Az ember csak nézegeti a Google Earth-ot és mit talál Hszincsiang-Ujgur területén, mint rákereshető kis pont???!!
"A sivatag végtelen dűnéi állítólag egy borzalmas teremtménynek adnak otthont, a Mongol Halálféregnek, vagy ahogy a mongolok hívják: Allghoi khorkhoi. Általában egy hatalmas, kövér, vörös hernyóként van jellemezve 2 és 4 méter közötti hosszúsággal, ám ennek ellenére rendkívül intenzíven mozog. Ez a hernyó állatot és embert egyaránt elpusztít - megesz (mondjuk egy sivatagban a megéléshez más módszer nemigen akad). Azonban a legenda szerint mielött megöli áldozatait elkábítja ôket valamilyen méreggel amit az orrán keresztül fúj ki. A halálféreg elsô (és eddig az utolsó jelentôsebb) úttörôje a csehszlovák író, Ivan Mackerle volt, ki egy mongol tanítványától hallotta a történetet. Mackerle mesélt egy történetet a Loch Ness-i szörny keresésére irányuló expediciójáról, mire a mongol lány ezt felelte: "Nekünk is van egy borzalmas lényünk Mongóliában. Allghoi khorkhoi-nak hívjuk, ô a sivatagban él homokdűnékben eltemetve, ha felkel egy lovat megtud enni... sôt akár egy tevét is!" Ivan MackerleMackerlének természetesen azonnal felkeltette az érdeklôdését a titokzatos dűnelakó szörny. Próbáld minnél többet megtudni róla. Szerencsétlenségére csak nagyon kevés információkkal tudtak neki szolgálni. Mint mondotta, azért nem tudnak róla a mongolok, mert félnek a halálféregtôl. Összegezve a mongol (kommunista) kormány kijelölt egy elszigetelt területet ahol nyugodtan lehetett a hernyó után kutatni. Miután a kommunizmus megszünt Mongóliában (1990) az akkor még csehszlovák Ivan Mackerle szabad kezet kapott az egész Góbi-sivatag átfésülésére egy expedíció során. Mackerle és néhány kutatótársa összebarátkozott mongol nomádokkal, kik rengeteg információval tudtak szolgálni a férget illetôen, miután néhány üveg vodkával kiengesztelték ôket a kutatók. Azt mondták, hogy a féreg egy savanyú folyadékot spriccel ki magából, mely mindent sárgává szinez és kimar. A nomádok azt is mondták hogy a sárga szín vonzza a Halálférget. Elmeséltek egy történetet, mikor az egyik vándorló életmódot folytató törzs tagjaiból mindenki elment felderítésre, de két fiút hátrahagytak. A két kisfiú épp egy sárga dobozzal játszadozott, majd a féreg hirtelen megtámadta ôket. A fiúk megkísérelték megütni a férget, de amaz megölte mindkettôt. Mikor a fiúk apjai és a vadászat többi résztvevôi odaértek látták a homokban süllyedô holtesteket, ôk is szembeszálltak a szörnnyel - és ôket is megölte. Mackerle hiába járt jó úton, és hiába szelte át háromszor is a Góbi-sivatagot... nem találta meg a szörnyet. Ha a Mongol Halálféreg él, semmiképpen sem sorolható be a férgek vagy hernyók közé. Ilyen forró és száraz hômérsékleten azok nem élnének meg. Inkább valamilyen hüllô, például kígyó. Még egy lehetôség hogy a kobrák családjába tartozik. Tisztára mint egy jó horrorfilm!"
- Úgy látszik, a magyar szöveg szerzője nem látta a Lynch-filmet és/vagy nem olvasta A könyvet!!! :-))
itt találtam, miután beírtam a nevét a keresőbe: http://titkok.atw.hu/stammseite1.htm, de vannak rá angol nyelvű találatok is.
Sőt: mi a féreg! :-) Kíváncsi lennék, mindeközben, hogy "Herbert unokája, Byron Merritt" mit szól a papa könyvészeti kalandjaihoz... Ami azt illeti, én még az életben (márpedig az enyém nem semmi, mint tudjuk...) nem hallottam erről a Peter Bergről. Viszont az is ismeretes, hogy szűz kéz...
Bár lehet, hogy amit írni fogok, az is lassan már közhelyszába megy, vagy annak fog hangzani... :) Szeretnék előre elnézést kérni, de két idézetet is beteszek, ami növelni fogja a hozzászólás hosszát.
Mivel az egyének eltérő jellemel és érdeklődési körrel rendelkeznek, így mindenki számra más lesz a mélység értelmezése egy könyv kapcsán. Itt a fórumon is írták, hogy valakinek egy kiváló szellemi konstukciót jelent, én meg azt írtam, hogy ez a regény-folyam érintett meg leginkább -sok téren hasonlóan látok egyes dolgokat, mint Herbert pl. a Prédikátor beszédei-, amit valaha olvastam. Igyekszem nem elfogult lenni. ;)
Viszont egyesek számára az a folytonosság, komplexitás és a mögöttes mondanivalók közötti összefüggések, amik még szerinted is megtalálhatók az Istencsászárában, azok egyre jobban ellaposodnak az utolsó két kötet során, és nem csak te vagy egyedül ezzel a véleményeddel, mert a kiadó honlapján is hasonló véleménnyel élnek az emberek Káptalanházhoz írt kommentjeikkel.
Annyit elismerek, hogy a Káptalanház már egy kicsit vontatottabb, mint az előző kötetek. Ennek ellenére szerintem jól fel van építve az egész sorozat. Már mások is említették itt, hogy a kötetek három nagy csoportre oszthatók:
- Dűne, Dűne messiása, A Dűne gyermekei; - A Dűne Istencsászára; - A Dűne eretnekei, A Dűne Káptalanház, és talán idejöhetne a a Dune 7, ha Frank Herbert tényleg tervezte a megírását (a Vadászai mintha nem is létezne :D).
Szerintem Herbert három, eltérő szemléletű, felépítésű világegyetemet próbált ábrázolni.
Az első csoport szerintem Paul és Alia története igazán, nem mellékesen Leto Féreggé válásáé, az Arany Ösvény elindulásáé. A trilógia úgy teljes, kerek, egész, ahogy van.
Az Istencsászára jól elkülöníthető a többi kötettől, inkább Letoról és az Arany Ösvényről szól, szerintem ez a kötet tükrözi legjobban, mit szeretett volna elmondani nekünk a Mester a Dűne lényegére, esetleg önmagáról és a világunkról alkotott szemléletéről.
Talán azért tűnik úgy az Eretnekeiben és utána, hogy megtört az egység, az utánozhatatlan hangulat, mert Herbert is más irányt akart adni a Dűne világának, ez érhető tetten a két záró regényében. Egy teljesen más gondolatvilágot próbált megjeleníteni, melynek apróbb nyomai már az Istencsárában felfedezhetők, hogy milyen irányba fordulhat a vége:
[size=8]"- Most megosztottad velem a lelked. Tudtad ezt, Szerelmem? Leto elfordította a tekintetét, és Moneo hátát nézte, a háznagy mozdulatait, a titkolt gondolatok jól látható súlyát a vállán. A menet elérte az első szelíd kanyart. A Nyugati Gyűrű felé fordultak. Moneo úgy ment, ahogy mindig, egyik lábát tette a másik után, megnézte, hová lép, mégis volt benne valami új, valami furcsa. Leto érezte, hogy Moneo elhúzódik tőle, már nem örül annak, hogy ura csuklyás arca mellett mehet, már nem próbálja azonosítani magát Leto végzetével. Valami új célt látott meg. - Nem válaszoltál - mondta Hwi. - Úgyis tudod a választ. - Igen. Kezdek egy keveset megérteni belőled - felelte a lány. - Érzékelem néhány félelmedet. És azt hiszem, már tudom, hol élsz. Leto meglepett pillantást vetett Hwire, és érezte, hogy a lány tekintete fogva tartja. Döbbenetes érzés volt. Egyszerűen nem tudta elfordítani a tekintetét róla. Elemi félelem áradt szét benne, és érezte, hogy a kezei rángani kezdenek. - Ott élsz, ahol az élettől való félelem és az élet szeretete találkozik, egyetlen személyben - mondta Hwi. Leto még csak pislantani sem tudott. - Misztikus vagy - folytatta a lány. - Csak azért vagy kedves magadhoz, mert ott vagy az univerzum kellős közepén, és nézel kifelé, arra amerre mások nem láthatnak. Félsz ezt megosztani másokkal, mégis min¬dennél jobban vágysz rá, hogy megoszd. - Mit láttál? - suttogta Leto. - Nekem nincs belső szemem, nincsenek belső hangjaim - mondta Hwi. - De láttam Uramat, Letót, akinek a lelkét szeretem, és ismerem azt az egyetlen dolgot, amit valóban megért. Leto kitört Hwi pillantásának kötelékéből; félt, mit mondhat még a lány. A keze remegését érezte még az elülső szelvényein is. - A szerelem az, amit megértesz - mondta Hwi. - A szerelem, és semmi más. Leto kezének remegése abbamaradt. Egy-egy könnycsepp gördült le mindkét orcáján. Amikor a könnyek elérték a csuklyát, kék füstpamacsok szálltak fel. Leto érezte az égető folyamot, és hálás volt a fájdalomért. - Hiszel az életben - folytatta a lány. - Tudom, hogy a szerelem bátorsága csakis ebből a hitből táplálkozhat."[/size]
A Káptalanházában már meglehetősen hangsúlyozva van a szerelem (bár elég "groteszk" formában) Idaho és Mubella között, a szeretet fontosságának felismerése Odrade által, aki rájön, hogy enélkül semmit sem ér már a Bene Gesserit rend sem. Szerintem ez lett volna Hertbert egyik fontosabb mondanivalója. Hogy miért mondom ezt? A magyar fordításból kimaradt a Káptalanház befejezése, amiben a feleségéről ír, ne feledjük, hogy a Dűne gyermekeit is neki ajánlja [egyébként Herbert bevezetőjét is kihagyják az Eretnekeiben :S]:
[size=8]"Here is another book dedicated to Bev, friend, wife, dependable helper and the person who gave this one its title. The dedication is posthumous and the words below, written the morning after she died, should tell you something of her inspiration.
One of the best things I can say about Bev is there was nothing in our life together I need forget, not even the graceful moment of her death. She gave me then the ultimate gift of her love, a peaceful passing she had spoken of without fear or tears, allaying thereby my own fears. What greater gift is there than to demonstrate you need not fear death?
The formal obituary would read: Beverly Ann Stuart Forbes Herbert, born October 20, 1926, Seattle, Washington; died 5:05 P.M. February 7, 1984, at Kawaloa, Maui. I know that is as much formality as she would tolerate. She made me promise there would be no conventional funeral "with a preacher's sermon and my body on display." As she said: "I will not be in that body then but it deserves more dignity than such a display provides."
She insisted I go no further than to have her cremated and scatter her ashes at her beloved Kawaloa "where I have felt so much peace and love." The only ceremony -- friends and loved ones to watch the scattering of her ashes during the singing of "A Bridge Over Troubled Waters."
She knew there would be tears then as there are tears while I write these words but in her last days she often spoke of tears as futile. She recognized tears as part of our animal origins. The dog howls at the loss of its master.
Another part of human awareness dominated her life: Spirit. Not in any mawkish religious sense nor in anything most Spiritualists would associate with the word. To Bev, it was the light shining from awareness onto everything she encountered. Because of this, I can say despite my grief and even within grief that joy fills my spirit because of the love she gave and continues to give me. Nothing in the sadness at her death is too high a price to pay for the love we shared.
Her choice of a song to sing at the scattering of her ashes went to what we often said to each other -- that she was my bridge and I was hers. That epitomizes our married life.
We began that sharing with a ceremony before a minister in Seattle on June 20, 1946. Our honeymoon was spent on a firewatch lookout atop Kelley Butte in Snoqualmie National Forest. Our quarters were twelve feet square with a cupola above only six feet square and most of that filled by the firefinder with which we located any smoke we saw.
In cramped quarters with a spring-powered Victrola and two portable typewriters taking up considerable space on the one table, we pretty well set the pattern of our life together: work to support music, writing and the other joys living provides.
None of this is to say we experienced constant euphoria. Far from it. We had moments of boredom, fears, and pains. But there was always time for laughter. Even at the end, Bev still could smile to tell me I had positioned her correctly on her pillows, that I had eased the aching of her back with a gentle massage and the other things necessary because she could no longer do them for herself.
In her final days, she did not want anyone but me to touch her. But our married life had created such a bond of love and trust she often said the things I did for her were as though she did them. Though I had to provide the most intimate care, the care you would give an infant, she did not feel offended nor that her dignity had been assaulted. When I picked her up in my arms to make her more comfortable or bathe her, Bev's arms always went around my shoulders and her face nestled as it often had in the hollow of my neck.
It is difficult to convey the joy of those moments but I assure you it was there. Joy of the spirit. Joy of life even at death. Her hand was in mine when she died and the attending doctor, tears in his eyes, said the thing I and many others had said of her.
"She had grace."
Many of those who saw that grace did not understand. I remember when we entered the hospital in the pre-dawn hours for the birth of our first son. We were laughing. Attendants looked at us with disapproval. Birth is painful and dangerous. Women die giving birth. Why are these people laughing?
We were laughing because the prospect of new life that was part of both of us filled us with such happiness. We were laughing because the birth was about to occur in a hospital built on the site of the hospital where Bev was born. What a marvelous continuity!
Our laughter was infectious and soon others we met on the way to the delivery room were smiling. Disapproval became approval. Laughter was her grace note in moments of stress.
Hers was also the laughter of the constantly new. Everything she encountered had something new in it to excite her senses. There was a naivete about Bev that was, in its own way, a form of sophistication. She wanted to find what was good in everything and everyone. As a result, she brought out that response in others.
"Revenge is for children," she said. "Only people who are basically immature want it."
She was known to call people who had offended her and plead with them to put away destructive feelings. "Let us be friends." The source of none of the condolences that poured in after her death surprised me.
It was typical of her that she wanted me to call the radiologist whose treatment in 1974 was the proximate cause of her death and thank him "for giving me these ten beautiful years. Make sure he understands I know he did his best for me when I was dying of cancer. He took the state of the art to its limits and I want him to know my appreciation."
Is it any wonder that I look back on our years together with a happiness transcending anything words can describe? Is it any wonder I do not want or need to forget one moment of it? Most others merely touched her life at the periphery. I shared it in the most intimate ways and everything she did strengthened me. It would not have been possible for me to do what necessity demanded of me during the final ten years of her life, strengthening her in return, had she not given of herself in the preceding years, holding back nothing. I consider that to be my great good fortune and most miraculous privilege.
FRANK HERBERT, Port Townsend, WA April 6, 1984"[/size]
Mondjuk nem hiszem, hogy csak a szeret lett volna az egyik végső mondandója a Mesternek, bár nem zárnám ki...
Látszólag ellentmondásos a történet a három elhatárolható egység között, mégis, szerintem jól felépített az egész, annak ellenére, hogy elismerem a hatodik kötet a legnehezebben olvasható, az egész néha tényleg csak okfejtegetésbe megy át. Ennek ellenére ez a regényfolyam az egyik, amelynek gondolatvilága közel áll hozzám. Persze így egy kicsit az elfogultság csapdájába esem.
Az egyik kommnetben ezt írták a kiadó honlapján : "Szerintem ez a mű amolyan igazi UTOLSÓ kötet. Már nem a cselszövések, a politika és az akció áll középpontban. Elmélkedő, önértékelő, létösszegző... szerző a mondanivalóban foglalja össze egész életművét. Biztos érezte már, hogy nincs neki sok hátra, hisz a könyvet halála előtt kevéssel fejezte be."
Viszont LinGar-ral egyet kell értenem, hogy a fejezet-prológok tartalmazzák sokszor a lényegi mondanivalót, röviden, tömören összefogalalják.
Az a baj, hogy sokan sok dologra manapság rámondják, hogy közhelyes, már ezt mások is megírták. Az irodalom nagyjai eltérő korokban, helyen, koreszemék közepette, ezek hatására hasonló következtetésket vontak le. Abban semmi kivetni valót nem látok, hogy Herbert is olyan dolgokról írt, amit mások más formában már megalkottak korábban, így nem sütném rá, hogy közhelyes. Lesznek még ezután is bőven, akik alapvető, egyértelmű dolgokról, "igazságokról" fognak szót ejteni.
Szerintem nem arról érdemes vitázni, ki mekkora mélységet lát vagy nem lát a művekben, hanem ki, milyen hibát lát konkrétan az egyes felvetésekben, és melyekkel ért egyet.
Nem is akarnék vitatkozni, hiszen olyan közhelyekről van szó, amiket már sokan elsütögettek. Koktélpartikon talán lehet tarolni velük, de azért magvas gondolatoknak nevezni túlzás. De azért játszásiból.
:„Nagyon sok dolog, természetes módon, csak akkor válik bonyolulttá amikor intellektuális tárgyat akarunk csinálni belőle. Megtörténik, hogy olyan sokat tudunk valamiről, hogy teljesen tudatlanná válunk.”
A jó modell pont attól jó modell, hogy egyszerűbb a modellezett dolognál. Tehát ha valami intellektuális tárggyá válása közben túl bonyolulttá válik, ott a valódi intellektus hiánya a probléma. Nézd meg például, milyen bonyolult egy Mandelbrot-halmaz. És nézd meg a képletét.
"Amikor a törvény és a kötelesség egy, mert egyesíti őket a vallás, akkor az ember sohasem lehet teljesen tudatos, sohasem ébredhet önmaga teljes tudatára. Sohasem lehet egészen egyéniség."
"Az egyén, a faj, a környezet fennmaradása, ezek vezérlik az embereket. Meg lehet figyelni, hogyan változik a fontossági sorrend az élet folyamán. Mik a közvetlen meggondolások egy bizonyos korban? Az időjárás? Az emésztés? A szeretet? Mindaz a sokféle éhség, amit a test érezni tud és csillapítani akar. Semmi más nem számít."
Ez megbocsájtható tévedés, hiszen bár az embereket, általában az élő szervezeteket semmi nem vezérli, így költőibb. Ahogy most látjuk, minden "furcsa" jelenség leírható az utódok vagy még inkább a gének fennmaradásának maximalizálásával.
Külön-külön nincs ezekkel komoly baj, csak míg az első kötetekben aránylag ritkán jöttek elő, a vége fele már majd minden oldalra jut egy. Ennyi az én bajom az egésszel, nem több.
Azert azt nem kene elfelejteni, hogy ezek kozben regenyek lennenek. Es azert az ugy eleg ocska, ha a nagyon beharangozott, very-very mighty Bene Tleilaxot a konyv harmadanal-negyedenel siman leiskolazza a Bene Gesserit egy otoldalas beszelgetes alatt.
"Én ebben nem látok sem vontatottságot sem zavarosságot."
En meg melyseget, evvan. :-) (A kornyezet beleszol az ember szemelyisegebe (vo. nem lehet teljesen egyeniseg)? Nahat!)
Van némi igazságod mivel a sorozat korábbi darabjai meglehetősen régiek. Azonban a regénynél jóval többet mondanak el a fejezeteket bevezető prológok. Ott rengeteg alapvető igazságot találhatsz különösen a demokrácia működésére, a bürokráciára tekintettel. Ami a társadalom tudományok de még inkább a közgazdaság tudomány mai állását illetik, nos arról legfeljebb a pince szintjén érdemes szót ejteni. Vagy még ott sem. Az általánossá vált neoliberális szemlélet valósághűsége, értéke körülbelül egy hordó dioxin hasznosságával egyenértékű.
Hadd idézzek soraidból: " a nagy titkos Bene Gesserit terv valójában mindössze annyi, hogy fogni kell egy nyamvadt férget, és a hatalmas titok, hogy a homokférget hogy lehet áttelepíteni, mindenki számára nyilvánvaló tény kellett volna legyen, hiszen az Istencsászár halálának történetét mindenki ismeri, onnan meg egy gyerek is ki tudja logikázni." "Időközben a többezer éves tervét szövögető Bene Tleilaxról kiderült, hogy valójaban nyáladzó, vallásos gyagyák gyülekezete."
Pontosan erről van szó. Idézem:„Nagyon sok dolog, természetes módon, csak akkor válik bonyolulttá amikor intellektuális tárgyat akarunk csinálni belőle. Megtörténik, hogy olyan sokat tudunk valamiről, hogy teljesen tudatlanná válunk.”
"Amikor a törvény és a kötelesség egy, mert egyesíti őket a vallás, akkor az ember sohasem lehet teljesen tudatos, sohasem ébredhet önmaga teljes tudatára. Sohasem lehet egészen egyéniség."
"Az egyén, a faj, a környezet fennmaradása, ezek vezérlik az embereket. Meg lehet figyelni, hogyan változik a fontossági sorrend az élet folyamán. Mik a közvetlen meggondolások egy bizonyos korban? Az időjárás? Az emésztés? A szeretet? Mindaz a sokféle éhség, amit a test érezni tud és csillapítani akar. Semmi más nem számít."
Én ebben nem látok sem vontatottságot sem zavarosságot. Minden egyértelművé válik ha ezeket a prológokat elolvassuk és magát a történetet ezek fényében nézzük. És ezek az idézetek nem holmi mesterkélt áltudományos megállapítások vagy dogmák mint a dialektikus materializmus, a Hörbiger féle fajelmélet vagy a modern neoliberális közgazdaságtan, hanem ezek a hétköznapi megfigyelések, egy hosszú élet tapasztalatainak kivonatai. Olyan alapigazságok melyekkel csak az önámító ember vitatkozik. Szerintem érdemes ezen elgondolkozni...
Végül is, megszokás kérdése hogy mikor van valami "egyértelműen" leírva:) Én szinte csak itthon olvasok, és azért ilyen "nehezebbeket", mert az ikszedik történet után már szinte minden cselekményfordulat "ismerős", vagy valami más miatt nem érzem úgy, hogy újat mutatna. Én sem azért szeretem mert mindig gondolkodok rajta utána, hanem pl mert így hozzászokok, hogy sokszor enélkül is megértsem, miről van szó. Ez egyfajta "népnevelő" sorozat:)
Hat ez eleg nyilvanvalo. Csak nehogy valaki megint elkezdje az akciokat emlegetni. :)
(Ott van peldaul a Zelazny-fele Amber sorozat, legalabbis az elso ot resz. Azt nagyon elveztem, es pont azert, mert logikailag zart, nincsenek kirivo hulyesegek benne, nincs vilagito betukkel kiirva egyes helyekre, hogy "itt a szerzo belebonyolodott az egeszbe es valamit ki kellett talalni, hogy folytatodjon a regeny", az osszeeskuvesek sokkal kevesbe atlatszoak, igaz, hianyzik belole a filozofalas, de az a Dune-ciklus vege fele amugy is csak annak a szajbaragasa, amit az elejen mar leirt egyszer Herbert.)
Azert, mert ugy gondolod, hogy amit nem ertesz, az mely, pláne, ha elég zavarosan adják elő, egy kis vallási-misztikus maszlaggal leöntve. A Dűne Eretnekeiben például: a nagy titkos Bene Gesserit terv valójában mindössze annyi, hogy fogni kell egy nyamvadt férget, és a hatalmas titok, hogy a homokférget hogy lehet áttelepíteni, mindenki számára nyilvánvaló tény kellett volna legyen, hiszen az Istencsászár halálának történetét mindenki ismeri, onnan meg egy gyerek is ki tudja logikázni.
És amikor már nagyon szarban volt a sztori és sehogy nem lehetett kikeveredni belőle, akkor jött a deus ex machina, Miles Teget megcsípte egy radioaktív gyalogkakukk és mindenki megmenekült. A világ fejlődése eljutott odáig, hogy először lett valaki, aki látta a jövőt, aztán sikerült kifejleszteni olyan gépeket és embereket, amiket a jövőlátók nem láttak, de aztán jütt megint egy ember, aki mégis látta azokat, akiket eddig nem lehetett látni. Ez azért kb. a második csavarnál kezd unalmassá válni, nem? Persze, sok dolog a valóságban is így működik, de azért ez megintcsak nem mélység.
Időközben a többezer éves tervét szövögető Bene Tleilaxról kiderült, hogy valójaban nyáladzó, vallásos gyagyák gyülekezete.
És amit már szintén említettem, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a már emlegetett eugenikai és szociáldarvinista elmélkedések, amik minimum feszengéssel töltik el az embert, ha tudja, kik és milyen tettek megalapozására használták őket. (Ráadásul mivel régóta meghaladott elméletekről van szó, mind a genetika, mind az ökológia területén, az idó előrehaladtával ez egyre kínosabb. Ami elment a hatvanas évek elején, az a nyolcvanas években már eléggé tarthatatlan volt, mai szemmel meg különösen.)
A mélység és a következetesség kb. az Istencsászárig maradt meg, bár az aggasztó jelek már ott megjelentek, de utána kámforként illant el.
Hát, akkor mi nagyon mást keresünk a könyvekben :)
Én szeretem, ha kerek perec le van írva minden és nem nekem kell agyalni azon, hogy akkor ez most hogy is van/volt.
Én csak akkor olvasok, ha tömegközlekedem. Ha éppen le kell szállni valahol, akkor a mondat közepén abbahagyom. Az hogy eközben azon kell filóznom, hogy mit is akart mondani valaki, eléggé fárasztó és elvesz az élvezeti értékből. Nálam...
Angyalhentes, nem lehet, hogy a Te készülékedben van a hiba? Az azért erős, hogy se füle, se farka. Érdekes, szerintem az utolsó 3 kötet volt a legmélyebb tartalmilag.
Nem értem, újra és újra előkerül ez, hogy az eredeti Dűne után esik a színvonal, miközben meg egyre mélyebb tartalmat kapnak a regények, és szerintem egyre kevésbé folytatások, mint inkább továbbgondolások. Persze, ha az akciójelleget nézzük, abból pl. a Dűnében van a legtöbb, de pl. nekem a Dűne messiása sokkal közelebb hozta Pault mint a Dűnében. Emlékszem a kőégetős jelenetre, majd utána a gyermekei születésére, már ez a két rész messze ütötte a Dűne bármelyik jelenetét.
Az eretnekek és a Káptalanház pedig már annyira más dolgokkal foglalkozik, nem is lehet összehasonlítani a Paul és Leto Atreides féle Dűnékkel.Csak a kutyaütő KJA-nak és Herbert fiának kellett volna letörni a kezét, mielőtt belerondítottak a ciklusba. Pedig a Házak trilógia a maga együgyű módján még valamennyire olvasható volt, pár érdekes ötlettel, de aztán… A Legendái egy mélyrepülés, ezt tetőzték a Dűne 7-tel. A Vadászait a ¾-éig szenvedtem végig, tovább nem bírtam elviselni, ami ámokfutást a Herbert féle szereplőkkel műveltek.
ennyire hosszú hsz-ket legközelebb elegendő lesz csak belinkelned, nem kell beidézni ide, mert nehezen olvashatóvá teszik a topicot ( ráadásul a MM konkrétan tiltja is a floodot )
Elnézést, hogy az előző hozzászólásom formázása nem sikerült, egy helyen nem zártam le a kiemelést. Kár, hogy nem lehet szerkeszteni a kódokat...
Találtam még a Mahdi-hoz anyagot. :)
"A Mahdi (béke vele) a tizenkettedik imám; nevei még: "száhib az-zamán" (Az idő ura), Huddzsat al-Qáim ( a Feltámadás bizonyítéka). Ő az, aki eltűnt és azóta is köztünk van, hogy egyszer visszatérjen az emberek közé, s meghonosítsa a világon az igazságot és az egyenlőséget.
A Mahdiben (béke vele) való hit alapja nem újkeletű gondolat, hanem már a prófétai hadithok is említik. Néhány fontosabb szunnita hadithgyűjtő is említi, mint pl. Tirmidhi vagy Ibn Madzsah:
Tirmidhi imam Alira (beke vele), Umm Szalamahra és Abu Hurayrara hivatkozva adja közre a következő hadith-t:
"Ali Ibn Abu Talib tudósította, hogy hallotta a Prófétát, mikor azt mondta: 'Ha csak egyetlen nap is marad hátra ezen a világon, Allah leküld egy embert az én családomból, aki igazságot és egyenlőséget hoz a földre, ahogyan most a zsarnokság uralkodik." Abu Dawud és Ibn Madzsah hadithgyűjteményében található a következő hadith: "Umm Szalamah tudósította, hogy hallotta a Prófétát, mikor azt mondta: 'Az ígért Mahdi az én családomből fog eljönni, s Fatima leszármazottja lesz'" /megj.: Fatima a Próféta lánya volt/.
Ezek és még számos más hasonló tartalmú hadith bizonyítja, hogy a Mahdi (béke vele) a Próféta (Allah áldása és békéje rajta és a családján) családjából fog eljönni, az ő leszármazottja lesz. A ráwiyyák pedig pontosítják azt is, kinek a fia, hanyadik imám. Minden nagyobb vallás hiszi, hogy egyszer eljön majd egy ember, aki megtölti a Földet igyazsággal és egyenlőséggel, leszámol a zsarnoksággal és békét, harmóniát honosít meg a világban. A zsidók szerint ez az ember a Banu Izrael tagja lesz, a perzsák szerint perzsa (iráni), a keresztények szerint egy nagy keresztény szent leszármazottja, a muszlimok szerint pedig hásimita lesz: a Mahdi (béke vele) egyesíti magában mindeme várakozásokat: a zsidók Ábrahám próféta (béke vele) leszármazottai, akárcsak az arabok, s így a Mahdi (béke vele) is; egyik felmenője, imám Husszein (béke vele) felesége iráni hercegkisasszony volt, aki a szásszánidák családjából származott, anyja, Nardzsisz pedig Jézus (béke vele) egy rokona volt.
A Mahdi (béke vele), névszerint Mohamed ibn Hasszán született, azonban születését tiokban tartották, mert akárcsak Jézusnál (béke vele), születésének jövendölése nyugtalanította a kalifát és el akarta veszejteni őt. Azonban születése után apja, imám Hasszan el-Aszkari (béke vele) megmutatta őt híveinek és azután is még sokszor volt alkalma társainak látni a gyermeket. A mahdi (béke vele) 5 éves volt, mikor apját megmérgezte a kalifa, s a temetésen ő mondott beszédet a sír felett. az Iszlámban ez nem szokatlan, mert Jézus (béke vele) és Keresztelő szent János (béke vele) is már gyermekkorukban birtokában voltak az isteni tudásnak és tisztában voltak elküldetésükkel. Ezután a temetés utána Mahdi (béke vele) eltűnt az emberek szeme elől, ez volt a ghaibat as-sughra (leginkább "kis eltűnésnek" lehet fordítani); ebben az diőben tartotta a kapcsolatot az emberekkel, azonban csak bizonyos küldöttekkel, akik időről-időre találkoztak vele. A negyedik küldött egy napon azt az utasítást kapta a Mahditől (béke vele), hogy rendezze az ügyeit, mert néhány napon belül meg fog halni. -Utánad pedig-folytatta- nem jelölök ki újabb küldöttet, hanem elvonulok és ettől kezdve aki azt állítja, hogy találkozott velem, az hazudik.
Ettől az időponttól kezdődött meg a "ghaibat al-kubra", vagyis a "nagy eltűnés". Ez a mai napig is tart. A mahdi (béke vele) azonban nem halt meg, sem nem alszik, hanem tovább él, sőt, minden évben elmegy a Kábához, azonban az emberek nem ismerik fel őt. A Mahdi (béke vele) továbbá egyesíti magában több próféta tulajdonáságát: hasonlítani fog Mózesre (béke vele) abban, hogy Mózes (béke vele) is eltűnt arra az időre, mikor Allah a Sínai-hegyre szólította őt, hogy átadja neki a parancsolatokat és ezalatt az idő alatt népe mit sem tudott róla és sokan azt mondták, bizonyosan meghalt és eltértek a vallástól, az aranyborjút kezdték imádni. Hasonlítani fog Józsefre (béke vele), mert mikor annak testvérei Egyiptomba értek, találkoztak Józseffel (béke vele), de nem ismerték fel őt. Hasonlítani fog arra a prófétára, akinek a neve szintén József volt (béke vele) és aki a Koránban is említve van, mint az az ember, akire Allah hosszú álmot bocsátott, de mikor felébredt, éppoly fiatal és friss volt, mintha előző éjjel aludt volna el. Hasonlítani fog Ábrahámra (béke vele), mert az ő születése is titokban volt tartva, és végezetül mind külsőre, mind belsőre nézve olyan lesz, mint Allah utolsó prófétája, Mohamed (Allah áldása és békéje rajta és a családján).
A legtöbbet feltett kérdés, vajon élhet-e ennyi ideig ember, azonban aki vallásos, az tudja, hogy a bibliai pátriárkák számára is magas kort biztosított Allah, tehát ez nem áll ellentétben semmiféle isteni döntéssel, sőt: Allahnak, aki megteremtette az egeket és a földet, semmi egy ember életkorát annyi időre tenni, amennyíre Ő azt kívánja. A másik kérdés, amit sokan feltesznek, vajon miért kellene Allahnak nyújtania egy ember életkorát ahelyett, hogy majd a megfelő pillanatban elküldi a kiválasztottat, úgy és akképp, hogy az akkor szülessen meg; azonban egyetlen nap sem, egyetlen perc sem telhet el ezen a világon anélkül, hogy Allah ne küldött volna egy prófétát, vagy pedig egy imámot (ld. imamátus). Abban a percben, hogy a világ imám nélkül maradna, elsüllyedne. Az iszlám közösség nem maradhat vezető nélkül és noha a Mahdi (béke vele) távol van tőlünk, ő a 12. imám és spirituálisan továbbra is vezeti a közösséget; duák (fohászok) szólnak hozzá és Allahhoz könyörgünk, jöjjön el az idő, mikor visszatérhet az imám (béke vele),s akkor együtt fog imádkozni Jézussal (béke vele)."
Most vettem egy kiváló enciklopédiát: a történelem során feltűnő dinasztiák, uralkodóházak, királyok, uralkodók történetét foglalja össze, tömöríti lexikális formába. Lapozgattam a könyvet, és egy érdekes személyre találtam, szeretném megosztani veletek (nem tudom, volt-e már a fórumon korábban). Kellemes időtöltést! :)
" el-Mahdí , más írásmóddal al-Mahdí , eredeti nevén Muhammad Ahmad ibn Asz-Szajjid Abdalláh (szül. 1844 aug. 12. – megh. 1885. jún. 22. Omdurmán, Szudán), a Vörös-tengertől Közép-Afrikáig húzódó hatalmas szudáni iszlám állam létrehozója; mozgalma egy egész évszázadon át megőrizte befolyását. 1881-ben kijelentette, hogy Isten őt választotta ki az iszlám és az azt megszentségtelenítő kormányzatok megtisztítására. Nagyszabású hadjáratainak betetőzéseként 1885. január 26-án sikerült elfoglalnia Kartúmot. Ekkor alapította meg a szudáni teokratikus államát; fővárosául Omdurmánt választotta.
Apja hajóács volt a Dongola nevű núbiai régióban. Röviddel Muhammad születése után a család délre, a Kartúm közelében fekvő nílus parti Karariba költözött. Muhammad már fiatalon buzgón belevetette magát a vallásos tanulmányokba. Egyre inkább az iszlám misztikus értelmezése, a szúfi hagyomány felé fordult.
Belépett a szammánijja rendbe, tudatosan kerülve az érintkezést a hivatalos uralkodó osztállyal. Ekkora már saját tanítványokat gyűjtött maga köré, s 1870-ben a Fehér-Nílus Abá nevű szigetének magányába költözött velük.
Szudán akkoriban Egyiptom birtoka, az pedig az oszmán-török birodalom része volt. A török nyelvű, etnikailag vegyes összetételű uralkodó elittel a szudáni köznép nagy része szemben állt. Muhammad Ahmad ezek képviselőit egységes mozgalommá kovácsolta, amely fölülemelkedett a törzsi kötődéseken, és a hívőket valósággal legyőzhetetlen hadseregbe szervezte. Meggyőződésévé vált, hogy a teljes uralkodó osztály elhagyta az iszlám hitet, és a khedive, vagyis az egyiptomi alkirály már csak báb a hitetlenek (angolok) kezében. 1881 márciusában kinyilvánította legközelebbi híveinek azt, amit ő isteni küldetésnek fogott fel: neki adatott feladatul, hogy megtisztítsa az iszlámot és elpusztítson miden világi hatalmat, amely meggyalázza a hitet. Június 29-én nyilvánosan fölvette az el-Mahdí címet a régi muszlim hagyomány jegyében.
Nem egészen egy év alatt a Mahdí szinte az egész, addig egyiptomi irányítás alatt álló terület ura lett, noha Abá szigetéről csupán néhány, bottal és lándzsával fölfegyverzett követője kíséretében indult el. Hatalmas hadizsákmányt szerzett: pénzt, aranyrudakat, ékszert, és katonai felszerelést, lövegeket és puskákat is.
Anszárjai („segítők”, ez a szó eredetileg Mohamed próféta medinai támogatóit jelentette) 1883 végéig három ellenük küldött egyiptomi sereget semmisítettek meg; az utolsót, a William Hicks tábornok vezette, hatalmas tevekaravánnal kiegészített, 8000 fős dandárt szinte az utolsó emberig lemészárolták. A Mahdí sikeresen ostromolta meg el-Obeidet (ma el-Ubajjid, Kordofán tartomány székhelye) és Bárát, Kordofán tartomány egyik legnagyobb városát. Ekor hozta meg első intézkedéseit egy fölívelőben lévő fegyveres teokrácia vezetőjeként: az adókat már nem úgy szedték be, mint az egyiptomiak idején, hanem ahogy a Korán előírja. Hírneve ekkora már elért Arábiáig, nyugaton pedig Bornuig, a mai Nigéria egyik északi tartományáig. Katonai sikereit gyors és átgondolt propagandával egészítette ki. Az egyébként jó politikai érzékű főkormányzó, Abdal-Kádir Hilmír pasa és a kartúmi ulemák (vallástudósok) ellenpropaganda-kampánya, mely a Mahdí isteni elhivatását próbálta cáfolni, egyaránt kudarcot vallott.
Hódításait Kartúm bevétele koronázta meg 1885. január 26-án. A város végsőkig ellenálló parancsnokát, Charles George Gordon brit vezérőrnagyot a Mahdí kifejezz parancsa ellenére megölték a végső támadás során. Miután Kartúm sok lakóját lemészárolták, a Mahdí diadalmasan bevonult a bénult városba, s ő vezette az imát a nagymecsetben.
Miután a Kartúm fölmentésére késve érkező brit expedíció csapatok visszavonultak, a Mahdí semmi sem hátráltatta már vallásos államának megszilárdításban.. Elhagyta Kartúmot, és közigazgatási központját a Nílus túlpartján, Omdurmánban rendezte be. Kiáltványaival, prédikációival, figyelmeztetéseivel és leveleivel maga szabályozta a közösségi és személyes élet valamennyi területét. Ebben segítségére volt a teljes épségben megszerzett kormányzati nyomda és a bőségesen rendelkezésre álló papír. Főleg azonban az alapelvek kinyilatkoztatására szorítkozott, a napi ügyeket jórészt vezető tisztviselőire hagyta. Kormányzatának politikai berendezkedését és intézményrendszerét, amennyire csak tudta, a kezdeti iszlám mintájára alakította ki. Mohamed prófétát követve négy kalifát, azaz helyettest jelölt ki, hogy ők legyenek az iszlám történelem első négy kalifájának élő utódai.
Uralma nem tartott sokáig. Megbetegedett –valószínűleg tífuszban-, s 1885 júniusában, alig 41 évesen meghalt. Kívánságának megfelelően világi hatalmát Abdallah in Muhammad örökölte.
A Mahdí roppant hatást gyakorolt a szudáni kortársaira, s csak kevesen kételkedetek benne. Érthető módon a fogságba került európaiak kevésbe előnyös képet festettek róla. A brit haditudósítók, akik –egyébként alaptalanul– őt tették felelőssé Gordon tábornok meggyilkolásáért, többnyire buja és kegyetlen szörnyetegként ábrázolták, s hamis prófétának nevezték. Ezt a torz képet vette át az európai szerzők egész sora –például a lengyel Henryk Sienkiewicz is a W pustiny i w puszczy („Sivatagon és vadonban”) c. ifjúsági regényében."
Forrás: Uralkodók és dinasztiák, Britannica Encyclopaedia ; Magyar Világ Kiadó; 2001
A Tolnai Nagylexikon a következőket írja a Mahdiról :
"Mahdi, (arab) a. m. a jól vezérlő és vezérelt, vagyis az Isten küldötte Megváltó, akinek eljövetelében főleg a siita mohamedánok bíznak. A M.-ban való hit a VIII. sz.-ban keletkezett az Arab birodalom K-i részében, ahová az Omajjádok uralomrajutása után a negyedik kalifának, Alinak hívei menekültek. A néphit szerint a M. Alinak titokban fennmaradt utódaiból való lesz. Még reálisabban gondolkozó mohamedánok is építettek erre a hitre és a M.-remények teljesedését olykor elérkezettnek látták egyes kiválóbb uralkodók személyében, akik szerintük hivatva voltak arra, hogy az isteni jogrendet helyreállítsák és a jogtalanságot minden vonalon megszüntessék. Ezt várták az Omajjádok bukása után az Abbaszida-dinasztia egyes tagjaitól. A remények azonban nem váltak valóra és így a M.-reménység lassanként M.-utópiává alakult. A nép körében azonban továbbélt a M.-hit és az iszlám történetének folyamán ez a népben élő hit nem egyszer arra szolgált, hogy politikai-vallási felkelések vezetői lázadó céljaikat igazolják. A M.-eszmével az iszlám széles rétegeit forrongásba lehet hozni. Több esetben igen vészes forradalmak törtek ki egy-egy M.-jelölt vezetése alatt az iszlám területein az európai államok befolyása ellen. A M.-eszméhez fűződik Mohamed Ahmed dervis felkelése is 1881. az egyiptomi Szudánban. Nagyvagyonú és tekintélyű kereskedő volt, aki el tudta hitetni híveivel, hogy ő a M. és fanatikus dervisekből hatalmas sereget gyűjtött és megtámadta az egyiptomi, ill. az angol uralmat. A legjelentősebb fegyverténye volt 1885. Khartum bevétele, ez alkalommal Gordon pasa kormányzó is elesett. Ugyanebben az évben a M. is meghalt. A forradalom azonban ezzel nem ért véget, a dervisek egyik vezére, Abdullah állt a M.-eszme szolgálatába. A küzdelmek váltakozó szerencsével továbbfolytak, amíg az angol kormány megbízottja, Kitchener lord 1898. Omdurman mellett megsemmisítette a M. seregét. A következő évben az új M. utolsó híveivel együtt az angol túlerő áldozatává lett. A majdnem két évtizedig tartó M.-lázadás ezzel véget is ért. A M.-hit a szunnita törökök közé is utat talált. A világháború előtt a török mohamedánok széles rétegeiben élt a hit, hogy megszületik az igazi M., akinek eljövetelét 1936. mohamedán időszámítás szerint 1355. várták. "
A Révai Lexikonban pedig ezt találtam:
"Mahdi, (arab, a. m. a jó útra vezérelt), a siita mohammedánoktól várt Megváltó, ki el fog jönni, hogy a hitetlenséget és igazságtalanságot kiirtsa s az igazságot diadalra juttassa. A. M. -ban való hit az Omajjádok uralomra jutása után keletlezett a VIII. sz. -ban az Arab birodalom keleti részében, hova Ali hívei menekültek és ahol folytonos üldözéseknek voltak kitéve. A néphit szerint a M. Ali egyik titokban fenmaradó utóda lesz s Muhammed ben Abdallah lesz a neve. A M. -ban való hitet többször felhasználták egyes rajongók vagy csalók, hogy felforgassák az állam rendjét és a maguk uralmát megalapítsák. Ilyen M. merült fel 1881. az egyiptomi Szudánban, Mohammed Ahmed dervis személyében (szül. 1840). Ez Kairóban tanult és mint adószedő működött Szudánban. Azután rabszolgakereskedő lett s nagy vagyonra és tekintélyre tett szert. Elhitette híveivel, hogy ő a M. és fanatikus dervisekből hatalmas sereget gyűjtött, mellyel megkezdte a harcot az egyiptomi, ill. 1882 óta az angol uralom ellen. 1883-ban tönkreverte Hicks pasa seregét Kasgilnál, 1885 jan. 26. pedig bevette Khartumot, hol Gordon pasa kormányzó is elesett. De nemsokára őt is elragadta a halál jún. 22. Tetemeit Khartummal szemben az általa alapított Omdurmanban temették el. Hatalmát vezérei tartották fenn, kik közül Abdullah (szül. 1830 körül) vette fel a Kalifa címet. Ez a második M. teljesen műveletlen ember volt, ki csak kegyetlen erőszakkal tudta hatalmát fentartani. 1889-ben Abesszíniát támadták meg seregei, de János császártól márc. 9. Gallabat mellett vereséget szenvedtek, úgyszintén 1893 nov. Agordat mellett az olaszoktól is. Az angol kormány végre Kitchener lordot küldte a M. hatalmának leverésére. Ez két évi harc után 1898 aug. Omdurman mellett megsemmisítette a M. seregét, Omdurmant feldulta s az első M. holttastét a Nilusba dobatta. Abdullah ekkor megmenekült és új harcra készült. De 1899 nov. 24. Om Debrikrat mellett nagy vereséget szenvedett Wingate angol ezredestől s utolsó híveivel együtt ő is a csatatéren maradt. Ezzel összedőlt a két M. -nak majdnem húsz évig tartó hatalma és birodalma. V. ö. Wingate, Mahdism and the Egyptian Sudan (London 1891); Slatin Pascha, Feuer und Schwert im Sudan (Leipzig 1899, 9. kiad., magyarra fordította Jankó János: Tüzzel-vassal Szudánban); Dujarric, L'État mahdiste du Soudan (Paris 1904); Goldzieher J., A M. országából (Budapesti Szemle 1896 nov)."
A Wikipedián, a szabad lexikonban pedig a következőket: [/size10]
" [size12] Mahdi [/size12]
[size10] Szudáni vallási vezető. Eredeti neve Mohamed Ahmed ibn Abdallah (*1844.aug.12.Dondola közelében,†1885.jún.22. Omdurmán). Apja egy hajóács volt. Kartúmban vallási tanulmányokat végzett, majd belépett az Iszmáílijja és Szammánijja dervisrendekbe. 1881.júniusában messiássá (mahdi) nyilvánította megát és szent háborút hirdetett az egyiptomi-brit uralom ellen. A történelem ezt a harcot említi Mahdi-felkelés néven. 1885 januárjában csapataival elfoglalta Kartúmot is, de Omdurmán fővárossal alapította meg saját államát. Sikerei csúcsán váratlanul halt meg. Síremléke Omdurmánban található.
Források:
Magyar Nagylexikon. Magyar Nagylexikon Kiadó 2001. Ezerarcú világunk: Afrika. Dunakönyv Kiadó 1994. [/size10]
" [size12] Mahdi-felkelés [/size12]
[size10] A Mahdi-felkelés a Mahdi által Szudánban kirobbantott szent háború (dzsihád) 1882-1898 között az egyiptomi-brit uralom ellen.
Szudán meghódítása
A történelmi körülmények
Szudán 1830 óta egyiptomi-török igazgatás alatt állt az egyiptomi alkirályok fennhatósága alatt, akik a 19. század elejétől igyekeztek befolyásuk alá vonni ezt az etnikailag és vallásilag változatos területet. Az Észak-Afrikát jellemző arab-iszlám befolyás itt találkozott a feketeafrikai animista nilota törzsekkel.
Egyiptom ugyan még hivatalosan az Oszmán birodalom része volt, de Muhammad Ali dinasztiája alatt egy viszonylagos függetlenséget élvezett. A Nílus mentén az egyiptomi csapatok egyre délebbre nyomultak. 1871-ben elérték a közép-afrikai tavakat. Szudán meghódításának fő oka az egyiptomi alkirályok seregének növekvő emberigénye volt a mamelukok, a vahabiták és később a Szíria elleni harcokban. Szudán meghódítása után ezért rögtön elkezdték az egyiptomi sereg részére összefogdosni a fekete lakosokat. Az egyiptomi hódítás további célja volt az ország felső-nílusi részén található nyersanyagforrások (elefántcsont, gumiarábikum, ásványkincsek) kiaknázása, Kordofán és Darfur környékének elfoglalásával a Nyugat- és Közép-Afrikából Szudánon keresztül haladó kereskedelmi karaván útvonalak ellenőrzése. Az egész földet az egyiptomi kormány tulajdonává nyilvánították és pénz, valamint természetbeni adók fejében nagybirtokosoknak, törzsfőknek és parasztoknak adták bérbe.
Iszmail Pasa kedive uralkodása (1863-1879) idején Egyiptom államadóssága jelentősen növekedett az államigazgatási reform, az erőltetett építési tevékenység, valamint az elhibázott pénzügyi politka miatt. 1869-ben S. Baker kapta a megbízást a kedivétől, hogy Equatoriában vessen véget a rabszolga-kereskedelemnek, és nyissa meg a kereskedelmi utakat az európaiak előtt.
Egyiptom pénzügyi csődjéhez mindenekelőtt a Szuezi-csatorna építésében való részvétel vezetett. Az 1875-ben bekövetkezett államcsőd után brit vezetés alatt az egyiptomi pénzügyeket nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Az egyiptomi kormány az európai nagyhatalmak befolyására az 1870-es években európai hivatalnokokat küldött Szudánba. Nekik kellett az elfoglalt területen a változásokat megszervezni és a rabszolgakereskedelmet megszüntetni.
1877-ben Charles George Gordon (Gordon pasa) lett a főkormányzó. Gordon a rabszolgakereskedelem elleni harc ürügyén az egyiptomi uralom közvetett felszámolásának politikáját folytatta a brit birodalom érdekében. A rabszolgaságot teljesen persze ő sem tudta legyőzni. 1879-től Egyiptomban a nemzetközi pénzügyi kontroll ellen bontakozott ki az Urabi-mozgalom. Iszmail kedive nem tett sokat a lázadás ellen, mert azt remélte, hogy így megszabadulhat az európai hatalmaktól. Emiatt 1879. június 26-án a török szultán lemondásra kényszerítette.
A kedive hivatalát a fia, Tawfiq vette át, aki készséget mutatott a nagyhatalmak kívánságait teljesíteni. 1881. őszén zavargások törtek ki az országban. Erre az új kedive a miniszterelnökét, Riaz pasát menesztette. 1882. februárjában a hadügyminiszterré kinevezett Urabi pasa követelte az európai pénzügyi ellenőrzés megszüntetését. Június 11-én Alexandriában a külföldiekkel szemben erőszakos, véres események történtek. A Szuezi-csatornának mint az indiai gyarmatokhoz vezető legfontosabb közlekedési kapcsolatnak a biztosítására 1882. őszén Nagy-Britannia elfoglalta az országot és leverte az Urabi-mozgalmat. Egyiptom a mozgalom leverése után is angol uralom alatt maradt.
Az Urabi-felkelés idején Szudánban újraéledt a rabszolgakereskedelem. 1882. december 20-án az egyiptomi hadsereget feloszlatták. A munkanélkülivé vált katonák a szudáni helyőrségekben fellázadtak. Az adók mértéktelen növelése miatt hanyatlani kezdett a mezőgazdasági termelés is, éhínség támadt, a lakosság elmenekült és felkelések robbantak ki. A zavargások odavezettek,hogy Gordon - aki 1880-ban egészségügyi okokból a főkormányzóságról lemondott - és utóda Rauf pasa nem voltak képesek Szudánban a rendet helyreállítani. A nép számára a helyzet mind elviselhetetlenebb lett. Így a Mahdi által hírdetett egyenlőség és vagyonközösség eszméje fogékony táptalajra lelt a tömegek körében.
A felkelés közvetlen kiváltó oka a Mahdi 1881 augusztusában Abbá szigetén elmondott beszéde volt. Erre Rauf pasa megkísérelte a Mahdit letartóztatni. De a két, kiküldött csapatot tőrbe csalták és szétverték. A Mahdi ekkor szent háborút hírdetett. Hadsereget gyűjtött, az un. Ansart és számos törzsfőnököt megnyert a háború ügyének.Követőinek motívációja sokféle volt: míg az egykor gazdag rabszolgakereskedők az adókat és az egyiptomiak retorzióit akarták megszüntetni, addig a szegény nép nagy része vallási meggyőződésből követte. 1882 márciusára az addig elszigetelt csetepaték már komoly harcokká fejlődtek. A csatározások központja a Nuba-hegyek vidéke lett, és a mahdista seregek 1883 végére már hatalmukba kerítették csaknem az egész volt Egyiptomi-Szudánt. A felkelők elfoglalták a nyugat-szudáni Kordofán tartományt és annak fővárosát, El Obeidet. Ekkor már az egyiptomi hadsereg szudáni osztagai kivétel nélkül átálltak Mahdi oldalára. 1883 novemberében a kb. 10000 fős brit haderőt El Obeid melletti csatában megsemmisítették.
Az El Obeid-i csata
El Obeid eleste után az egyiptomi alkirály Tawfiq kormánya felismerte a Mahdi-felkelés veszélyét. Mivel az egyiptomi hadsereget az Urabi-felkelés után feloszlatták és az újonan felállított csapatok a brit Sirdar Evelyn Wood főparancsnoksága alatt csak 6000 főt számláltak és alig voltak bevethetőek, az Urabi hadsereg 10000 emberét kellett reaktiválni. 1883.szeptemberében ezek és minden egyéb rendelkezésre álló egyiptomi katonai egység Suliman pasa parancsnoksága alá kerültek, hogy El Obeidet visszafoglalják. A vezérkari főnök Hicks pasa, brit ezredes volt. 1883.szeptember 9-én indult meg, az időközben parancsnokká kinevezett, Hicks 14000 egyiptomi katonával a Nílus mentén és vonult Duemig, ahol erődítményt épített, melynek védelmére 2000 embert hagyott hátra. A hadjárat alatt a sereg a mahdisták támadásaitól és vízhiánytól szenvedett és állandóak voltak a dezertálások is. November 1-én délnyugatról közelítették meg El Obeidet és legyőzték Muhammad Ahmad elővédjeit. Ezt követően Hicks megosztotta előretörő seregét. November 4-én támadó erőit ugyan sikerült ismét egyesítenie, de a hadsereg el volt vágva a vízlelőhelyektől és lőszerkészletét is felhasználta. Az egyesült sereg november 5-én az El Obeid-i csatában megsemmisült. Felszerelése, fegyverzete, benne 36 ágyú, a mahdisták kezére került. Hicks és Szudán főkormányzója elesett a csatában. 1883.december 23-án kapitulált Darfur kormányzója, az osztrák kalandor Rudolf Slatin (Slatin pasa) Muhammad Ahmad csapatai előtt. Rudolf Slatin életét az iszlám hitre való áttéréssel mentette meg és évekre fogságba került. Osman Digna mahdista tábornok egyidejűleg a mahdista sereget Szudán keleti részébe vezette. 1883.november 6-án megverte az egyiptomi csapatokat Tokarnál, amelyek Sawakin angol konzuljának parancsnoksága alatt álltak. Mivel El Obeidnél az összes rendelkezésre álló egyiptomi katonai egységet szétverték és a brit kormány nem vállalkozott újabb akcióra, az egyiptomi csendőrséget küldték Sawakinba a brit, Baker pasa vezetésével. 1884.február 4-én Osman Digma El-Tebnél Baker seregét is megverte és körülzárta Tokar és Sinkat erődjét. A britek, hogy az Indiába vezető tengeri út biztonságához a Vörös-tenger partját megtartsák és hogy a Nílus mentén fenntartsanak egy Kartúmba vezető alternatív útvonalat, mégis csapatokat küldtek Sawakinba. Sawakin kormányzójává a Royal Navy (a királyi haditengerészet) főparancsnokát, Sir William Hewett, kelet-indiai admirálist nevezték ki. Vezetésével 1884.február 10-én tengerészek szálltak partra Sawakinnál. Két nappal később Hewett támogatására a brit indiai hadsereg 5000 katonája és más csapatok érkeztek Gerald Graham parancsnoksága alatt. Ezek részt vettek Egyiptom elfoglalásában és részben visszautazóban voltak Indiába. Graham február 29-én El-Tebnél megverte Osman Digna csapatait. 1884.március 13-áűn Tarnaii-nél újra csatáztak és Osman Digna seregét elűzték. A tengerparti terület ezután anglo-egyiptomi kézbe került és a brit csapatok elvonultak. A mahdisták közben északnak fordultak és 1884.méjus 20-án elfoglalták Berbert. Ezzel elvágták Kartúm utánpótlását Egyiptom felől.
Gordon pasa és Kartúm eleste
Ebben az időben Nagy-Britannia gyarmati erői főleg az Oroszországgal szembeni konfliktusban voltak lekötve. Az egyiptomi csapatok helyzete Szudánban kilátástalanná vált, ezért a Gladstone vezette brit kormány megparancsolta az egyiptomiaknak, hogy adják fel Szudánt. Ez kétségtelenül nehéz volt, mivel egyiptomi katonák, civil alkalmazottak és hozzátartozóik ezreit kellett Szudánból evakuálni. A brit kormány ezért megbízta Gordont, aki 1877. és 1880. között Szudán kormányzója volt, hogy Kartúmba menjen és szervezze onnan az evakuálást. Gordon 1884.januárjában indult el Kairóba. Ott új utasításokat kapott az egyiptomi főkonzultól, Evelín Baringtól, és egzekutív meghatalmazású (végrehajtó hatalommal rendelkező) főkormányzóvá nevezték ki. Gordon 1884.február 18-án érte el Kartúmot és kb.2500 nőt, gyermeket, beteget és sebesültet tudott Egyiptomba evakuálni, mielőtt a mahdisták márc.18-án a várost bekerítették és megkezdték a tíz hónapig tartó ostromot. Gordon eleinte azt tervezte, hogy a befolyásos al-Zibayr Rahma-t teszi meg utódjának. De ezt a londoni kormány elutasította, aki nem akart Szudán élére állítani egy valamikori rabszolgakereskedőt. Gordon megpróbálta Karúm elfoglalását tárgyalások útján is megakadályozni. Felajánlotta Muhammad Ahmadnak, hogy Kordofán szultánjává teszi. De Muhammad Ahmad nem hagyta magát egy címmel megvásárolni, ami neki egy olyan terület felett jelentett volna hatalmat, amit már amúgy is ellenőrzött. A brit kormány nem küldött felmentő sereget, mivel Szudánt fel akarta adni. Másrészről Gordont sem óhajtotta feláldozni, aki a hazájában ünnepelt nemzeti hős volt. A kormány ezért felszólította, hogy meneküljön. Erre Gordon azt felelte: "Itt a becsületemről van szó." Gladstone végül engedett és Garnet Joseph Wolseley parancsnoksága alatt kiküldött egy sereget, az úgynevezett Gordon mentő expedíciót. Ez persze 1884.novembere előtt nem volt menetkész. A csapatok decemberben érték el Kortit. Mialatt a főerő William Earle (halála után Henry Brackenbury) vezérőrnagy és magának Wolseleynak a parancsnoksága alatt innentől a Níluson gőzhajókkal haladt előre, az úgynevezett „Camel Corps” Sir Herbert Steward vezetésével a közvetlenül a sivatagon keresztül masírozott. Steward 1884.december 30-án kezdte meg a menetelést Metemmeh felé, 185 mérföld a sivatagon át. A Kortiból Metemmehbe tartó menetelés alatt a „Camel Corps” 1885.január 17-én Abu Kleánál talált rá a mahdista seregre. Stewart 1500 emberével megverte a nála messze erősebb 10000 fős mahdista hadat. Muhammad Ahmad, aki közben Kartúm ostromát vezette, erre elhatározta, hogy abbahagyja az ostromot, de tábornokai tanácsára megváltoztatta a véleményét. Kartúmban ugyanis a készletek kifogytak és a védők kimerültek. Mivel a brit csapatok közeledése a város felmentésével fenyegetett, a támadást 1885.január 26-ra tűzték ki. Steward közben Metemmeh felé nyomult előre és január 19-én Gubatnál támadták meg. Az ütközetben halálosan megsebesült és a parancsnokságot Sir Charles Wilsonnak adta át. Ő január 21-én érte el a Nílust és találkozott négy gőzhajóval, amiket Gordon küldött ki Kartúmból azzal a kéréssel, hogy hozzanak támogatást. Gordon január 14-i jelentésében közölte, hogy még 10 napig tudná tartani magát, ha nem érkeznének meg a brit csapatok.
A mahdisták tudtak a közelgő felmentő seregről. Január 26-án ezért 50000 mahdista támadásba lendült. Az iszlám hadsereg bevárta a Nílus tavaszi áradásának visszavonulását és ezután támadta meg Kartúmot csonakokban a gyengén védett folyó felőli oldalon. Hajnali három óra körül törtek be a városba, Gordont a kormányzói palota lépcsőjén ölték meg. Gordon levágott fejét, mint győzelmi trófeát kitűzték a mahdista táborban. Wilson két nappal később érkezett meg Kartúmba Gordon két gőzösével, de csak azt tudta már megállapítani, hogy minden segítség elkésett. Kassala és Sannar is nemsokára elesett. 1885. őszén egy mahdista sereg Muhammed el-Kheir parancsnoksága alatt elérte az egyiptomi határt. 1885.december 30-án harcba bocsátkozott a Sir Frederick Stephenson vezette egyiptomi csapatokkal. Az egyiptomi hadsereg a brit csapatok támogatása nélkül itt vívta ki első győzelmét és megállította a mahdisták előnyomulását. A mahdista állam ezután megkezdte terjeszkedését dél felé.
Harc a Vörös-tenger partján
A Gordon megmentésére küldött brit csapatok vereségének elismerése óriási presztizsvesztést jelentett volna a brit birodalom számára. Azért, hogy ezt megakadályozzák és azért, hogy a mahdisták Egyiptom elleni támadásának gátat vessenek - amitől Wolseley a leginkább tartott - Graham tábornokot a Vörös-tengernél 13000 emberrel Osman Digna ellen vezényelték. Ezenkívül a tábornok feladata volt az előrenyomulás a Nílus mentés Barbaron túlra, továbbá egy vasútvonal megépítése Barbar és Sawakin között, hogy a két város közötti kapcsolatot biztosítani lehessen. Ennek a vasútnak kellett támogatnia a katonai előrenyomulást. A vasútvonal építésére a Lucas & Aird cég szerződött. De Szudán meghódítása a továbbiakban nem volt a brit politika célja. 30 km megépítése után azonban a vállalkozást feladták. Az oroszok felvonulása az afgán határon a brit csapatok kivonását követelte Szudánból. Nagy-Britannia a következő tíz évben felhagyott a kísérletekkel, hogy Szudánban előretörjön, tevékenysége néhány támaszpont megtartására korlátozódott. Csak Sawakin lett megerősítve az indiai gyarmati csapatokkal és Wadi Halfa az egyiptomi határ közelében maradt a britek által megszállva. 1886.augusztusában Kelet-Szudán főkormányzója és Sawakin parancsnoka Horatio Herbert Kitchener ezredes lett. 1887. végén Osman Digna újra megkísérelte a briteket Sawakinból elűzni és megostromolta a várost. Kitchener katonái azonban megerősítették a támaszpontot, visszaverték az ostromot és ellentámadásba mentek át. Ezzel egyidőben az egyiptomi hadsereg parancsnokságát Sir Francis Grenfell, brit tábornok vette át és 1888.december 20-án legyőzte Osman Dignát. 1891. február 19-én Tokarnál Osman Digna ismét vereséget szenvedett, fel kellett adnia Tokart és visszavonult Atbarába.
Az Omdurmani kalifátus
Harc az utódlásért
Kartúm eleste után Omdurman, amely a Nílus nyugati partján Kartúmmal szemben fekszik, lett Szudán új fővárosa. Az ostrom alatt itt volt a mahdisták főhadiszállása. Muhammad Ahmad itt halt meg 1885.június 22-én tisztázatlan körülmények között hirtelen. Halála után három általa kijelölt utód harcolt a hatalomért:
veje, Mohammad al-Scharif, akit támogatták az asrafok, Muhammad Ahmad rokonai; Abdallahi ibn Muhammad, Muhammad Ahmad közeli bizalmasa,akit a Taascha-Baggara törzs támogatott;
Ali wad Hilo, aki Muhammad Ahmad jámbor követőinek képviselője volt, akik a mahdista tanok miatt csatlakoztak a mozgalomhoz. Ő nem rendelkezett saját haderővel.
Az asrafokat, Muhammed Khalid, Darfúr helytartója nyerte meg magának, aki seregével Omdurman ellen vonult. Abdallahi saját haderejét küldte ellene és Mohammed Khalidot sikerült elfognia. Abdallahi Karúmot, az asrafok fellegvárát feladta,és mint a vidék kormányzója saját kíséretét vetette be. 1889-ben majdnem bekövetkezet az asrafok felkelése, amit Ali wad Hilonak sikerült megakadályozni, aki a kalifák közötti kiegyezést kereste és közvetített közöttük. A hatalmi harc 1892.márciusában ért véget, amikor Abdallahi ibn Muhammad Mohammed al-Scharifot elfogatta, a hatalmat magához ragadta és egyedüli kalifa lett.
A mahdista állam
Abdallah ibn Muhammednek sikerült az egész területet a nyugati Darfúr tartomány és a keleti Sawakin között (Sawakin várost kivéve, amelyben egy brit garnizon volt), illetve az északi Dungula és a déli Bahr al-Ghazal között ellenőrzése alá vonnia. Omdurmán fővárossal jött létre a mahdista állam, amelyben a hagyományos muszlim politikai rendszert igyekeztek ötvözni a brit kormányzás hasznosíthatónak ítélt elemeivel. Az állam élén a kalifa állt. Az új állam törekedett az önellátásra, az ipar fejlesztésére állami manufaktúrákat létesítettek. Az iskolarendszer az iszlám vallási iskolákra (khalva), az ítélkezés az iszlám vallásjogra (saría) épült. Állami irattárat és pénzverdét is létrehoztak. A rabszolgakereskedelmet újra megengedték. Csupán a rabszolgák exportját tiltották. Mivel a mahdista hadseregben sok rabszolga szolgált, az export tilalom oka főként az volt, hogy megakadályozzák a hadsereg meggyengülését. A dzsibbának a viselését már Muhammad Ahmad kötelezővé tette.
Ez lett a mahdisták egyenruhája. A Mahdi ezzel az első győzelmek után a költekezési hajlam elterjedését akarta a követői között megelőzni. A dzsibba egy térdig érő, fehér ingből, bokáig érő nadrágból és egy turbánból állt. A lyukakat színes foltokkal javították ki. Abdullahi kalifa alatt a Mahdi-mozgalom elvilágiasodott. A mahdisták ugyan visszatértek az egyiptomi megszállás előtti, eredeti, misztikus iszlám vallásgyakorlathoz, a sahada, az iszlám hitismeret kibővült egy formulával, ami a Mahdit az imába foglalta. A hadzs, az iszlám zarándoklat Mekkába, a Mahdi sírjához történő utazással lett pótolható.
A mahdisták fenntartottak egy gőzhajókból álló folyami flotillát, a fegyvergyártáshoz egy manufaktúra-rendszert és egy telegrafhálózatot. De összességében az ország a gazdasági hanyatlástól szenvedett. Emiatt és a mahdista uralom közepén bekövetkezett éhínség miatt a lakosság ebben az időben erősen fogyatkozott.
A mahdista hadsereg
A mahdista hadsereg 800-1200 fős, erős egységből szerveződött. Minden egység három harci alakulatból, lándzsásokból, lövészekből és lovasokból és egy adminisztratív egységből állt.
A Mahdi-felkelést főleg két csoport támogatta: a baggarák voltak a legfontosabb csatlakozók. Ők öltöztek dzsibbába. A másik fontos csoport volt a bedsák. Ezek több törzsre oszlottak. Ezek közül az egyik a hadendoa volt. Nomádok, akik a Vörös-tenger szudáni partvidékén élnek. A hadendoák hosszú, göndör hajat hordtak, amit vajjal kentek be és feltűnő hajviseletük miatt „fuzzi wuzzi”-nak hívták őket. Osman Digna is hadendoa volt.
A Mahdi-felkelés kezdetén majdnem minden mahdista csak hosszú lándzsával, széles fa pajzzsal, karddal és tőrrel volt felfegyverkezve. A hadjárat során kb. 21000 lőfegyvert zsákmányoltak az egyiptomi hadseregtől. A végén a mahdista sereg 11 tüzérüteg felett rendelkezett, ütegenként 6 ágyúval. A 156 tüzér az egyiptomi hadseregben kapott kiképzést.
A hadsereg elhelyezkedése és szervezete 1896. körül:
A Mahdi utódai között kirobbant hatalmi vetélkedésben az egyiptomiak által eltávolított Muhammed Khalid fur-szultán családja mint szövetséges került újra bevetésre. Muhammed Khalid fogságba esése után Jussuf Ibrahim fur-szultán a függetlenséget követelte. Abdullahi Osmad Adamot, Kordofan kormányzóját küldte ki, aki két csatában legyőzte a felkelőket. Jussuf Ibrahim a Marra-hegységbe vonult vissza, ahol megölték. Testvérét, Abu Kairatot kiáltották ki ezután Darfur szultánjává.
Nyugat-Szudánban Ahmed Abu Jummaisa nyilvánította magát az új Mahdinak a mahdisták között terjedő elvilágiasodás elleni harcban. Szövetségre lépett Abu Kairat fur-szultánnal. Abdullahi újra sereget küldött Osman Adam vezetésével. 1889. február 22-én El Fascher mellett került sor az összecsapásra. Ahmed Abu Jummaisa himlőben megbetegedve, haldoklott, már nem tudta a hozzá csatlakozottakat inspirálni. A felkelést leverték.
Ám, amikor a kalifa a nyugati szavannavidék törzseit Omdurmánba akarta telepíteni erőszakkal, a kitört lázadások meggyengítették a mahdista államot. A britek 1896-98. években vezetett hadjárata Kitchener tábornok vezetésével a mahdista állam katonai erejére döntő vereséget mért. 1889 januárjában Szudán Angol-Egyiptomi Szudán néven brit-egyiptomi kondomínium lett.
Források:
Magyar Nagylexikon. Magyar Nagylexikon Kiadó 2001. Ezerarcú világunk: Afrika. Dunakönyvkiadó 1994. Az emberiség krónikája. Officina Nova 1990. Világtörténelmi kisenciklopédia. Kossuth Könyvkiadó 1973. " [/size10]
