Most lebuktam, tényleg nem készültem :) máskor túra előtt jóval már a térképet böngészgetem és a korábbi teljesítések (ha voltak) itinerjeit bújom, meg persze a kitűzőkben és oklevelekben gyönyörködök, most nem így történt. A négy közül ez tetszett a legjobban. Úgy látszik, egy év alatt nem változott az ízlésem :)) Végülis nem baj, ha több van belőle, úgyis van néhány egyforma már.
Nekem a 100. túrádról írt beszámolód (az is Eötvös volt, csak 50-es) sokáig a kedvencem volt. Mindenestre nagy kedvcsinálónak számított. Valamit viszont hiányolok egy ilyen 200-as SK-jubileum kapcsán: a statisztikákat, grafikonokat a 200 túra időbeli és térbeli elhelyezkedéséről...
Halihó Falasokk túrázók! Mindenkitől elnézést kérek, mert tegnap a 2.ep-n valamivel az P-P+ elágazás előtt cuccoltunk le! Úgy esett, hogy még a P-n haladva egy futó ért el bennünket még 7.30-kor, és egyszer csak megint jött egy csoport, úgyhogy ha már ottragadtunk pecsételni, akkor már ott is cuccoltunk le (jóval később, amikor a nagy tömeg elhaladt, akkor természetesen felmentünk). Mindenkitől elnézést mégegyszer, ha emiatt tájékozódási (lelki) problémái akadtak (elsősorban a 25-ös távon), az én hibám!!!
Figyelem, Eötvös 50 kitűzőt cserélnék (nem sörre), akit érdekel, elérhetőségem az adataim között megtalálható! Az történt, a célban négyféle kitűző közül lehetett választani, én kinéztem a legvagányabbat, amin egy bajszos apuka térképpel a kezében kirándul a fiával, ez tetszett a legjobban. A célban azt mondta az egyik rendező, hogy ez új, ilyen eddig nem volt, de valamit alaposan félreértettem, mert otthon csalódottan tapasztaltam, ilyenem már van. Tehát aki hasonlóan járt egy másfajta kitűzővel, azaz sikerült begyűjtenie még egyet egy már meglévő típusból, és szeretné elcserélni erre a rajzolt kis családosra, állok elébe. (Úgy tűnik, én sem egyenes gerinccel túráztam a hétvégén, mert a szamóca ellenőrző pontot sikeresen megtaláltam, nem úgy, mint a Lajosforrási pontőröket.)
Amikor annak idején elterveztem kétszázadiknak az Eötvöst, már motoszkált bennem a kisördög, hogy egy ekkora tavaszi hadjárat után lesz-e kedvem majd ezt a különösen nehéz ötvenest megcsinálni. Nem véletlen, hogy nem is írtam soha, hogy az ötvenesre megyek. :-) De ennek ellenére úgy készültem. Szigorúan gyalog, kényelmesen, szintidő közelében. Reggel csináltam három szendvicset, összepakoltam, elvégeztem a reggeli fórumozásomat meg más szükséges előkészületeket, és háromnegyed nyolc előtt nem sokkal azt vettem észre, hogy mégis kicsúsztam kicsit az időből, és most választhatok: vagy beülök az autóba, és odaérek nyolcra a rajtzárásra, vagy lezuhanyozom, és komótosan odatolom a képemet a harmincasra. Na ehhez nagyobb kedvem volt. Rájöttem, hogy nem ma este (itt eseményhez rögzített origót használok :-)), hanem már tegnap este akarok kiszállni a mókuskerékből. Így esett, hogy (miután az egyik szendvicset kiraktam) a zuhanyozást választva kényelmesen kiértem Pomázra, megbeszéltem az egyik rajtbácsival a Pomázon belüli útvonalat (nem muszáj az új sárga szerint kimenni a főútra, de sajnos lényegében másképp nem sikerült levezetnie a túrát az Oszolyról, pedig próbálkozott), majd fél tízkor laza bemelegítős sétatempóban nekivágtam az örömtúrázásnak.
Pomázon frissen aszfaltozott új utcák sora okozott meglepetést, elvettek egy csomó gödrös földutat a túrából. A K+ jelzésen kedvem támadt egy kicsit erősebb gyalogtempóra, és ekkor előzgetni kezdtem. A Lajos-forrás hideg vize bepárásította a palackomat, és sikerült kifogni a percet, amikor a pontőrök épp nem dohányoztak.
Ezután jött a túra érdemi része, a málnabokor ellenőrző pont a sárga jelzésen. Bár többen legeltek már előttem, de úgy tűnt, senki nem vette az időt és a fáradságot, hogy felmásszon a meredek dzsindzsában a bokor felső oldalához. Nem is volt sem könnyű, sem veszélytelen: egy pillanatig azt hittem nyújtózkodás közben, hogy most fejjel lefelé belezúgok ebbe a bokorba, de megúsztam. Viszont erről eszembe jutott a századik teljesítménytúrám, ahol ehhez a helyhez egészen közel volt egy hasonló élményem. Lemászni sem volt túl egyszerű, de megúsztam.
Csak keveset túrázhattam az úton, amikor a túra újabb jelentős pontjához, a szamóca ellenőrző ponthoz érkeztem. Fogyasztás közben megláttam feljebb egy málnát is, de azért hiába nyújtózkodtam. Ekkor két fontos erkölcsi tanulságot szűrtem le a további túrázásra, valamint az úgynevezett nagybetűs életre vonatkozóan: 1. Az ember összpontosítson mindig az előtte álló feladatra, és ne kapkodjon ide-oda. A málnákat az előbb leküzdöttem, most a szamóca a feladat, és az a magasan elhelyezett málna csak azért van ott, hogy erre emlékeztessen. 2. Aki mindig egyenes gerinccel jár, az nagyon sok szamóca mellett fog elmenni. Itt is egy korábbi emlékem idéződött fel, a legelső teljesítménytúrámról (igazán nem a jubileum miatt), amikor jmte nem engedett több erdei beackát enni, merthogy ez nem kirándulás, hanem teljesítménytúra, de majd visszajöhetek külön. Na de az az első ttúrám volt, ez meg a kétszázadik, kicsit más erőben, és igen jól álltam a szintidővel. (Később aztán ugyancsak a Lábatlanon pontőrként ő maga biztatott szedrezésre, és Vadmalac nem engedte, de az már egy másik történet…)
Kevés idő múltán utolértem egy lányt, aki az előbb a málnázás közben ment el mellettem. A tempónk és a stílusunk hasonló lévén, jól eltúrázgattunk. Bár a Fagyoskatona előtt volt egy lejtő, ahol nekem már muszáj volt lefutnom, mert gyalog sokkal fárasztóbb lett volna, egy újabb futást követően (immár a piros jelzésen) Pilisszentkereszten hideg gyömbérre váltottam a rajtban kapott üdítőjegyemet, és evés-ivás közben megint megvártam. Innen a célig együtt mentünk, így a Szurdok–Csobánka szakasz sem volt unalmas. Pxt-en futott el mellettünk az első két ötvenes, Gazdag Tamás és egy lány, Csobánkán pedig a második kettő, Tibet és Vadmalac ért utol. Kegyetlenül jól nyomták. Az Oszolyon, bár az itiner a S+ jelzést írta elő, a túra ki volt szalagozva a régi S+ jelre. Fent a ponton kiderült, hogy teljesen esetlegesen, csak mert a pontőr arra ment fel, hát arra szalagozott. Lefelé a szalagozás tovább segített a pont után, mint máskor, és ekkor kiderült, hogy az a susnyás lejtő, ahol eddig érzésre mindig lejöttem (sárga jelzés híján), valójában mindig is a helyes útvonal volt, csak idén nem tűnt elég susnyásnak.
Pomázon a cigánytelepen ezúttal nem volt kint kutya, ezzel a túra legkevésbé kellemes részét meg is úsztuk, és minden korábbinál egyszerűbben és egyenesebben sikerült a mellékutcákon betalálnunk a célba, ahol a harmincasok sajnos csak egyféle kitűző közül választhattak, amiből nekem már volt egy régebbről. Azt hiszem, már Pomázon történt, hogy egy narancssárga pólós futó előzött nagy „Tűzszerész” felirattal, de hiába kerestem a vicc folytatását („Tűzszerész vagyok. Ha futni lát, kövessen!”), az nem volt rajta. :-) Útitársam a búcsú előtt még rávett, hogy adjam fel a vasárnapi túratervemet (kemény döglés és pihenés otthon), és menjek vele a Falasokk 25-re. Eddigre úgy éreztem, hogy a kényelmesen teljesített harmincas után ez még csakugyan belefér a „lájtos hétvége” fogalmába, és egészen kedvet kaptam hozzá.
Hazaérve mosásba tettem a kétszázas sorszámú pólómat, amely minőségénél fogva egyszer használatosnak volt szánva. Ha minden jól megy, még ebben a hónapban elfoglalja végleges szolgálati helyét sátortörlő rongyként. Kiváló túraidőt fogtunk ki, nem volt eötvösi kánikula.
201.: Falasok(k) 25
Hitem szerint hét előtt odaértem a rajtba, és még kényelmesen készülődtem is, mert úgyis várnom kell a tegnapi túratársamra, de a nevezésnél kiderült, hogy két hét alatt öt percet késett az órám, és bizony a mezőny eleje már elment. Szerencsére Vlaszij papírján megláttam a keresett nevet, és ebből megtudtam, hogy útitársam már elindult. Még elmentem a kúthoz vízért, aztán bemelegítés nélkül sprintelni kezdtem, és a Fekete-fej emelkedőjén előzgetve utol is értem őt. Kicsit hűvös volt, még a tegnapinál is jobb túraidő. A második ponton (Kecske-hát) vajonmerre karamellát osztott. Néztem a mátrixán, hogy hányan mentek át, és idéztem, hogy „a hetedik te magad légy”, és kiderült, hogy tényleg én vagyok a hetedik. :-) Elég sok embert lefutottam a rajt óta… Az Alsó-Jegenye-völgyben újonnan épülő, még félkész hidakon keltünk át, majd a frissítőpontokon jóízűen fogyasztottunk, és segítettünk felállítani a pontőröknek a sörsátrat. Az Újlaki-hegyre ezúttal a szalagozásnak köszönhetően sikerült eltévedés nélkül feltalálnunk. A libanoni cédrus után átmásztunk az Ördög-árkon, és itt a leírás némi ellentmondásba került a valósággal, de végül is a Nyéki úton kijutva a Hűvösvölgyi útra, kis térképnézés után jobbra fordultunk, és rátaláltunk a Schüller útnál a szalagokra. Végül többször különböző irányokból megtekintettünk egy ide-oda rohangászó kisvonat. :-) Kb. 5:50 alatt értünk be, és tanúja voltam, hogy nyer meg a tombolán egy csudás pendrive-ot valaki, akinek még számítógépe sincs…
Bevallom úgy indultam erre a túrára, hogy akarok egy jó időt futni rajta, akármilyen meleg is lesz útközben. Tavaly is futottam, akkor is meleg volt, és az a túra nagy tanulságokkal szolgált. A hátam teljesen szétment a sok izzadástól és a táska dörzsölésétől, merő seb voltam utána. Azóta beszereztem pár dolgot (új teljesen sima technikai póló, új camelbak, és hámosító kenőcs) amikben nagyon bíztam, azoknak a tesztje is volt ez most. A rajtba korán (legalábbis az induláshoz képest), még 8 előtt érkezek, hogy bőven legyen időm mindenre, és minél több rajtolóval is találkozhassak. Sok ismerős arc vár a Szépjuhásznénál. Közülük is inkább a futó sporttársak kötik le jobban a figyelmemet, mert most én is futásra készülök. Larzennel és Rushboy-jal beszélgetek, van bőven időm. A felszerelés még a kocsiban pihen. Larzen elárulja, hogy sietnie kell haza, ezért mindjárt indul és siet, ezt alátámasztotta az is, hogy 8-kor fogja magát és búcsút int. Danitól kérdem, hogy Ő mikor indul, de már Ő sem nagyon akar várni, mert a rendezők bíztatják, hogy már nem lehet gond a pontnyitásokkal. Pár perc múlva Ő is szélnek ered. Én direkt a pontok miatt várok többet, azt számolgattam, hogy ha tényleg csak 13:55-kor nyit az utolsó a kilátónál, és 14:00-kor a cél, akkor larzen hivatalosan 6 óránál jobbat nem mehet. :) Én még körbejárom a környéket, megnézem a szerdai tájfutó edzőversenyek egyik hajdani helyszínét, kicsit melegítek, eszek, felcuccolok. Jó kis hajsza lesz, már dörzsölöm a tenyerem. Egy verseny akkor jó, ha jók az ellenfelek. Rush-sal már többször futottunk együtt, tudom milyen remekül nyomja, larzen meg már régi (gyorsasági)motoros. És voltak még futók, akiket nem ismertem, szóval láthatóan komolyodott a mag. 8:40 előtt pár perccel visszaosonok Vlaszijékhoz. Épp zárják az ötvenes nevezést befele, ami 8:30-ig tartott. Kérek egy időt, és 8:40-kor indulok a mezőny után. Egy futó bajtárs még ott marad a rajtnál, szóval nem én leszek a sereghajtó. Lassan indul be a dolog, de direkt nem hajtom az elejét. Az első meredekebb emelkedőt sem futom meg teljesen, kell egy kis asszimilálódás. <Egy.> Az első pont még így is nagyon hamar jön, mivel marha közel volt. :) Innen zúzás le a bokatörően köves úton a Hárs hegyről. Leérve egy kis kellemetlen szakasz a műúton az autók mellett lavírozva, majd ismét be a sűrűjébe. Kemény mászás jön fel a Fekete fejre. Itt senkivel nem találkozok. Jobb is. Nem látják, hogy milyen kényelmesen sétálgatok felfelé futócuccban. Eheh. ;) Már most meleg van, de szerencsére a felhők jönnek mennek, ahogy Aigner papa mondaná. A csúcson egy párocska fényképez. Ez egy "hurrá, megvan az első komoly hegy" feliratú lesz majd az albumba. :) Teljesen rendben is van. Zihálok nekik egy sziasztokot, mert a vége felé már futogattam is valamicskét, aztán csavarok lefelé végre sebességben. Mennyit futottam már erre te jó ég. Kedvenc futóútvonalamon haladok már a starttól kezdve. Le a Fekete fejről, át a Petneházi lovak mellett (simi-simi), a piros kitérőjét szigorúan végigkövetve, a piros keresztig az emelkedőt végigfutva, a piros kereszten lefelő őrült módjára száguldva.... hóóóóó.. álljunk már meg. Ez a szokásos futásom, de most nem erről kéne itt firkászni. Szóval tekerjünk csak vissza a Fekete fejig. Száguldás le, addig oké. Lovak balról, stimmt. Simi? Nem, az most nincs, de csak azért, mert egy kisebb csapat simogatja éppen a magát nem kérető, hanem kényeztető pacit, aki kidugta a buksiját a karámból. És különben sem akarok olyan könnyen "Egy"-ről a "Kettő"-re jutni. :) De legalább jót vidulok az ábrázatán, mikor ráköszönök. A pirosat követve? Nem, ez sem stimmel, most kivételesen vágom a pirosat, mivel a túra azt a szép kis kanyart izomból chop-polja (ezt csak azért írtam így, mert egy egykori angoltanárom képe villant be éppen, aki (amúgy henteseket megszégyenítő) kétkarú szilaj gémeskútként gesztikulálva magyarázta nekünk annó a "cut" meg a "chop" közötti különbséget. De hogy jön ez most ide? "a piros keresztig az emelkedőt végigfutva" Naja, még mit nem? Hiszen útközben egy ellenőrző pont is van... Bár az igaz, hogy arra számítottam, hogy az elágazásnál lesznek, mint tavaly, és mint a kiírásban is szerepel, úgyhogy majdnem piknikező turistáknak néztem őket, és tovább is futottam kicsit, miután aztán betyáros hátra arccal megoldottam a dolgot. A búcsú olyan viharosan gyorsan zajlik, hogy pár méterre járok már, mikor odakiáltanak, hogy kérek -e karamellát, amit egyébként imádok. Nem kössz-szel rövidre zárom a dolgot, nehogy eszembe jusson visszafutni. :) Megszívom a camelbak-et, hogy hát ha más nem, ez legalább van, de azért köszönöm a kínálást. Csoportokat hagyok el, pont annál az elágazásnál is, ahol a 25-ös táv elválik az 50-estől. Apropó, hogy is volt? "a piros kereszten lefelő őrült módjára száguldva" Na a nagy fenéket mentem én most arra, irány a Vörös pocsolya meg a Nagy-Kopasz. A csapat viszont elfordul a kereszten. Aztán pár méter után én is visszafordítom, de csak a fejem. És látom, hogy Ők viszont meggondolják magukat, és mégis inkább utánam jönnek. Hú vazz, kilógnak a szaftos kolbászok a táskámból, vagy csak rájöttek, hogy kevés lesz nekik a 25? Nade koncentráljunk a terepre. A pocsolya után nagy szintvesztések jönnek, majd azoknak a visszaszerzésén kell hosszan fáradozni. Nézd már! Egy Vándorköszörűs! :) Végül elérem a piros háromszöget. Az aztán még jobban odamondja a frankót, úgyhogy itt megint lemondok a futásról. Mikor megenyhül és is belendülök, és így váltogatva érem el a Nagy-Kopasz csúcsát. Közben, mikor átváltottam a zöld háromszögre, feltűnik mögöttem a rajtban ottmaradt futó. Hú, anemjóját, bele kéne húzni! Innen kicsit gyorsítottam, és nagyon sok embert utólértem. A pont ismét fent van a kilátó tetején. Ez egyrészt jó, mert meseszép fentről a kilátás, másrészről viszont jó, mert élvezem a lépcsőzést is fel-le. :) A zöld háromszög megint zúzható lefelé. Az egyik elágazásnál egy előttem futó futó (értitek?) jelzetlen úton folytatja az útját. Ejnye bejnye. Igaz, hogy a háromszög igen sarkosan fordul rá Nagykovácsira, de ez a kiírt útvonal. A zöld sávon már csak be kell döcögni a faluig, aztán irány a plébánia. Akarom írni a Csillagszem vendéglő, mert a hely változott tavalyhoz képest. Itt kapunk 100 Ft kedvezményt a fogyasztásból. Benézek, de 4-en vagy 5-en várnak éppen a frissítő italukra, szóval inkabb ott hagyom a 100 forintomat. Irány vissza az utcán, ahol jöttem, majd hosssssszzzzúúúú emelkedés kezdődik a sárgán a kék keresztig. Ez egész jól, egyenletesen megy, tetszik is a dolog. Az egyre csak növekvő meleg viszont már kevésbé. A kereszt egy akrobatikus mászással nyit, át a kerítés másik oldalára. A mászás öregurasra sikerül, aztán valahogy úgy is marad a dolog. A Kutyahegyre felfelé megint visszakapcsolok, komótosan haladok és közben elmélázok az élet dolgain, meg azon hogy mi a radai rézfánfütyölőst keresek én ilyen melegben itt és miért nem egy tóba lógatom a lábam. Azért egy-két embert itt is befogok, és a lejtőket futom. A Nagyszénás mászása már ismét komótosabbra sikerül. <Kettő.> Bár a kilátás pazarr, a ponton nem időzök, indulok is lefelé. Elég meredek az út, amit egy titkos pont szakít félbe. Itt megállok felírni a lapomra a számot. Furcsállom, hogy viszonylag magasra került a pont, tavaly sztem jobb volt az elhelyezés. A meredek lefelé már nem a jól futható kategória, de aztán hamar megenyhül, az már rendben van. A Hosszú árok meglepő módon hosszú. De úgy tényleg. És különösebb esemény nélkül teszem meg az utat, már már csak bambulva magam elé, a talajt kémlelve, mibe bukhatok éppen egy szép nagyot. Szóval a környezetet csak inkább érzékelem a periférián, mintsem látom. Hmm. Aztán egyszer csak elérem a sárgát és minden megváltozik. Az a hatalmas tócsa most is ott terpeszkedik a kanyarban, mintha sosem száradna már fel, mehetek a bozótharcos kerülőútra ismét. Aztán pedig hosszú meredek emelkedő következik, ahol még a nap is tűz ezerrel. Megint nagyon lassan haladok, előszedek egy kis rágcsálni valót, mert érzem, hogy az energiaszintem rohamosan csökken. <Három.> Ez a szakasz tűnt tavaly is a legnehezebbnek, most sincs ez másként, úgy érzem évek telnek el, mire felérek a Zsíroshegyi útra. Nehezen indul be újra a futás. A zöld sáv lebucskázik a volt turistaháznál, innen hosszú lejtő jön, ennek most örülök. A barlangjel hamar jön is, és maga a barlang is. Úgy emlékszem tavaly itt volt a túrórudi, ezért kicsit csalódok, mikor nem kapok. Tovább indulok, most már a szalagokat követve. A bányából nagyon szép kilátás nyílik lefelé és a Kevélyek felé. A szalagok hipp-hopp levezetnek Solymárra, ahol követem a kiírt utcákat. Hosszan aszfalt, ez nem a kedvencem. Alig várom már a templomot, ott aztán nagy fürdést rendezek. Újratöltöm a camelbak tartályát is, majd nyomom tovább lefelé. Meglepő módon most egy másik (egyel korábbi) utcát szalagoztak ki, amin a Szarkavár felé kell menni. Nem értem miért. Mindegy, ezt az utcát is megismerem legalább. A Szarkavár alá, így most a másik irányból érkezek. Itt ismerősökkel találkozok, és beszélgetünk kicsit. Útba is kell igazítanom őket, mert nem biztosak a tovább menő útban. <Négy.> A vár emelkedője rövid, de velős. A várra meg rá sem ismerek. Elképesztő. Hol van már az a gizgazos romos vármaradvány, ami itt volt? Egy komplett erőd vár odafent fallal, kapuval, toronnyal meg toronyóra lánccal. Bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. A ponton, egy bozótos (afféle bújóhely) közepén egy kedves hölgy fogad. Hát igen, a napon nem lenne kellemes üldögélni. Tőle megkapom a hőn áhított túró rudimat. Sirály. Új szerzeményemet majszolva indulok a többiek után, akik már árkon bokron túl járnak. Na jó annyira nem, a patakmenti úton utólérem őket, de én robogok is tovább az etetőponthoz, ami szintén hamar meg is érkezik. Itt aztán áll a bál. Rengeteg spori, hatalmas sátor izé, és kaja hegyek. Katonás rendben áll az asztalon a tengernyi kaja, külön zászlóaljban a zsíros meg lekváros kenyerek és társaik. Mint valami légifelvétel a harcrakész orosz hadseregről. Én meg mint egy Zeppelin, csak bambulok le rájuk... Rákérdezek, hogy inni mit lehet? Vizet? -Igen, vizet. -jön a válasz, de pohárba kitöltve sajnos semmi sincs. A kanna, amiből vizet töltöttek az orrom előtt fogy ki. Valahonnan hátulról előkerül egy másik, és az orrom előtt landol. Bumm. Kicsit várok, de semmi más nem történt, így kezembe vettem a dolgokat, és töltöttem egy pohárral. Közben észreveszem, hogy van ott szörp is. Na mindegy, most már így jártam, így is többet időztem itt, mint akartam. <Öt.> A zöld kereszten, majd a sávon haladok tovább, de nem valami gyorsan. Itt nem ment úgy, hogy kellett volna. Akadozik a gépezet, de próbálom kicsit erőltetni. Ez így viszont még jobban fárasztó. Ami feldob, az az újabb pont egy újabb kedves pontőrrel a Tök hegy aljában. Ezúton is jobbulást neki a törött ujjához. Jön az a jó kis meredek emelkedő, ami viszont nem mondom, hogy gyorsan, de egészen jól egyenletesen megy. És nagyon hamar elérem a sárgát. Ennek örülök nagyon, főleg, hogy még emlékszem, hogy tavaly itt jobban megszenvedtem. A sárga egy mókás hullámvasút, a második fele jobban ment. És már itt is a Virágos nyereg. Előkaparom a leírást, mert nem emlékszem, hogy itt van -e pont, de nincs. Okés, akkor itt most tényleg csak piknikezőket látok üldögélni a fűben, pedig már indultam volna feléjük. Szóval sárga. Eseménytelen. Először csorgás lefelé, majd mászás felfelé. A felfelé megint túl lassúra sikerül, újabb rágicsálás, iszogatás. A felhígított italom már rég nem az igazi. Valahogy nem pörgök fel, lomhán érek fel a ponthoz. <Hat.> Innen aztán viszont egy darabig minden megy, ahogy szeretném. Hát persze, mert megint lejtőzünk. :) A ponton kapok egy csokit, amit pont a legmeredekebb részen majszolok, miközben szedem a lábam. Már ismerős rövidtávosokat érek sorra utól, akiket még láttam elindulni. Ez jó. A piros körút jelzés egy remekül futható út és nagyon jól is esik, vigyorgok mint a tejbe tök. A parkolóban megcélzok egy szemetest, dobok egy kétpontost a csokipapírral, majd ráfordulok a libanoni cédrusra. A ponton Zsotyek vár, beszélünk kicsit, majd hátra arc. Pár lépéssel később látom a leelőzött embereknél az almát. Ja tényleg, itt kaptam volna... :) Ha nem tereljük el a szót másra. Sebaj, egyáltalán nem lényeg, most már csak szakítás lefelé, követve a szalagokat. Kövesút le, sétaút jobbra, majd le a patakmederbe. Itt egy párocska két fele ugrik, én meg sprint fel a Nyéki útra. Na helyben vagyunk. Alig győzöm kifújni magam, ez most egy jó kis vágta volt. Emlékszem, hogy tavaly milyen jót kavarogtam itt a végén többedmagammal, mert nem találtuk meg a Csibor utcát. Ezt még most más is pont felemlegette még a rajtban. Na most figyeltem, mint fehérsrác a négerzárkában. Semmi gond, félmillió szalag integet a feljárónál. Kiró. Nyomás felfelé. Elérem a Hűvösvölgyi utat. Zebra kicsit odébb van, mit nekem, balról jó, jobbról jó? ööö.. valami tép ezerrel lefelé, mögötte az egész elnöki konvoly, szóval izomból kilövöm magam, így legalább nem kell várni. :) Schüller út. Kellemes felfelé, aztán kevésbé kellemes felfelé, aztán még mindíg felfelé? Hát persze. A sárgát elérve semmi nem változik csak az irány picit. Váltogatom a futást a gyaloglással, itt már látszik, hogy meglesz a 6 órán belüli teljesítés. Ráfordulok a kilátóra, egy tíz perc mászás még, és meg is van, innen pedig már csak le kell csorogni. Az elején jól megy, de aztán elkezdek szúrni, pont a legjobbkor mondhatom. :)) Így a finish elég nagypapás. Cél. 5:48 a vége. <Hét.> Hét perc. Ennyivel maradtam le larzentől, aki már cél nyitás előtt célbaért. ;) Persze nem a felsorolt percek döntöttek, azok csak színesítették a beszámolót. Az igazság az, hogy ennyivel egyszerűen lenyomott. :)) Gondolom igen nyomós indok lehetett az, amit a startban említett. Rush nem sokkal előttem ért be, neki nem ment úgy ahogy szerette volna. Teljesen nekem sem, valahogy az volt az érzésem, hogy rosszul osztottam be az erőm.. vagy csak a meleg vett ki ennyit belőlem.. de én azért elégedett voltam. A rendezőségnek köszönöm a túrát, és csak így tovább! Az új hájtek cuccok most tették a dolgukat, és nyoma sem volt kidörzsölődésnek. Jippíí. Az idei tanulság tehát most más volt: Jövőre nekem is kell szereznem egy jó indokot... ;)
Gratula nektek és mindenkinek, aki célbaért! A kifogástalan jóidő már-már annyira (túl) jó volt, hogy az már kifogásolható. :) A rendezésben egyetértek.
Szép nap volt! Van olyan, hogy az ember valamiért jobban megőriz az emlékében egy túrát, vagy mert az első, vagy mert nehéz, de mindenképpen emlékezetes marad... A mai Falasok(k) 50 ilyen volt. A rendezésről később, most a történéseket, amely nem lesz rendezett (talán érthető sem... 2 sör a célban, kissé fejbe vágott, elnézést érte - tudom, minek iszik, aki nem bírja... :) ). A túra elején csatlakozott hozzánk (mi többen, - 2-en - voltunk, azé' :) ) Péter. Idén kezdte a túrázást, ha jól tudom, a második tt-ja. Az iram jó volt, jött velünk és beszélgettünk, mesélt, jólesett hallgatni, telt a szép idő és haladtunk előre (mindig előre, néha egy kis kavarás :) ), ő örült nekünk, mi pedíg neki. Aztán Péter elcsöndesedett, ahogy koptak a kilóméterek és elérkezett a Solymár utáni zöldről áttérés a sárga sávra (Tok-hegy???), 90-100 m szintemelkedéssel baj lett. Péter már elötte combgörcsre panaszkodott és itt teljesen beállt a lába... Unokaöcsém adott egy kenőcsöt (izomlazító), de az úton várva csak nem jött fel és mi bizony otthagytuk... A túra további részében sokszor előjött a sorsa - nyugtattuk magunkat, hogy ugyi, nem ismertük azelött, nem várhattunk rá, hisz sok még a táv és az emelkedő - , találgattuk, vaj' meddig juthatott, hol tarthat most... A célba beérve örültünk a teljesítésnek, a szép túrának, de a későbbi beérkező 50-esektől megkérdeztük, hogy nem találkoztak-e egy ilyen-olyan kinézetű túratárssal. A jóhír már csak ilyen; jön!!! :) Látták a Hárs-hegyre felkapaszkodni! Amikor megláttam a célba tartani, higgyétek el, jobban örültem az ő teljesítésének, mint a sajátoménak!!! Legszivesebben megöleltem volna (egy vadidegent, életemben először láttam, lehet utóljára), annyira meghatódtam! Igen Péter, elhiszem neked, hogy a Kovácsok nem adják fel soha!!!... Aztán most mégvalami, ami kikívánkozik! Tapsot kapott! Péter, a fájóslábú, a senki által nem ismert! Megtapsolták! Nem akárkik! Azok a tapasztalt túratársak, akik a tévelygőket (mint mi), a helyes útra terelik, akik mögött utazhatuk, ha elszáll az erőnk, akik mutatják az UTAT (csak elég visszapillantani rájuk, egy kézmozdulat...), amit ők már végigjártak elöttünk. Ők azt is tudják mikor kell tapsolni - köszönet érte, ezért érdemes túrára járni!!! Tudom, hogy sokan járjuk és remélem, hogy fogják járni (egyre többen) a vándorutakat "Péterek" és azt is, hogy jó kezekben vagyunk! Most a túráról! A távot mind ismerhetitek a honlap leírásából: egy csokorba hordva a szép, amit a Budai-hegység adhat (na jó, egy nagyrésze)! Kifogástalan jóidő, ehhez társulva a rendezés, amit csak szembedícsérni lehetne (most akkor megteszem :) ). Köszönöm a mai túrát, tényleg! Nagyon! :))) (azt mondják, a részeg - inkább spicces - ember igazat mond :) ) Legyen szép estétek ma!
Hetek óta készültem a túrára. Hetek óta nem volt ilyen tiszta levegő hétvégén, remek fényekkel fotózáshoz, ideális égképpel. A Pilis amúgy is az eggyik legfotogénebb táj. Csütörtökön már sejtettem, hogy baj lesz, pénteken biztos lett, hogy szombaton melózni is kell. Ilyen lehetőség ritkán adódik :-(
A Löszölő vagy milyen túra rendezőinek üzenem, hogy nagyon rossz ötlet volt az ablaktörlőm alá tenni a röpcédulájukat, mivel miondig is allergiás voltam a szemetelésnek erre a módjára. Leszedtem a kocsimról és kidobtam helyettetek a szemeteteket, és ezek után biztos nem megyek a túrára. Van ám a hirdetésnek kultúrmódja is, főleg egy ttúra céljában.
"Hosszú és kemény az út, mely a pokolból a fényre visz."
Kellemes, hosszú ereszkedés a Szurdok aljáig. A Szurdokban nemrég kitett igényes tájékoztató táblák nagy része vandáloknak esett áldozatul... A szokásos hosszú, szép, de unalmas szakasz Csobánkáig. Vízvétel, csúcstámadás. Itt újabb szalagozást találtunk, amely felvezetett az Oszoly-emlékműhöz. Onnan is volt néhány szalag a cél felé. Ezek hamar elfogytak, de innen már toronyiránt kell menni Pomáz felé. Jelzést ezen a szakaszon már nemigen lehet találni, de ez nem okoz gondot. Beérkezünk a célba, 19.52-kor. Tudjuk, hogy a jelképesen megadott szintidőt túlléptük, de azt is tudjuk, hogy itt csak az a fontos, hogy a cél zárásáig, 20.00-ig beérkezzünk.
Kellemes meglepetések:
- ideális időjárás. Soha ilyen kellemes, helyenként szinte hűvös időre nem emlékszem. Itt a 30 fok feletti hőmérséklet a jellemző, de most a 25 fokhoz közelebb volt.
- minden ellenőrzőpontnak saját, névre szóló bélyegzője van. Újdonság, emeli a túra színvonalát.
- új kitűző. A vajszínű, Eötvöst ábrázoló kitűzőre korábbról nem emlékszem, most már 3 közül lehetett választani.
Kellemetlen meglepetés: a hiányzó bélyegzés a Lajos-forrásnál. Túlélhető.
Köszönöm a kitűnő társaságot mindegyikőtöknek! Ha egyedül mentem volna, megvan 12 órán belül, mert az időtervemben magamnak csak egyetlen hosszabb pihenőt engedélyezek a Svejkben, de - tudván, hogy nyolcig úgyis beérünk a célba, és ezt a főrendező sikeres teljesítésnek fogadja el - egy percig nem bántam, hogy a csapattal maradtam.
Hetedik indulásom az egyik kedvenc túrámon. Ebből a hatodik sikeres teljesítés, jó erőbeosztással. A térkép csak a megszokás és a biztonság kedvéért volt nálam, egyetlen alkalommal sem kellett elővennem.
Kérem azt a túratársat, akivel a Hoffmann-fogadótól a Svejkig együtt mentünk, és a kolostorromtól beszélgettünk, hogy keressen meg emailen. Kíváncsi lennék, hogy milyen volt nekik az út hátralevő része, és mikor értek be.
"Hosszú és kemény az út, mely a pokolból a fényre visz."
Itt Gud megunta a tempót, és a minket utolérő P. úrékhoz csatlakozott, akikkel egy rövid szakaszon én is megpróbáltam lépést tartani. Éreztem azonban, hogy ez a tempó nagyon kiveszi az erőmet, és nem akartam korábbi BEAC-os bukásomat itt is megismételni. Így leszakadtam tőlük, és visszatértem a TTB-csapat tempójához. A Prédikálószéken értek utol, ahonnan rövid pihenő után kezdtük meg az ereszkedést.
A Vadálló-kövek panorámája - mint mindig - most is csodálatos volt. Maga az út nekem úgy tűnt, mintha évről-évre veszélyesebb, csúszósabb lenne. Néhol csak pókmászásban éreztem magam biztonságban. Végül sikerült megcsúszás nélkül lejutni. A Kaincz-forrás éles fordulójánál összevártuk a csapattagokat. Petami a Vadállón leszakadt tőlünk, de talán 2 perccel utánunk ő is épségben megérkezett.
A Rám-szakadékban meglepően kicsi volt a forgalom, így komolyabb várakozás nélkül feljutottunk. Meglepett, hogy már szinte az egész szakadékon végigvezették az alumíniumkorlátot. Fent ismét bevártuk egymást. A Júlia-forrásnál újra frissülés, majd emelkedés a Szakó-nyeregbe. Onnan le a Hoffmann-fogadóhoz, ahol jónéhány tanácstalanul álldogáló túratársat utolértünk. Itt komoly segítséget nyújtott az évek során szrzett útvonalismeret.
Pilisszentlélek, Svejk kocsma. A kötelező frissítőponton jó hangulatú sörözés, és Aleszka vízhólyag-műtétje egy kés segítségével :-)
A szokásos gyilkos emelkedő a Fekete-kőig, ahol a pontőr idén újra kint, a panorámás sziklán tartózkodott.
Hosszú út Dobogókőre, ahol 300 ft értékben beváltottuk a rajtnál kapott frissítő-bónokat. Továbbá paradicsomlé, zsíroskenyér, sör, almás pite - kinek mihez támadt kedve.
"Hosszú és kemény az út, mely a pokolból a fényre visz."
A pénteki zsúfolt nap után kevesebb mint 5 óra alvás előzte meg a túra reggelét. Ritkán érzem magam ennyire kialvatlannak, bár amúgy sem vagyok egy nagy álomszuszék. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a tervemhez képest kicsit késői (7.25) rajt után nem csatlakoztam azonnal a rajtban látott TTB-csapathoz. Kellett egy fél óra a regenerálódásomig. Aztán a Lajos-forrás előtt, a Z- K+ elágazásnál értem utol a csapatot, innen gyakorlatilag végig együtt mentünk.
A túra során több kisebb-nagyobb változás is volt a korábbi rendezésekhez képest. Az első ilyen volt a K+ jelzés merőben új szakasza, amely most a déli erdészeti út irányából közelíti meg a Lajos-forrást. A jelzés már tavaly (sőt talán már két éve is) módosult a forrás előtt egy szakaszon, de emlékeim szerint még tavaly is kelet felől ért be a forráshoz. Frissítés, vízvétel. Az ep személyzete (mint az később kiderült) elaludt, és késve ért ki szolgálati helyére, így innen bélyegzés nélkül indultunk tovább.
Az innen induló K+ szakasz is évről-évre tartogat meglepetéseket a maga friss irtásaival. A következő része, mint minden évben, most is csodás, kellemesen hűvös volt. Gudluking itt megörökítette egy balettmozdulatomat, amellyel egy patakátkelés megingásait igyekeztem helyrehozni. Sikeresen, mert a patakbaesés elmaradt, így Gud a helyzet csúcspontját csípte el a gépével. A Rigó előtti aszfalton (aka. Éleslövészet van/nincs) néhányan gyönyörű erdei szamócákat találtak. A Rigónál a már jól bevált pontőr tájékoztatott minket az előttünk álló útvonalváltozásról. Ez jó ötletnek mondható, mivel az igen rosszul jelzett P+ egy szakaszát (amely a sűrű, szúrós aljnövényzetével és lábujjtörő facsonkjaival nem tartozott a túra legszebb szakaszai közé) váltja ki a szalagozott (!!!!!) erdészeti út, amely délről kikerüli a Tüskés-hegyet. Szalagozásra korábbi E50-es emlékeim között turkálva nem emlékeztem, ez egy dicséretes kezdeményezés volt. A későbbiekben is találtunk rá 1-2 helyen példát, de most ne siessünk ennyire előre.
Bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a Ciklámen túrám voltam... A célban kapott emléklap szerint 40 km-es teljesítménytúrát tettem a soproni hegyekben, a kitűzőn viszont Lővér (sic!) 40/20 szerepel.
A hajnali Intercity-vel mentem, a legkésőbb rajtolók között voltam. Egy akadékoskodó úr mondta is, hogy ne induljak a 40-en, mert "be is kell ám érni". Mondtam, hogy ha már kiadtam 4000 forintot a jegyre, s ha már teljesítettem vagy 150 tt-t, akkor ez is menni fog. Mindenesetre rekord tempóra kapcsoltam, ami acélig kitartott. A hangulatos tájszólásban írt itinert követve előbb a Sörház-dombi kilátóhoz értem, közben számos indulót megelőztem. A kilátó nincs a térképen (az itiner végén olvastam, hogy a 18. sz. térkép szerint kéne menni. Meg is ijedtem, hogy 300 éve nem készült új, de aztán rájöttem, hogy a térkép sorszámára utalnak.) Nincs a térképen jelölve, pedig nekem úgy tűnik, hogy épp ez díszeleg a címlapon. Amúgy nem lehet tudni, mert a Soproni-hegység -Istennek hála- tele remek kilátókkal, s mind nagyjából egy stílben épültek. Innen jelzetlen az út, szalag nincs, mert a "teljesítménytúrázók kérték, hogy ne legyen. Ha IVV-túrát csinálnék, lenne" - mondta az alrendező. Lám-lám szalag nélkül, félreérthető itinerrel is végig lehet menni egy túrán...!
A Lővereket (a térkép szerint Lőver és nem Lővér, nem tudom, hoigy is helyes végülis!) átszelő út után Z sáv és ciklámen jelzés. A Soproni-hegység a jelzésegzotikumok non plus utrája. Jött még kelta jelzés (kék bástya), lovas út jelzés (piros ill. fekete lófej), kerékpáros jel, T 1,2,4-es tornapályajelek stb. A Ciklámen-tanösvény tehát ciklámen (értsd frankó virágmintás). A tanösvény jellegét sokáig vitattam, mikor vagy kétemberes magasságban feltűntek a fákon a magyarázó táblák. Így értem a Károly magaslati parkolóba, a "Rongyos gárda" szobrához, ahol egy Fátiha következett az abban harcoló bosnyákok lelki üdvéért.
Innen tovább Hétbükkfa érintésével ki a volt récényi útra, majd egy jó adag vasfüggöny. A ciszjordániai fal jutott erről erről eszembe, hiszen az is jóval a palesztin területeken belül futott, s ez is jócskán messze a tulajdonképpeni határtól. Felérek egy magaslatra. Az itiner szerint Füzes, a térkép szerint Nyírjes, a valóságban fenyves fedi. Csakhamar beérek Brennbergbányára, ahol a nyomóskútnál utolérek két túrázót, hosszú ideje az elsőket.
Brennbergből az egykori vasút nyomvonalán le Görbeehalomra, onnan az aszfalton elindul a "csúcshódítás". Egy éles kanyarban gyalult utat kell választani. Megvan. Csak valószínűleg nem az, amelyikre rá kellett volna térni, hiszen csakhamar Új-Hermes szélén találom magam. Innen ugyanaz az aszfalt csak fordítva egy tisztásig, ami az itiner szerint a második emelkedő tetején volt. Hát nem tudom, hogy pontosan mi is számít emelkedőnek, de ez vagy a negyediken volt. A Magas-bérc csúcsán utolértem egy halom túrázót. Köztük topikosokat is.
Innen a határ mentén tovább. Ilonaaknánál ideiglenes átkelő. S nem Büdös kútnál. Az itinert felületesen olvasva az volt az érzésem, hogy ott az ideiglenes átkelő, pedig csupán a vízfolyás az ideiglenes. Csakhamar visszaértem a Muckhoz, s a vasfüggönyhöz. Itt jobbra fordulva kellett volna két emelkedőt megmászni. A negyediknél már elfogyott a türelmem. Úttalan úton átvágtam az erdőn, kiértem egy piros sávra, s megynyugodtam, mert az itiner szerint is azon kéne lennem, de ez nem AZ a piros sáv volt. Tanácstalan túrázok verődtek össze a Bögre-forrásnál, de végül leértünk a Lőtérre az utolsó ponthoz. Itt meg azt kérdik, hogy mit láttam, mikor itt meg ott jártam. Kicsit bepöccentem, mondván, hogy semmit sem láttam az idegtől. :-)
Innen már egyértelmű volt a maradék 3 km. eltekintve attól, hogy a térkép szerint zöld sáv visz végig az Ojtozi fasoron, a valóságban viszont kék. 7 óra 20 perc alatt sikerült a teljesítés.
