Recenzió Török Gyula Das awarenzeitliche Gräberfeld von Halimba c. munkájáról (Das Awarische Corpus, Beihefte V.; Debrecen–Bp., 1998)
In: Klió 1999/3
1975-ben Kovrig Ilona kezdeményezésére indult meg az addig már feltárt, de még nem publikált avarkori temetők tudományos közreadása, Avar Corpus sorozat néven. Anyagi okokra hivatkozva ennek a sorozatnak a további kiadása az Akadémiai Kiadónál azonban rövidesen megszűnt. Szerencsére, a kutatók fiatalabb korosztálya magáévá tette ezt a fontos törekvést, és Avar Corpus Füzetek címen már az ötödik kötetet jelentette eddig meg. Ez a kötet képezi ismertetésünk tárgyát, amely Török Gyulának, a jelentős szakmai munkásságot felmutató régész ásató tevékenységének egyik fontos állomása, a Halimbán feltárt temető leleteinek publikációja. A kézirat a szerző halála (1997) után láthatott csak napvilágot, és ezzel lezárult postumus kéziratpublikációinak sora is. Török Gyula a Veszprém megyei Halimbán, a Cseres nevű határrészben korábban lefolyt ásatása után az egész medence kora középkori népességéről igyekezett ásatások révén képet szerezni. Így került sor 1961–1965 között egy teljes avarkori temető feltárására is, amelyről tudományosan és teljesen csak tavaly készülhetett közlés. Ebbe a temetőbe a 600-as évek elejétől kezdve temetkeztek a helybeliek, és használták még ezt a temetőt a frank–avar háború után is egy ideig. A teljességre törekvő feltáráskor 486 sírt találtak, ezekenkívül még talán 3–4 sír pusztulhatott el. A temetőről ugyan már 1968-ban kaptunk hírt egy szlovák régészeti folyóiratból, de a teljes közlés most vált valósággá, hála Madaras László sorozatszerkesztő, Szentpéteri József szerkesztő, valamint Kovrig Ilona és a szerző leánya, Török Gyöngyi művészettörténész aktív és áldozatkész támogatásának. A kötetből most már minden szakember megismerheti a forrásadatokat.
Ez a temető valószínűleg tíz nemzedék temetője lehet. A szerző véleménye szerint a VIII. század második felében ezen a vidéken (a Dunántúlon?) a lakosság valamiféle átszerveződése mehetett végbe, mert ekkor több sírt kiraboltak, de a lakosság közben mégis helyben maradt, és ugyanezen a helyen tovább temetkezett. Török Gyula igyekezett a temető sírjait két időrendi rétegre elkülöníteni, melyhez elsősorban a tárgyak tipológiai helyzete adott segítséget. Az alsó időrendi rétegben legalább 15 kirabolt sírt lehet megfigyelni. Ezekenkívül még legalább 28 kirabolt sírt talált a temetőben. Ez a szám összesen a teljes sírszám egytizedét sem teszi ki. Igen sok esetben a sírrablók csak a sírgödrön belül tevékenykedtek, tehát azok pontos helye a rablás idején még jól kivehető volt. Valószínűleg két alkalommal is “meglátogatták” a fosztogatók ezt a temetőt, ami egyébként nem ritka jelenség az avar temetőkben. Nehezen képzelhető el, hogy ezek az eltemetettek közvetlen rokonai voltak, amint azt a szerző vélte (74. o.). Mivel ezt a temetőt hosszú évszázadokon keresztül használták, a sírok helye részben ismeretlenné vált, így a temető két rétegének a megállapításához segítséget nyújthatnak az egymást metsző sírgödrök. Sajnos azonban ezek a legtöbb esetben vagy kifosztott, vagy pedig kevés keltező leletet tartalmazó sírok.
A szerző megkísérelte a fiatalabb temetőréteg 205 sírja alapján a korabeli társadalomszerkezet, családszerkezet rekonstruálását (111–117. o.). Négy “nagycsaládi” csoportot sikerült azonosítania. Ezt a kérdést azonban csak modern embertani vizsgálat dönthetné el, amit, sajnos, nem tartalmaz a szép kiállítású kötet.
Egész számmá fölkerekítve, 500 eltemetett személy egykori közösségeiről van szó, akik nagyjából két évszázad során temetkeztek ezen a helyen. A korabeli 45–50 éves átlagéletkort véve alapul, az egy időben együtt élő közösség létszáma jóval száz fő alatt lehetett.
A publikáció jó minősége (sajnos, kis példányszáma!), illetve maga a teljes feltártság kitűnő forrásként adja kezünkbe ezt az emléket, melyet természetesen még tovább kell vizsgálni és más szempontok alapján is értékelni. Ennek az egykori kis bakonyi avarkori közösségnek a szerepe és helyzete csak akkor lesz igazán megérthető történeti szempontból, ha még jó néhány hasonló, közép-dunántúli teljes temetőfeltárás és közlés fényében lehet majd megkísérelni a válaszadást, például az avarok továbbélése kérdését illetőleg.
Recenzió Tettamanti Sarolta Das awarenzeitliche Gräberfeld in Vác-Kavicsbánya(A Vác-Kavicsbánya-i avarkori temető) c. művéről (Monumenta Avarorum Archaeologica Vol. 4., Bp., 2000, a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA Régészeti Intézete kiadása)
In: Klió X. évf. (2001)/3
Szemlénkkel azt a sorozatot folytatjtuk a Klió hasábjain, amelyek sorban az avarkori temetőkről megjelent idegennyelvű régészeti monográfiákat célozzák. A magyar régészettudomány több évtizedes lemaradást igyekszik pótolni azzal, hogy történeti forrásbázis értékű temetőfeltárásokat tesz közzé könyvalakban. Az embertani leletekre vonatkozólag korábbi értékelésekre (1968, 1981) történik ugyan utalás a kötetben, de sajnos ismét nem került bele ebbe sem a teljes feldolgozás, ami igen nagy hiányosság.
A temetőből összesen 16 sírt sikerült a kavicsbányászat elől megmenteni (néhány kelta sírral együtt), azaz annak java részét, ami nem kevés. Az első leletmentő ásatás még 1952-ben folyt le a helyszínen, majd hat esztendő múltán folytatódott a munka, és végül 1976-ban fejeződött be. A publikáló régész pályája kezdetén a XI–XII. századi hazai temetők temetkezési rítusainak az összefoglaló elemzését készítette el igen alaposan.
Ez a váci temető csontvázas, mindössze egyetlen hamvasztásos urnasírt találtak benne (484 A sír). Egyes sorokban több csontvázat is találtak, de csak a temető keleti felében. Már ezekből a jelenségekből is az a következett volna, hogy jó lett volna a temetőtérkép-elemzést (nálunk László Gyula professzor által bevezetett, nyugaton J. Verner által, tőle függetlenül is alkalmazott módszer) elvégezni, mert egész sor jelenség alapján talán valamit lehetett volna mondani a belső használati időrendről, esetleg az etnikai kérdésekről is, stb.
A temető alapján alkotott kép azt mutatja, hogy békés és nem is túl gazdag közösség temetkezett oda, mert például csak négy sírban kísérte el a túlvilágra gazdáját annak hátaslova. Mindezeket a következtetéseket azonban alaposan megnehezíti azt, hogy a temetőnek közel a kétharmadát kirabolták, vagy sírrablók által megbolygatott temetkezésekből áll. Talán ezért sem vágott neki a publikáló a bővebb elemzésnek. Az etnikai oldalt meg lehetne közelíteni a temetkezési szokások révén: több sírban volt tojás (néha nem is egy) meg tyúk, ami nem jellemző a pásztornépekre, csakúgy, mint az egyes sírokban talált sertéscsontok, az egykori húsmelléklet maradványai. Idegen az avarok zömétől (a keletiektől) a zsugorított testhelyzetben való temetkezés is, ami ugyan nem gyakori itt sem, de volt. Ritka lelet az egyik sírban talált, kőből faragott öntőminta, amely félhold alakú ékszerek öntésére készült. Ez az ékszer aztán főleg a X. század végétől volt igen divatos a Kárpát-medencében, itt korábbi. A temető nyugati felében találunk csak germán jellegű övvereteket, ami esetleg beolvadt germán népcsoportra utalhat.
Nemcsak etnikai hanem társadalmi kérdések is felvetődnek a temető egészének értékelésekor: a már említett négy sírban volt csupán ló, ami nem csekély értéket jelentett. Ezzel szemben több mint kéttucatnyi sírt teljesen melléklet nélkül találtak, és ez nem sírrablás eredménye volt, hanem a szegényesség a társadalom alsó rétegét jelzi. Megint csak kevés a másik oldalt jelző lelet: egy (vagy két?) vaskard. A temetőt hátrahagyó közösség említett, békés jellegére csak 11 sírban megtalált nyílhegyek utalnak, és egyúttal arra, hogy nem volt elsődleges feladatuk valamiféle őrszolgálat ellátása, nem volt védelmi feladatuk az Avar Kaganátus belsejében. Nagyon jó ásatási rajzok is kísérik a publikáció szövegét, melyek alapján belső faoszlopos tartószerkezetet és valószínűleg a sírhalom felett egykor emelkedő fatetőt is el lehet képzelni és rajzban rekonstruálni.
A temető publikálója – igen helyesen – annak időrendjére vonatkozólag azt fejtette ki, hogy a temetkezés Vác határában a VII. század elejétől valószínűleg egészen a VIII. század elejéig történt, ami egyes tárgyak már máshonnan jól ismert időrendi helyzete alapján jelenthető ki. A temető belső szerkezete annak későbbi használati idejéből vehető jobban ki, több VIII. századi sír között öt sírsort is meg lehet figyelni.
A temetkezési rítusok különösebb jelenségei közül még meg lehet említeni az egyik sírban (a szerző szerint) valószínűleg bajelhárítóként elhelyezett sarlót, vagy ami nem elsősorban fegyverként került azokba be, négy harci vasfokost (120. old.). A sírokon kívül “szórványként” (vagy másként) előkerült jellegzetes szláv ékszer, egy ujjasfibula is van a közölt leletek között, ami a Kárpát-medencében nem túl gyakori lelettárgy.
A már eddig ismertetett és a jövőben ismertetendő avarkori temetők mint történeti forrásbázisok között ennek a kötetnek is rangos helye van, kivitelezése mintaszerű. Amint még néhány tucat hasonló megjelenik, el lehet végezni a szélesebb körű történeti, etnikai és kultúrtörténeti értékelést, a távolabbi kereskedelmi kapcsolatok felfedését, amelyre egyébként ebben a temetőben is van jelzés, ugyanis előkerült néhány bizánci eredetű övcsat és női ékszer.
A már közölt, hasonló nagyságú és időrendi helyzetű avar temetők fényében ez az emlék is egy kb. 40–50 fős közösségtől származik, nagyjából az említett egy évszázadon belül.
Recenzió Rosner Gyula Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szekszárd–Bogyiszlói Strasse (A Szekszárd–Bogyiszlói utcai avarkori temető) c. kötetéről (Monumenta Avarorum Archaeologica Vol. 3., Bp., 1999)
In: Klió IX. évf. (2000)/3
A Monumenta Avarorum Archaeologica sorozatból már a második publikációt ismertetjük a Klió hasábjain. Maga ez az újonnan megindult sorozat részben párhuzamosan halad az Avar Corpus füzetek sorozatával, részben pótolja az ott napvilágot nem látó dolgozatok megjelentetését (a Klióban egyébként az ott megjelent egyik kötetről, Török Gyula munkájáról is írtunk már). Lassan-lassan előttünk áll az avar kor régészeti forrásbázisának jelentős része, már ami a teljesen, vagy majdnem teljesen feltárt temetőket illeti. Közben készül és befejezés előtt áll Szentpéteri József szerkesztésében a teljességre törekvő avar temetőlelőhely katalógusa is. Ezeknek a munkálatoknak a történeti jelentősége valóban óriási, mert nélkülük sem az avar kor megértése, sem például a kettős honfoglalás hipotézisének a vizsgálata nem képzelhető el.
Rosner Gyula szekszárdi régész kötetében az általa feltárt egyik temetőről kapunk képet, amit természetesen akkor tudunk majd végleg értékelni, ha a szerző lehetőséget kap a temetővel egyidős falu feltárásának publikációjára. Sajnos a publikációból kimaradt – és ez már sorozatos jelenség! – az embertani anyag közlése és vizsgálati eredménye. Mint már régebben is jeleztük, a lemaradást sürgősen pótolni kellene, mivel enélkül nem képzelhető el az etnikai kérdések valós felvetése és megválaszolása sem. A kérdés, illetve az előrelépés antropológus szakemberek nagyobb létszámú képzésével és szakmai kutatóhelyek fejlesztésével oldható csak meg.
A kötetben 788 sír leírását olvashatjuk, melyeket az 1975-ben (negyed századdal ezelőtt!) zárult feltárással hoztak napvilágra középiskolás diákok aktív részvételével (!), két esztendő leforgása alatt. A temetővel egykorú falu feltárása viszont tíz évig tartott. A temetőfeltárás teljesnek tekinthető, egyetlen falu egységes – nagycsaládokra osztott – társadalmának az emléke, amely a sírbolygatások által kevésbé károsodott, tehát forrásértéke igen jelentős.
Az egységre utal az igen csekély számú, mindössze hét, a többiekkel ellentétesen tájolt csontváz is. A keletről, Ázsia felől ideérkezett népességhez helyben maradt longobárd néptöredék (egyes családok) csatlakozhatott (155. old.). A kétségtelenül keleti eredetű, ide temetkezett népesség közép-ázsiai gyökereit a szerző – amint azt már egyes korábbi dolgozataiban is kifejtette – a mai Üzbegisztán, illetve Tádzsikisztán területén véli felfedezni (152. old., az 1972. évi munkájára utalva), elsősorban a kerámialeletek alapján. Ebben a törekvésében egyes magyar régészek részéről (pl. Garam Éva) egyetértésre talált. A magunk részéről a kerámiára támaszkodó állásfoglalást még nem tudjuk elfogadni (v. ö. Erdélyi I. Centralnaja Azija v kusanszkuju epohu. Moszkva, 1975. kötetben megjelent cikkünket, annak 159–171. oldalán). Kétségtelenül igaza lehet viszont a szerzőnek abban, hogy a falu lakosai zömmel fazekasok lehettek. A sírokban fellelt edényanyag és annak vizsgálata, a még nem közölt faluásatás leleteivel szoros kapcsolatot mutat. Utalás történik arra is, hogy ezt a fazekastevékenységet máshol talált, de Szekszárd mellett készült edények révén a környék lakói is hasznosították.
A temetőben több figyelemre méltó jelenség található. Ezek közé tartozik a kéttucatnyi, különféle típusú lovassír, melyek száma vajmi csekély a temető összes sírjának számához képest. Van szimbolikus sír is, ami az idegenben elhalt vagy eltűnt személyeket jelzi. Különösen érdekesek a kecskemaszkként felfogható maradványjelenségek, főként ha arra gondolunk, hogy a Balkánról éppen Szekszárd vidékére a török korban bekerült néprészek révén a busójárásban még ma is láthatunk hasonló állatmaszkokat.
A temetőt és a vele kapcsolatos falut, Rosner Gyula a VI. század végétől indítja. Az ún. griffes-indás emlékcsoportnak a temetőben talált leletei alapján kétségtelen, hogy a temető a VIII. században használatban volt még, sőt annak legalább a második felében (113. old.), ha nem a végén maradt abba itt a temetkezés.
Bizonyos edénytípusok alapján a szerző megengedhetőnek tartja azt is, hogy csak a VIII–IX. század fordulóján hagyták el használói a temetőt (121. old.). A ritkább fegyveres sírok, a jól keltezhető leletek, és általában az elemzésbe felvett tárgytípusok helyzetét jól kezelhető térkép-sémák segítik, amelyek mutatják a különböző lakossági csoportok elhelyezkedését, és utalnak egyes személyek kiemelkedő társadalmi helyzetére is.
Recenzió Szentpéteri József Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa I–II c. könyvéről (Varia Archaeologica Hungarica XIII/ 1–2, Bp., 2002)
In: Klió XIII. évf. (2004)/1
Az MTA Régészeti Intézetének egykori tudományos munkatársa hatalmas művet tett le a tudomány asztalára. Bátran mondhatjuk, hogy a magyar népvándorlás-kutatás és a hazai és külföldi avarkor-kutatás egyik legnagyobb szellemi teljesítménye ez a két hatalmas kötet, amely évtizedek munkáját öleli magában (Bóna István lektorálta). Annak ellenére, hogy a szerző már évtizedek óta mint jeles akadémiai hivatalnok – jelenleg főtanácsos – tevékenykedik, mégis volt ereje arra, hogy a már régebben megkezdett hatalmas munkát befejezze és közreadja.
A kezdetek Csallány Dezsőnek a szintén csak német nyelven megjelent könyvére (1956) mennek vissza. Szentpéteri Józsefnek sikerült szinte az összes, avarokkal foglakozó vagy tevékenységük során azok emlékeivel találkozó, bel- és külföldi kollégát (nyolcvan embert!) megnyernie arra, hogy anyagaikat beleadják a hatalmas kötetekbe. Csallány Dezső működése óta a lelőhelyek száma megháromszorozódott. Szinte embertelenül nagy volt maga a szerkesztés művelete is, de végtére maradéktalanul megvalósult. A Régészeti Intézet vezetője megadta a végső anyagi és szellemi segítséget ahhoz, hogy a terv megvalósulhasson. A két kötet valóságos tudományos bázist ad a továbblépéshez, igazi kézikönyv, ami nélkülözhetetlen mindazoknak, akik az avar korszak történetével-régészetével foglalkoznak. Egyúttal a magyar tudomány magas szintjét is bizonyítja a külföld felé, azt a legmodernebb feldolgozási-rendezési módszert is, amit Szentpéteri alkalmazott, az a kutató, aki a számítástechnikai módszerek régészeti alkalmazásában is egyike a legjáratosabbaknak Magyarországon.
Megtalálható a 2. kötetben a Csallány által tévesen felvett lelőhelyek jegyzéke is. Függelékként Somogyi Péter állította össze ugyanott az avar kori éremleletek sorát. Elfelejtette azonban megemlíteni német nyelvű munkánkat az avarkori bizánci pénzforgalomról, ami egyébként nem szerepel a bibliográfiában sem: Zur Frage des awarenzeitlichen byzantinischen Münzumlauf im Karpatenbecken. ActaAnt XXX. 1982–84 (1988). 429–438.
Kimaradt még egy rendkívüli körülmények között fennmaradt leletnek, a Visegrádnál a Duna medrében talált avar kardnak feltüntetése, publikálási helye: Arheologija (Kijev) 1992. 1. 120–122. Az ilyen speciális bibliográfiai felsorolásoknak azért van egyre nagyobb jelentősége nálunk, mert 1987 óta már nem jelenik meg a magyar régészet összefoglaló bibliográfiája, sőt az eddigiekhez hasonló jellegű gyűjtőmunka sem folyik ezen a téren.
Nagyon fontos a már ismert avar kori falvak, települések nyomaira vonatkozó adatsor, hiszen korábban az avar kori településkutatás bizony alig-alig jeleskedett minálunk. Ez itt már igen tekintélyes, a 437–578. oldalakat foglalja el. Biztatóan és kutatandóan áll előttünk a falutelepülések vizsgálatának nagy feladata, mert még máig is az avar kort a sírleletek és az írásos források fényében vizsgáljuk elsősorban. Sajnálatunkra az egyébként igen alapos és pontos jegyzékből kimaradt a Jánoshida-Tótkérpusztán lefolytatott kis vizsgálati ásatás eredményének megemlítése, ahol közvetlenül az avar temető mellett a korabeli település egyik gödrének – részben már elszántott – maradványai is felbukkantak, amelyben például szamárcsontok is voltak. Nemrégen szereztünk tudomást arról, hogy Harta határában, a honfoglalás kori temetők és a korabeli település feltárása során avar kori falu maradványait is megtalálták, ami nagyon fontos lehet a köztük létezett viszonylatok megvilágítása tekintetében. Valójában csak az eddig eléggé elhanyagolt, nagyon munkaigényes avar kori és honfoglalás kori falufeltárások fogják megválaszolni a korabeli településrendszerrel kapcsolatos kérdéseinket, például a két népesség, a honfoglaló magyar és a késői avar kort túlélt lakosság egymáshoz való viszonyát. Ehhez máris kitűnő alapot nyújt Szentpéteri összeállítása.
A kötet másik fundamentális erőssége, a szakszerűen és szabatos rendben megírt szöveges részek mellett, a térképek hatalmas sorozata. Csallány Dezső könyvében még csupán egy összesítő térkép volt, Szentpéteri József elérte azt, hogy a lelőhelyeket kisléptékű, részletes térképegységeken lehetett rögzíteni (a jobb minőségű, színes térképlapokat külön kell megrendelni, sajnos még magasabb áron). Ezek mellett összesítő térképek is vannak, külön a korai és a késői avarkorról, külön a településekről és még külön a feltételezett, esetleg hibásan avar korinak ítélt lelőhelyekről. A térképekhez még csatlakozik egy terjedelmes összesítő füzet, a lelőhelyek teljes jegyzéke, ami a térképek használatát könnyíti meg.
"Nagyon hosszú volt a hajuk, szalagokkal megkötve és befonva viselték. A lányok néha fémlemez pártát hordtak. A férfiak átlagos testmagassága 165 centiméter volt, a nőké néhány centivel kevesebb. Az átlagéletkor a férfiaknál 38-40, a nőknél 36-38 év között lehetett.
Mai fogalmainkkal élve azt mondhatnánk, az avarok szépen, választékosan és ízléssel öltözködtek. Hétköznapi öltözékükről a régészek, történészek részint korabeli írásos feljegyzésekből, részint a sírokból előkerült apró tárgyak – tű, orsó, gomb – alapján nyerték a legfőbb információt. »A felsőruha legyen bő és végig érő, az avaroké mintájára szabott, tehát övvel leszorított, akár lenből, akár kecskeszőrből, akár szőrtelenített bőrből« – írta annak idején egy bizánci császár. Hétköznapi viseletük legáltalánosabb tartozéka a színes, nemes gyöngyökből álló nyaklánc, a nyakba vagy övre függesztett piperekészlet (szőrcsipesz, szűrőkanál stb.). A
mindennapi női munka apró tárgyi kellékét, a tűt egy az övről lecsüngő vászoncsíkba szúrva hordták, »varrósdobozuk« így mindig kéznél volt. A kismesterségek számtalan munkaeszköze és termékeik közül csak kevés maradt ránk. Ilyen a legkülönfélébb munkák eszköze, a szalu –ez a szerszám egy fejsze és kapa ötvözetére hasonlít leginkább –, amelyet sokoldalúan használtak a fa megmunkálásánál.
Nem kevésbé fontos volt az avarság számára a gyapjú: szálaira szedve, több rétegből készítették belőle a nemezt, ezt a jurtaborítóként, csizmaként, takaróként és szőnyegként egyaránt jól hasznosítható meleg textilt. Nemezkészítményeiket gazdagon díszítették. A piros szín azonban csak a fejedelmi családoknak járt ki.
A gyerekek a többi sztyeppei néphez hasonlóan szüleik tevékenységét igyekeztek utánozni, ezért kicsiny korukban megtanultak például a birka hátán »lovagolni«. Férfivá a fiú akkor változott, amikor övet kapott. Az öv a keleti népeknél a férfivá válás, a nemzetség és a rang jelzésére szolgál, s legféltettebb kincse gazdájának. A szabad férfiak legfőbb viseleti tartozéka a kárpát-medencei avarságnál is az öv. A férfiember az övén hordta, bőrzacskóban csiholóvasát, kováját és taplóját, mellette kését vagy késeit, sőt tegezét is, mert a hátrafelé nyilazás általában megkövetelte a váll szabad mozgását. A fiúgyermek felövezése jelezte, hogy a közösség teljes jogú tagjává fogadták. A veretek anyaga, száma és elhelyezkedése tulajdonosának
a társadalomban elfoglalt helyzetétől függött.
Egy egyházi író a VI. században ezt jegyezte fel az avarok népéről: »Sátrakban lakik, jószágai húsával és halakkal él, ezenkívül vadakkal.«Vagyis megélhetésüket döntően a nagy számú állatállomány – ló-, marha- és juhnyájuk – biztosította. Táplálkozásuk alapját a hús- és a tejtermékek jelentették, ezeket sokoldalúan dolgozták fel. Edénykészletükben alapvető fontosságúak lehettek a bőrből, fából, kéregből készült darabok. Bizonyítják ezt az előkerült csontszopókák, bőrkulacsok tartozékai vagy a faedények fémveretei. Az ivókürtöt nemcsak ivásra használták: ez elsődlegesen tulajdonosa méltóságát szimbolizálta, s emellett harci kürtként is szolgált. Az új táplálkozási szokások terjedésére vall később a cserép, a bogrács és a sütőharang feltűnése.
Mivel használati tárgyaik többségét bőrből, szövetből és fából, tehát szerves anyagokból készítették, ezekből jószerivel semmi sem maradt ránk. Legnagyobb mennyiségben a kerámiaművesség emlékei őrizték meg az avar tárgyi kultúra jellegzetességeit. E termékek forma- és motívumkincse alapján szakemberek arra következtetnek, hogy az avar fazekasmesterek a mai Üzbegisztán és Tadzsikisztán vidékéről származnak.
Előkerültek viszont az avar kori sírokból olyan fémtárgyak, amelyek egyebek között fejlett fegyverkovács-mívességre és ötvösművészetre utalnak. A kovácsok magas mesterségbeli tudásáról vallanak az avar sírokból előtalált kiváló minőségű kardok, szablyák, kengyelek és más használati tárgyak. Az avar fegyverzet részét képezte a bőrből készült vért vagy mellpáncél, a kard, az íj és kopja. A harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel. Ilyenkor nemcsak magukat vértezik fel, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi. A nyereghez két vaskengyel tartozik. A kengyelt a Lajtán [??? – Epsein dr.] túli Európa akkor még nem is ismerte: készítése és használata ázsiai újítás volt, az avarok hozták be a Duna–Tisza közére, s ismertették meg később az európai népekkel.
A VII. század második felében új törzsek jelentek meg a Kárpát-medencében. Hasonló kulturális környezetből érkeztek, mint a megelőző korszak népei, ám a sok hasonlóság mellett lényeges különbségek figyelhetők meg anyagi műveltségükben. Folytatva a hagyományos ázsiai ötvösművészet évezredes technikáját, úgynevezett viaszveszejtéses eljárással griffes-indás vereteket öntenek bronzból. Az életmód változását jelzi a földbe mélyített kunyhók megjelenése, a napvilágra került sarlók pedig a nagyobb arányú földművelés bizonyítékai. A női divat már akkor is változik: mellboglárok, új típusú fülbevalók és dinnyemag alakú gyöngyökből készült nyakláncok jelennek meg. A férfiak viseletében felbukkan a fém varkocsszorító. Újfajta, a korábbitól eltérő, kemény talpú csizma viselésére engednek következtetni
az egyenes aljú kengyelek. Fegyverzetükben újdonság a szablya, amely kiszorítja a
korai avar kardot, továbbá a kopját felváltó lándzsa, majd megváltozott az íjak aránya is. A keleti lovasnomádok félelmetes távolsági fegyvere a reflexíj, amelynek fáját két végén és középen csontlemezekkel borították. Harci sikereiket többek között ezeknek a nagy teljesítményű, csontmerevítős reflexíjaknak köszönhették. Az íjfelszerelést tegezöv, esetenként csat, lemezekkel borított nyíltegez egészítette ki és a különféle hegyekkel felszerelt nyílvesszők tették teljessé. Egy-egy tegezbe 40-50 nyíl fért bele."
"Témavezetőm, dr. Vida Tivadar felkért számomra igen hasznos együttműködésünk során, hogy vegyek részt a Románia területén előkerült avar kori leletek corpus-ának összeállitásában, amely Budapesten, a Monumenta Avarorum sorozat keretében fog megjelenni. E corpuson belül a Bánság Romániához tartozó részén előkerült avar kori leletek bemutatása tartozna rám."
"Egyedül -- a magyarságot közvetlenül megelőző - avar nép egy késői csoportjának VII--IX. századi nyomait találták meg a mai Sóly falu délnyugati részén, a Vízredűlő- és Gyaluguti-dűlőben. A háztartási edények töredékei településre utalnak ...
A 900. év nyarán a Dunántúlra benyúló magyarok -- Ösbő és Őse kapitányoknak Pét-mezejéről Veszprém vára ellen támadó -- hadai talán még ezt a kis kései avar-onogur népességű falucskát találták itt, a mai Sóly község délnyugati részén. Megjegyzésre érdemes, hogy sem Sóly, sem pedig a környező települések egyikének határában eddig még semmi régészeti nyoma a 900. év honfoglaló magyarjainak nem került elő! Pedig a történeti adatok -- illetve a máig élő helynevek -- tanúsága szerint két honfoglaló magyar törzs: a Kér (Hajmáskér) és Keszi (Papkeszi) szállásterületei között, vagy valamelyikén élt a Sólynak, illetve más néven Betereg
falunak (1082: „villa Betereg alias Sool”) nevezett település népe.
Betereg vagy Sóly falu a jelenlegi település helyén állt már feltehetően a magyarok honfoglalása előtt is, vagy rövidesen azután. A régészeti terepbejárások során (mert régészeti ásatás Sóly faluban eddig még nem volt!) a mai templom körüli udvarokban és kertekben számos helyen találtak X--XIII. századi konyhai cserépedény-töredékeket, ami annak bizonyítéka, hogy a falu házai a mai templom körül helyezkedtek el.
</P>
Pillanatnyilag megoldatlan a falu két elnevezésének kérdése (1082: Betereg vagy másképpen Sóly). Vagy egy korábbi és egy későbbi nevet használtak egyidejűleg, netán két részből állt a falu. Ez utóbbit bizonyítaná az, hogy a mai Sóly északi részén -- melyet ma Kisteleknek neveznek -- Molnár F. sólyi lakos 1961-ben agyagkitermelés során sírokra bukkant. Ezek egyikében sarkantyút, bőrre fűzött pitykés gombokat és koporsószegeket talált. Az agyagbánya falában még több más sír foltja látszott. A leleteket a tanácsházán helyezték el. Sajnos, múzeumi
szakemberek a leleteket nem vizsgálták meg! A sírok egy temetőre utaltak, bár itt -- a temetők központjában megszokott -- templom maradványaira nem bukkantak. A mai Sóly falu középkori temetője pedig -- bár ezt ásatás még nem bizonyította! -- biztosan a mai napig álló és kétségtelenül középkori templom körül terült el."
Ilon Gábor recenziója a Tóth Gábor szerkesztette Karoling-kori emlékek -- Régészet és antropológia c. kötetről (Savaria University Press, Szombathely, 2004):
"A szerző összegzése (p. 18.): a Mosaburg (Zalavár) közelében fekvő temető a Karoling Ostmark anyagi műveltségébe jól beleillik. Megállapítja, hogy »A továbbélő, helyi késő avar kori népesség mellett számolhatunk bevándorlókkal is.« Majd néhány sorral lejjebb: ».az import tárgyak jelenléte nem feltétlen jelent idegen etnikumot.« E régészeti alapokra épülő – ugyanakkor kissé instabil – megállapításnak ellentmond a mintaszerű feldolgozást nyújtó antropológus munkacsoport (Éry Kinga, Marcsik Antónia, Suskovics Csilla, T. Rendes Katalin, Tóth Gábor) alábbi gondolata (p. 36.): »Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta egységes összetételű népességét a IX. század folyamán érkezett bevándorlóknak tekinthetjük...« A népesség származási helyei közül azonban nagy valószínűséggel kizárják a Morva-medencét, másként: a szláv etnikumot ... Eljutottunk tehát oda, hogy a két szaktudomány végkövetkeztetései nem egyeztethetők össze. A kérdés csak az, hogy ez baj-e. Szerintem nem baj, csak kellemetlen. Mindenképpen pozitív fejlemény azonban – a korábbi évtizedek hagyományától elszakadva és az új trend elvárásait, azaz mindenfajta átpolitizálást elhárítva –, hogy a szerzők merik vállalni e kettősséget és ellentmondásosságot."
Még egy ilyen mocsaras részen is kizárt tehát a szláv elemek jelenléte a IX. században, ahol pedig számolhatna velük esetleg a kutatás...
Sem most, sem akkor – szerintem. A vadszőlő elterjedésének északi határa nagyjából Long Island magassága. Ez Európában kb. Nápoly magasságának felel meg.
Tekintettel arra, hogy NAGYKARCSIt is belekeverték ebbe a pénzhistóriába, gondoltam ide teszem ( kora pedig ugye a késői AVARok ideje):
Mikor volt már eurónk?
Deficittel, államadóssággal és inflációval küzdünk az euró bevezetéséért, miközben sokan talán nem is tudjuk, hogy volt nekünk már közös európai pénzünk. Igaz, a vert pénzeket először nem is fizetésre használtuk, hanem lovakat vagy asszonyainkat díszítettük velük. A fémpénzt az államalapító István vezette be, méghozzá nyomban az euró előfutárának mondható, közös európai pénzt, a dénárt. A forint Károly Róbertnek és a firenzeieknek köszönhető, a turul helyett választott pengő a trianoni békeszerződésnek és az ezüst hangjának.
Egy megjegyzésem lenne a dologhoz: Miből is gondolja bárki is, hogy a honfoglaló népség csakis és kizárólag NYUGATON láthatott vert pénzt, amikor már jópár évtizeddel előrébb BIZÁNC és mégelőbb KAZARIA viszonylatában is léteztek ezek a vert pénzek.......
Ez a hozzáállás megint a nyugati übermensh szemlélet példája....
"Az egyik szíjvégvédőn fürtös gyümölcsű indás növény látható."
Emlékezzünk, mennyi fejtörést okozott a kutatóknak a Türkir-legendában szereplő rejtélyes bogyós növény, amelytől megrészegedett a főhős, és amelyről az újonnan felfedezett földet Vinlandnak nevezték el. A Türkir német származását bizonygatók nehéz helyzetbe kerültek, mert vadszőlő a német területeken bajosan él meg, és a 40. szélességi körtől északra Amerikában sem található.
Edénytöredékek kerültek elő az avar korból, az 1952-ben végzett ásatásokon. Régészeti feltárás indult a szomszédos Tószegen is. Előkerültek az avar korból különböző eszközök: horog, nyílhegy, kés, csákány stb.
Nemcsak a kutatókat, hanem a falu lakóit is erősen foglakoztatja Tiszavárkony nevének eredete. Ez a kis írás talán segít kicsit önnek abban hogy megismerje kicsiny falunk nagy múltját. Ezt az írást több helyről is gyüjtötték, alakítgatták, bővítették.
A honfoglalás (895) előtt 568-ban és 670-ben kelet felől telepedtek le hazánk területén az avarok. Két népből álltak, a VAR és HYON (Hun) népből. A honfoglaló magyarok és utódaik nyelvén ebből alakult ki azután varhyon-várkun-várkuny-várkony.
Tekintettel arra, hogy az avarok hazánk területén szétszórtan telepedtek le, ezért van mai is több Várkony nevű község. Pl. Sajóvárkony (Ózd mellett), Zengővárkony (Pécsvárad mellett).
Pécsváradon találtak avarokra jellemző sírokat, leleteket. A várkony nevű településeken nemzetségi központok lehettek. Laktak-e Várkonyon avarok? Találtak-e nemzetégi központra utaló sírokat?
1952 tavaszán gátépítés közben 95 avar sírt tártak fel a várkonyi gátőrháztól északra, kb. 300-400 méterre a Hugyin-parton. Tehát Várkonyon éltek várkonyok (avarok).
A várkony név titka ezzel megoldódott.
Idős emberek úgy magyarázták községünk nevének keletkezését, hogy az a török megszállás idején alakult ki, amikor az egyik török a lovát kikötötte. "Várj, kony!" -- mondta lovának.
Ez a népi magyarázat nem felel meg a valóságnak, mert a török Várkonyt 1549-ben foglalta csak el. Községünk a Képes krónika (keletkezett: 1270--1290 tájékán) már úgy nevezi: Varkun, Warkun.
A Hugyin-part Várkony és Tószeg közötti feleúton, a rétparton terül el. Jelenleg 1 méterre emelkedik ki ez a domb a környezetéből. A Tisza védőgátját 1952-ben magosították. A gát a Hugyin-partot félköriben öleli. Az ártéri oldalon 3 méter széles és 110 méter hosszú szelvényben az előbb említett kutatók 95 avar sírt tártak fel. A sírok fekvési iránya a szokásos ÉNY--DK volt.
A feltárás nem törekedett teljességre, illetve nem szorítkozott csak leletmentésre. A szelvényen kívül csak egy-két sírt tártak fel.
Felszínre kerültek egészen szerény sírok, durva agyagedénnyel, vascsattal, késsel, bőrruhamaradványokkal. Az előkelők sírjában lószerszámdíszek, bronz- vagy ezüstlemezből készült övdíszek, nagy gombos csüngővel díszített fülbevalók voltak. Több sírba vaskardot tettek a harcosok mellé. Az előkelő harcost néha a lovával együtt temették el. Ilyenkor a ló csontváza a harcos bal oldalán feküdt, valószínűleg megfojtották. Öntött bronzból készültek a szíjat díszítő veretek. Az egyik szíjvégvédőn fürtös gyümölcsű indás növény látható.
Volt sír, amelybe csak gazdagon felszerszámozott ló volt eltemetve. A női sírok általában szerényebbek. Egyszerűbb bronz ékszerek és gyöngyök mellől szinte elmaradhatatlan a hengeraljú tűtartó, és agyag orsógomb.
Az avar korban az volt a hiedelem, hogy a halott a túlvilágon is azt az életet folytatja, amit életében, így az állapotát megillető eszközökkel el kell látni. Ezért a gyermek sírjában, ha leány, ott az orsógomb, ha fiú, a kés. Az agyagedényekben -- amelyek a honfoglaló magyarok edényeivel mutatnak azonosságot -- ők is ételneműeket raktak útravalóul halottaik mellé.
A Hugyin avar temetőjében vannak sírok, amelyekbe két halott van eltemetve. Alul gazdag férfi, fölötte kis földréteg, s ezen szerényen felszerelt csontváz. A jelenség az ásatásvezető véleménye szerint talán arra utal, hogy a halottat szolgájával együtt temették el. A sok sír arról is beszél, hogy több emberöltőn keresztül lakott hely volt a Hugyin.
Szólnunk kell Bácska és egyben Doroszló egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) történelmi emlékéről, az ún. római sáncokról. Több okból kifolyólag. Egyrészt mert a Duna-Tisza köze nem bővelkedik monumentális építészeti emlékekben, egykori városok földbe temetett romjaival, uralkodók hatalmas emléktemplomaival, a kőbe vésett történelem maradványaival. Ami megmaradt a letűnt idők emlékeiből, ma már csak szerény keretek között vall szűkebb hazánk egykor dicső történelmi múltjáról. Másrészt a római sáncok az elmúlt évtizedekben publicisztikailag a feledés homályába merültek.
A két földsáncról, amelyek Római sáncok néven kerültek a térképekre, az első jelentések A. F. Marsigli gróf tollából származnak. Marsigli a XVII. század utolsó évtizedeiben Savoyai (Eugen) Jenő herceg, Habsburg-hadsereg főparancsnok hadmérnökezredeseként járta be a török uralom alól az előző években felszabadult Bácskát. A Dunáról írt munkájában (Danubius Pannonico-Mysicus, 1726) feljegyezte mindazokat a számára érdekesnek vélt helyeket, amelyek egykori építmények vagy erődítmények romjai lehettek. Ennek köszönhetően sok olyan romhelyről tudunk, amelyek már nem léteznek. A római sáncok esetében más a helyzet. Az elmúlt évtizedek súlyos pusztításai ellenére egyes részeken még most is jól kivehetők, sőt helyenként a (erdőktől) védett részei feltehetően eredeti magasságukban (pl. Doroszló környékén) megmaradtak.
A két óriási földmű titka mindig kedvenc témája volt a múltat kutató szakembereknek. Jó példa erre az 1885-ben megjelenő Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat Évkönyvének I. füzete, amelyben az első cikk a római sáncokról szól. A szerző, Dudás Gyula jó érzékkel ecseteli a vélt igazságot, azaz a sáncok eredetét, funkcióját. A második világháborút követően a vajdasági régészek figyelmét sem kerülte el ez a kérdés. Különösen Nagy Sándor és Szekeres László foglalkoztak behatóbban a sáncokkal. Régészeti ásatásokra is sor került egy épen maradt szakaszon, Doroszló környékén. Ennek ellenére mindmáig senkinek sem sikerült felfedni az igazságot, legalábbis nem teljes egészében. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a sáncok neve (kis és nagy sánc) kutatónként, illetve térképenként változik!
Ma már vitathatatlan, hogy az Újvidéktől Bácsföldvárig csaknem egyenes irányban húzódó töltés római eredetű, s a Tisza torkolatát volt hivatott védeni a Duna--Tisza közén élő szarmata eredetű törzsekkel szemben. Viszont az Apatintól induló és Dél-Bácskát félkörben körülölelő sánc építőiről semmi bizonyosat nem tudni. Tény, hogy a sáncok két helyen metszik egymást, ám nem eldöntött, közülük melyik épült korábban. Európa különböző helyeiről ismert római határerődítéseket, pl. az angliai Vallum Hadrianit vagy a németországi Limes Romanust figyelembe véve, az Apatintól kiinduló földsánc nem épült római mintára. A római hadmérnökökre jellemző nyílegyenes szakaszok, valamint a mértani szögben kiképzett fordulók ennél a földműnél szinte teljesen hiányzanak. Ugyanakkor a legújabb régészeti kutatások minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a védősánc eredetileg a déli irányból jövő támadás(oka)t volt hivatott kivédeni.
Mivel a rómaiak kiesnek a számba vehető építők sorából, nézzük, mely más néphez fűződhet egy ilyen monumentális építmény létrehozása. A majd 100 km hosszúságú töltés megépítéséhez több millió köbméter földet kellett megmozgatni. Az eddig ismert, egykor Bácskában élő népek közül a kelták, a szarmaták és az avarok rendelkezhettek olyan erővel, amellyel képesek voltak egy ilyen hatalmas védőmű létrehozására.
A sánckutató szakemberek mindhárom népet belekombinálták elképzeléseikbe. Véleményünk szerint az avarok voltak a földmű létrehozói, és a sánc nem volt egyéb, mint a sokat emlegetett misztikus avar erődítmény, mint a "hring", vagyis a "gyűrű".
A római sáncokkal kapcsolatban két dologról kell még szólni. Mivel az avarok a kezdetektől fogva elsőszámú ellenfelüknek a bizánciakat tartották, elképzelhető, hogy velük szemben védelmi rendszer kiépítésébe kezdtek.
A hringek tudományos magyarázata lehetetlen, mert eddig a régészet egy avar földvárat sem tárt fel. Ezzel szemben őskori és római kori erődítések nagy számban vannak, olyanok is, amelyeket bizonyára az avarok is használtak.
Van azonban egy érdekes hring-leírás, az ún. Sankt Gallen-i legendában, amit kb. 90 évvel a hunogur--frank háborúk után írtak, s egy, a hadjáratokat megjárt katona elbeszélését is tartalmazza. Eszerint az avar hringek (gyűrűk, győrök) hatalmas kiterjedésűek voltak. Mintegy 80 km átmérőjű erődítésre emlékezett a katona. Kilenc erődítésen kellett átjutniuk, míg a kagáni központhoz értek. A hringek mintegy 40 km távolságra voltak egymástól, és közöttük helyezkedtek el az avar települések, olyan rendszerben, hogy kürtszóval állandó kapcsolatot tarthattak fenn. A leírás alapján arra következtethetünk, hogy a hringek az erődrendszer védőfalaként koncentrikus körökben vették körül a kagáni székhelyet.
Ez a visszaemlékezés meglehetősen zavaros, aminek több oka lehet. Az egyik, a rossz fordítás ( frank nyelvről latinra), illetve bizonyos kulcsfontosságú szavak elhagyása. A másik ok az a tény, hogy az elbeszélést megörökítő krónikás (szerzetes) csak másodkézből hallotta a dolgokat, s nem volt tisztában a való helyzettel. A leírást elemezve két alapvető igazságot hámozhatunk ki. Egyrészt: a védőművek minden kétséget kizáróan léteztek, és az avarok védték is őket. Másrészt, ezek a védőművek nem voltak egységesek, sem alakjuk, sem funkciójuk tekintetében. A frank katona emlékezetében minden bizonnyal elevenen élt a hatalmas kiterjedésű központi (kagáni) hring képe, amit összekapcsolt azokkal a kisebb földvárakkal, amelyeket útközben kellett bevenniük.
RTL Klub Híradó – Takács Nikolett, Független Hírügynökség
2007. júl. 13., 11:00
Hatalmas avar kori temetőt tártak fel
Sok fegyver is előkerült a sírokból
Nyúzott marhákat és birkákat, ezüst ékszereket, valamint fegyvereket találták a régészek azokban az avar kori sírokban, amelyeket az M6-os nyomvonalán, a Tószegi-dűlőnél találtak. Két futballpályányi területen csaknem 1500 sírt tártak fel a szakemberek, de ugyanennyi lehet még a föld alatt. Így ez a lelőhely lett a Kárpát-medence második legnagyobb feltárt avar kori temetője.
Egy marhát és még egy birkát is temettek az egyik avar férfi mellé csaknem 1500 évvel ezelőtt. Rokonai nem akarták, hogy nélkülözzön a túlvilágon. A sírban találtak még egy díszes övet és egy ezüst csatot is. Ezeket az ékszereket nagy becsben tartották a honfoglaló magyarok előtt itt élő avarok.
„Elég nagy számba kerültek elő fegyverek. Ez azt jelenti, hogy kardok, szablyák; 15-20 íjászsírt tártunk fel, 35-40 lándzsát a sírokban, tehát nagyon erős militáns társaságról van szó” – mondta Ódor János régész.
A nők mellé az edényeiket temették, hogy a túlvilágon is el tudják látni háziasszonyi teendőiket. Az ékszereiket is rajtuk hagyták; az egyik nő fülében egy hatalmas ezüst fülbevalót találtak a régészek.
De van olyan sír is, amely szinte teljesen üres. Ez azért lehet, mert az avarok, ha elszegényedtek, saját őseik sírjait is kirabolták.
Egy hektárnyi területen több, mint másfél ezer avarkori sírt tár fel a leendő M6-os sztráda nyomvonalán, a Tószegi dűlőnél Ódor János régész és csapata.
Éppen a szerelemről énekeltek a régészeti ásatási terület szélén álló autó rádiójából felhangzó dalban. -- Love me, love me! -- kérte egy kedves női hang, és nekünk nagyon kellett figyelnünk, nehogy beleessünk a területen szinte egymást érő rengeteg mélyedés valamelyikébe. Mint azt Ódor János régésztől megtudtuk, nem közönséges mélyedések azok, hanem zömmel avarkori sírgödrök. Ugyanakkor például egy három méter mély Árpád-kori kútba is bepillantást nyerhettünk, persze csak vigyázva. Mindezt a Tószegi-dűlőnél található lelőhelyen, a leendő M6-os nyomvonalán párhuzamosan folyó ásatások egyik helyszínén tapasztaltuk. Régészeti szempontból -- egy bátaszéki terület mellett -- ez a feltárás kiemelkedik a többi közül. A Tószegi-dűlőnél a sok sír igen összetett, bonyolult munkát kíván, emiatt az átlagosnál lassabban haladnak az itt dolgozók. A terepmunkákat azonban idén szeptemberig be kell fejezni, így az itteni csapat hetente hat napot, naponta kilenc órát dolgozik. Ez, tetézve a nyári forrósággal, valóban megterhelő munka. De van rá jelentkező. Az Ódor János vezette csoportban 15-20 ásatási segédmunkás, jelen esetben sírbontó dolgozik. Ők főként a nyugdíjasok, a munkanélküliek, nyáron a diákok közül kerülnek ki, Szekszárdról és környékéről járnak dolgozni. Előbb lapáttal, majd amikor az első csontok vagy más leletek előkerülnek, spaklival, kaparóval, ecsettel szabadítják meg a földtől a leleteket. Négy diplomás technikus végzi a dokumentálást, fotózást, rajzolást, minden egyes lelet darabonkénti csomagolását. Időszakosan dózerok, markolók is előfordulnak a vidéken, ők távolítják el a humuszréteget a régészeti szempontból ígéretesnek tartott területekről. Alkalmanként geodéták is megjelennek, akik bemérik az egyes feltárt objektumok helyzetét. Bár tulajdonképpen egy temetőben voltunk, jó dolgozói hangulatot tapasztaltunk, és nem csak a zene miatt. A kölesdi középiskolás, Gárdi Veronika például azt mondta: a legjobban azért szereti ezt a munkát, mert elsőként találkozhat olyan tárgyakkal, amelyeket sok száz vagy ezer éve senki nem látott. Úgy vélte: bár elfáradnak a nap végére, de ha valaki szereti csinálni, és bírja a meleget, annak érdemes itt dolgoznia. Ő történetesen régész szeretne lenni. Kiss Atilla magyar őstörténész, aki technikusként dolgozik a lelőhelyen, így látta: -- Az a szépsége ennek a munkának, hogy azokat az embereket, akiknek a múltját itt kutatjuk, nyelvtantól és nációtól függetlenül valamilyen tekintetben az őseinknek tekinthetjük. Az ásatás nehézsége ugyanaz, mint minden, a természetben végzett fizikai munkának. Ám pont az benne a szép is. Szerintem ez a legszebb munka a világon.
Bő egy év alatt 1300 sírt tártak fel
A leendő M6-os gyorsforgalmi út nyomvonalának Tolnától Bátaszékig terjedő 27 kilométeres szakaszán tavaly májusban 19 lelőhelyen indult ásatás, 21,5 hektáron. A feltárt végső terület 38,5 hektár. Ez Tolna megye történetének legnagyobb ásatássorozata. A 29. számú, Tószegi-dűlő nevű, nagyjából egy hektáros lelőhelyen eddig 1350 sírt tárt fel ez a csapat, és további 2-300-ra van kilátás. Ezzel ez a lelőhely a Kárpát-medencében a második legnagyobb feltárt avar temetővé válik. A terepmunkákat nyár végéig befejezik, a leletanyag feldolgozásának, rendszerezésének, leltározásának határideje 2009. május.
Tiszavasvári határában egy teljes avarkori településre bukkantak
"A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszavasvári határában egy nyitás előtt álló agyagbánya helyén egy teljes avarkori településre bukkantak két temetővel, kutakkal és házakkal a nyíregyházi Jósa András Múzeum régészei.
Magyarországon egész mostanáig nem került elő teljes avarkori település, az autópályák mentén csak részletekre bukkantak a régészek. Tiszavasvári a kezdetektől fogva fontos szerepet töltött be a térség történelmében: közelsége a Tiszához, a Tokaji átkelőhöz, a rajta áthaladó kereskedelmi utak, a lakható, árvízmentes dombjai, a viszonylag jó termőtalaja kedvezett a megtelepedésnek. A régészek ennek lehettek tanúi, amikor 2007 márciusában megkezdték Tiszavasvári határában a megelőző feltárásokat. Terepbejárás során már korábban lokalizálták a rézkori és a késő-avar települést.
A több ütemben létesítendő agyagbánya kivitelezési munkálatai - melyet a beruházó cég hozzáállásának köszönhetően a leletmentés ütemenként jóval megelőz - pedig szintén alátámasztották a szakértők feltevéseit. "Az eddigi eredmények alapján is jól látható volt, hogy meglehetősen intenzív megtelepedéssel számolhatunk" - nyilatkozták a Múlt-kornak Kurucz Katalin és Lukács József, a nyíregyházi Jósa András Múzeum régészei.
A késő-rézkori Baden kultúrához tartozó településen eddig 8 ház, 3 kemence, 145 gödör, 6 kút, és 3 árok került elő. A házak szerkezete ritkán rekonstuálható, annyi bizonyos, hogy félig földbe ásták őket. A kemencék datálását a sütőfelületbe tapasztott - a hő megtartására szolgáló - cserepek alapján tudták elvégezni. A feltárt objektumra leletgazdagság jellemző. Ez mindenekelőtt ép és töredékes edényeket jelent, de megtalálták az egykor ott élők mindennapi eszközeit - kova-, és obszidiánpengék, csonteszközök, orsókarikák -, valamint a hitvilágukhoz tartozó tárgyakat is. A telepjelenségeken kívül temetkezésre utaló nyomok is előkerültek: az egyik kút alján egy zsugorított csontváz volt, valamint az egyik gödörben egy emberi koponyát találtak edénymelléklettel és állatcsontokkal. Szintén a településen belül került feltárásra több rituális szarvasmarha-temetkezés is.
A késő-avar korszakot - a feltárás jelenlegi állása szerint - 42 ház, 23 kemence, 47 gödör, 7 kút, és 4 árok képviseli. A régészek feltételesen ide soroltak még 6 házat, 6 kemencét, 9 árkot, valamint több gödröt. Ezek leletanyagot nem tartalmaztak, de kialakításuk e korszakot idézi. A házak kivétel nélkül félig földbe mélyítettek, cölöpökön nyugvó paticsfalúak, és átlagosan 12-16 négyzetméter alapterületűek. Bennük legtöbbször fazekak, kövek, csonteszközök, sütőharangok kerültek elő és gyakran találkozhatunk az egyik sarokban kemencével, amelyek gyakran kőből épültek. A település nem lehetett hosszú életű, az ásatás során megfigyelt jelenségek alapján valószínűleg leéghetett.
Kik is voltak az avarok? Az Avar Birodalom megalakítását 568-tól számíthatjuk, amikor a Kárpát-medence kizárólagos uraiként ide helyezték központjukat, ahol gepida, szarmata, szláv és bolgártörök népcsoportok felett uralkodtak. 670 után véget értek az avarok Bizánc elleni háborúi, miután a Balkánon új államot teremtő, onoguroknak is nevezett bolgártörökök Aszparuh kán vezetésével beékelődtek a két birodalom közé. Ugyanekkor új etnikum jelent meg a Kárpát-medencében is, amely szintén onogurokként szerepel a forrásokban (uniguri, ungri). Szembekerültek a terjeszkedő frankokkal, és bár kezdetben ellenálltak a hódításnak, a belső problémák miatt belső polgárháború tört ki. A melegedő éghajlat a Kárpát-medencében hosszan tartó aszályt okozott, ami pedig éhínséget eredményezett. Ez megkönnyítette a frankok támadását, akik 796-ban és 803-ban végső csapást mértek az avarokra. Az avarokhoz köthető a titokzatos nagyszentmiklósi kincslelet is. A humuszolás során az derült ki, hogy két - a településsel egykorú - temető is van a területen. Az egyik 5 sírból álló családi sírkert lehetett, míg a nagyobb - mintegy 120 síros temető - a faluhoz tartozhatott. Jellemzőjük, hogy sorokba rendezve, koporsóba temetkeztek, melyet egy "Szentmihálylová"-nak nevezett kerevetre, vagy ágyszerű alkalmatosságra helyeztek.
A gyerekek gyöngysorból álló nyakláncot, a férfiak övet, vaskést, néha tarsolyt, a nők fülbevalót, orsógombot, övet, kést kaptak útravalónak. Mindegyik sírba tettek élelmet, melyet legtöbbször birkacsontok formájában találunk meg, ritkán edénybe helyezve. A sírok egy részét a temetés után több évvel kirabolták. Ezek főként a fegyveres előkelők sírjai voltak, melyekben a még így is találunk páncéllemezeket, tegezvereteket, íjmerevítő csontlemezeket, és övvereteket
A bánya 2007. évre eső ütemeit tekintve a régészek eddig mintegy 10 hektárnyi területet tártak fel, amely feltételezéseik szerint a település nagy részét átfogja. A régészek reményei szerint a következő évek további bányabővítései során pedig a települések, illetve temető(k) teljes egészében feltárásra kerülhetnek." http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=17823
Hunogur női melldísz Deszkről
Valentyin Lavrentyevics Janyin: Nyírfakéreg levelek üzenete
Szólnunk kell Bácska és egyben Doroszló egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) történelmi emlékéről, az ún. római sáncokról. Több okból kifolyólag. Egyrészt mert a Duna-Tisza köze nem bővelkedik monumentális építészeti emlékekben, egykori városok földbe temetett romjaival, uralkodók hatalmas emléktemplomaival, a kőbe vésett történelem maradványaival. Ami megmaradt a letűnt idők emlékeiből, ma már csak szerény keretek között vall szűkebb hazánk egykor dicső történelmi múltjáról. Másrészt a római sáncok az elmúlt évtizedekben publicisztikailag a feledés homályába merültek.
A Kárpát-medence Kr. u. 600 körül...
... és 700 tájékán
RTL Klub Híradó – Takács Nikolett, Független Hírügynökség