Az MTA kommunikációs igazgatója blogot nyitott az MTA-ról megjelent cikkek megvitatásáról. Az első topik azonnal kicsúszott az irányítása alól. A hozzászólók a fiatal kutatói generáció kivándorlásának okairól akart beszélni, ami magában foglalta az MTA intézményrendszerének és kommunikációjának korszerűtlenségét. A filozófia tudomány kandidátusa ekkor a 156.-ik bejegyzés után zárolta az egész vitát (http://mtamediakomment.blog.hu/2008/02/08/a_maganyos_domino_esete_a_tenyekkel). Fábri György (FGy_SciCom) emlékezetes bejegyzéseinek egyike így szól: „Úgy látom azonban, ezt a realitást realitásként fogadta el a kutatói közvélemény, hiszen ebben él, nincs olyan feszítő erő, ami előrevivő konfliktusokat eredményezne. Mégpedig azért nincs, mert kialakult egy (vélhetőleg nagyon törékeny s egyben nagyon destruktív) egyensúly, amiben még mindig elég sokaknak biztosít a rendszer alternatívákat (külföldi megbízások, időszaki kint létek, munkahelyi követelmények lazasága, segédmunkák) így még mindig megéri sokaknak belemenni ebbe a kiegyezésbe. Hangsúlyozom, ezt rossznak és kártékonynak tartom, de ideig-óráig mintha működne – immár másfél évtizede.” Valóban elfogadja az új kutatói generáció ezt a demoralizálóan megalkuvó álláspontot, vagy éppen most int búcsút az egyre inkább leszakadó magyarországi kutatásnak?
"Az orvosokra vonatkozó követelmények 10 év oktatási tapasztalatot kérnek, helymeghatározás nélkül."
A linkelt dokumentumban ez áll az orvostudománynál (az OpenOffice 20. oldalnak tördeli be, MS biztosan nem oda):
"legalább 10 éves, magas színvonalú oktatási tevékenység a graduális képzésben"
Nem kötekedni akarok, de ez döntő lehet. Nem pusztán azért, mert ha a több mint 10 éves oktatói gyakorlatának egy része undergrad képzésre összpontosult, akkor már nem áll a 10 év. Azért is, mert nem pusztán oktatási tevékenységről van szó, hanem speciálisan a graduális képzésről, amely eltérő módon történik különböző oktatási rendszerekben, és így esetenként más jellegű oktatói munkát is követel. Magyarországon az én szakmámban "iskolapados" graduális órák vannak, de pl. Oxbridge-ben tutori rendszer. Teljesen más feladatkör.
Nem védeni akarom a döntést, hanem megérteni a helyzetet.
Ha egy egyetem ilyen marhaságot (hazai, ami nem konvertálható magasabb követelményszint irányban sem) követel meg, akkor az EU-ban hamarosan belterjessé válik és elsüllyed. Ezt érdemli.
Egy látszólag távol eső kérdés. Szerinted, hogyan lesz valaki az MTA külső (178) és tiszteleti (225) tagja (http://www.mta.hu/index.php?id=421&no_cache=1) ? Megvizsgálja valaki, hogy mely hazai egyetemen, hány órát adtak le? Nem mindenki jöhet, aki az átlagnál egy kicsit jobban csillog? Szabó szerinted a teljesítményével elférne közöttük?
Mi a francról beszélsz, drága? Milyen tanszék? Miért nem a te teljesítményedet akarjuk mérni? Miért a tanszékedét? Jóskáét, Pistáét és Katiét? Csak épp a tiedet nem? Kinek az álláshoz jutását támogatják a fiatal kutatók? Vagy ezt csak a fiatalkutatóknak lehet?
Ha a magyar egyetemek automatikusan hasra esnének valaki előtt csak azért, mert a hazai dombocskák fölött akar röpdösni, azt érnénk csak el, hogy mindenki, aki onnan jön, jobbnak számítana, mint aki otthon van. Ezzel a külföldre ment kutatókat talán haza lehetne csábítani, de egyúttal az otthon maradotttakat kiüldöznék.
A magam részéről semmi kivetnivalót nem látok abban, ha egy intézménynek saját követelményrendszere van. Még azt is megkockáztatom: aki világszínvonalú körülmények között jól tud teljesíteni, nem vonja automatikusan maga után azt, hogy az otthoni körülmények között is tud. Szabó Csaba például nyilvánvalóan nem tudott, még ha ismereteim híján azt a kérdést nyitva is hagyom, hogy ez az ő vagy a rendszer hibája-e. (Abból a szempontból teljesen mindegy egyébként, ha valahol az a szokás, hogy kézfogás előtt beleköpnek a tenyerükbe, én vagyok az illetlen, ha fanyalogva rázok kezet.) A kérdés csak az, hogy a marokba köpők szeretnék-e, hogy olyan is kezet fog velük, aki nem akarja, hogy nyálas legyen a keze.
Abban már annál inkább látok persze kivetnivalót, ha egy intézmény a saját követelményrendszerét nem tartja magára nézve kötelezőnek.
Egyetemi tanári kinevezések törvényi követelményei A felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény (Ftv.) 87. §-a értelmében az egyetemi tanári munkakörben történő alkalmazás feltétele, hogy · az érintett rendelkezzék doktori fokozattal, továbbá · az adott tudomány- vagy művészeti terület olyan nemzetközileg elismert képviselője, aki kiemelkedő tudományos kutatói, illetve művészi munkásságot fejt ki, · az oktatásban, kutatásban, kutatásszervezésben szerzett tapasztalatai alapján alkalmas a hallgatók, a doktori képzésben résztvevők, a tanársegédek tanulmányi, tudományos, illetve művészi munkájának vezetésére, · idegen nyelven publikál, szemináriumot, előadást tart. Az Ftv. 106. § (5) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság a jogszabályban foglaltakon kívül értékeli a jelölt oktatói, tudományos, illetve művészeti eredményeit.
Mindezek alapján a szakértői vélemények egységesen négy fő értékelési területet fognak át: 1. oktatási/oktatásfejlesztési tevékenység 2. tudományos/művészeti (kutatói, alkotói, innovációs) eredményesség 3. kutatásszervezési, intézményi/szakmai közéleti tevékenység 4. a szakmai (el)ismertség és a professzori habitus megítélése A pályázótól elvárható, hogy minden területen az átlag fölötti, „kiemelkedő” teljesítményt nyújtson – mert a törvény szerint csak ilyen személyek lehetnek egyetemi tanárok, de az természetesen nem elvárás, hogy minden területen a maximumot nyújtsa.
A MAB egy minden tekintetben átlag fölötti, egy területen pedig kiemelkedő teljesítményt nyújtó pályázókat támogat.
Az orvosokra vonatkozó követelmények 10 év oktatási tapasztalatot kérnek, helymeghatározás nélkül.
Egy nem túl régi SOTE-s kérdőív nem kérdez a gyakorlatszerzés helyére. www.old.sote.hu/human/nyomtatvanyok/kerdoiv_palyazatok_elbiralasahoz.doc
Jó Flatus. Ezzel nyugtatja magát mindenki, aki nem elég sikeres ezekben a mutatókban. De még ne kapd fel a vizet. Az IF és citáltság abszolút értelemben valóban nem mérvadó. Elképesztő különbségek vannak az egyes tudományágak mérőszámaiban. Azonban azonos területen dolgozók abszolút összemérhetők. Itt egy ilyen esetre látok példát és nagyon is bizonyító erővel arra, hogy súlyos bajok lehetnek ezzel a kiválasztással, vagy inkább beválasztással.
Haha. Szép szómágia. A dolog lényege az, hogy nem lehet egyetemi tanár, mert csak, mert eltiltotta az egyetem fura ura. A végeredmény, hogy Szabó összecsomagolt újra és távozott. Ez az ország lett borúsabb nélküle. Egy generáció veszíthette el a hitét abban, hogy érdemes valóságos eredményeket elérni, pl. versenymedencében világcsúcsot úszni, mert itt – Isten kalapján a bokrétában – a hullámmedencében keresztben kell az ifi csúcsot újra beállítani.
Akkor most totális átalakításra van szükség vagy mindennek változatlanul kell maradnia? (Segítene nekem a megértésedben, ha egy kicsit bőbeszédűbb volnál.)
Én sem egy olyan elérzékenyülős fajta, de azért ez már nem az a kategória, ahol meditálok azon, hogy a fény pislákol vagy vakít. Ez a Szabó Csaba átröpült a hazai dombocskák fölött, amik azt hitték addig, hogy ők a bércek. Azt üzenték neki: na majd ha csúszni is tudsz velünk idelent, na majd akkor nagy leszel.
A SOTE egyébként az oktatási gyakorlatot hiányolta, amit Szabó Csaba több amerikai egyetemen szerzett. Ez a kiváló magyar egyetem viszont olyan oktatási gyakorlatot akart, amely az ő szent falain belül történt. Ez is egy gondolkodási kategória. Nehezen gyógyul.
További versenynövelő tényező lehet az azonos szakterületen dolgozó tanszékek közötti (nemzetközi) összehasonlítás, és az anyagi juttatásoknak ehhez való kötése. (Természetesen egy tanszék megítélésekor a tanszéken belüli egymásra hivatkozások egyáltalán nem számíthatnak bele, és a tanszéken belüli társszerzős munkák is csak egy tételnek számítsanak - a közös munkát és egymásra hivatkozást nevezzük tudományszervezői, ne tudományos teljesítménynek.)
Ha azt mondjuk, a én tanszékem tizedik a nemzetközi elbírálásban együttműködő tíz intézmény között, de a te másik egyetemen levő, azonos profilú tanszéked hatodik, ez látszódjon meg abban is, hogy mennyit keresel te és mennyit én. Egyből jobban meggondolnám, kiknek az álláshoz juttatását támogatom, ha tudom, hogy a publikációit attól várhatom, hogy társszerzőként mellém áll, vagy lesznek (esetleg már vannak) neki önálló (más nemzetközi együttműködésekben zajló, etc) kutatásai is.
Ezzel teljesen egyetértek, a nemzetközi pályázat-bírálási együttműködések kialakítását magam is szorgalmaztam a dominó-blogon. Még azt is megkockáztatom, az OTKÁ-t úgy ahogy van, fel lehetne számolni, és ilyen rendszer keretében kiosztani a pénzét. (Persze nyilván nem úgy, hogy külföldre is jusson belőle; ha már az állam adta, legyen kiírás, hogy magyar intézmény nyerheti csak el, de a győztes pályázatról szóló értesítőt kézbesítő postáson kívül ne legyen magyar az egész folyamatban.)
Nyilván igazad van abban, hogy tenni is kéne. De visszamenőleg nem vonható vissza a pályázat feltételrendszere csak azért, mert utólag kiderült, hogy rosszul volt kiírva. Ha ez megtörténhet, akkor még az is jogos, hogy Szabót utólagos módosítással "szűrték ki". Vagy milyen elvi alapon döntünk jogos és jogtalan utólagos módosítások között?
Ha azt mondjuk, hogy győzzön a legjobb, és ha nem ő győz, változtassuk meg a kiírást, egyszerűbb, ha nem írunk ki semmit, hanem megkérdezzük, ki akar idejönni, és majd döntünk annak alapján, hogy ki a legjobb - szerintünk.
Azon a bizonyos döntésen egyetlen módon van értelme változtatni: ha bebizonyosodik, hogy jogszerűtlen volt. Bár kétlem, hogy ez után a helyzet után Szabó visszajönne (én az ő helyében biztosan nem tenném).
Ha a kiírásban szerepelt az, hogy 10 év otthoni tanítási gyakorlat, és ennek hiánya volt az indok, akkor legfeljebb annak van értelme, hogy elgondolkodjunk azon, jók-e azok a kiírások, amelyek egy messzemenőkig kiváló és a posztra alkalmas kutatót formai alapon kizárnak.
Az a baj, hogy csak odáig jutunk mindig el, hogy "jó lenne elgondolkodni azon, jól van-e ez így". Nyilván nincs jól, ezen nem szükséges elgondolkodni. Tenni kéne valamit, nem tizenkét bizottsági ülésen megtárgyalni egy beteg szabályt, hogy vajon jó-e, mert a végén már senki se tudja, hogy miről is beszél, amikor felszólal.
Miert vannak szemelyre szabott egyetemi palyazatok kiirva, amelyek meg a kiiras utan is valtozhatnak????
Ugyanaz a gyökere ennek is, mint a már emlegetett feudalista attitűdnek. Az, hogy nemcsak az számít, mit állít valaki, hanem az is ugyanakkora vagy még nagyobb lattal esik súlyba, hogy ki az, aki az állítást teszi.
Amikor valaki kutatónak áll, azzal a sziklaszilárd meggyőződéssel teszi, hogy az igazsághoz minden embernek egyforma joga van, a hozzáférést legfeljebb az egyéni kompetenciák korlátozhatják. Nincs "X prof. igazsága" és "Y doc. igazsága", csak X és Y állításai és a mellette felhozott érvei. A Felvilágosodás óta ez az elv az talán, amihez a leginkább ragaszkodunk, és ez az egyik dolog, ami miatt érdemes kutatónak menni.
Ezt az elvet gyalázza meg minden olyan személy, aki a tekintélyre alapozva zár rövidre vitákat, és ezt ássák hatékonyan alá a "személyre szabott" pályáztatások és hasonlók is.
A megoldás nem is lenne olyan bonyolult , de jelenleg nincs olyan tényleges erő, aminek érdekében állna. Be kéne vezetni egy rendkívül szigorú pályáztatási protokollt, amitől nincs eltérés. Ennek része lenne a szigorú anonimitás és a külföldi bírálók döntő részben való bevonása, mert az "érdekházasságoknak" máshogy nem lehet elejét venni egy ilyen kis országban. De, őszintén, kinek áll ez az érdekében? Csak annak, akinek a tehetségén kívül más tőkéje nincs. Az, aki már megízlelte a kapcsolati tőke hatalmát, nem szívesen mond le róla, főleg ha fel tudja magát menteni azzal a könnyű kifogással, hogy mások is így csinálják.
... És ismét csak ajánlom mindenki figyelmébe a Nature korábban általam hivatkozott editorialját, ahol a saját impakt-faktoruk objektivitását vitatják.
Ha a kiírásban szerepelt az, hogy 10 év otthoni tanítási gyakorlat, és ennek hiánya volt az indok, akkor legfeljebb annak van értelme, hogy elgondolkodjunk azon, jók-e azok a kiírások, amelyek egy messzemenőkig kiváló és a posztra alkalmas kutatót formai alapon kizárnak.
Ha a kiírásban nem szerepelt, hogy kell a 10 év otthoni tanítási gyakorlat, hanem ez csak később került bele, akkor viszont kérdés, hogy ezt miért nem lehet bírósági úton megtámadni. Lévén az adófizetők pénzéről szó, ellenünk is dolgozik az, akinek vannak bizonyítékai, és titkolja őket.
Probalom megerteni, hogy mirol beszelsz, de nem nagyon megy, bocs ezert. Itt a konkret peldaban a VILAGON 7-ik legidezettebb emberrol beszelunk farmakologia/toxikologia tudomanyagban.
A személyre szabott és menet közben változó pályázatok számomra is demoralizálóak. Másrészt ha egy tanszéknek egy bizonyos kutatói profilra van szüksége, hogy illeszkedjen egy nagyprojekthez, nemigen tudom kifogásolni, hogy nem általános szempontok alapján válogat. Azt már annál inkább, ha útközben megváltoztatja a kiírást.
Hozzáteszem, ha Szabó Csaba nem felelt meg az előzetes kiírás szerinti kitételeknek, éppen azt tartanám vérlázítónak, ha "csak" azért megkapta volna az állást, mert világhírű és jól áll idézettség ill. impakt ügyében. Nem tudom, hogy megfelelt-e, és bár rákérdeztem, azóta sem kaptam megnyugtató választ.
Még mindig hiányolom a vita alapját képező dokumentációt (biztos nekem kéne utánanéznem, csak annyira most nem érek erre rá): hogy mi is volt az pontosan, ami alapján visszautasították, és ez szerepelt-e az eredeti kiírásban.
Persze a kérdést felvető, és szemlátomást nálam jóval tájékozottabb SciCom megkönnyíthetné mindannyiónk helyzetét néhány linkkel, hogy a fórumozók is értsék, miről vitatkozunk.
Ez eleg latvanyos, de azert nem feltetlenul teljesen egyertelmu osszehasonlitas (a konkret esettol elvonatkoztatva)
Lattam mar hivatkozast gyujteni csaladi, haveri alapon, felszolitasra hivatkozni cikkeket, ugyhogy ide eleg sok minden belefer pofavastagsagtol fuggoen. Az IF sem kozvetlenul a szerzot minositi, hanem azt, hogy a cikke megjelenese elott milyen volt az az ujsag. Szoval meg igy szamszerusitve sem biztosan korrekt az osszehasonlitas, bar ketsegtelenul latvanyos.
Arrol nem beszelve, hogy vegul is annyifele tudomanyos metrikat lehet felallitani, hogy valamiben biztosan a legjobbnak tekintheto valaki. Pl. fellabu doktoranduszok szama az elmult 5 evben vagy valami hasonlo.
Milyen eloirasnak? Azt amit a palyazatban elore leirtak (amiben x ev altalanos oktatasi gyakorlat szerepelt), vagy abban, amit a 4 T eloadas utan talaltak ki (10 ev SOTE-n eltoltott medikus oktatas, aminek nyilvanvaloan nem tudott Szabo Dr. eleget tenni, mivel kulfoldon volt).
Es akkor miert van az, hogy ha megnezzuk a SOTE professzori karat, akkor abban szamtalan eset van, amikor az illeto nem felelt meg ennek az utobbi kiirasnak, de akkor eleg volt valakinek a ferje/felesege/baratja/ismerose/ parttarsa (a nem megfelelo termeszetesen torlendo). Miert vannak szemelyre szabott egyetemi palyazatok kiirva, amelyek meg a kiiras utan is valtozhatnak????
Szerintem, ahogy a társadalmunk majd egyre inkább konvergál a fejlett piacgazdasági strukturához, úgy lesz egyre inkább működőképes a modelled. Ma még nagyon messze vagyunk tőle.
>>> Egyébként miért nem lenne jó az, hogy az idős kutatók név szerinti szaktanácsolására komoly összeget fordítsanak a név szerinti projektvezetők?
Akár jó is lehetne. Abban az esetben, ha a projektvezetők de főleg az intézményeik meg egyértelűen az általuk vezetett projektek értéke, hasznossága, sikeressége alapján lennének díjazva.
Kérdezed, hogy én milyen irányba változtatnék. Hát ebbe az irányba.
