Sher írása juttatta eszembe Kutasi Kovács Lajos elbeszélését, amit szeretnék veletek megosztani. Csak véletlenül "apacs". Amikor íródott a történet, a sírkövek alatt nyugvók közül még többen éltek, ma már a mescalero rezervátum temetőjében pihennek. Ami közös bennük a történet hősével, az a kövekbe van vésve.
A barátság tánca
Az Indiánnal nem a Mohawk-ösvényen vagy a Fehér Hegyekben találkoztam; nem Cape Codon a maspí-indiánok földjén és nem a Narragansett-öbölben; nem a Purgatory szakadékánál, kükládikus sziklák között, a nipmak indiánok egykori kultikus táborhelyén.
Az Indiánnal Bostonban találkoztam az Auditorium földalatti villamosállomáson.
Nincs sok várakozó. Este kevesen utaznak villamossal.
Amint leérünk a lépcsőn, tüstént felfigyelek egy fiatalemberre. Nem azért, mert sallangos bőrkabátot hord, sima fekete haját középen elválasztva, kétoldalt varkocsba fonva viseli. Ilyesféle öltözék és hajviselet nem ritkaság a Harvard Square környékén.
Ennek a fiatalembernek az arca tűnik fel. Ifjúságom indiánregényeiből néz vissza rám. A régi, agyonolvasott Cooper- és May Károly-könyvekből.
Klasszikus indián arc. Alacsony, keskeny, kissé hátrahajló homlok, szögletes, erősen kiugró pofacsont, erőteljesen hajlott sasorr, eléggé széles, nagy száj. Magányosan ül, mondhatnám, gunnyaszt a peron legtávolabbi padján, szembetűnően elhúzódva a többi várakozótól. Lehet, hogy nem is várakozó.
Leplezetlen kíváncsisággal és rokonszenvvel veszem szemügyre.
- Nézd, egy indián - hívom fel Rózsa figyelmét rá. Gyere, menjünk oda hozzá, úgysem jön még a villamos. Elindulunk a magányos indián felé. Odalépek hozzá, nem kérdezek tőle semmit, csak köszönök és egyszerűen kijelentem:
- You are an Indian! Te egy indián vagy!
Az Indián felveti fejét, rám néz fürkészve, élesen. Az indiánok Brazíliában is gyakran tapasztalt ösztönével nyomban megérezheti, hogy ebben az idegen és idegenszerűségében ellenséges világban rokonszenvezek vele. Az indiánok kifinomult ösztönükkel sok mindent megéreznek. Néhány pillanatig néz, kemény arca megenyhül. Idegenszerű angolsággal, melyen érzik, hogy nem az anyanyelve, mély hangon megszólal:
- Yes, I'm Indian!
Csak ennyit mond: "Igen, indián vagyok!"
Számomra ilyenféleképp hangzik: "Én vagyok az Indián! Az Indián, akit nem találtál meg a brazil őserdőben, akit hiába kerestél a Mohawk-ösvényen, a tengerparti öblökben, csendes tavak mentén, erdők mélyén. Az Indián, akivel mindig találkozni akartál!"
Rámosolygok.
- I'm a Brazilian writer, brazil író vagyok! - mondom. Nyilván, ha azt mondanám, Hungarian, magyar vagyok, semmit sem jelentene neki. Lehetséges, hogy az indián azt sem tudja, hol van Brazília, de azt tüstént megérti, hogy nem vagyok "angol" - az indiánok így nevezik az amerikaiakat.
- I like your people, szeretem a népedet! - mondom, és örülök, hogy találkozom veled. Brazíliában sok indiánt ismertem, de itt, az Egyesült Államokban te vagy az első indián, akivel találkozom.
Az Indián arcán halvány mosoly fut át.
- Milyen törzshöz tartozol?
- Apacs vagyok.
Ahogy kimondja, felvillan bennem Geronimo, a hős apacs, aki a múlt század végén csaknem egyszemélyes háborút viselt a kékzubbonyosok, az egész amerikai hadsereg ellen. És persze a legendás, soha nem volt apacs főnök, a May Károly-regények révén mégis halhatatlanná lett Winnetou.
- Rezervátumban élsz?
- Nem. Rezervátumban éltem, de eljöttem. Énekes voltam a törzsben, de már nem megyek vissza a rezervátumba. Te mit írsz?
- Könyveket írok rólatok, indiánokról.
- Könyveket - bólint az Indián, és kezével jelzi az írást, majd rám mutat.
- Igen - erősítem meg. - Barátja vagyok az indiánoknak. Mi barátok vagyunk! - Fellelkesülök saját szavaimtól, majd hirtelen ötlettel, hisz az apacsok Új-Mexikóban élnek, átváltok portugálra, gondolván, az Indián megérti azt is. - Somos amigos!
Az Indián néhány pillanatig mintha tűnődne szavaimon, elkomolyodik, majd határozottan csattan fel a hangja:
- No! Nem, nem vagyunk barátok!
Meghökkent. Nem értem. Nem tudok válaszolni semmit, torkomon akad a szó, pedig érvelni kellene valamivel.
Az Indián feláll. Fejjel magasabb nálam.
Lassú, ünnepélyes mozdulattal leveti a kabátját és a padra dobja. Gyengéd, de határozott mozdulattal leemeli széles karimájú kalapomat.
(Magyar gyártmány, László Gyula professzor ajándéka. Nyilvánaz első magyar kalap, amely indián fejére kerül.) Gondosan kiegyenesíti a karimáját, forgatja, és máris olyanféle lesz, mint az indián kalap. Fejére helyezi. Nem teszi, hanem helyezi. Mintha nem közönséges fekete kalap lenne, hanem sastollakból készült főnöki fejdísz.
Hosszúnak tűnő pillanatokig mozdulatlanul áll előttem, majd halkan dünnyögni kezd, testét alig észrevehetően ringatja.
- Heya...heya...heya...
Tudom már, életem egyik ritka szép ajándékát kapom a sorstól. Az Indián széttárja karját, akárcsak a bronzindián a Mohawk Parkban, és táncolni kezd.
Sajátos ritmusban, lábujjlépésekkel topog előttem, egy helyben, majd csoszogó léptekkel körbe. Fejét leszegi, majd büszkén felveti.
A Föld Anyának és az Ég Atyának szólhat ez a mozdulat.
- Heya...heya...heya...
Az Indián lassan, méltóságteljesen táncol.
Arca komoly, ünnepélyes. Szűkre húzott, ferde metszésű szeme bizonyára nem az ósdi, megkopott, szutykos földalatti vasútállomást látja, nem a tőlünk tisztes távolban bámuló amerikaiakat, akik nyilván nem értik az Indián táncát és az én viselkedésemet. Az Indián talán a balzsamos erdőket látja most, a surranó, tiszta vizű patakokat; talán a végtelen síkságot, ahol valaha a bölénycsordák legelésztek; talán a délnyugati szakadékokat, ahol ősi totemoszlopokra emlékeztető sziklatorzókat faragott ki a természet, az idő.
Az Indián táncol.
- Heya... heya ... heya...
Körültáncol a bostoni Auditorium állomáson.
Mintha hallanám a dobok tompa dübörgését és a mágikus csörgő sustorgó hangját. Nem mutatvány ez, nem játék, hanem szertartás. Nem a világnak szól, hanem egyedül nekem és Rózsának.
Meddig tart? Nem tudom.
Bent állok a körben, a "szent kör" közepén. A kör az indiánok jelrendszerében az egységet, az örökkévalóságot, az Univerzumot szimbolizálja. A legősibb idők óta a természetfeletti erő és a hatalom jelképe.
Az idő értelmét veszti, számolhatatlan. Végtelenné tágul a perc és pillanattá zsugorodik minden, ami valaha megtörtént és történik ezután.
A jelenbe belefér a múlt és a jövő. Határtalan.
Aztán egyszerre elhallgat a dünnyögő hang, véget ér a tánc. Az Indián még néhány pillanatig széttárt karral áll előttem. Leveszi a kalapot, és ugyanolyan ünnepélyesen, szertartásosan, mint a tánc előtt, most az én fejemre helyezi. Kezét nyújtja, majd gyengéden megölel.
- Barátok vagyunk - mondja.
- Köszönöm, barátom - válaszolom, noha valami szorítja a torkom, alig jön ki hang a számon.
Az Indián kezet fog Rózsával, megöleli úgy, mint engem. Felveszi sallangos bőrkabátját és visszaül a padra. Melléje ülünk. Nem kell sokat kérdeznem az életéről, beszél magáról szívesen.
- Behívtak katonának, elvittek Vietnamba. Ott harcoltam a dzsungelben. Megsebesültem - felhúzza egyik nadrágszárát: a lábszárán csupa sebforradás.
- Ta-ta-ta-ta - utánozza a géppisztoly kelepelését, és mutatja is, mintha a peronon várakozó amerikaiakra lőne a láthatatlan fegyverrel. - Itt is megsebesültem! - mutatja a derekát, arasznyi hosszan.
- És most hova mész?
- Kanadába.
Nem kérdezem meg, mért megy Kanadába, mit keres ott. Néhány mondatában úgyis ott van élete regénye. Nem mondja, de bizonyára kitüntették, s aztán a kitüntetését a földhöz vágta, mint a többi vietnami veterán a Fehér Ház előtt. Eszembe jut Ira Hayes, a második világháború egyik legismertebb indián katonája. Azon a híres fényképen, amely Iwo Jima szigetén készült, amikor az amerikai katonák véres harcok árán visszafoglalták a japánoktól és kitűzték az amerikai zászlót, a zászlót állítók egyike Ira Hayes.
Kitüntették, ünnepelték, körülhurcolták Amerikán, felköszöntötték és vele ittak. Az ünneplés után megfeledkeztek róla, a kutya se törődött vele. Visszatért népéhez az arizonai Pima rezervátumba. Nem találta meg többé önmagát. Tovább ivott. Az elfelejtett hősből alkoholista lett. A "whiskyivó Ira Hayes" - csak így emlegették Iwo Jima hősét, akit néhány év múlva fiatalon sírba vitt az alkohol.
Az efféle tragédia lehetősége ott lappang minden indián veterán mögött. És a kultúrák keresztútjára került indián előtt.
sok mindent szeretnék még kérdezni, ám az alagútból megveszekedett őslényként csörömpöl elő a szerelvény. Nincs már idő semmire.
Rövid a búcsú. Barátok búcsúznak így, akik a sors groteszk szeszélyéből
rövid percekre találkoztak csupán, és többé nyilván az életben nem látják egymást. Akik alig ismerték egymást, és mégis barátok.
Még egy kemény kézszorítás, gyengéd ölelés.
- Bye-bye, barátom!
- How!
Indul a szerelvény.
Az Indián, akinek a nevét sem tudom, s mégis a barátom, ott ül a padon, néz a villamos után. Arca kemény, mozdulatlan. Mintha kőből vésték volna ki. Körülveszi az idegen világ dermesztő közönye.
- Az Indián - szólal meg mellettem halkan Rózsa, s egy árnyalattal halkabb a hangja - mégis eljárta neked a táncot. A barátság táncát.
Jaj, az első díjadról majdnem elfeledkeztem. Előléptetés a kiváló nyomozásért :)
Skidi Pawnee star chart (The Field Museum CSA 1623/c)
A filmet, amit kérdeztél, nem vettük fel, de talán vigasztalhat egy kicsit ez a kép, amit ritkának gondolok. (bár tévedhetek is.) Igaz, hogy őt se a szépségéért nézegetem. Akkor már inkább az unokaöccsét:)
One Bull 1882
Erre gondolsz? (Én nem láttam még.) 