ez a Nemzetközi Katonai Együttműködés Főigazgatósága), a Hadügyminisztérium archívumába, és még sok más hasonló helyre. Ezek kevéseredménnyel zárultak. Viszont sikerült kideríteni, hogy a fényképen szereplők közül senki sem szerepel azon a halotti névlistán, amit a Vezérkar címére küldött táviratban szerepelt anno (kelt 1981. szeptember 13)...
Az ügy kimozdult holt pontjából, amikor 2006 májusában Oroszország modernkori történelmének Múzeumában (a volt Forradalmi Múzeum) kiállítás nyílt ,,És Angóla földjét nem áztatta orosz vér?" címmel. Komoly szerepet játszott az akkor indult internet-saitunk is, ami közevtelenül a kiállítás után kezdte el munkáját. És hamarosan megérkezett a hír egyik bajtársunktól, Angóla veteránjától, Szergej Lasintól.
,,Felismertem a fotón baloldalt álló személyt. Ez Szergej Cehmisztrov, moszkvai, tolmács srác. Annyit tudok, hogy életben van, bár Angóla óta nem találkoztunk egymással. A kép valószínűleg még jóval a délafrikai agresszió előtt készült, az is lehet, hogy akkor, amikor mindannyian Ondzsiva városkába költöztünk egyidőre. Én egy évig szolgáltam Ondzsivában: 1980 augusztusától - 1981 augusztusáig, de éppen egy nappal a zar-osok támadása előtt haza utaztam a Szovjetunióba, rendes éves szabadságomat tölteni. Ekkor engem Ljonya Kraszov helyettesített a dandárnál. Nem volt szerencséje a srácnak, ő egy nappal előttem érkezett Angólába, és rögtön háborúba keveredett."
A másik tiszt.
De ki a második, fényképen szereplő tiszt? Erre a kérdésre a választ akkor kaptuk meg, amikor maga Szergej Cehmisztrov is kapcsolatba lépett a veteránszövetséggel, amikor sikerült a szövetség nevében végre felkutatnunk. Még csak nem is sejtette, hogy negyed évszázadon keresztül a délafrikai kiadványok egyik ,,csillagává" vált. Ráadásul halottnak kiáltották ki!
,,Az Angólai veteránok saitjának főoldalán megláttam a saját fotómat. Hát ez valóban egy emlékeztető volt az 1981-es mintájú ,,angólai pokolból"! A felvétel Sangongóban készült, a Kunene folyó partján, ahol én 1981 márciusa-júliusa között szolgáltam, és után egy ideig dolgoztam Ondzsivában. Mit ad Isten: pont az egész égszakadás előtt engem átvezényeltek Lubangóba. Tőlem jobbra, a képen - a 19. dandár zászlóalj parancsnokának tanácsadója, Nyikoláj Kraszivszkij százados. Én későnn Moszkvában találkoztam párszor, az 1982-1983-as években, ahol ő éppen a Frunze katonai akadémián tanult. Sajnos jelenleg elveszítettem vele a kapcsolatot. Csak annyit tudok, hogy ő Belorussziából származott.
Nagyon jól emlékszem, hogyan fényképezkedtünk a termeszvár mellett, amikor kocsival jöttünk vissza éppen a 19. dandár harcálláspontjáról. Én akkor még bele is rúgtam az építménybe, és nagyon megütöttem a lában. Minket Vologya Demidenko fényképezett le, a zászlóalj parancsnok egyi tanácsadója. Úgyhogy hazudnak a zar-osok - nem sikerült nekik minket megölni!"
De akkor hogyan került a fotó az ellenséghez? Szergej Cehmisztrov erreis választ adott: ,,Minden nagyon egyszerű. Augusztusban, amikor elkezdődött a ,,Protea" hadművelet, a Sangongóban lévő dandár frontális csapást kapott, és lényegében szanaszét futott. Mi meg nem sokkal előtte oda vittük be előhívni a filmet - valószínűleg a helyi laborban vagy irodában jutottak hozzá a délafrikaiak a filmhez.
A tanácsadóink és családtagjaik önállóan próbáltak kijönni Luango irányában, méghozzá ez három napig tartott. Velünk volt néhány gyermek is. Így, például, a tüzérosztály parancsnokának tanácsadójának, Anatolij Cserednyik századosnak, mgán kellett vinni a gépkarbélyt és teljes menetfelszerelést, és a hátizsákba beültette a három éves kislányát. A gyerek állandóan inni kért.. Timbarsev tanácsadó négy éves fia pedig már annyira megszokta a végefelé a zar-os ,,Mirage" gépek rárepüléseit, hogy a megjelenésükkor ujjal mutogatott az égre és kiabálta: ,,Maszoljot, maszoljot!" (Oroszul a repülőgép - ,,szamoljot", ebből ferdítette a négyéves gyerek - Z.I.) Akkor kapta a becenevét - Maszoljot. Szerencsére mindenki épségben érte el állásainkat.
Úgyhogy a ,,szpecnázosok hulláiról leemelt fénykép" sem több, mint egy rosszul költött, nagyzolós mese. Sangongónál egyetlen egy szovjet állampolgárt sem veszítettünk."
