Bar itt teljesen OFF, de beteszem ide.
............................................................
Vagyim Arisztov
A ,,VÖRÖS MAGYAROK".(Magyar önkéntesek az orosz polgárháborúban)/A forrás alapjául szolgáló cikk megtalálható: Vagyim Arisztov. ,,Budapest és Magyarország orosz világa" (karcolatok és cikkek a történelmi múltról és a jelenről). (orosz nyelvű kiadás), Budapest, 2003. Fordította: Zicherman István./
Arról, hogy az 1917-es orosz forradalom, amit a bolsevikok Nagy Októberinek neveztek, nem is volt annyira orosz, a mai Oroszországban most már elég sokan tudnak. Annak verziói, hogy ezt döntő többségében nem éppen orosz emberek tervezték, és nem is orosz pénzből, az oroszok tudatában fellelhetők. De a mai napig szinte árnyékban maradt az a tény, hogy a forradalmi Oroszországban a bolsevikok hatalmát is eleinte külföldiek védelmezték leginkább. Legalábbis, az események kapcsán, az ő szerepük nem kevésbé fontos, mint maguké az oroszoké. És, mint azt az imént már írtam, a külföldiek között is az első helyen a magyarok állnak.
* * *
Az 1914-1918-as világháború alatt az Orosz Birodalom területén közel 5 millió külföldi állampolgár tartózkodott. Ezeknek majdnem a felét a hadifoglyok adták. Orosz fogságban volt a német hadsereg 167-190 ezer tisztje és katonája, és közel 2 millió 110 ezer fő - az osztrák-magyarból. Más adatok szerint, az utóbbiak száma épphogy elérte az egymillió kilencszáz ezer fős létszámot. De bárhogyan is vesszük, Ausztria-Magyarországról származó hadifogolyból, minimum, tízszer több volt Oroszország területén, mint németből.
Az osztrákokon és magyarokon kívül a monarchia hadseregében Közép-Európa több nemzetisége is képviseltette magát. Többek között ukránok és ruszinok is. Azaz, a ,,Cservonaja" és ,,Ugorszkaja-Rusz"(Kárpátalja - a f.m.) területéről elszármazó katonák, akiket az akkori Oroszországban hivatalosan is ,,oroszoknak" tartottak. Százalékos arányban a helyzet a következő volt: 25% osztrákok, 23% magyarok, 17% csehek és szlovákok, 11% szerbek, horvátok és szlovének, 8% lengyel, 8% ruszinok és ukránok, 7% román, 1% olasz.
Mint láthatjuk, a magyarok része nagyjából az osztrák-magyar hadsereg egynegyedének felelt meg. Körülbelül hasonló volt a részük az Oroszországba került osztrák-magyar hadifoglyok között is (24-26%). Abszolút-számokban mérve - ez több mint félmillió ember (csak osztrákokból, közvetlenül, 450 ezer volt az orosz fogságban). Vannak adatok, melyek szerint 1917 végén a magyarok száma orosz területen még a 700 ezer főt is elérhette. De, bárhogyan is vesszük, kétségtelen, hogy a hadifoglyok között a magyarok voltak a legnépesebb nemzetiségi csoport. Viszont még népesebb volt számuk - más nemzetiségi csoportokhoz mérve - a forradalmi önkéntes internacionalisták mozgalmában.
Úgy néz ki, hogy 1918 kritikus pillanatában Lenin és harcostársai éppen az internacionalistákra támaszkodtak, és nem az orosz munkásokra és parasztságra. Először is, az orosz ember rendkívül lassan indul be, közben az ország forradalmi birtokbavétele és a védelme minél gyorsabb megoldásokat sürgetett. Másodszor, az oroszok belefáradtak a háborúba és, a szintén bolsevikok által szétpropagált katonai egységek otthagyták a frontot és hazamentek, mert már senkivel sem óhajtottak többé harcolni. Ráadásul faluhelyen már elkezdődött a földbirtokok felosztása. Harmadszor, - ahogyan azt Lenin írta - az orosz ember ,,jó-velejű". Az oroszok eme ,,osztály-ellenséggel" szembeni közvetlenül, és Oroszország-Anyácska iránti közvetett ,,velőből fakadó jósága" Vlagyimir Iljicset nagyon is idegesítette, és nem hagyta nyugodni.
Ismert tény, hogy Lenin úgy tekintett Oroszországra, mint egy gyufára, amely majd belobbantja a világforradalom lángját. Az igazi szocializmust Németországban vagy Svájcban akarták felépíteni. Meg amúgy is - Európában, és nem az ,,elmaradt Oroszországban". De mivel az utóbbiban nagy-létszámú hadifogoly volt, a viszonyok ideálisnak mutatkoztak arra, hogy éppen itt kezdjék el a szocialista világforradalmat. 1919 márciusában, a RKP(b) VIII. kongresszusán Lenin majd elmondja, hogy a külföldi hadifoglyok bevonása az orosz forradalomba és a polgárháborúba ,,az egyik legfontosabb lap volt az Orosz kommunista párt történetében". És ez így igaz. Ez volt az az igazság, amit éppen Oroszországban igyekeztek a későbbiek során elhallgatni vagy, legalábbis, igyekeztek nem kidomborítani.
Ami a hadifogoly magyarokat illeti, közülük egyesek már a Téli-palota ostromában, vagy az Ideiglenes kormány letartóztatásában is részt vettek, Petrográdban. Még több magyar küzdött a bolsevik hatalomátvételért Moszkvában, 1917 novemberében. Így, például, a moszkvai Vörös Gárdába tartozott egy magyarokból álló csapat, amit Karikás Frigyes vezetett. A moszkvai vörösgárdisták és internacionalisták megsegítésére érkezett Ivano-Voszkreszenszkből egy magyar hadifoglyokból álló csapat, Jancsik Ferenccel az élen. Még egy magyar egység érkezett Szerpuhovból. Ennek a parancsnoka egy volt huszárzászlós, Hollender Sándor volt. A magyarok részt vettek a Kreml ostromában, ahová bevették magukat az orosz junkerek (hadapródok - a f.m.), akik biztosították támogatásukról a Petrográdban hatalmától megfosztott Ideiglenes kormányt.
A magyarok forradalmi aktivitása Oroszországban nem korlátozódott a két fővárosára. Segítettek átvenni a bolsevik pártnak a hatalmat az egész hatalmas országban - gyakorlatilag mindenhol, ahol elszállásolták őket a hadifogoly táborokban, vagy közmunkákon voltak 1917 végén - 1918 elején. A magyar hadifoglyok részt vettek a bolsevikok fegyveres felkeléseiben körülbelül 40 nagyobb orosz városban. Méghozzá gyakran éppen a magyarok voltak az az erő, ami garantálta a kommunistáknak és pártolóiknak a sikert. Ez különösképpen nyilvánvalóvá vált a Volgán, Szibériában és a Távol-Keleten. Például, Penzában, a Varga Gyula által vezetett magyar egységet már a forradalom első napján felállították, és utána ennek harcaiban az alakulat aktívan részt is vett.
A két fővárosban aratott győzelem utána a bolsevikok már viszonylag könnyen átvették a hatalmat Oroszország-szerte. Sokkalta nehezebb volt ezt a hatalmat megtartani. A németek 1918 februárjában a Baltikumban végrehajtott offenzívája, bebizonyította, hogy a vörösgárdisták képtelenek felvenni a harcot az ellenséges reguláris haderővel. És mindez aközben, hogy a németek a támadást kisebb összevont egységekkel hajtották végre. Ezek állományát önkéntesek képezték, akik a német hadsereg legkülönbözőbb alakulataiból jelentkeztek. A vörösgárdisták és az akkorára már széthullott Orosz Hadsereg egységei visszavonultak Reveltől (Tallin) Narváig.
Narva ,,hősies védelme", és a város falai alatt vívott harcokban megszületett Vörös Hadsereg - mindössze mítosz, ami a mai napig jelen van Oroszország történelmi irodalmában, a tömegek öntudatáról már nem is beszélve. A valóságban még a Narva alá kiérkező, balti matrózokat szállító katonai szerelvény is, a katonai és haditengerészeti népbiztossal, Pjotr Dibenkóval az élen (gyakorlatilag - hadügyminiszter vezetésével), hadrafoghatóság és harci érték szempontjából sem képezet komolyabb erőt. Már a németekkel lezajlott első összecsapásokat követően Dibenko csapatai visszaszálltak a szerelvénybe, és főparancsnokukkal az élen visszavonultak a Narvától keletre eső legelső városig, Jamburgig (ma Kingisepp, Leningrádi-megye). A forradalmi csapatok demoralizációja oly nagy mértékű volt, hogy meg sem próbálva kiépíteni a védelmet Jamburgnál, Dibenko, és az alája, mint katonai népbiztos alá beosztott összes személy, felrobbantva a városban található, Luka folyón átívelő hidat, ismét gyors visszavonulásba kezdtek keleti irányba.
A forradalmi matrózok a lenini kormány számára még nagyobb támaszt jelentettek, mint a Vörös Gárda. De menekülésüket maga a katonai és haditengerészeti népbiztos vezette! (A híres sztálini perek idején, az 1930-as években, ezt a tényt fogják felhozni fő vádpont-ként Dibenko ügyében, akit a tárgyalás során golyó általi halálra ítéltek; 1918-ban a frontról elfutott népbiztos mindössze a pártból történő kizárással megúszta az esetet.)
A Vörös Pétervárat nem volt kinek megvédenie a németektől. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, Anglia 2 ezer katonát tett partra Murmanszknál. A deszant elsődleges célja az volt, hogy minden áron megakadályozzák az orosz főváros elestét, hogy ezáltal a németeket ne tudják kicsikarni Oroszország első világháborús kapitulációját. A bolsevik forradalom dacára, Oroszország továbbra is az Antant szövetségesének számított. Mellesleg, érdemes megemlíteni, hogy az angol deszant érkezését a bolsevik pártvezetés pozitívan fogadta. Ezután pedig megkötötte a németekkel a breszt-litovszki békét. A demarkációs vonal, ami elválasztotta egymástól Németország és Oroszország területét, Narva és Jamburg között félúton lett meghúzva, pont annál a pontnál, ahonnan a vörösgárdisták elfutottak. Viszont, tartva egy esetleges újabb német támadástól, és mivel nem rendelkezett megbízható, harcedzett alakulatokkal, 1918 márciusában Lenin kormánya elhagyta Petrográdot és átköltözött Moszkvába. Így lett Moszkva ismét Oroszország hivatalos fővárosa. De ,,a Nagy Október térhódításainak" védelmét érintő minden problémáját ez az intézkedés még korántsem oldotta meg.
A forradalmi matrózok és vörösgárdisták menekülése bemutatta azt, hogy a bolsevikoknak harcképes hadseregre van szükségük. Abbéli reményük, hogy Európa összes hadilábon lévő államában csak úgy, egyik napról a másikra, véghez fog menni a szocialista forradalom, alaptalannak bizonyult. Végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Vörös Gárda alapján szerveződő saját, forradalmi hadsereg terve szintén irreális. Mellesleg érdekes, hogy a terv szerint a Szovjet Köztársaság új hadseregében kizárólag az ipari munkások szolgálhattak. A parasztok bevonását, akik akkoriban Oroszország lakosságának döntő többségét alkották, nem tervezték. Ez ismét egy újabb bolsevik utópiának bizonyult, amelytől Leninnek és pártjának meg kellett válnia. Pedig eleinte úgy tervezték, hogy a Vörös Gárda 10 hadtestét fogják felállítani, 300 ezres keret-létszámmal.
Volt viszont a tarsolyban még egy terv, ami előirányozta az ,,össznépi forradalmi hadsereg" megteremtését. Ezt a bolsevik vezetés döntő többsége még a németek februári támadását megelőzően elfogadta. Oroszország kommunista pártjának főkolomposai, kezdve magával Leninnel, úgy tartották, hogy a professzionális és reguláris haderő ideje lejárt. Az általuk szervezés alatt álló forradalmi hadseregről szóló dekrétum előszavában a következőkről volt szó: tulajdonképpen arról van szó, hogy ,,a legközelebbi időben az állandó hadsereget felváltja az össznépi fegyveres szolgálat". Ez az újabb utópisztikus ötlet közvetlenül Marx tanaiból származtatta magát. De a gyakorlat bebizonyította, hogy az állam valódi élete teljesen más törvényeket követ. És a bolsevikok ezt hamarosan kénytelenek voltak elismerni.
A Vörös Hadsereg alapításáról szóló újabb dekrétum 1918 januárjának végén jelent meg. Így hangzott: ,,A Vörös Hadseregbe bárki beléphet, aki kész feláldozni erejét, életét az Októberi forradalom térhódításainak, a Szovjet hatalom és a szocializmus védelmének érdekében." Ebből következik, hogy Oroszország új hadseregének önkéntes alapon kellett volna szerveződnie. De a háborúba belefáradt oroszok nem siettek belépni kötelékébe. Annál is inkább, hogy néhány hónappal korábban napvilágot látott a békéről, és a korábbi Orosz Hadsereg feloszlatásáról szóló dekrétum (a szovjet időkben az említett hadsereget hagyományosan ,,cárinak" nevezték). Ugyan csak ezt követelték meg a breszt-litovszki béke elfogadott feltételei. Ekkor döntött Lenin kormánya arról, hogy a fő hangsúlyt az internacionalistákra fekteti. Azaz, a külföldi haderők hadifoglyaira, akik még az első világháború során kerültek Oroszországba. Leginkább azért is - és itt is a magyarokról beszélhetünk elsősorban - ,mert ezek nagyon jól bizonyítottak az Októberi forradalom során.
A már az országban meglévő internacionalista csapatokat elkezdték átszervezni századokká, zászlóaljakká, ezredekké, és ezek alapján kezdték szervezni Szovjet Oroszország Vörös Hadseregét. A valóságban az új orosz hadsereg leginkább külföldi zsoldosok seregére emlékeztetett. Főleg fennállása első hónapjaiban. A külföldiből vöröskatonává átvedlettek között a legjelentősebb számban a magyarok képviseltették magukat. 1917 októberében - 1918 májusában Szovjet Oroszország különböző fegyveres egységeiben közel 85 ezer magyar szolgált. Ez óriási szám, ha figyelembe vesszük, hogy 1918 áprilisának végén az egész Vörös Hadsereg létszáma alig érte el a 200 ezer főt. A nem sokkal később orosz hadifogságból hazatérő Shagmeisther Pál zászlós ezt írta jelentésében: ,,Az orosz társadalmi gondolatok rendkívül gyümölcsöző táptalajra leltek katonáink körében, leginkább azok között, akik a városokban, a gyárakban dolgoztak".
A külföldiek Vörös Hadsereg kötelékébe történő sorozása határozott tiltakozást váltott ki Németországból. Válaszul a Szovjet Oroszország kormánya (Szovnarkom) egy igen ügyes jogi lépésre határozta el magát. Közéadott egy rendeletet, amely szerint mindenki, aki belép a Vörös Hadseregbe, automatikusan magkapta a szovjet állampolgárságot. Így történhetett meg, hogy több tízezer vörös magyar a Szovjet Oroszország állampolgáraivá lettek. Közben a többségük még az orosz nyelvet sem ismerte. De ez nem jelentett komolyabb problémát számukra. Általában az Orosz Szovjet Federáció Vörös Hadseregén belül a magyarok saját honfitársaik között, magyar parancsnokok vezetése alatt szolgáltak. A magyar nemzetiségű vörös parancsnokok kurzusain, Oroszország szinte minden nagyobb városában, az oktatás magyarul folyt. Így volt ez, például, a Taskentben működő gyalogsági iskola parancsnoki kurzusain.
A magyarok nem csak a Vörös Hadseregbe jelentkeztek. Sokan szolgáltak a VCsK alakulataiban, a határőr és belügyi alakulatokban. Voltak olyanok is - akik a fegyveres betakarító csapatokhoz (prodotrjadok) kerültek, melyek elsősorban azzal tűntek ki, hogy elvették az élelmet az orosz parasztoktól. Például, 1920 elején, Tomszkban, a magyarok alkották a helyi VCsK zászlóaljban az abszolút többséget.
Voltak magyar munkatársak az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság (VCsK) főnökének, Felix Dzerzsinszkij tanácsadói testületében is. Ugyancsak magyaroknak volt köszönhető a szovjet határőr alakulatok születése. Mindez csak kihangsúlyozza a magyarok rendkívüli szerepét a világ első kommunista államának születésében és védelmében.
Éppen a magyarok, és nem a lettek voltak a Lenin kormány fő hatalmi támasza. Még fénykorában is, a legjobb esetben is, a vörös lett lövészek egységeiben alig 18 ezer ember teljesített szolgálatot. Vörös magyarokból pedig a forradalom és polgárháború alatt több, mint 100 ezer volt a szovjet fegyveres erők kötelékében!
Az Októberi forradalomban és polgárháborúban a vörös ,,lett lövészek" sorsdöntő szerepéről szóló mítoszt direkt sulykolták a szovjet történelemírásban és filmiparban. (Példának okáért érdemes fellapozni Malkov emlékiratai ,,A Kreml kommendánsának jegyzetei" címmel. Ha hihetünk a szerzőnek, akkor az összes nem orosz nép közül épphogy a lettek mentették meg 1918-ban Lenin kormányát a bukástól. Ugyancsak ők, állítása szerint, jelentették a fő internacionalista erőt a Szovjet hatalom ellen fellépő ellenséggel szemben, a kirobbant polgárháború során.) Ezt a mítoszt direkt azért költötték, hogy a bolsevik hatalomátvétel sokkalta ,,hazafiasabb" arculatot öltsön, és ne legyen ennyire nyilvánvaló a külföldi beavatkozás.
A Kremlben Lenint nem csak a lettek őrizték, hanem a magyarok is. Egy jellegzetesnek mondható példa: amikor 1918 júliusában a bolsevikok hatalma ellen fegyveresen fellépő eszerek megpróbálták megkaparintani a hatalmat Moszkvában, a lenini kormány elsősorban a ,,moszkvai magyar csoport" vezetőjéhez, Kun Bélához fordult segítségért. Amaz fegyverbe hívta a magyar agitációs iskola végzőseit, ami közvetlenül a Kremlben székelt akkortájt. Az agitátorok egyesítették erejüket az ugyancsak ott található ,,lett lövészekkel", és elindultak kiverni a Fő Postahivatal épületéből az oda magukat befészkelő eszereket. Ebben az összecsapásban a lettek harmincan voltak (egy őrszakasz), a magyarok - több mint hetvenen.
Az a szokás, hogy a magyarokat és más külföldieket elkezdték ,,lett lövészeknek" nevezni, már akkor is divatban volt. Az is érthető, hogy ez felsőbb utasításra, direkt történt, hogy ne idegesítsék fölöslegesen az orosz ajkú lakosságot, ha nem muszáj. A lettek mégiscsak az Orosz Birodalom alattvalói voltak hajdan, miközben a magyarok - nyilvánvalóan és egyértelműen idegenek. Valószínűleg evvel magyarázható az a tény, hogy még az eredetileg lett lövész ezredek állományának is jelentős részét magyarok alkották. Ennek köszönhetően, akarva-akaratlanul, hivatalosan ők is ,,letté" váltak.
Köztudott, hogy 1918-ban, Jekatyerinburgban, az utolsó orosz cár, II.Miklós családját is éppen ,,lett lövészek" őrizték. Az orosz CsK embereivel együtt ők is részt vettek a cári család kivégzésében. Bár a mai napig nem bizonyított, hogy a ,,lettek" között voltak e magyarok. Ami viszont érdekes, hogy az 1990-es évek elején már Magyarországon kapott szárnyra az a pletyka, hogy a cári család gyilkosai között volt a későbbi, 1956-os magyar nemzeti forradalom vezetője, Nagy Imre is. Viszont, az utóbbira vonatkozó dokumentálható adatok hiánya dacára, kétségtelen, hogy a magyarok szerepe a polgárháborúban sorsdöntő volt.
A külföldiekre nem csak azért volt szükségük, hogy világforradalommá szélesítsék ki az orosz forradalmat. Leginkább azért volt rájuk szükség, mert éppen ők segítettek 1918-ban Leninnek megőrizni a hatalmat Oroszországban. És ők segítettek, mint ahogyan sok orosz is közrejátszott ebben. Ezért volt igaza Pjotr Sztruvénak, amikor a következőket írta saját ,,Egy politikus naplójában": ,,A Moszkvában ülésező kommunizmus lényegében valóban a kultúra legnagyobb ellensége, egy igazi ,,vadállat a mélyből", de benne nem annyira, és nem úgy jelenik meg az orosz régmúlt, mint amennyire a méreghozó európai újdonság, egy sajátos dernier cri (a divat utolsó üvöltése - V.A.) Európa szívéből. És az orosz kommunizmus nyugodtan elmondhatja Európának: a ti jótéteményeteket kapjátok most vissza!"
Később ez vissza is köszönt, amikor az, amit Oroszországban Leninnek az európaiak segítettek felépíteni, a második világháború után visszatért ,,szülőföldjére", Európába. Többek között Magyarországra is. A külföldiek tömegében, akik a polgárháború során védelmezték Szovjet Oroszországot, első helyen a magyarok voltak. A bolsevikok oldalán összesen 200-300 ezer internacionalista harcolt, és ezeknek több, mint a fele magyar volt.
Ebből következik, hogy százalékos arányban a magyarok aránya jóval felülmúlta az összes többi, utánuk következő külföldi létszámát, együttvéve. És mindezt úgy, hogy a magyarok - nem éppen a legnagyobb lélekszámú nemzet Európában.
Szimbolikus jelentőségű az is, hogy a Lenin szülőföldjén, Szimbirszk városában 1918-ban kitört kommunista-ellenes felkelés leverésében (amit a vörös Kelet-front parancsnoka, az eszer Muravjov kezdeményezett) kizárólag magyar internacionalisták vettek részt. Ezeket a csapatokat Reisz Béla vezette.
Nem csak a magyar agitátorok iskolája volt Moszkvában. Itt volt a magyar parancsnokok főkurzusa, amely vezetőket képzett a Vörös Hadsereg számára. Később ezt átköltöztették Bakuba, majd onnan Petrográdba. Sőt, mi több, később ennek a bázisán szervezték meg az Orosz Szovjet Federáció Vörös Hadseregének Legfelsőbb parancsnoki kurzusait (a későbbi Frunze vezérkari akadémiát). Már csupán ez a kis tény is arról tanúskodik, hogy mennyire fontos volt a magyarok szerepe a Vörös Hadsereg megalapításában.
Az orosz polgárháború története nagyon sok vörös magyar parancsnok nevét őrizte meg az utókor számára: Varga Gyula András, Pataki Ferenc, Winnerman Lajos, Wienermann Jenő, Karikás Frigyes, Münnich Ferenc (a Magyar Népköztársaság későbbi miniszterelnöke), Frankel Béla, akit jobban ismer a világ írói álnevén - Zalka Máté (ugyancsak ő ,,Lukács tábornok", a spanyol polgárháború éveiben). A mai napig Oroszországban az egyik leghíresebb magyar vörös parancsnok Gavró Lajos. A polgárháború alatt kétszer is kitüntették a legmagasabb katonai Harci Vörös Zászló érdemrenddel. Gavró Lajost Oroszországban a mai napig ,,magyar Csapajevnek" nevezik.
Hogy teljes képet kapjunk a magyarok szerepéről és jelentőségéről a polgárháború éveiben, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy gyakorlatilag a polgárháború összes parancsnoka alatt szolgáltak, és gyakorlatilag szinte az összes frontszakaszon megfordultak. Gaj 1. Szimbirszkij Vas hadosztályában küzdött az 1. internacionalista ezred, Varga András Gyula vezetésével. Berzin 3. hadseregében a bolsevikok ellenségei ellen küzdött Münnich Ferenc internacionalista zászlóalja. Csapajev 25. hadosztályában harcolt Winnerman Lajos 1. Moszkvai internacionalista ezrede (csupán Csapajev hadosztályában több mint 2000 magyar szolgált). Voltak magyarok a 2. és 5. hadsereg kötelékében is, amelyek különböző időben ostromolták Kazanyt és más, Volga-menti városokat. Magyarok harcoltak Bljuher (Blücher) Összevont Uráli hadtestében. Scsetyinyin partizán-hadseregében hadakozott a Zalka Máté által vezetett magyar lovascsapat. Szergej Lazo Bajkálon-túli frontjának állományában megtalálható Lányi József 1. Csitinszkij internacionalista ezrede.
Ha már az internacionalistákról beszélünk, figyelembe kell vennünk két igen fontos mementót. Először is, mint ahogyan a ,,lett lövészek" fogalom, úgy az ,,internacionalista" kifejezés is elrejteni hivatott a katonák nemzeti hovatartozását, akik az adott egységek állományának oroszlánrészét alkotják. Az esetek többségében, dokumentálhatóan, magyarok adták az adott ezredek és zászlóaljak létszámának döntő többségét. Másodszor, az, hogy a magyarok voltak az első, legaktívabb önkéntesek az adott egységek szervezésénél mi sem bizonyítja jobban, mint az internacionalista egységek számai, Oroszország különböző régióiban - szinte mindig ,,1". Mint ahogyan mondani szokás, - legrosszabb esetben is csak ,,2".
Ugyancsak magyarok szolgáltak a Szovjet állam ,,legnagyobb lovasának", a későbbi Szovjetunió marsall, Szemjon Bugyonij 1. lovas hadseregében is. A magyarok már akkor nála harcoltak, amikor ő még egy lovas dandárt vezetett. Ezt 1918-ban hozták létre, a Caricin városáért (később Sztálingrád, Volgográd) vívott harcok során. Ezután a dandár előbb hadosztállyá, majd később hadtestté, és végül hadsereggé nőtte ki magát. Később Bugyonij ezt írta a magyarokról: ,,Kénytelenek voltunk harcot kezdeni a nagy tapasztalattal bíró kozák lovasság ellen, ebből következik, hogy olyan lovasságot kellett létrehoznunk, ami ezt felülmúlta. Ezért érthető, hogy mennyire nagy örömünkre szolgált, amikor felfedeztük sorainkban a magyar lovasokat. Ők és más internacionalista harcosok nem hiába voltak nálunk kiemelt helyzetben. Magyarokból, csehekből, szlovákokból, szerbekből, és a legjobb orosz katonákból hoztam létre azt a minta lovas-osztályt, amit a híres Oleko Dundich vezetett. Ez az osztály volt az én tartópillérem, őrségem, de mindig kész volt meghalni a győzelemért."
A magyarok szerepe az orosz kommunizmus győzelmében leginkább ennek első időszakában volt elképzelhetetlenül nagy. Ez igen nyilvánvaló volt 1918-ban, amikor az Orosz Alkotmányozó gyűlés szétkergetése után, a megalázó breszt-litovszki békét követően, a kommunisták különböző társadalmi és gazdasági kísérletei után a porondra léptek a különböző ,,fehér" erők. Krasznov tábornok seregei megközelítették Caricint, és elvágták Közép-Oroszországot Észak-Kaukázus termőföldjeitől. Dutov atamán kozákjai bevették Orenburgot. Gyenyikin tábornok Fehér Önkéntes Hadserege megdöntötte a vörös hatalmat a Don és Kubány vidékén. Az ország különböző részein fellángoltak a parasztháborúk, felkelések és fegyveres lázadások. És a bolsevik-ellenes erők ellen ismét a vörös magyarok léptek fel elsőnek.
1918 júniusában Caricin alatt felállították és azonnal a bolsevik kormány védelmére vezényelték az 1600 fős 1. internacionalista zászlóaljat, Nyikli Gyula vezetésével. Ugyan ott, a Krasznov tábornok hadserege elleni harcban kitüntette magát Kikvidze hadosztályának 2. internacionalista ezrede, ami döntő többségében magyarokból és németekből állt.
Amikor a bolsevik-ellenes erők átvágták a Caricin és az Észak-Kaukázus között húzódó vasútvonalat, hirtelen megnőtt a Volgán futó szállítási vízi út jelentősége, egészen Asztrahanyig. Oda igyekeztek a vörös tartalék-hadosztályok és a hadianyagok tömege, amire szükség volt a Kaukázuson harcoló vörös csapatok számára. Aszrahanyban szerveztek egy újabb magyar csapatot - Gavró Lajos internacionalista lovas zászlóalját. Ezeket a magyarok harcoltak mint Asztrahanyban, mint Dagesztán és Csecsenföld hegyi területein. Később Gavró zászlóalja megkapta a ,,különleges rendeltetésű" jelzőt. Még a véres harcokat és a több újjászervezést követően is a létszám 80% magyar maradt.
Jelentős nyomot hagytak a magyarok, a polgárháború alatt, Turkesztánban. Ez a hatalmas terület akkoriban magába foglalta a mai Kazahsztán és az akkori Közép-Ázsiai köztársaságok területeit. Az itt hadifogságban lévő magyarok a bolsevikok oldalára álltak, és már 1917 végén lefegyverezték az Ideiglenes kormány híveit. A turkesztáni kommunisták között, a polgárháborút követően, szintén nagyon magas volt a magyarok száma. 1918 közepére a Turkesztánban állomásozó vörös csapatok száma elérte a 12 ezer főt. Ebből 2.200 fő az internacionalista egységekben szolgált, és itt is nagyon magas volt a magyarok számaránya.
1918 tavaszán a Gyenyikin tábornok Önkéntes Hadserege ellen felvette a harcot a vörösek Tamanyi hadserege. Amikor Jekatyerinodárban megszervezték az első (internacionalista) egységet, a névjegyzék szerint ennek 90% magyar és osztrák volt. Teljesen magyar önkéntesekből állt a Tamanyi hadsereg Jejszkij lövészezredének 6. százada.
A magyarok jelentették a fő erőt a fellázadt Csehszlovák hadtest ellen vívott harcokban. Ez a hajdan volt osztrák-magyar hadsereg 45 ezer, szláv nemzetiségű katonájából állt. Az Antant Végrehajtó tanácsával kötött egyezségnek megfelelően Lenin kormánya beleegyezett abba, hogy ezeket a katonákat Európába küldik, a Nyugati-frontra, hogy ott a németek ellen harcolhassanak. A Csehszlovák hadtestnek tengeren kellett távoznia Oroszországból, Vlagyivosztokon át. Oroszország szívéből ezeket a katonákat vasúton, katonai szerelvényekben szállították a kikötőig. Közben megtartották fegyvereiket. Amikor a hadtest első egységeinek szerelvényei már megérkeztek a Távol-Keletre, az utolsók pedig még a Volgánál voltak, a bolsevik kormány úgy döntött, hogy a cseheknél túl sok a fegyver, és úgy döntöttek, hogy ezt a ,,fölösleget" elveszik. A csehszlovák katonák ellenálltak. Köztük és a helyi hatalmi szervek között harc bontakozott ki. Néhány nap leforgása alatt az egész vasút, a Volgától a Csendes-óceán partvidékéig, a csehszlovákok kezébe került. A Szovjet hatalmát megdöntötték. A hatalom a Volga-mentén, Urálon, Szibériában és Távol-Keleten, a vasút teljes hosszában, a hadtest parancsnoksághoz, és a helyi kormányok kezébe került. Az utóbbiakat a különböző ellenzéki pártok hozták létre. Ezek bázisán szervezésnek indultak a különböző újabb fehér-hadseregek. Ekkor lett ismét rendkívül fontos, hogy bevessék az internacionalistákat.
Már két nappal a Csehszlovák hadtest lázadása után az Urálon, Zlatousztnál, ellene harcolt egy vegyes, német-magyar összetételű, 400 fős különítmény. Újabb 300 magyar vett részt a harcokban, Cseljabinszk és Jekatyerinburg között, a 2. Uráli ezred állományában. Ugyancsak magyarok harcoltak a csehek és szlovákok ellen a Volga-menti városokban. Például, Szamarában és Penzában. Szintén sokan voltak a Szibériában felállításra kerülő szovjet egységeknél. Így, például, az egyik különítményt, amelyben több-száz magyar szolgált, Ligeti Károly vezette.
Valószínű, hogy a magyarok csehek és szlovákok elleni harcának fő motivációja nem az osztályharc volt, hanem azok a nemzetiségi ellentétek, magyarok és szlávok között, ami jelen volt az Osztrák-Magyar Monarchiában. De bárhogyan is vesszük, a magyarok akkori bevetése és csehek elleni alkalmazása némi haszonnal is együtt járt, már mint Oroszországra nézve. Az orosz vörös egységekkel karöltve a magyarok nem tették lehetővé, hogy a felkelt Csehszlovák hadtest katonái ne tudják elszállítani Oroszországból mindazokat a javakat, amiket a ,,szláv-testvérek" össze tudtak harácsolni. Elég azt megemlíteni, hogy a csehszlovákok kezébe került az a szerelvény, amely az orosz aranytartalékok egy részét szállította. Ebben körülbelül 650 millió aranyrubelnyi érték volt. Ezeknek az abban az időben horribilisen nagy összegeknek egy részét a csehszlovákok ki is vitték Oroszországból. Rendelkezésünkre állnak olyan adatok, hogy éppen ez, az orosz néptől ellopott arany képezte később az aranytartalékát az első világháború után létrehozott Csehszlovákia Nemzeti bankjában.
A bolsevikok számára kritikus 1918-as esztendőben a magyarok a Távol-Keleten is felléptek a Szovjet hatalom védelmében. Harcoltak ott mint a csehszlovákok, úgy Szemjonov atamán csapatai ellen. Méghozzá, egy szemtanú beszámolója szerint, a Lenin ügyéért ott harcoló magyarok voltak ,,a legfélelmetesebbek".
Szibériában, a Távol-Keleten, Turkesztánban és a hatalmas Oroszország egyéb területein is bizonyságot nyertek azok a jelentések, amik 1918 közepén érkeztek az akkor még létező Osztrák-Magyar Monarchia hadügyi hivatalához. Ezekben a következő olvasható: ,,A szovjet Haderő internacionalista egységeinek állományában elképesztően magas a volt hadifogoly magyarok száma". Például, még ugyan annak az évnek a nyarán, az Amudarja folyó partján lévő Csardzsou városánál egy nagy ütközet vette kezdetét a szovjet csapatok, és a bolsevik-ellenes Ashabadi-kormány csapatai között. A Vörös Hadsereg ütközetben részt vett 6 ezer katonája közül, több mint ezer magyar volt. Körülbelül 6 ezer vöröskatona tartózkodott 1919 tavaszán a Kászpin-túli front állományában. Kétharmaduk internacionalista volt. Köztük is a legnagyobb nemzetiségi csoport, természetesen, magyar volt.
A magyarok százalékos aránya a Szovjet Federáció Vörös Hadseregének internacionalista egységeinél, 1918 nyarán, 40 és 60 százalék között ingadozott. Ez jelentősen nagyobb százalékos arány volt azokhoz az oroszokhoz képest, akik 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság oldalán harcoltak. A magyar Vörös Hadsereg létszáma elérte a 150 ezer főt, de az internacionalisták száma alig volt 10 ezer fő. Méghozzá közöttük is mindössze 1500 önkéntes származott Oroszországból. Viszont az orosz Vörös Hadseregben a magyarok száma jóval meghaladta a 100 ezer főt.
A Szibériában tevékenykedő internacionalista egységekben a magyarok lélekszáma elsöprő többségű volt. Ezt írta a Bajkálon-túli front parancsnoka, Szergej Lazo, a hozzá beosztott csapatokról: ,,Nagyon jól küzdenek az internacionalisták. Ezek túlnyomó többsége magyar (80-85%). Mindannyian - volt katonák, harci tapasztalatokkal. A harcban gyorsak, temperamentummal vagdalkoznak. Hűek a forradalomhoz." Mellesleg, ha már itt tartunk, a Bajkálon-túli front vezérkari főnökének helyettese Szibéria internacionalistáinak Központi bizottságának tagja, Frid Dezső volt.
Úgyhogy, láthatjuk, hogy nagyon sok magyar szolgált akkor a Szovjet Oroszország Vörös Hadseregében. Ráadásul az ellenség számára ők voltak ,,a legfélelmetesebbek".
A vörös magyarok harci értékéről tudott a bolsevik vezetőség is, és személyesen Lenin is. 1918 őszén, azután, hogy Lenin az augusztus 31-ei merénylet után megsebesült, Gaj Vas hadosztálya bevette Szimbirszket (ma Uljanovszk). Lenin szülőföldjének felszabadításában külön kitűntette magát az 1. internacionalista ezred, melyet nem sokkal ezután már Varga András Gyula vezetett. Amikor ő még csak parancsnokhelyettes volt, ő egy magyar csoport élén visszaszerezte a fehérektől azt a vasúti hidat, ami a mai napig az egyetlen közúti, a Volga mindkét partját összekötő híd több-száz kilométeres körzetben. Ezzel biztosították a vöröskatonák átkelését. A Vas hadosztály parancsnoksága akkor táviratot küldött Leninnek. Ebben az állt, hogy Szimbirszk bevétele - válasz az egyik sebére, a másikra majd Szamara lesz a gyógyír. A vezér ezt értékelte, választáviratában gratulálva a győzelemhez. A jövőben is nagyon sok reményt fűzött a külföldi vöröskatonákhoz. Főleg a magyarokra és németekre számított. Még azután is, hogy a Vörös Hadsereget elkezdték rohamosan feltölteni a kényszersorozott oroszokkal, és a létszáma bőven meghaladta a 3 millió főt, Lenin a következőket táviratozta a Szibériai forradalmi bizottság elnökének: ,,Egy német-magyar hadosztály kitartó és fegyelmezett elemekből történő felállítását kifejezetten célszerűnek ítélem." Ez már 1920 februárja volt, és Omszkban, Tomszkban és Krasznojarszkban folyamatban volt a ,,III. Internacionálé" hadosztály felállítása. Ennek jelentős részét németek és magyarok adták.
Lenin külön figyelmet szentelt a Vörös Hadsereg magyar alakulatainak, mindig is érdeklődött a katonai parancsnokságoknál, hogy ezeknek nincs e szükségük valamire. Bízott a magyarokban. Nemhiába volt az, hogy a Kremlben csak lettek, németek, osztrákok és magyarok őrizhették személyét.
A polgárháború végére, leginkább a Vörös Hadsereg megnövekedett létszámának köszönhetően, a magyarok aránya benne jelentősen csökkent. De ettől függetlenül a magyarok továbbra is fontos szerepet töltöttek be a lenini kormány hatalmának megszilárdításában.
Nem véletlen, hogy Szibériában éppen a magyarokra bízták a bolsevikok legnagyobb ellenségének őrzését - Kolcsak admirálisét. Mint az köztudott, őt nevezték ki Oroszország Főkormányzójának, és ő egyesítette a fehér hadseregek harcát a bolsevizmus ellen. Miután a magyarok letartóztatták Kolcsak admirálist - előtte már a csehek letartóztatták, és kiadták a szovjeteknek - , majd ezután kivégezték, az orosz Fehér Mozgalom egységére nézve, ez pótolhatatlan csapást jelentett.
Ugyancsak a magyarok verték vissza a fehérekből az Oroszország aranykészletével megrakott 13 vasúti vagont. 1920 áprilisában, Lenin kormányának parancsa értelmében, ők gondoskodtak a Moszkvába küldött ,,aranyvonat" útbaindításáról. Acsinszk és Kazany között a ,,III. Internacionálé" ezred katonái gondoskodtak a szerelvény őrzéséről. Mint már mondottam, az ezred létszámának túlnyomó részét magyarok adták. Az ezred parancsnoka a magyar Varga István volt. Az egyik zászlóalj parancsnoka - Zalka Máté.
* * *
A polgárháború befejeztével a ,,vörös magyarok" egy része a Szovjet Oroszországban maradt. Ezekhez később csatlakoztak azok a magyar kommunisták, akik részt vettek az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság körülieseményekben. Egy részüknek, ugyanis, sikerült emigrálni, és szintén a Szovjet Oroszországba érkeztek. Másokat letartóztatta a Magyarországon hatalomra került jobboldali kormány. 1920 nyarán pert indítottak 10 magyar népbiztos ellen. Erre válaszul Lenin megparancsolta, hogy internáljanak ezer, Oroszországban tartózkodó magyar tisztet. Ebből tíz ,,túsz lett, a tíz fogva tartott népbiztosért". A túszok között volt Széchényi és Károlyi grófok, a magyar régens, Horthy Miklós rokona - Sholtz őrnagy, és sokan mások. A hosszantartó tárgyalások következtében aláírásra került egy egyezmény, mely szerint a Magyarországon letartóztatott kommunistákat és népbiztosokat kicserélték a foglyul ejtett magyar tisztekre. A csere 1921-1924 folyamán meg is történt. A 415 forradalmáron kívül Szovjet Oroszországba távoztak a családtagjaik is. Azt is mondhatjuk, hogy a ,,vörös magyarok" oroszországi létszáma megnőtt.
Egy részük nem sokkal a második világháború után hazatért. Az összes ,,vörös magyar" akkor már jól beszélt oroszul és, általában, oroszok voltak a feleségeik és gyermekeik. Ezek azok voltak, akik túlélték a sztálini tisztogatásokat. Nagyon sok magyar forradalmárt, akik igen jó karriert futottak be a polgárháború alatt és a '20-as években, a '30-as évek Nagy Terrorja alatt megsemmisítettek. Azok, viszont, akik túlélték, visszatértek Magyarországra, itt vezető beosztásba kerültek, és önmaguk, és családtagjaik révén bővítették Magyarország ,,orosz világát".
