Ezt a fórumot azoknak a meggyőződéses kommunistáknak nyitom, akik velem együtt elítélik az ellenforradalmat, és szeretnék az egyetlen emberséges társadalmi rendszert bevezetni Magyarországon. Világ proletárjai, egyesüljünk!
Ezt a neofeudalizmus vagy rabszolgatársadalom topikban találtam, s fő érdekessége, hogy a kapitalizmus egyik rendíthetetlen híve rakta föl.
"Agitprop az iskolában szerda, 2008. január 16. cikk küldése | nyomtatható változat
Egyáltalán nem biztos, hogy a piacgazdaság diadalmenete megállíthatatlan. Franciaországban és Németországban piacellenes szellemben oktatják az ifjúságot, és ez súlyos gazdasági és politikai következményekkel fenyeget.
Franciaországban és Németországban azt tanítják a fiataloknak, hogy a kapitalizmus, a piac és a vállalkozás vad, egészségtelen és erkölcstelen valami. Az efféle előítéletek eltüntetésétől függ, hogy Európa gazdasága felvirágzik-e vagy hátránya tovább nő írja Stefan Theil, a Foreign Policy európai gazdasággal foglalkozó szakírója.
A nemzet az iskolában adja át kultúráját a következő nemzedéknek. Sok vitát váltott ki, hogy Japánban a tankönyvek szinte tudomást sem vesznek a nankingi vérengzésről. A palesztin földrajzkönyveket azért érte bírálat, mert Izrael nem szerepel a térképeiken. Oroszországban pedig újabban pozitívnak kezdik beállítani Sztálin szerepét. Stefan Theil egy éven át tanulmányozta a német és a francia tankönyveket, azt vizsgálva, hogy a gazdaságról mit tanítanak az iskolákban.
Theil egy 2005-ben publikált statisztikára hivatkozik, amely szerint a németeknek csak fele, a franciáknak alig harmada híve a szabad vállalkozáson alapuló rendszernek. Az elmúlt választásokon közel kilenc százalékot szerző új baloldali pártra jellemző antiglobalizációs elképzelésekkel pedig a németek kétharmada rokonszenvezik. A számok annak ellenére is elgondolkoztatóak, hogy 2005-ben az Angela Merkel vezette jobboldal győzött a német parlamenti választásokon, Franciaországban pedig tavaly a piacpárti reformokat hirdető Nicolas Sarkozy nyerte az elnökválasztást a szocialista elnökjelölttel szemben.
És a cikkíró úgy tapasztalja, hogy mindez összefügg azzal, amit a két ország iskoláiban tanítanak. Franciaországban a 20. század történetéről szóló egyik tankönyvben a globalizációt és a kapitalizmust elítélő fejtegetésekre bukkant. De Thiel még közgazdaság tankönyvet is talált, amely nem a vállalatok működését, hanem a piacgazdaság társadalompolitikai, sőt egészségügyi árnyoldalait elemzi.
Thiel szerint a német szövetségi tartományok többségében a szakszervezeti aktivisták szempontjából mutatják be a középiskolásoknak a gazdaságot. A világ munkaadókra és alkalmazottakra oszlik, ezek érdekei ellentétesek egymással, a vállalkozó pedig főleg semmittevő, szivarozó alak képében bukkan fel, időnként a gyermekmunka kizsákmányolójaként és mobiltelefon-függő csalóként. A sikeres modern vállalkozó alakjával nem találkozhat a diák. Ezzel szemben viszont alaposan kiképezik arra, hogyan juthat hozzá a jóléti szolgáltatásokhoz, mindenekelőtt a munkanélküli segélyhez. Hogy a munkához hogyan, arról nincs szó.
Ezután Theil nem tartja meglepőnek azt a statisztikát, amely szerint Amerikában többször annyian akarnak vállalkozást nyitni és tartják társadalmilag hasznosnak a magánvállalkozást, mint Németországban és Franciaországban.
Márpedig a gazdaság fejlődése elsősorban attól függ, hogyan gondolkodik a lakosság a piacról és a vállalkozásról. De nemcsak a gazdaság, hanem a politika alakulását is ez határozza meg. A politikusok nem mehetnek tartósan szembe a lakosság felfogásával. Theil szerint ezért akadoznak a piacpárti reformok. Angela Merkel német kancellár máris félbehagyta reformjait, Nicolas Sarkozy francia elnök pedig megnyirbálta ugyan az állami alkalmazottak aránytalan előjogait, viszont kárpótlásul a francia érdekek jelszavával a protekcionizmus eszköztárához nyúl.
Theil attól tart, hogy ez csupán a kezdet. Két negatív forgatókönyvet is felvázol arra az esetre, ha a középiskolákban továbbra is a 68-as típusú antikapitalizmus előítéleteit tanítják. Az egyik úgy szól, hogy populista rezsimek kerülnek hatalomra. A másik csak azzal fenyeget, hogy folytatódik Európa világgazdasági lemaradása."
Hát ez az! Eszembe jut Helmut Schmidt egy mondása, miszerint manapság már nem is az számít egy cég működésében, hogy milyen hasznot hakt a atársaddalomnak, hanem az, hogy hogy mennek a részvényei a tőzsdén. Minthogy a kettő egyre kevésbé látszik összefüggeni.
Mondja ezt egy német! Az ő gazdaságukkal. De mi tényleg mit adunk majd cserébe a dévómatiszért, meg a szárnyasbetétért, ha a szuzukifélék is jól elhúzzák innét a belüket és a franv se lesz kíváncsi arra a fenenagy tudásra, amit a kétsz4er képzettebb, de negyedárú indián IT szakember elvállal? Nincsenek termelőeszközeink és ez előbb-utóbb jól visszaüt majd, amikor a 3. világgal kell versengeni napi szinten. Még önellátásra sem vagyunk képesek!
Az a fene nagy tudásalapú társadalom meg raktárosokból, könyvelőkből, reklámkiagyalókból, pizzafutárokból, háztartási cselédekből, és jogászokból fog állni. Az első komolyabb szellő elsodorja.
Ne áltassuk magunkat. Nem a tudásalapú társadalom, hanem a pénzalapú társadalom épül világszerte
Szemelvény Vida Gábor akadémikus tanulmányából Magyar Tudomány 2007/12 (Fenntarthatóság és a tudósok felelőssége).
A fenntarthatóság legfontosabb... és legkényesebb kérdése: Hogyan csökkenthető a fogyasztás egy annak növelésére berendezkedett gazdaságban? Lehetséges-e egy fogyasztásra nem ösztönző, nem növekvő gazdaság?
E kérdések megkerülhetetlenek, ha komolyan vesszük a fenntarthatóságot, és számolunk Földünk véges lehetőségeivel, ahol a fenntartható növekedés lehetetlen. (Valószínűleg ugyanígy lehetetlen a fenntartható fejlődés is, különösen annak fényében, hogy a fejlődést legtöbbször mutatók növekedésével mérik.)
Legtöbben e kérdés felvetésének hallatán felháborodnak, mondván, hogy amíg nyomor és éhezés van a világon (és az országban), addig erre gondolni sem szabad. Ezzel szemben a tény az, hogy van elég élelem és más alapvető emberi szükségletet kielégítő anyagi termék a világon, másrészt, mint fentebb már láttuk, nem a nyomor és éhezés felszámolása, hanem inkább az élmezőny elhúzása folyik.
Baj van az elosztási mechanizmusokkal!
Bár az egy főre jutó GDP értéke kétségtelenül nőtt a világ legtöbb országában, ez nem járt feltétlenül együtt az emberek fokozódó megelégedettségével, boldogságával, hiszen szociológiai felmérésekkel igazoltan ez többnyire viszonyításban formálódik az emberekben. Így a jelen gyakorlat változatlan folytatásával a feszültségek csak fokozódnak, irigységhez, társadalmi konfliktusokhoz, terrorizmushoz, háborúhoz vezetve.
A probléma fő oka sokak által ismert tény: a gazdasági növekedés ma már nem eszköz, hanem cél lett. ...
A céltévesztés ténye könnyen tetten érhető, például a munkanélküliség növekvő gyakoriságában (munkaidő-csökkentés helyett), a jóval súlyosabb esetekről nem is beszélve. Mindez persze érthető (bár nem elfogadható) a neoliberális gazdasági játékszabályok ismeretében, ahol a marketing címszó alatt már-már az átverés művészetét értjük. Ezzel szemben a nem növekvő Steady State Economy hívei a fogyasztás mérséklését javasolják a tudatos vásárlás hangoztatásával .
A neoliberális gazdasági koncepció sikeres terjedését legtöbben a természetünkben evolúciósan rögzült önzésünkkel és versengő hajlamunkkal magyarázva elkerülhetetlen tényként fogadják el.
Humánetológusok szerint azonban az emberré válás folyamatában éppen az együttműködésnek, s ennek kapcsán a nyelv kialakulásának volt döntő szerepe, míg a vetélkedés elsősorban a csoportok között zajlott.
A mai individuális világunkat ezért is tekinthetjük az egyszemélyes csoportok társadalmának.
A verseny egyébként az élővilágban korántsem annyira domináns jelenség, mint ahogyan azt a versenyszellem állandó fokozását hangoztatók vélik.
Például növényfajok között csak a benépesítés kezdeti szakaszaiban van erős kompetíció (vetélkedés), a társulás-szerveződés záró (klimax) állapotában a kompromisszumos forrásmegosztás a jellemző.
A trópusi esőerdők csodálatos fajgazdagsága éppen ennek köszönhető, mivel itt a napjainkig viszonylag változatlan feltételek mellett elég idő volt e folyamat kiteljesedésére, sőt gyakorta még a fajok közötti kölcsönös együttműködés (mutualizmus) is kialakulhatott.
Folytonos vetélkedésben a fajok száma a vesztesek kiesésével minimálisra zsugorodott volna. Ugyanakkor sajnálatos tény, hogy a tartósan bolygatatlan állapot napjainkra egyre ritkább a természetben, s az ökológus kutató így gyakrabban szembesül az egyensúlytól igen távoli, kompetícióval elrendeződést kereső ökológiai rendszerekkel.
Akadémiánkat a nemzet tanácsadójának tekintjük. Hasonlóan a tudomány egésze az emberiség tanácsadója, az írástudó felelősségével.
Mit tanácsolunk? Csak így tovább, egyre gyorsabban? Nézzünk körül, jó az irány?
....A gyorsuló feltételek között egyre fokozódik a tudomány eredményeinek mielőbbi hasznosulása iránti igény.
E folyamat... a tudomány hitelességének, érdekmentességének megkérdőjelezéséhez is hozzájárulhat.
Ne áltassuk magunkat. Nem a tudásalapú társadalom, hanem a pénzalapú társadalom épül világszerte.
A globális helyzetképben egyértelműen bontakozik ki a fenyegető üzenet: fenntarthatatlan!...
...Mindezek hátterében egy csak a profit növelésével törődő globalizált gazdasági rendszer áll, melyben a pénz az isten. Ennek hatalma alatt mennek ma tönkre olyan korábbi eszmék és értékek, amelyekkel ki tudtunk emelkedni az állatvilágból. ...
Mi lehet a megoldás?
Számos javaslat, minta létezik a jelenlegi rendszer apróbb kiigazításaitól a legradikálisabb változtatásokig. E sorok írójának rokonszenves Kenneth Lux (2006) nonpofit világa vagy a Meadows-ék (2005) által felvázolt fenntarthatósági forradalom jövőképe.
Ezek, s szinte minden más elképzelés megvalósítása három komoly nehézségbe ütközik:
(1) A fennálló gazdasági és politikai hatalmi rend többnyire ellenérdekelt;
(2) Egyetlen országban megvalósítva a globális gazdasági rendben aligha életképes;
(3) Feltételezi az egyes emberek alapvető szemléletváltását.
Ez utóbbi téren magunk is sokat tehetünk. Érdemes elgondolkozni néhány alternatíváról annak ismeretében, hogy bolygónk véges felszínén kell élnünk, lehetőleg mindannyian boldogan. Arra is gondolnunk kell, hogy anyagi jólétünk (lábnyomunk) további növelése egy telített világban csak mások rovására történhet. Ez súlyos etikai probléma.
Részlet (némileg rövidítve) Vida Gábor akadémikus Magyar Tudomány (Fenntarthatóság és a tudósok felelőssége).
A valós termelő munka mind el fog vándorolni Kínába és a harmadik világ országaiba. Az a fene nagy tudásalapú társadalom meg raktárosokból, könyvelőkből, reklámkiagyalókból, pizzafutárokból, háztartási cselédekből, és jogászokból fog állni. Az első komolyabb szellő elsodorja.
Azt azért tegyük hozzá, hogy ez a xix században volt és az elszenvedői jellemzően tótok voltak, minthogy a jelentősebb bányavidékek az általuk lakott (és magyar-német uralom alatt álló) északi vidékeken vannak. Szóval a magyar bányatulaj könnyedebben küldte őket a mélybe, mintha jó magyar parasztjait kellett volna erre a munkára befogni.
bocs, kis kiigazítás: bányásznők még nálunk is voltak komlón pölö. igaz, csak propagandajelleggel. viszont attól tartok, hogy abban az ütemben veszik ki mindinkább a nők a termelésből a részüket, ahogy semmisül megfelé a maradék iparunk és a klasszikus ffi munkhelyek és veszi át ezek helyét az irodai gombnyomkodó seggnövesztő és túlértékelt álmunkakörök sokasága... persze ez is csak addig és azért van, mert a magyarországi bérszínvonal messze a dél amerikai béka segge alatt tanyázik és ideig-óráig etethetjük magunkat azzal a szöveggel, hogy itten a tudástermelés, meg a tudáshatalom az nélkülözhetővé teszi a valós termelő munkát és ezeket aztán okítani is pénzpocsékolás.
Igen, a mai fundamentalista kapitalizmusban vagy gyereke van a nőnek, vagy állása. A család meg nyomorog a kis éhenkórászok miatt. Lehet, hogy van valami szociológiai magyarázata annak, hogy az óbudai ált. iskolát bezárták, ahol kezdtem, elképzelhető, hogy arra a szakközépre szakmai okok miatt nincs már szükség, ahol középiskoláztam magam, de nehogy már a város túlfelében lévő néhai bölcsödémet is a véletlenek összejátszása futtassa már zátonyra! Elmennek a fenébe ezzel a fos rendszerrel, ahol meggondolatlan kalandorságnak számít utódokat gyártani! Tudom, nem csak a kapitalizmus hibája, meg ugye gyáva nemzetnek nincs hazája, de ez azért egy kicsit már sok! Mi a fene kell vajon ahhoz, hogy a vízfolyásszerűen és bizonyítottan hazudozó, sikkasztó, korrupt társaságot miniszteri bársonyszék helyett egy kis nyirkos helyiség priccsére cseréljük? Inkább ezer Viktor, mint egy strabag-liberális, vagy panamahegyi völgyhidas szegfűbarát elvtársúr!
Szenvedélyes szüfrazsettek jelentkezzenek nyugodtan a BKV járműjavítóba vagy a tefuhoz zongoraszállítónak, ha tetszik, senki sem tartja őket vissza, erről ennyit.
Te pedig állj az abortuszbizottság elé, feküdj a szülőágyra, vagy vállald a magad meg a gyereked eltartását abból a marha magas semmiből, amit a reprodukciós munkáért ma az állam a nőknek kiutal. Erről ennyit.
Igazad van, az egyszerűbb társadalmakban biztos, hogy nagy a jelentősége az otthoni munkának, de azért merem remélni hogy a világon azért az a nagyobb arány, ahol már nem ez az általános létforma.
Azt azért ne felejtsük, hogy a mi társadalmunk ezen "reprodukciós munkák" idejére felmentést ad az egyéb tevékenységek alól, és hozzá magas összegű támogatást utal ki. Illetve aki ezzel nem kíván élni, annak bölcsődék, óvodák állnak rendelkezésére, melyek leveszik válláról ezt a gondot, mialatt éli a modern emancipált nő életét.
Szóval szerintem egy kicsit túldramatizálod a helyzetet.
Nono, a nehézipar viszont kifejezetten férfiak által végzett! Még a Szovjetúnióban sem volt női bányász, kohász, vasutas, útkaparó és sorolhatnám, a női egyenjogúság maximum a trolibusz kormánykerekéig tartott. Ez nem biztos, hogy baj, csak fontosnak tartottam megjegyezni, hoyg a könnyűipar, hivatali munka és az oktatás elnőiesedése még messze nem jelenti azt, hogy a termelő munka nagyját nők végeznék. Egyszerűen le vannak osztva a szerepek. Évezredek óta. Ezt lehet szeretni, lehet utálni. Szenvedélyes szüfrazsettek jelentkezzenek nyugodtan a BKV járműjavítóba vagy a tefuhoz zongoraszállítónak, ha tetszik, senki sem tartja őket vissza, erről ennyit.
Ja, értem, szóval a lakók 50%-ára gondoltál. Csakugyan. Bizony az építkzésnek is megvan a kommunista módja. Amúgy egy csomó előnye lenne. Pl. a nyugati szobák sem melegednének túl esténként, és a keletiekben sem kellene délután lámpást gyújtani. Sőt, a forgó ház alatt akár egy-egy dorr rendszerű szennyvízülepítő is helyet kaphatna, így egy három-négy ilyen toronyházból álló épületcsoport (illetve a hozzá kapcsolódó pincerendszer) kitehetne egy komplett szennyvízkezelési technológiai sort!
Max azt tudom elképzelni, hogy a nők a termelés 80 %-át végzik el, hiszen a könnyűipar (szövés, fonás, ruhavarrás, cipőkészítés, baromfifeldolgozás, konzervipar, a monoton szerelési munkák) szinte mind a nők által végzettek. A ffiak irányítanak, vagy szolgáltatnak. Pl 1 filmben 10x annyi pasi van mit nő.
Beszéljünk inkább a szocialista építészetről? Mit szóltok pl. a forgó toronyházak ötletéhez? Az épületek alatt kerek sín lenne, amelyen 1-2 óránként egy teljes ffordullatot tenne meg. E módon megszűnne a lakások tájolásából adódó igazságtalanság, mindenkihez bekukkantana napjában többször a Napocska!
Jézusom! Ez a rendszer teljesen élhetetlen rémálom! Na ez aztán igazán hangyákat csinál az emberekből! Készséggel elhiszem, hogy a maximális gazdasági termelékenység így érhető el, de hol maradnak az immatriális javak? Hát az ember nem csak kenyérrel él! Ez a modell az egyén számára teljes katasztrófa! Hol a társadalmi szolidaritás? Brrr, ettől most kirázott a frász.
"Ma az ENSZ-adatok szerint nők végzik el a világ összes elvégzendő munkájának 80 %-át, míg a javak 1-2 %-át birtokolják (s azt is apáiktól örökölték). És ez úgy tízezer éve így megy."
Nincsenek ilyen irányú adataim, ezért kissé kétkedve fogadom ezt a 80%-ot, bár azt magam is látom, hogy a nők minden téren messzemenően alulértékeltek. Néha viszont mintha már átesnénk a ló másik oldalára. A nejem folyton zsörtölődött, hogy ő többet dolgozik nálam, mert ő végzi a házimunkát. Míg panelben laktunk ez többnyire meg is felelt a valóságnak, mert ott egy férfi otthon szinte funkciótlanná válik. Miután kertes házba költöztünk eleinte tovább folytatta ezt a lamentálást, míg végül leültem vele és tételesen kiszámoltuk ki mennyi munkát végez otthon. Neki ugye ott van a mosás, főzés, takarítás, stb. Napi 3-4 óra. Ez bizony sok. Nekem jut a favágás, kertásás, fűnyírás, autó és kerékpárszerelés, ezernyi javítanivaló, stb. Napi 5-6 óra. Azóta egyszer sem hallottam tőle, azt, hogy én csak henyélek, míg ő halálra dolgozza magát. Ettől függetlenül viszont egyetértek veled abban, hogy a nők még fokozottabban vannak kizsákmányolva mint a férfiak.
Váratlanul el kellett mennem, ezért most utólag teszem hozzá: - Nem sérül a termelőeszközök társadalmi tulajdonára vonatkozó alapvető marxi tétel. - Bármilyen szinten legyen is valaki szocialista vállalkozó, csak a saját munkájának értéke határozza meg mennyi jövedelmet tud kivenni a vállalkozásból. - Az egész társadalom részesedik a gazdaságból, mindenki érdekelt annak hatékonyságában, még az is aki pillanatnyilag nincs semmilyen pozícióban.
Végül hadd fogalmazzam meg egyetlen kételyemet. Maga a Liska-modell sokkal hatékonyabb gazdasági rendszer lehet mint a kapitalizmus, ám - legalább is jelenleg - még nem ad választ az ökológiai kérdésekre. Igaz nyitottságával, nyilvánosságával szinte nullára korlátozza azokat az égbekiáltó visszaéléseket, ami a kapitalizmust ezen a téren jellemzi. Azt végül még hozzátenném, hogy ez egy alternatíva. Ha van ennél jobb, akkor azt kell választani. Egyetlen dolog azonban minden felelősen gondolkodó ember számára nyilvánvaló: A termelőeszközök magántulajdonán alapuló társadalmi és gazdasági berendezkedés zsákutca.
Kapásból figyelemreméltónak tartom az alábbi részletet :
Az embertőke A sportklubok kemény milliókat fizetnek egymásnak egy-egy játékos átigazolásáért, és feltehetőleg sokan szívesen lennének a "megvásárolt" játékosok helyében. Az eladó klub azért kapja a milliókat, mert értékes játékost nevelt, ezáltal a játékos jövedelemszerző képességét javította, azaz növelte az embertőke értékét és a vevő klub azért fizet, mert az embertőke nála fog "termelni", az ő bevételeit fogja gyarapítani, ami a sportban nem feltétlenül pénzben jelentkezik. Hasonló a helyzet az oktatás területén, az óvodától az egyetemig egyre nő az oktatottak embertőke értéke és végül a termelésben hozza a jövedelmet. Minden termelő tevékenység, - ha gazdaságos - a ráfordításoknál értékesebb terméket állít elő. A termék és a ráfordítások értékkülönbsége a létrehozott új érték. Minél nagyobb az új érték aránya, annál jövedelmezőbb a vállalkozás. A jelenlegi oktatási rendszerekben viszont csak a "termék" értéke számít. A jobbhírű iskola szigorú felvételi vizsgákkal szelektálja a jobb "nyersanyagot", amin már alig kell alakítani, hogy értékes "termék" legyen. Ha az oktatási vállalkozás sikerességét a létrehozott új érték mérné, akkor valószínű nagyobb üzlet lenne halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekből szakmunkást képezni, mint tanulmányiverseny-nyertesekből egyetemistákat. Ha az oktató bevétele lenne az embertőke-növekmény, amit - sikeres vállalkozás esetén - létrehoz, a legsikeresebb vállalkozók az oktatási ágazatban tevékenykednének. Hogyan lehet mérni az embertőke értékét? Erre a kérdésre sincs könnyen elfogadható felelet, legfeljebb valami analógiát próbálhatunk keresni a termelőtőke és az embertőke között. A termelőeszköz (tőke) értékét a várható jövőbeni jövedelmek határozzák meg, de az értékmérésnek csak akkor van jelentősége, ha a tulajdonosváltás kerül szóba, márpedig modellünkben ez állandóan napirenden van. Az embertőke esetén is van várható jövőbeni jövedelem, de nem világos, hogy ki a tulajdonos. A sportolók esetén úgy tűnik az embertőkét előállító, illetve működtető a tulajdonos. Tehát, ha elfogadjuk ezt az egyáltalán nem nyilvánvaló analógiát, akkor - csakúgy mint a termelőeszközök esetén - a vállalkozó, aki működteti a tőkét, határozza meg az értékét. Így a munkásoknak, alkalmazottaknak és a vállalkozóknak is van tőkeértéke, amit ki kell fizetnie annak, aki működtetni akarja, ezen kívül fizetése is van, mint ahogy a termelőeszközöknek is van energiaköltségük. Továbbmenve e bizarr gondolatmeneten oda juthatunk, hogy az embertőke a termelőeszközökhöz hasonlóan kezelhető, alkalmazhatók rá a modell játékszabályai, azzal a - nem elhanyagolható - különbséggel, hogy neki - mármint a tőkét megszemélyesítő embernek - is van beleszólása mind a tőkeérték meghatározásába, mind a működtető (vállalkozó) kiválasztásába. Az embertőke fontos eleme a Liska-modellnek, de még nagyon sok kutatást igényel a téma ahhoz, hogy az eredmények gyakorlati használhatósága egyáltalán szóba kerüljön.
A megközelítés jó. Kimaradt a példákból (sport, oktatás, stb.) a leglényegesebb elem, ami pedig az emberiség felét érinti : a nő szerepe a társadalmi értéktermelésben.
Az embertőke gondolata ugyanis közelképbe hozza a nők gazdasági szerepét, hiszen az embertőke előállításában nekik van a messzemenően legtöbb feladatuk, amelynek figyelmen kivül hagyása okozta azt az alapvetően téves és elnyomó és igazságtalan rendszert, aminek ma világszerte tanúi vagyunk.
Ma az ENSZ-adatok szerint nők végzik el a világ összes elvégzendő munkájának 80 %-át, míg a javak 1-2 %-át birtokolják (s azt is apáiktól örökölték). És ez úgy tízezer éve így megy.
Az embertőke figyelmen kívül hagyása eredményezte a nők ez idő alatti konstans prostituálódását, hiszen a terhesség- szülés- anyasági feladatok -gyermeknevelés - háztartás szívességszámba vevése ill. "szeretettel való honorálása" olyan lényeges jövedelmi különbséget okozott a nemek között, amely kitermelte azt, hogy a nő gazdasági alapfeladatain felül a jövedelemmel sokkal inkább rendelkező férfi extra igényeinek kielégítésével keresse meg önmaga, és sokszor gyermekei létszükségleteinek árát.
Holott a jövő generáció előállítása és a férfi extra-orgazmusainak kitermelése között lényeges értékbeli szakadék tátong.
Tudom, hogy borzasztóan nehéz ezt elsőre megemészteni, de nem mehetünk el szó nélkül néhány bizonyított tény mellett: - A magántulajdonú tőkére alapított gazdaság teljes mértékben kizsákmányolást eredményez. - A tőke politikai hatalmat ad. - A tőkével való stabil rendelkezési jog, ami a hagyományos tervgazdasági szocialista vállatvezetőknél ugyanúgy megjelenik mint a mai tőkés menedzsmentnél egyben politikai hatalmat is jelent. A Liska modellben viszont soha senki nem érezheti egy pillanatig sem stabilnak pozícióját. - A kapitalizmussal ellentéttben valóban szabad verseny van.
Megígértem Zápnak, hogy újból felrakom a Liska-modell vázlatát. Végre ráakadtam. Íme:
A Liska-modell Megjelent: Közgazdasági Szemle Budapest, 1998. október.
Liska Tibor (1925-1994) kutatásai olyan társadalmi-gazdasági modell kidolgozására irányultak, amely a kapitalizmusnál is piacibb módon működik, ahol még a tulajdon is verseny tárgya. A modell alapvető emberi jognak tekinti a termelőeszközökkel való rendelkezést, amit nyílt versenyben lehet érvényesíteni. Az államnak csak annyi szerepet szán a gazdaságban, mint egy játékvezetőnek a focimeccsen: szabadrúgást ítélhet, ha valaki kézzel ér a labdához vagy kiállíthatja a szándékosan szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat és a szabályokat sem változtathatja meg. Ez a dolgozat a legendás Liska-modell felelevenítésére és újrafogalmazására tesz kísérletet. Tömören felvázolja a modell kiindulási pontjait és főbb elemeit, megemlítve a megoldatlan kérdéseket és a gyakorlatban felhasználható lehetőségeket.
Liska Tibor a 60-70-es években, a szocializmus keretein belül próbált a kapitalizmusnál is piacibb rendszert kidolgozni, ahol még a tulajdon "monopóliuma" is a verseny tárgya. A kialakított társadalmi-gazdasági modell a személyes vállalkozáson alapul, egyes elemei részletesen ki lettek dolgozva. A modell néhány részlete a 80-as évek elején a gyakorlati kísérleteken is túljutott. Liska Tibor életművét nagydoktori címmel és Széchenyi díjjal is elismerték, nézetei befolyásolták a közgazdasági gondolkodás alakulását Magyarországon. A 90-es évek végére mintha az egész gondolatrendszer feledésbe merülne, pedig talán lehetne valamit hasznosítani a sokak által eredetinek tartott ötletekből. A mellőzést részben magyarázza, hogy közben a piaci rendszer térhódítása elkezdődött és ez csökkentette e gondolatkör vonzerejét. A rendszerváltással kapcsolatban Liska véleménye az volt, hogy "most átúszunk az egyik süllyedő hajóról a másikra". Sokan vannak, akik hallottak már a Liska-modellről, de nagyon kevesen, akik pontosan tudják, mi is az. Nem jelent meg olyan tanulmány, ami hivatkozási alapul szolgálhatna. Ezt az űrt a jelen próbálkozás sem fogja kitölteni, de talán néhány olvasónak segít eligazodni a témában és - ami legfőbb célja - egy-két érdeklődőt esetleg továbbgondolkodásra ösztönöz. Mivel a modellalkotás félbeszakadt, itt főleg a már kidolgozott részletek lesznek említve, de ezek sem tekinthetők végleges megoldásoknak. Aki részt vett 1978 és 1982 között a Budapesti Közgazdasági Egyetem Liska-vitáin, annak bizonyára ismerősek lesznek az alábbi gondolatok, noha nem ugyanazzal a terminológiával fogalmazódtak, mint a vitákon. Valószínűleg olyanok is akadnak majd, akik számára az ott hallottak nem fedik az itt leírtakat és remélhetőleg hangot adnak véleményüknek. Kiindulási pontok Az alábbi pontok a modell kiinduló feltételezéseit illetve a modell alkalmazásával elérendő célokat fogalmazzák meg. Érdemes lenne többet foglalkozni a magyarázatukkal és alaposabban kifejteni a részleteket, de ehhez felkészültebb szerzőre és türelmes olvasókra van szükség. Aki igényt tart alaposabb indoklásra, az irodalomjegyzékben talál hivatkozásokat. 1. Mindenre található piaci megoldás Ez a koncepció legerősebb állítása. Nem valószínű, hogy bizonyítható, bár cáfolni sem lehet, hiszen, ha nem találunk meg valamit, attól még létezhet. A piaci megoldás, nem más, mint a kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés a társadalmi nyilvánosság előtt. A piaci (pár)kapcsolat lényege az, hogy akkor jön létre, ha mind a két fél számára előnyös, ezért mindketten akarják. Csak a kölcsönös megegyezésen alapuló eljárások lehetnek hatékonyak. Minden ezzel ellenkező elven működő szabályozás gazdasági és társadalmi károkat okoz, hiszen az emberek azt teszik, amit érdemes és nem azt amit kell, lehet, szabad vagy ajánlott. Liska szerint a közgazdaságtan egyik fő feladata, hogy az alkalmazható piaci megoldásokat felkutassa a gazdaság azon ágazataira is (oktatás, egészségügy, környezetvédelem stb.), amelyek hagyományosan nem tartoznak a piaci szabályozás körébe. 2. Mindenki saját pénzét költse Kívánatos, hogy az emberek saját pénzüket költsék, ugyanis ilyenkor viselkednek leginkább körültekintően, főleg, ha saját magukra költik. Ennél kevésbé meggondoltak, ha saját pénzüket másokra költik (pl. ajándékot vesznek). Ha más pénzét költik saját magukra, akkor még mindig marad valami a megfontoltságból, de ha más pénzét másokra költik, már alig-alig. Egyes személyek lehet, hogy nem így viselkednek, de társadalmi méretekben biztos, hogy jelentős eltérés mutatható ki a két szélső esetben. A korrupció is tipikusan az utóbbi esetben fordul elő, hiszen megvesztegetni csak azt lehet, aki más pénzét költi. 3. Mindenki azért fizessen, amit igénybe vesz Nemcsak igazságtalan, ha valakit olyan áru vagy szolgáltatás megfizetésére késztetnek, amit nem vesz igénybe, de aki nem közvetlenül fizet, az könnyen pocsékol is. Minden átalánydíj szükségképpen pazarlással jár. Csak abban az esetben van létjogosultsága az átalánydíjnak, ha a fogyasztás mérése többe kerül, mint a fogyasztás maga. (Liska szerint semmilyen átalánydíjnak nincs létjogosultsága. Szerinte meg kell oldani a fogyasztás mérését és aszerint fizettetni.) Már-már szállóigévé vált a liskai mondás, hogy az adózás nem más mint osztogatás-fosztogatás. Az adó nyilvánvalóan ellentmond az előző három pontnak, hiszen nem piaci megoldás (nem kölcsönös megegyezésen alapul), akik a befolyt adókat elköltik mások pénzét költik másokra, tehát a legkevésbé körültekintően járnak el (és most nem a korrupcióról van szó), valamint az adó átalánydíj jellegű fizetési kötelezettség és így nem fogyasztásarányos. Továbbá nemcsak az a baj az adóval, hogy a jövedelmet elvonja azoktól, akik megtermelték (tehát bizonyították, hogy tudnak jövedelmet létrehozni), de sokkal nagyobb károkat okoz, hogy a puszta léte miatt eleve kevesebb jövedelem jön létre. 4. Nyílt versenyt a termelőeszközökért Társadalmi szempontból az a kedvező, ha a termelőeszközök hatékonyan működnek, azaz a lehető legtöbb jövedelmet termelik. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy egy adott termelőeszközből ki tud nagyobb jövedelmet kihozni, versenyre van szükség. Minél többen indulhatnak a versenyben, azaz minél nyíltabb a verseny, annál nagyobb az esélye, hogy a győztesek valóban a legjobbak közül kerülnek ki. A Liska-modell - szándéka szerint - minden tőkére (termelőeszközre) ki akarja terjeszteni a versenyt, úgy, hogy azok rendelkezhessenek a termelőeszközökkel, akik a leghatékonyabb működtetést garantálják. A magántulajdon korlátozza a versenyt, hiszen mindenki ki van zárva a tulajdonért folytatott vetélkedőből, amíg a tulajdonos nem akar lemondani monopóliumáról. A versenyeredmény tőkeértékben illetve jövedelemben mérhető. A nem azonos időben rendelkezésre álló összegek kezeléséhez szükségünk van a kamat fogalmára. Anélkül, hogy a kamat definícióját és tulajdonságait részleteznénk, feltesszük, hogy minden időpontban létezik - az adott gazdasági környezet által meghatározott - kamatláb. A későbbiekben a kamat két sajátosságát fogjuk kihasználni. Az egyik az, hogy a gazdaságban jelentkező hiteligényeket és kínálatokat (megtakarításokat) egyensúlyban tartja, a másik pedig az, hogy lehetővé teszi a tőke és a jövedelem közti átszámítást (az életbiztosítás vagy a részletre vásárlás példája jól mutatja, hogy egyik a másikból kalkulálható, tehát a tőke értéke nem más, mint működtetése következtében várható jövőbeni jövedelmek jelenértéke). A modell elemei A Liska-modell olyan társadalmi-gazdasági felépítményt céloz meg, amely kizárólag - a fenti értelemben vett - piaci megoldások alapján működik, azaz, ahol minden tranzakció a kölcsönös megegyezésen alapul. Emellett a társadalom minden tagjának biztosítani kívánja a vállalkozás jogát és lehetőségét, mégpedig úgy, hogy az működtethesse a nemzeti vagyon egyes részeit, aki a leghatékonyabban teszi és csak addig, amíg ő csinálja a legjobban (leghatékonyabban). A fenti kívánalmaknak megfelelően az államnak csak annyi szerepet szán a gazdaságban, mint egy játékvezetőnek a focimeccsen. Szabadrúgást ítélhet, ha valaki kézzel ér a labdához vagy kiállíthatja a szándékosan szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat és a szabályokat sem változtathatja meg. Az alapmodell A fizikusok a szabadesés magyarázatakor légüres teret tételeznek fel, mert a légellenállás zavaró hatása nehezítené az összefüggések megértését. Ehhez hasonlóan az alapmodell bemutatásakor is steril környezetet feltételezünk, ami gyakorlatilag nem fordul elő. Ez azért is indokolt, mert a 70-80-as években végzett kutatások eredményei elsősorban ilyen alapmodell körvonalait rajzolják ki. A kutatás stratégiája az volt, hogy függetlenül az adott helyzettől, előbb azt keressük meg, hogy hová akarunk eljutni és azzal ráérünk azután is foglalkozni, hogy hogyan jutunk oda. Mindazonáltal a Liska-vitákon gyakran éppen a hogyanra vonatkozó kérdések kerültek elő. Bár nagyon fontos, itt nem foglalkozunk az átmenet, tehát a modell bevezetésének problémáival. Ugyancsak nem tárgyaljuk a kevert gazdaság esetén felvetődő kérdéseket (tehát amikor ilyen és más elven működő szektorok párhuzamosan léteznek), noha ezek is a modell tartozékai és nagyon is befolyásolják a modell életképességét. Azért is mellőzzük most ezeket a részeket mert a "tiszta" modell megértése az elsődleges szempont és anélkül a fenti kérdések tárgyalása amúgy is hiábavaló. Ráadásul még azzal a képtelen feltételezéssel is élünk, hogy létezik egy ideális bankrendszer, ami szigorúan és kizárólag csak hatékonysági elven működik, de ettől eltekintve a hagyományos bank funkciókat látja el (folyószámlákat vezet, hitelt nyújt, hitelképességet vizsgál stb.). A vállalkozási szektor Tegyük fel, hogy valahogy létrejött egy ilyen szektor, amely a modell szerint működik és jól meghatározott, hogy kik tartoznak ide és melyek az itt lévő termelőeszközök. Az ebben a szektorban lévő termelőeszközöket vállalkozók működtetik. A vállalkozási szektorban minden termelőeszköz személyes társadalmi tulajdonban van, ami - első közelítésben - csak annyiban különbözik a magántulajdontól, hogy a tulajdonosnak eladási kötelezettsége van, de az árat ő szabhatja meg. A személyes társadalmi tulajdon sajátosságait később tárgyaljuk. A társadalmi örökség A (vállalkozási szektorban) születésekor mindenki megkapja társadalmi örökségét, amiből fedeznie kell az egészségbiztosítását, neveltetését, képzését és ez szolgál induló tőkeként is a tanulmányok befejezése után, sőt ez a nyugdíj forrása is. Kiskorúak (21 év alatt) csak a társadalmi örökség kamatait használhatják, nagykorúak a tőke egy részét tetszőlegesen kockáztathatják. A társadalmi örökség kockáztatható része örökölhető (a hagyományos módon), a nem kockáztatható rész csak társadalmilag örökölhető, tehát ez az újszülötteknek kiosztandó társadalmi örökség forrása. A társadalmi örökség összege adott gazdaság esetében viszonylag egyszerűen meghatározható, de a számítás módszerével most nem foglalkozunk. A jelenlegi magyar gazdaságban ez az összeg - durva becslés alapján - legalább két millió és legfeljebb tíz millió forintot tenne ki. A fenti definíció elég pontatlan, csak a fogalom első felvillantásaként fogadható el. A pontosabb meghatározás már nehezebben követhető, de azért megpróbáljuk. A társadalmi örökség leginkább egy fenntartásos takarékbetétkönyvhöz hasonlít, amelynek egy része (nagykorúak számára) szabadon használható, és a kamatok egy részét tőkésíteni kell. A betétkönyvhöz tartozik egy mindenkire egységesen érvényes paraméter a kockáztatható hányad. Ez határozza meg. hogy mekkora a szabadon használható rész és mekkora a kamatok tőkésítési kötelezettsége, továbbá azt is hogy a befizetések milyen arányban növelik a kockáztatható és a nem kockáztatható részt. Ez tehát olyan betétkönyv, amiből sohasem lehet felvenni a teljes összeget, sőt a kamatokat is csak részben és ha a tulajdonosa soha egy fillért nem tesz be, de mindig mindent elkölt, amit lehet, akkor is nő a benne lévő tőke és mindig biztosít valamennyi (elkölthető) jövedelmet. A kockáztatható hányad paramétert úgy kell beállítani, hogy az átlagos életkor elérésekor a nem kockáztatható rész legalábbis meghaladja az induló összeget és biztosítsa a következő nemzedék elegendő örökségét. A kockáztatható hányad nem független a kamattól. Minél magasabb a kamat, annál magasabb kockáztatható hányad engedhető meg. Tegyük fel, hogy a kockáztatható hányad 70 százalék, ez azt jelenti, hogy a betétkönyvben lévő összeg 70 százaléka szabadon felhasználható (feltéve, hogy még semmit sem vettek fel belőle). A befizetések is ebben az arányban gyarapítják a szabadon használható részt, tehát minden befizetett 10 egységből 3 a nem kockáztatható, 7 pedig a kockáztatható betétrészhez adódik hozzá. Kiskorúak esetén is csak a kamatok 70 százaléka vehető fel, a maradék 30 százalék a tőkét növeli. A társadalmi örökség alakulása, ha a tulajdonos mindent felvesz, amit lehet (10 százalék éves kamat és 70 százalékos kockáztatható hányad mellett) Évek 0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Tőke (eFt) 2000 2060 2122 2185 2251 2319 2388 2460 2534 2610 2688 2768 2852 Felvett összeg (eFt) 140 144 149 153 158 162 167 172 177 183 188 194 Évek 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 Tőke (eFt) 2937 3025 3116 3209 3306 3405 3507 3612 3721 1150 1184 1220 Felvett összeg (eFt) 200 206 212 218 225 231 238 245 253 2943 80 83 Évek 30 40 50 60 70 80 Tőke (eFt) 1456 1957 2630 3535 4751 6385 Felvett összeg (eFt) 99 133 179 240 323 434 A táblázat szerint az első 21 évben (és a 23. évtől) a felvett összeg az előző évi töke kamatainak 70 százaléka, a maradék 30 százalék a tőkét növeli. A 22. évben ezenkívül a tőke 70 százaléka is kifizetésre kerül. A 22. évben a kamat (3721*0,1=372) 70 százaléka felvehető (372*0,7=260), továbbá a megnövelt tőke (372*0,3+3721=3833) 70 százaléka (3833*0,7= 2683) összesen (260+2683=) 2943 eFt. A tőke és a felvett összeg együttesen minden évben az előző évi tőke 110 százaléka. A társadalmi örökség garantálja a létminimum szintet és enyhíti - bár nem oldja meg - a legrosszabb szociális helyzetben lévők (hajléktalanok, munkanélküliek stb.) gondjait. Bizonyára a munkaerő piacot és a munkabérek alakulását is befolyásolja, de az ez irányú hatások vizsgálata még nem történt meg. Semmiképpen nem lenne szerencsés, ha az így folyósított összegeket csak meghatározott célokra lehetne fordítani. A "pántlikázott" pénzek mindig pazarlással járnak. A társadalmi örökség tehát olyan folyószámla, amely biztosítja az egészségügyi és a szociális kiadások finanszírozását a bölcsődétől az öregek otthonáig. Ez a betéti oldala a gazdaságban működő tőkének, amit - mint később látni fogjuk - a vállalkozók hitelként felvesznek. Tehát a társadalmi örökség által biztosított juttatások (a kamatok) a gazdaságban létrejövő jövedelmekből származnak, és a bankrendszeren keresztül jutnak el a tulajdonoshoz, éppen úgy, ahogy a bankbetét tulajdonosok által felvett kamatokat - a bankon keresztül - a hitel felhasználói fizetik. Ez a megoldás mutat némi hasonlóságot a megszokott szociális juttatásokhoz. Szinte minden állam biztosít valamilyen szintű szociális juttatást, támogatja az oktatást, egészségügyet stb. A logika ugyanaz: a gazdaságban megtermelt jövedelmek egy részét átirányítja. A lényeges eltérés az, hogy az itt javasolt megoldás az ingyenes (vagy támogatott) szolgáltatásokat igénybevevő és azzal elégedetlen emberekből a piacon megjelenő vásárlókat teremt, illetve a juttatásért lobbyzó (könyörgő, zsaroló) intézmények helyett piacképes szolgáltatásokat ösztönöz, továbbá az egész lebonyolítását az állami bürokrácia helyett bankrendszer végzi. A vállalkozás és a vállalkozó A vállalkozás a vállalkozási szektorban működő termelőegység. A vállalkozáshoz termelőeszközök tartoznak (ingatlanok, gépek, berendezések stb.) A vállalkozó az, aki egy vállalkozást működtet. A vállalkozó és vállalkozás kifejezés nem teljesen azonos a szokásos jelentéssel, bár nagyon közel áll hozzá. E szavak helyett szerencsésebb lenne más megnevezést használni, hogy ne keveredjenek a fogalmak. A szokatlan szóhasználat erőltetése helyett mégis inkább e szavak használata mellett maradunk. A vállalkozónak meg kell vennie (hitelből vagy saját pénzéből) a vállalkozást és ugyanúgy rendelkezhet vele, mintha magántulajdona lenne, de az értékével arányosan használati díjat kell fizetnie a saját társadalmi-örökség számlájára. A vállalkozás értékét (árát) a vállalkozó állapítja meg tetszőleges szinten, de ezen az áron el is kell adnia, ha jelentkezik valaki, aki kész megvenni. Minden vállalkozás értéke nyilván van tartva és nyilvános. (Nincs különösebb jelentősége annak, hogy ki vezeti ezt a nyilvántartást, az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy az önkormányzat.) A vállalkozó a magántulajdonos és a bérlő sajátos keveréke. A bérlőhöz hasonlóan használati díjat kell fizetnie, de logikailag közelebb áll a magántulajdonoshoz, hiszen minden tulajdonosi joga megvan (pl. örökölhető a tulajdon), kivéve a birtoklás monopóliuma. Noha el kell adnia a vállalkozást, de az árat - mint az igazi tulajdonos - ő szabja meg és természetesen a vételár is őt illeti meg. A vállalkozó bármikor megváltoztathatja a vállalkozás értékét, úgy hogy egyszerűen bejelenti az önkormányzatnak az új árat, amit az önkormányzat azonnal nyilvánosságra hoz. A vállalkozónak olyan szinten kell tartani az árat, hogy ha valaki kifizeti, ne járjon rosszul, de a használati díj se legyen túl magas. Megteheti, hogy a reális értékénél sokkal többre tartja. Így tulajdonképpen még a birtoklás monopóliumát is megszerezheti, de ez nem lesz ingyen, hiszen akkor több használati díjat kell fizetnie. Azt is megteheti, hogy a vállalkozást nagyon alulértékeli, így csökken a használati díj, de ekkor az alacsony áron kell eladnia az első jelentkező vevőnek. A használati díj A használati díj arányos a vállalkozás mindenkori értékével, például mondjuk évi egy százaléka. A használati díj logikailag nem különbözik a vagyonadótól. Az elvi különbség az, hogy nem az a célja, hogy valamilyen közös költséget fedezzen, hanem az, hogy a tulajdon ne legyen feltétlen monopólium. Talán szerencsésebb lenne biztosítási díjnak nevezni. A vállalkozó tetszőleges szinten biztosíthatja magát a "licitálók" ellen. A vagyonadótól az is megkülönbözteti, hogy a befizetés a vállalkozó társadalmi-örökség számlájára kerül és ez elsősorban saját tulajdona, bár egy része mindenképpen a társadalmi öröklés tárgyává válik. Tehát olyan speciális vagyonadó, amit a következő generáció részére kell félrerakni, de élete során még maga az adózó használhat. 1 százalékos tőkeadó hozzávetőlegesen 5-10 százalékos nyereségadónak felel meg, ha 10-20 százalékos tőkearányos nyereséget tételezünk fel. Az itt javasolt 1 százalékos használati díj ennél jóval kevesebb, mivel a befizetés a saját társadalmi-örökség számlára kerül. Minthogy a tőkeértéket a vállalkozói piac szabályozza nincs szükség hatósági ellenőrzésre, míg a nyereség ellenőrzése költséges (és könnyen kijátszható) könyvelési előírásokat igényel. Nagyon lényeges, hogy a használati díj igen alacsony legyen. Az alacsony használati díj ad biztonságot a vállalkozónak. Ha nem akarja eladni a vállalkozást, érdemes felülértékelnie. Ez ugyan nincs ingyen, de ha mégis rálicitálnak, nem jár rosszul. Ha sokba kerül a biztonság, érdemes kockáztatni. Akkor működik jól a modell, ha a tulajdonosváltás súrlódásmentes, azaz mindkét fél számára előnyös. A vevő számára bizonyára előnyös, hiszen kész kifizetni a vételárat, a vállalkozó számára, az alacsony használati (biztosítási) díj teszi lehetővé, hogy jó áron adja át a vállalkozást. A nagy tőkeigényű vállalkozások A (kapitalista) nagyvállalkozásokat főleg menedzserek működtetik, akik nem, vagy csak ritkán maguk a tulajdonosok, bár erős tulajdonosi felügyelet alatt állnak. A menedzsereket a tulajdonosok választják ki a korábban felmutatott és a jövőben várható teljesítményük alapján. A menedzserek tevékenységét - némi leegyszerűsítéssel - úgy is fogalmazhatjuk, hogy vállalják a rájuk bízott tőke (a vállalkozás vagyona) kamatoztatását, azaz a tőke utáni mindenkori kamatok megfizetését. Ennek mintájára a modell szerint a nagyvállalkozások főként hiteltőke működtetéséből álltak. A vállalkozók a tőke kamatoztatását vállalják, azaz olyan - elsősorban nem készpénzben megjelenő - hitelt vesznek fel, amit nem kell feltétlenül visszafizetni, elég a mindenkori kamatokat fizetni utánuk. Formálisan ezeket a vállalkozásokat is meg kell venni, de csak azok a vállalkozók vehetik meg, akik a ehhez szükséges hitelt képesek megszerezni. A hitelképes vállalkozók versenyét végső soron az dönti el, hogy a vállalkozást ki értékeli a legnagyobbra, azaz ki vállalja a nagyobb tőke működtetését. Tehát a modell szerint a nagy vállalkozások ugyanolyan szabályozás alá tartoznak mint az összes többi (használati díj, eladási kényszer stb.), mindössze annyi a különbség, hogy a tőkéjük nagy része hitel, ami után a kamatokat is fizetni kell. A hitelképesség megállapítása a bankrendszer feladata, és ezzel kapcsolatban felvetődik néhány nem könnyen megoldható probléma, amelyekre később még visszatérünk. Az eredeti modellben minden vállalkozás tőkéje (akkori nevén tervpiaci értéke) társadalmi tulajdon volt, a vállalkozó nem megvette, hanem vállalkozásba vette a vállalkozást és a tőke kamatoztatását vállalta. A jelenlegi megfogalmazásban is köztulajdon a társadalmi örökség nem kockáztatható része, ami a hitelek jelentős hányada. Tehát csak a terminológiában van eltérés, logikailag teljesen ekvivalens a két változat. A saját tőke rész nevén nevezése akkoriban nem volt szalonképes, és gyakorlatilag is csak a sikeres vállalkozóknak lehetett, ezért "a realizált erkölcsi tőke" címkét kapta. A személyes társadalmi tulajdon Az "azé a föld, aki megműveli" szlogen kibővíthető így: "azé a föld, aki a legjobban megműveli, és csak addig, amíg ő műveli meg legjobban". Ha jobban meggondoljuk a lényeges különbség a magántulajdonos és a személyes társadalmi tulajdonnal rendelkező vállalkozó között az, hogy a magántulajdonosnak joga van megtartani a tulajdonát. A vállalkozó ezt a lehetőséget csak irreálisan magas ár megállapításával szerezheti meg, ami számára többlet költséggel jár. Másrészről, mivel a használati díj fizetési kötelezettsége mindig megmarad, amíg ő a vállalkozó, előbb-utóbb gondoskodnia kell az utódlásról, ha nem akarja elveszíteni a kifizetett vételárat. Tehát ösztönözve van, hogy olyan utódot találjon, aki legalább azonos hatékonysággal tudja működtetni a vállalkozást. Ha olyat talál, aki nála jobb eredményt is képes kihozni a vállalkozásból, mindkettőjük közös érdeke lesz a tulajdonosváltás. Ha könnyű ilyen vállalkozókat találni, akkor mintegy kényszerítve van az átadásra, vagy legalábbis nagyobb árat kell megállapítania, hogy a nála hatékonyabb (potenciális) vállalkozókat távol tartsa. Így a magasabb használati díjban kell megfizetnie, hogy "nem ő műveli meg legjobban a földet". A koncepció új tulajdonformát javasol. Ez a tulajdonforma egyesíti a bérlő és a tulajdonos jogkörét, úgy hogy mindig a társadalmilag kedvezőbb jellemzők domináljanak. Ha a vállalkozó birtokon belül akar maradni, ezt csak addig teheti, amíg elég hatékonyan tud gazdálkodni a tulajdonnal, ha szabadulni akar tőle, akkor gondoskodnia kell olyan utódról, aki hasonló hatékonyságot produkál, vagy neki kell megtérítenie a veszteségeket. Ez a tulajdonforma nyilvánvalóan korlátozást jelent a magántulajdonhoz képest. Korlátozza a magántulajdon monopóliumát. Azonban a természetes monopólium, ami azon alapszik, hogy valaki a többieknél hatékonyabban tud gazdálkodni, alig szenved csorbát, míg a helyzeti monopólium, ami például öröklésből, jó kapcsolatokból stb. származik erős korlátok közé szorul. Ugyanakkor megvalósítható lenne "a megfelelő embert a megfelelő helyre" elv. Ha a tulajdonon belül lévőnek is az az érdeke, hogy találjon saját magánál jobbat (hatékonyabbat), akkor a tulajdonosváltás súrlódásmentesen lebonyolódhat és ha könnyű hitelhez jutni, széles rétegből kerülhetnek ki a rátermett vállalkozók. A licit a licitálóé A személyes társadalmi tulajdon esetén folyamatos licitálás folyik. Ugyan csak a tulajdonos változtathatja a tulajdon értékét, de - az eladási kényszer miatt - tulajdonképpen bárki, aki ki tudja fizetni a vételárat. Így ténylegesen mindenki saját magára licitál és az értéknövekmény (a licit) az övé lesz. A licit eredménye realizálható, ha hosszú távon tudja működtetni, vagy el tudja adni a vállalkozást a megemelt áron, azaz a piac elismeri az értéknövekedést. Az eredeti modell szerint a licit az "erkölcsi tőkét" növelte, ami a mostani terminológia szerint részben saját tőke, részben a társadalmi örökség lekötött része (a társadalmi örökség másként volt definiálva). A jelenlegi változatban is növeli a licit a társadalmi örökség nem kockáztatható részét a használati díj révén. Ez a tulajdonforma nem csak ösztönzi, de maximálisan jutalmazza is azokat, akik észreveszik a vagyonnövelés (ami ugyanaz, mint a jövedelemnövelés) lehetőségeit. A vállalkozó attól lesz jó vállalkozó, hogy észreveszi hol vannak erre kínálkozó lehetőségek és ki is használja őket. A létrejött vagyonnövekmény a vállalkozó díjazása. A teljesítményarányos díjazás azoknak kínál újabb (nagyobb) lehetőségeket, akik már bizonyították, hogy képesek teljesítményt felmutatni. Azért kell az adózást minimális szintre szorítani (Liska szerint teljesen megszüntetni), mert a jövedelem elvonásával csak az érhető el, hogy a megtermelt javak egy kevésbé potens réteg kezébe kerülnek, akikről kevésbé tételezhető fel, hogy hatékonyan tudják hasznosítani. A társadalmi tulajdon és a magántulajdon A modell szerint minden termelőeszköz személyes társadalmi tulajdonban van, de minden jövedelem teljes egészében a hasznot előállító személy (vállalkozó) magántulajdonába kerül. A használati díj is a saját társadalmi-örökség számlát növeli, amit tulajdonosa élete végéig használhat. Egyedül a társadalmi örökség nem kockáztatható része az, ami - a tulajdonos halálával - magántulajdonból társadalmi tulajdonná válik. A sikeresebb vállalkozók nagyobb, a sikertelenek kisebb társadalmi örökséget hagynak maguk után, de mindenképpen nagyobbat, mint amekkorát születésükkor kaptak. A sikeres vállalkozók megtakarításaiból tekintélyes magántőke képződhet, azonban ez csak készpénz (vagy folyószámla) formájában jelenik meg. Akinek van saját tőkéje, az magasabb szinten vehet részt a termelőeszközökért folytatott versenyben, és ha részt vesz, akkor ezzel egyrészt saját pénzét kockáztatja, másrészt a társadalmi vagyont is gyarapítani fogja, mivel a használati díj egy töredéke a nem kockáztatható társadalmi-örökség részét növeli. Tehát a társadalmi tulajdon állandóan növekszik és feltehetőleg a magántőke is. A magántőke növekedésére nincs beépített biztosíték a modellben, de a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magántőke ennél lényegesen mostohább körülmények közt is növekedett. Nem könnyen megválaszolható, ám annál izgalmasabb kérdés az, hogy hogyan fog az összes tőkében a magántőke és a társadalmi tőke aránya alakulni ilyen körülmények között. A társadalmi tőkerészt növelő tényezők alakulása viszonylag egyszerűen számolható, ha ismerjük a kamatlábat, a használati díjat, a kockáztatható hányadot és az összes tőke volumenét. Azonban lehetnek ebből a tőkerészből finanszírozandó fogyasztás jellegű kiadások és veszteségek is, amiket nehéz becsülni. A magántőke rész kiszámításához ezenkívül még szükséges a várható megtakarítási kedv, a vállalkozási jövedelmek és veszteségek becslése is, ami szintén alaposabb vizsgálatokat igényel. Ha feltesszük, hogy nincs vállalkozási veszteség, a jövedelmek a kamatnak megfelelően tőkearányosak, a jövedelmekből a megtakarítási hányad kisebb, mint a nem kockáztatható hányad, a társadalmi tőkéből nincs se fogyasztás se veszteség és a magán- és társadalmi tőke aránya 50-50 százalék, akkor a társadalmi tőkerész fog gyorsabban növekedni az összes tőkén belül. A kockáztatható hányad alkalmas megválasztásával szabályozható a preferált tőketulajdon aránya. Nagyobb kockáztatható hányad a magántőke arányát növeli. A kapitalizmus egy speciális esete a modellnek, amikor a kockáztatható hányad 100 százalék. Ekkor csak magántulajdon van, nincs társadalmi örökség csak egyszerű folyószámla és az eladási kényszer is értelmetlenné válik, hiszen "díjmentesen" bármilyen ár szabható, tehát csak az adja el a tulajdonát, aki akarja. A másik szélsőség - tehát amikor a kockáztatható hányad 0 százalék - szintén értelmezhető, mint a modell társadalmi örökség nélküli változata. Ekkor a társadalmi örökség teljes mértékig köztulajdon és formálisan állami tulajdon, önkormányzati tulajdon vagy egyéb köztulajdon formájában jelenik meg. Ebben az esetben a társadalmi tőkerész aránynövekedésének az szab korlátot, hogy ebből kell finanszírozni a társadalmi juttatásokat. Mivel a társadalmi juttatások kezelése meghaladja a bankrendszer hatáskörét ezt a feladatot egy bürokratikus apparátusnak kell ellátnia. Mindkét szélsőséges változat ellentmond a négy kiinduló pontunk valamelyikének. A kapitalizmus korlátozza a termelőeszközökért folytatott versenyt (4. pont) a magántulajdon monopóliuma által, a társadalmi örökség nélküli változat pedig az első három ponttal ellenkezik. A modell kezdeti alkalmazására mégis e - társadalmi örökség nélküli - változat tűnik a legalkalmasabbnak elsősorban azért, mert magába foglalja a javasolt új tulajdonformát, ami nyílttá teszi a termelőeszközökért folytatott versenyt. A megoldatlan kérdések Mielőtt rátérnénk a modell alkalmazásának lehetőségeire, meg kell említeni az ötlet szinten lévő, kidolgozatlan részleteket. A keresett megoldásnak továbbra is meg kell felelnie a kiinduló elvárásoknak, tehát olyan kölcsönös megegyezésen alapuló módszereket keresünk, ahol lehetőleg mindenki a saját pénzét költi, fogyasztás-arányosan fizet és a termelőeszközökért nyílt verseny folyik. A gondot a nagy tőkeigényű vállalkozások és a nagyon hosszútávon megtérülő beruházások jelentik. Ilyen esetekben a hagyományos megoldás az, hogy ezeket kivonják a piaci szabályozás hatóköréből és valamilyen állami (hatósági) szabályozást alkalmaznak rájuk. A Liska-modell ezzel ellenkezőleg olyan megoldást keres, ami ezt a kört is integrálja a piacba, azaz piaci megoldásokkal biztosítja működtetésüket. A bankrendszer Hogyan fogja eldönteni a bank, hogy ki és mennyire hitelképes? Erre a kérdésre még elfogadható az a felelet, hogy egy szigorúan hatékonysági alapon működő bankvállalkozás mindig megtalálja azokat a módszereket, amelyek alapján eldönthető a hitelképesség, különben nem működhetne hatékonyan. Azonban így a fenti kérdésre nem válaszoltunk, csak transzponáltuk egy másik egyelőre szintén megválaszolhatatlan kérdéssé, ami így hangzik: Kik és hogyan működtessék a bankrendszert, a modell elvárásainak megfelelően? A bankrendszernek mindenképpen tekintélyes méretű társadalmi vagyont kell kezelnie, hiszen a társadalmi örökség nem kockáztatható része folytonosan társadalmi tulajdonban van és állandóan növekszik. A bankrendszer feladata (az egyéb hagyományos bankműveleteken kívül), ennek a - nem készpénzben megjelenő - társadalmi vagyonnak a kihelyezése hitelképes vállalkozókhoz. A hitelezés kockázata elsősorban a hitelező bankot terheli, de mivel ez a hitel többnyire ingatlanokban, vagyontárgyakban realizálódik, nem szükséges túl szigorú feltételeket szabni a hitel elnyeréséhez. Az eredeti koncepció szerint a bankrendszer egy automata volt. A vállalkozóknak a mért teljesítményük szerint hitelkeret járt, amit bármikor igénybe vehettek. A vállalkozók teljesítményét a "realizált licitjeik" és tényleges befizetéseikből számolta, és a hitelkeretet ennek függvényében határozta meg. Az automatikus hitelezés elve később kimaradt a modellből, elsősorban Bokros Lajos 1981-ben írt hozzászólásai hatására Az embertőke A sportklubok kemény milliókat fizetnek egymásnak egy-egy játékos átigazolásáért, és feltehetőleg sokan szívesen lennének a "megvásárolt" játékosok helyében. Az eladó klub azért kapja a milliókat, mert értékes játékost nevelt, ezáltal a játékos jövedelemszerző képességét javította, azaz növelte az embertőke értékét és a vevő klub azért fizet, mert az embertőke nála fog "termelni", az ő bevételeit fogja gyarapítani, ami a sportban nem feltétlenül pénzben jelentkezik. Hasonló a helyzet az oktatás területén, az óvodától az egyetemig egyre nő az oktatottak embertőke értéke és végül a termelésben hozza a jövedelmet. Minden termelő tevékenység, - ha gazdaságos - a ráfordításoknál értékesebb terméket állít elő. A termék és a ráfordítások értékkülönbsége a létrehozott új érték. Minél nagyobb az új érték aránya, annál jövedelmezőbb a vállalkozás. A jelenlegi oktatási rendszerekben viszont csak a "termék" értéke számít. A jobbhírű iskola szigorú felvételi vizsgákkal szelektálja a jobb "nyersanyagot", amin már alig kell alakítani, hogy értékes "termék" legyen. Ha az oktatási vállalkozás sikerességét a létrehozott új érték mérné, akkor valószínű nagyobb üzlet lenne halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekből szakmunkást képezni, mint tanulmányiverseny-nyertesekből egyetemistákat. Ha az oktató bevétele lenne az embertőke-növekmény, amit - sikeres vállalkozás esetén - létrehoz, a legsikeresebb vállalkozók az oktatási ágazatban tevékenykednének. Hogyan lehet mérni az embertőke értékét? Erre a kérdésre sincs könnyen elfogadható felelet, legfeljebb valami analógiát próbálhatunk keresni a termelőtőke és az embertőke között. A termelőeszköz (tőke) értékét a várható jövőbeni jövedelmek határozzák meg, de az értékmérésnek csak akkor van jelentősége, ha a tulajdonosváltás kerül szóba, márpedig modellünkben ez állandóan napirenden van. Az embertőke esetén is van várható jövőbeni jövedelem, de nem világos, hogy ki a tulajdonos. A sportolók esetén úgy tűnik az embertőkét előállító, illetve működtető a tulajdonos. Tehát, ha elfogadjuk ezt az egyáltalán nem nyilvánvaló analógiát, akkor - csakúgy mint a termelőeszközök esetén - a vállalkozó, aki működteti a tőkét, határozza meg az értékét. Így a munkásoknak, alkalmazottaknak és a vállalkozóknak is van tőkeértéke, amit ki kell fizetnie annak, aki működtetni akarja, ezen kívül fizetése is van, mint ahogy a termelőeszközöknek is van energiaköltségük. Továbbmenve e bizarr gondolatmeneten oda juthatunk, hogy az embertőke a termelőeszközökhöz hasonlóan kezelhető, alkalmazhatók rá a modell játékszabályai, azzal a - nem elhanyagolható - különbséggel, hogy neki - mármint a tőkét megszemélyesítő embernek - is van beleszólása mind a tőkeérték meghatározásába, mind a működtető (vállalkozó) kiválasztásába. Az embertőke fontos eleme a Liska-modellnek, de még nagyon sok kutatást igényel a téma ahhoz, hogy az eredmények gyakorlati használhatósága egyáltalán szóba kerüljön. A környezeti vagyon A környezeti vagyon igen jelentős hányada a nemzeti vagyonnak. A modellbe való beillesztése nem csak nagy tőkeigénye miatt okoz gondot, hanem amiatt is, hogy ennek a vagyonnak a fejlesztése (vagy rombolása) hosszú időtávon érezteti hatását. Gazdálkodni kell ezzel a vagyonnal és nevezhetjük vállalkozásnak ezt a tevékenységet. Ennek a vállalkozásnak vannak "termékei" és azoknak fogyasztói is. Ha a környezeti vagyon is lehet vállalkozás tárgya, akkor kell, hogy legyen tulajdonosa is. A tulajdonjogok vállalkozásba adása logikailag még elképzelhető lenne, de hogyan fizettetné meg a tulajdonos a fogyasztás-arányos használatot. Márpedig a vállalkozásnak bevételekre kell szert tennie ahhoz, hogy fejlesztése jövedelmet hozzon. Tehát mindössze a környezeti vagyon által nyújtott szolgáltatások és egyéb javak fogyasztóit kell - kölcsönös megegyezés alapján - rávenni az ellenszolgáltatásra. Ez a feladat mindenképpen megoldásra vár, ha a környezeti vagyonnal gazdálkodni akarunk még akkor is, ha nem a Liska-modell elvei szerint gondolkozunk. A gyakorlati lehetőségek A nagy elosztási rendszerek (pl. társadalom biztosítás) reformja és az állami költségvetés szűkítése a liskai koncepció irányába mutat, de az ezt célzó bátortalan törekvések nagy ellenállásba ütköznek. Az embertőkével való gazdálkodás piaci módszerei a gyakorlatban még sokáig nem lesznek napirenden, de még a társadalmi örökség bevezetésére sem reális számítani a közeljövőben. Viszont a Liska-modell által javasolt tulajdonformát (a modell társadalmi örökség nélküli változatát) akár holnap lehetne alkalmazni. Az alábbiakban az önkormányzati tulajdon vállalkozásba adását vázoljuk fel mintaként, de a módszer bármilyen ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozásra alkalmazható. Az önkormányzatok gyakori problémája, hogy a rendelkezésükre álló ingatlanokat eladják-e, vagy bérbe adják. Bármilyen döntést is hoznak, mindig felmerülhet a korrupció lehetősége. Ha eladják, az egyszeri összeg fejében lemondanak a további bevételekről. A bérbeadásnál komoly elemzést igényel a bérleti díj és időtartam meghatározása. Ha rövid a bérleti idő, a bérlőktől nem várható el, hogy fejlesztésekbe kezdjenek, ha hosszú, akkor szinte lehetetlen megállapítani a reális bérleti díjat. A bérleti időszak vége felé gyakorivá válhat a távozó bérlő rablógazdálkodást idéző tevékenysége. A Liska-modell sugallta megoldás az lenne, hogy az önkormányzat, mint tulajdonos, nyilvános árverésen eladja az értékesíteni kívánt ingatlant (vállalkozást). Az új tulajdonos (vállalkozó) viszont nem magántulajdont szerez, hanem személyes társadalmi tulajdont. A továbbiakban a vállalkozás működhet a fenti modell szabályok szerint, azzal a különbséggel, hogy a használati díjat (legfeljebb évi 1 százalék) az önkormányzat számára kell fizetni. Tehát a vállalkozó bármikor megváltoztathatja a vállalkozás értékét, úgy hogy egyszerűen bejelenti az új árat az önkormányzatnak és mindig az aktuális érték alapján fizeti a használati díjat. Természetesen vonatkozik rá az eladási kényszer is, ezen az áron el kell adnia vállalkozást, ha vevő jelentkezik. A tulajdonosnak olyan szinten kell tartani az árat, hogy ne járjon rosszul, ha valaki kifizeti. Mindig tud olyan árat szabni, ami kárpótolja őt a kényszereladás miatti veszteségekért. Ha sokkal a tényleges érték fölé megy, senki sem fogja megvenni, persze akkor több használati díjat kell fizetnie. Lényeges, hogy a használati díj nagyon alacsony legyen, mert - mint, ahogy kifejtettük - ez biztosítja a súrlódásmentes tulajdonosváltást. Az önkormányzatnak érdeke, hogy minél szélesebb körű verseny alakuljon ki, hiszen a használati díj révén folyamatosan bevételhez jut. A verseny kiszélesítése érdekében még azt is megteheti, hogy a vételár egy részére hitelt nyújt bárkinek, hiszen a vállalkozás nem mobilizálható összetevői biztos fedezetnek tekinthetők. (A hitel után természetesen kamat bevételekre tesz szert.) A nagy elosztási rendszerek (pl. társadalom biztosítás) reformja és az állami költségvetés szűkítése a liskai koncepció irányába mutat, de az ezt célzó bátortalan törekvések nagy ellenállásba ütköznek. Az embertőkével való gazdálkodás piaci módszerei a gyakorlatban még sokáig nem lesznek napirenden, de még a társadalmi örökség bevezetésére sem reális számítani a közeljövőben. Viszont a Liska-modell által javasolt tulajdonformát (a modell társadalmi örökség nélküli változatát) akár holnap lehetne alkalmazni. Az alábbiakban az önkormányzati tulajdon vállalkozásba adását vázoljuk fel mintaként, de a módszer bármilyen ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozásra alkalmazható. Az önkormányzatok gyakori problémája, hogy a rendelkezésükre álló ingatlanokat eladják-e, vagy bérbe adják. Bármilyen döntést is hoznak, mindig felmerülhet a korrupció lehetősége. Ha eladják, az egyszeri összeg fejében lemondanak a további bevételekről. A bérbeadásnál komoly elemzést igényel a bérleti díj és időtartam meghatározása. Ha rövid a bérleti idő, a bérlőktől nem várható el, hogy fejlesztésekbe kezdjenek, ha hosszú, akkor szinte lehetetlen megállapítani a reális bérleti díjat. A bérleti időszak vége felé gyakorivá válhat a távozó bérlő rablógazdálkodást idéző tevékenysége. A Liska-modell sugallta megoldás az lenne, hogy az önkormányzat, mint tulajdonos, nyilvános árverésen eladja az értékesíteni kívánt ingatlant (vállalkozást). Az új tulajdonos (vállalkozó) viszont nem magántulajdont szerez, hanem személyes társadalmi tulajdont. A továbbiakban a vállalkozás működhet a fenti modell szabályok szerint, azzal a különbséggel, hogy a használati díjat (legfeljebb évi 1 százalék) az önkormányzat számára kell fizetni. Tehát a vállalkozó bármikor megváltoztathatja a vállalkozás értékét, úgy hogy egyszerűen bejelenti az új árat az önkormányzatnak és mindig az aktuális érték alapján fizeti a használati díjat. Természetesen vonatkozik rá az eladási kényszer is, ezen az áron el kell adnia vállalkozást, ha vevő jelentkezik. A tulajdonosnak olyan szinten kell tartani az árat, hogy ne járjon rosszul, ha valaki kifizeti. Mindig tud olyan árat szabni, ami kárpótolja őt a kényszereladás miatti veszteségekért. Ha sokkal a tényleges érték fölé megy, senki sem fogja megvenni, persze akkor több használati díjat kell fizetnie. Lényeges, hogy a használati díj nagyon alacsony legyen, mert - mint, ahogy kifejtettük - ez biztosítja a súrlódásmentes tulajdonosváltást. Az önkormányzatnak érdeke, hogy minél szélesebb körű verseny alakuljon ki, hiszen a használati díj révén folyamatosan bevételhez jut. A verseny kiszélesítése érdekében még azt is megteheti, hogy a vételár egy részére hitelt nyújt bárkinek, hiszen a vállalkozás nem mobilizálható összetevői biztos fedezetnek tekinthetők. (A hitel után természetesen kamat bevételekre tesz szert.) Az ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozások körébe a meghatározott területre vonatkozó működési engedélyek is beletartoznak. A mozgóárus, az utcai mutatványos engedélye vagy reklámfelületek használati joga ugyan úgy képezheti a vállalkozás tárgyát, mint egy üzlethelység. Egyetlen engedélyért sokan és főleg folyamatosan versenyezhetnek. Az ilyen tulajdonformában működő vállalkozások adatai nyilvánosak, bárki számára hozzáférhetők. A hagyományos ingatlanérték becslésekhez képest a vállalkozók által meghatározott ár valószínűleg reálisabb lesz, bár ez sem lesz torzításmentes. Azok a vállalkozók, akik ragaszkodnak a vállalkozásukhoz, a reálisnál magasabb árat fognak tartani azért, hogy biztosítsák magukat. Bizonyára lesznek olyan vállalkozók is, akik csak azért vesznek meg egy vállalkozást, hogy azt később nyereséggel eladják. Ehhez azonban tenniük kell valamit, ami növeli az értéket, és az árat még a tényleges értéknövelés előtt érdemes megváltoztatniuk. Nem csak beruházások és fejlesztések, de a legtágabban értelmezett működési feltételek javítása (pl. új vevőkör kiépítése, hatékonyabb "know how" bevezetése stb.) is lehet értéknövelő tényező, ami majd az eladáskor fog realizálódni. Statisztikailag megbízhatóbb következtetések vonhatók le a vállalkozások jövedelmezőségéről a vállalkozók által meghatározott ár alapján, mint ami a könyvelési adatokból kideríthető. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezáltal az ingatlanpiac rugalmasabbá és áttekinthetőbbé válik, ami mind a vállalkozóknak, mind az önkormányzatnak hasznos. Tegyük fel, hogy egy önkormányzat által bérbe adott üzlethelységek már ebben a formában működnek. Ekkor egy új - éppen létrejövő - vállalkozás, amelynek üzlethelységre van szüksége, könnyen fel tudja mérni a lehetőségeit az adott körzetben. Kiválaszthatja a kínálatból a számára legelőnyösebb (alkalmas méretű, megfelelő távolságban lévő, elfogadható áru) ajánlatot és minimális adminisztrációval már is rendelkezhet vele. A fenti módszer bármilyen ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozásra alkalmazható. Bár az önkormányzati tulajdon vállalkozásba adáskor az önkormányzat várható bevétele valószínűleg kevesebb lesz, mintha magántulajdonként értékesítené az ingatlant, de részben a használati díj, részben a nagyobb hatékonyság, - ami más csatornákon növelheti az önkormányzat bevételeit - ellentételezi az elmaradt bevételt. Amennyiben az önkormányzatnak később mégis szüksége lenne az ingatlanra bármikor visszavásárolhatja azt, az aktuális áron. Ha az önkormányzatok számára előnyösnek bizonyul ez a tulajdonforma és értékesítési mód, akkor meg fogják találni a módját, hogy az egyéb tulajdonban lévő ingatlanokat is ösztönözzék a tulajdonforma-váltásra.
