Charles R. Bowlus emeritus professzor tanulmánya (University of Arkansas at Little Rock):
Italia--Bavaria--Avaria: the grand strategy behind Charlemagne's Renovatio Imperii in the West; in: The Journal of Medieval Military History1 (2002), 43--60. o.
A térképen jól látható, hogy a bolgárok egyik nyugati határtelepülése Pest volt, amely helynévnek az etimológiáját korábban velük, ill. a hungárokkal (hunogurokkal, onogurokkal) hoztuk kapcsolatba
Norma Lorre Goodrich Medieval Myths[1] (Középkori mondák) című könyvében a jól ismert európai ősregéket és mondákat népszerűsíti, amint ezt korábban a sumir, egyiptomi, krétai, görög, trójai, perzsiai, afganisztáni, indiai és római mondavilággal tette.
A középkori mondák között tárgyalja Skandinávia Beowulf, Wales Peredur, Franciaország Roland, Ausztria Sifrit, Németország Tannhäuser, Írország Cuchulain, Oroszország Igor Herceg és Spanyolország El Cid című, s a tudományos érdeklődés középpontjából ki nem hagyható mondáit. Utoljára említem meg a szerző által ugyan ide rangsorolt Hungária Bertája című mondát, melynek létezéséről tudomásom szerint, s ifjúkori tanulmányaim során soha szó sem esett. Jelen írásom csupán e monda létezésére hívja fel a figyelmet, mely magyar és általános történelmi szempontból rengeteg eddig figyelembe nem vett tényt vet tudatunk felszínére.
Hungária Bertájának élettörténetét 1270-ben véletlenül találta meg egy korában nagy tiszteletnek örvendő Adenes li Rois nevű belga regős. Neve fordításban Kicsi Ádám, a regősök királya. Életművét azért értékelte kora, majd az utókor is nagyra, mivel az általában csak szóban terjedő regéket ő le is írta, ami korában igen ritka jelenségnek számított. Ezen írásai fenn is maradtak az utókor számára, műfajukat tekintve a hősköltemény és szerelmi költészet közötti helyet foglalják el, s legtöbbjét Charlemagne korával azonosítják. A Roland szerű hősköltemények általában a nemesség szempontjából írták le környezetüket. Adenes jobban otthon volt a nép, s a sűrű erdők és mezők világában. Verseinek szóbősége, tökéletes rímei szokatlanok e korban. Az általa elmondottakban könnyű szerrel a nyugati világ tündérmeséinek, -- mint például a Csipkerózsika, a Hófehérke előképét láthatjuk, mondja Lorre. De akadnak költészetében olyan elemek, melyek korukat századokkal előzték meg, s csak a jelen kor lélektan tudományának részei.
Rosa rubicundior Lilio candidior Omnibus formosior Semper in te glorior!
Rózsánál pirosabb, liliomnál fehérebb, alakot tökéletesebb bárkiénél, mindig benned gyönyörködöm!
Költészetéből vett e néhány sor nemcsak a Hófehérke meséjét juttatja eszünkbe, de a Hungáriai Berta költeményeknek is szerves része e kép. Másik állandóan visszatérő képként a rózsára fektet nagy hangsúlyt. Hogy ősidőkben milyen nagy fontosságú volt e virág kitűnik abból is, mondja a könyv írója, hogy a legősibb, s legnagyobb székesegyházak, mint a Chartres-i és a párizsi Notre Dame építészetében a rózsa mindig előkelő helyet kapott. Részben a Szent Szűz tiszteletkörével hozzák e rózsa-tiszteletet összeköttetésbe, de eredetét korábbi időkben kell keresni, s erre a későbbiekben térek ki.
Maga Adenes véletlen folytán szerzett tudomást e monda létezéséről. A történet röviden ez:
Adenes otthon unatkozván elhatározta, hogy elmegy Párizsba, hogy Szent Denis templomában imádkozhasson. Itt megismerkedett egy Savary nevű szerzetessel, aki meghívta könyvtárába, s megmutatta a Berta hagyományt magába foglaló könyvet. a regőst annyira érdekelte a történet, hogy péntektől keddig ott maradt a szerzetes otthonában, hogy tanulmányozhassa e kötetet. Leírása szerint a történet írójának verselése oly tökéletes volt, hogy nem kerülhetett ki egy egyszerű regős tolla alól. Maga a történet Martel Károly idejével kezdődik, szent János napjának ünnepén, a rózsák virágzásának idején. A történet szerint amikor Martel fia számára feleséget keresett, minden tanácsadója menyasszonynak a Hungáriai Berta királykisasszonyt javasolta. A gondolatot tett követte, leánykérői Hungáriába mentek, ahol meg is kapták királyuk számára Berta királykisasszony kezét, akinek leírása a fenti költeményrészlettel tökéletesen kifejezhető. Ezen túl még hangsúlyozta gödröcskés arcát, bájos mosolyát, szőke, göndör haját, műveltségét, s jó szíve, kedvessége, szegények iránti gondoskodása volt az idegenek csodálatának központjában.
Történetünk tárgya népmeséink vonulatát követi: Hungária királyának és feleségének egy gyermeke volt, a gyönyörű szép Berta királykisasszony. A királyt Virágnak, feleségét Fehér Virágnak (más szóval: Béla-Virágnak) hívták. Miután a királyi pár fiatalkorában töltött valamennyi időt nyelvtanulás céljából a franciáknál, s meg is kedvelték e népet, leányukat minden habozás nélkül oda is ígérték a francia királynak. Útra indulásakor kísérőként a királynő saját pénzén megváltott idegen szolgálóját, annak leányát és férfirokonát is Bertával küldte, hogy állandóan vigyázzanak rá. Az idegen szolgáló leánya is gyönyörű volt, sokak szerint Berta mása. A következő rész a Fekete menyasszony ismert története. A gonosz boszorkány saját leányát csempészte a király nászágyába, Bertát pedig rokonával sűrű erdő közepébe vitette, hogy ott elpusztuljon. A leírás szerint abban az időben ott nemcsak medvék, de még oroszlánok is éltek. Bertán először egy remete könyörült meg, néhány darabka ocsús kenyérdarabot adva neki, majd útbaigazította az erdőben élő, jószívű rendőr és családja házába. Berta el is jutott a házhoz, ahol boldogan fogadták.
Közben a boszorkány leánya az ország kincseit mind magának akarta, keményen adóztatta a szegény népet, s általában gonoszul viselkedett környezetével. De két fiút is szült a királynak, aki ezért megbocsátotta viselkedését.
Végül eljutott Berta királyleány halálának híre Hungáriába, a királynő elment Párizsba, hogy számon kérje a királytól leánya sorsát. A király ekkor döbbent rá a csalásra, megkereste Bertát, a boszorkányt és férfi rokonát kivégeztette, két fia anyján megkönyörült, fiainak címet, rangot adott, viszont mindhármuknak el kellett hagyniuk a királyi udvart. Ezek után boldogan élt igazi feleségével, Berta királynővel. Berta halálának éve 783.
A rege első olvasásakor már a következő képek ragadják meg az embert:
1. Hungáriának már volt neve 783 előtt.
2. Hungáriának királya is volt 783 előtt.
3. Hungária királyi udvarát a rege kora legműveltebbjének tudja.
4. A Hungáriai Berta regéjét leíró regős korát megelőző verseléssel emlékezett meg róla, feltétlenül magasan művelt embernek kellett lennie.
5. Berta regéjét a nyugat-európai ismert mesék előképének tartják.
6. A rege lélektani tartalma csak a XIX-XX. század Európájában talál esetleg párjára.
7. A rege ősmagyar vonalvezetése és tartalma félreismerhetetlen. A Fekete menyasszony regéje csak magyar közvetítéssel került a Kárpát-medencén kívüli területekre, például Olasz (l.: Magyar Adorján Belraggio e Bianchina története[2] és Franciaországba, ahol az átvevőknek fogalmuk sem volt arról, hogy e történetek valójában a csillagos égen játszódnak le. Berta története még ezen is túl mutat: Európa meséi is magyar gyökerekből táplálkoznak.
8. A regében megjelenő rózsatiszteletet nem a Chartres-i, vagy Notre Dam-i építészetben kell keresnünk. E jelkép mély gyökerei a keresztes hadjáratokat jóval megelőző korban gyökereznek. Néhány ezzel kapcsolatos szempont:
a. Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött ősi magyar imádságok fehér rózsa Mária kezdetű imái ősemlékeinket szólaltatják meg a liliommal együtt.
b. Őseink istentiszteleti helyeként említik a rózsabástyát, melyben rózsapásztorok miséznek, s rózsalányok is vannak jelen.
c. A rózsa fordított alakja fényt jelent (pl. sárarany = fényes arany), s előkelő helyet kap a Szent Erzsébet legendákban.
d. A rozetta népi építészetünk szerves része, s innen vándorolt a Kárpát-medencén kívüli vidékre.
9. Berta királykisasszony, a szüleinek neve a B-R szócsoport része, amit Magyar Adorján ős avar-magyar nyelvjárásként tárgyal. A B, P, V-R szócsoport erőnnyel, s anyaggal kapcsolatos szavai fénnyel kapcsolatosak, s közeli rokonságban vannak a Palóc B,P,V-L szavakkal (Bar Béla, Virág világ, stb.). Ezen ősavar nyelvi, majd az avar népi csoportban egyesülő avarok embertani jellegzetessége a göndör, szőke haj, s ezt csodálták nyugaton Berta királyasszonyon a legjobban.
10. Legutoljára, de nem legutolsó sorban: Bertának a nyugatitól elütő kedvessége, jósága, tiszta lelke magyar szellemiséget áraszt, s méltó párja szent Erzsébet királyleány legendájának.
11. A legenda Bertát hangsúlyozottan egy gyümölcsfa, vagy vadrózsa rózsaszín virágához hasonlítja. A vadrózsa avarjaink védősáncainak volt része, s bárhol megfordultak, védelmi rendszerük e szokást fenntartotta. Franciaországban utazva, úton-útfélen mára már elvadult rózsasövényekkel találkozhat az ember éppen úgy, mint hazánkban is. Csipkerózsika szép meséje ilyen környezetet tükröz. Nyelvünk az egyedüli, mely a rózsaszín szót a rózsából, illetve annak ősalakját virágzó vadrózsa színéből alkotta.
12. A legenda azt is elmondta, hogy Berta édesanyjának még született egy kislánya, akit Constance-nak nevezett, Berta jótevőjének emlékére, s ő lett Hungária királynője.
13. Idővel Berta királynő lett Charlemagne édesanyja. Berta királykisasszony legendájának értelmében a Hungár Királyság már a 700-as években nemcsak megalapozott volt, de az európai királyi körök példaképének számított. Hogy ez valóban így lehessen, századokra visszamenően megalapozott, törvényes államhatalomnak kellett lennie hazánkban. A tényként említett esemény, hogy Constance lett Hungária királynője, a férfi-női örökösödés közötti egyenlőséget, s emelkedett társadalmi rendszer jelenlétét árulja el. Ez ősműveltségünk folyománya, hiszen első elindulásunk nyelve már magába foglalta a feleség fogalmát. Az Árpád-i honegyesítés előtti Hungária és Franciaország közötti kapcsolatok bővebb fényt vethetnek az avarok hirtelen pusztulására is, ami ezek szerint nem hódítás, de rokonlátogatás eredménye kellett, hogy legyen, hiszen senki nem akadályozta meg a kincsek alatt roskadó társzekereket kísérő rokonokat abban, hogy átlépjék az országhatárt. Az avaroktól elorzott kincsek váltak később Charlemagne és a Római egyház hatalmának alapjává. Az avar kincsek ma is látható csodálatos példánya az Aachen-i dómban levő hatalmas örökmécs csillár, melyet szét kellett vágni ahhoz, hogy be tudják vinni a dómba. Viszont senki nem beszél az avarok hatalmas templomáról, melynek e csillár dísze volt, s arról a műveltségről, mely ezt létrehozta. Charlemagne koronázási legendája is érdekes adatokat szolgáltat e korról. Népünk azon hite, hogy a Szent Korona önmagától száll az Isten kiválasztottja fejére, a következőképpen elevenedett meg Charlemagne koronázásán: egy püspök a háta mögé settenkedett, s lopta fejére a koronát, mintha Isten tette volna. Lopott legenda és lopott korona, settenkedő koronázás nem hozhatott áldást e király népére.
Farkas Gábor könyvtáros úr segítségével kinek ezért őszinte hálámat fejezem ki sikerült megtudnom, hogy Király Ilona Szent Márton című műve (Budapest 1929) foglalkozik e korral, s a nagylábú Bertával. Amerikában élve eddig nem sikerült e könyv nyomára bukkannom. Reméljük, hogy valaki bővebb kutatás tárgyává teszi Berta királylány elfelejtett magyar mondáját, s ennek tükrében átértékeli a nyugat-európai híres legendákat is. Az 1240-es legenda Bertát debonnair-nak nevezi. Későbbi legendái hozzák kapcsolatba a pogány Berchta lúdlábú istennővel. Ugyan ebből a korból hozzák kapcsolatba -- a magyar népmesékből jól ismert -- aranyat fonó királykisasszony alakjával.
A Pallas Nagy Lexicon alanti, Bertával kapcsolatos bejegyzései között figyelmünkbe ajánlom a következőket:
a. 2. pont: vagy valamely magyar királynak a leánya
b. Az 1. pontban említett Kent folyónevei a legősibb magyar nyelvi rétegeket őrzik.
c. Az említett ófelnémet Berchta, Perahta nevek ősavar fénnyel kapcsolatos értelme az átvétel idején még ismert volt, s e szerint magyarázták.
Berta (ófelnémet: Berchta, Perahta a. m. a fénylő), több középkori félig-meddig mondai nőnek neve. E néven ismeretesek még:
1. B., Szent (Edithberga), Charitbert frank király és Ingoberga leánya, 560-ban Ethelbert, Kent királyának neje lett. Férjét és alattvalóit a keresztény vallásra térítette, amiért az egyház szentté avatta. Emléknapja: jul. 4.
2. B. (Bertrada, Berthe au grand pied, a nagylábú B., a fonó B.), Nagy Károly mondakörében Charibert laoni grófnak vagy valamely magyar királynak leánya, Kis Pipin neje. Franciaországba való utazásakor gonosz kísérője a megvesztegetett szolgáknak adja át, megöletés végett, saját leányát pedig összeházasítja Pipinnel. A király egy vadászat alkalmával fölfedezi a valódi B.-t és nőül veszi. E házasságból született Nagy Károly. Így a mese, mely pogány Berchtára, a hattyú- vagy lúdlábú istennőre emlékeztetett. Francia és burgundi templomok még ma is látható a Peine Pédauque (a. m. Regina pedi aucoe) kőszobra. Számos költemény is emlékszik meg róla. Ő reá vonatkoznak e közmondások: Al tempo que B. filava, Die Zeit ist hin, wo B. spann, Ce n' est plus le temps ou Berthe filait, melyek az arany kor letűntét sajnálják. V. ö.: Simrock B., Die Spinnerin (Frankf. 1855). V. ö. Bertha 5.
(Megjelent: Magyarságtudományi Értesítő, 2002. évi 13.sz. 37.old.)
"...a XVIII. századi magyar jezsuita történetírás: Pray György és Horvát István nyomdokain haladva..."
Grüll ezzel az állításával Badiny nyomdokaiba lép, ui. Horvát egyfelől nem nagyon írt még a XVIII. században (mint maga vallja be, volt ugyan egy gyerekkori próbálkozása tankönyv összeállítására Szekér Joákim népszerű szerzeményei nyomán, de ez az ő felnőttségére már elkallódott, és utólag jóízűt nevetett hajdani iygekezetén), másfelől pedig Horvát nem volt tagja semmiféle szerzetnek, sőt kifejezetten nem szerette a vallásos szemléletet a történetírásban. Prayról és Katonáról mint lecsüggő fejű "kámsás czéhbeli mesteremberek"-ről ír, akikről már messziről lerí, hogy "buzgó jésovitá"-k.
A magyarok hamis evangéliuma -- A pártus herceg rokonsága
In: Hetek IV. évf., 31. sz. (2000. júl. 29.)
Még a legkomolyabb "értelmiségi" könyvesboltokban is kapható Badiny Jós Ferenc Jézus király, a párthus herceg című opusza, amely Jézus magyar (pontosabban: sumírpártushunmagyarszabír) származását bizonygatja. Az Argentínában élő Badiny mellesleg a Miskolci Bölcsész Egyesület (MBE) által fenntartott, több mint egy évtizede működő, "féllegális" Nagy Lajos Király Magánegyetem tanszékvezető professzora is. A jelenleg 954 hallgatót oktató intézményben egyebek mellett "mitológiai sumírt" is tanítanak, s az egyes szakok elvégzéséhez szükséges tudományos alapképzésnek része a Biblia-ismeret, a rovásírás és a magyarságtudomány.
Az egykori ludovikás tüzér- és repülőtiszt, Badiny Jós Ferenc 1946-ban emigrált Argentínába, ahol "sumerológiával" kezdett foglalkozni. A Buenos Aires-i jezsuita egyetemen 1966-ban állította fel Sumerológiai Tanszékét, amelynek tantervét egyenesen a vatikáni bibliakutató intézet, az Institutum Pontificum Biblicum hagyta jóvá. "Munkásságának óriási eredménye az írja legutóbb megjelent könyvének fülszövege , hogy az 1971. tanévre hirdetett előadásaira 21 argentin rendes hallgató iratkozott be." Az azóta nyugállományba vonult, kilencvenegy éves Jós azonban fáradhatatlanul űzi tovább a sumermagyarológiát: tanai immár nemcsak hazai kiadású könyvekben hozzáférhetőek, hanem az MBE jóvoltából a felsőoktatási "tudáspiac" kínálatába is bekerültek. Jós a Miskolcon 1997 óta működő "Ókori Közel-Keleti és Sumerológiai Tanszék" tanszékvezető egyetemi tanára, s egyben az egyetem díszdoktora. Tudományos munkásságának további méltatása helyett soroljuk fel eddig megjelent könyveinek címét: Káldeától Ister-Gamig (A sumírmagyar hitvilág); Mah-gar a magyar!; A káldeusok írása szerinti magyar biblia és a nemrégiben bővített és javított kiadásban megjelent Jézus király, a pártus herceg (Bp., Ősi Örökségünk Alapítvány, 1998).
Halászat a zavarosban
Az ókori történelem kutatása a dilettáns áltörténészek számára leginkább egy elhagyatott bányatóban történő horgászáshoz hasonlít, ahol gyakran megesik, hogy a hal mellé egy-egy elnyűtt bakancs, gumiabroncs, faág is horogra akad. Ha a horgász normális, a felesleges dolgokat visszadobja a tóba, és csak a halakat viszi haza. A sumermagyarológia műkedvelő történészei azonban a halak mellé a bakancsot, a gumiabroncsot és a faágat is bedobálják a halászleves kondérba. Hogy mit jelent ez a "történészi gyakorlatban"? Röviden a következőket: a történészszemlélet abszolút hiányát; teljes nyelvi hozzá nem értést; a releváns és irreleváns dolgok megkülönböztetése képességének hiányát; a források félremagyarázását, esetenkénti koncepciózus meghamisítását; érvek helyett tekintélyek mögé bújást egyszóval hazugságot!
A sumermagyarológiát nyelvészeti oldalról Komoróczy Géza csaknem negyedszázada megjelent könyvecskéje alaposan "helyére tette" (Sumer és magyar?; Magvető, Bp., 1976); a magyar őstörténetre vonatkozó délibábos elképzeléseket László Gyula, Bálint Csanád, Róna-Tas András és más neves szakemberek többször is cáfolták. Ám az azóta is töretlenül burjánzó sumermagyarológiai szakirodalom vallástörténeti aspektusaival mindeddig nem nagyon foglalkoztak a kutatók, ami érthető, hiszen kinek van kedve több száz oldalas tudománytalan, teológiailag botrányos, horoszkópokkal és okkult szimbólumokkal tömött szövegeket akár csak el is olvasni, nemhogy állításról állításra megcáfolni? Csakhogy e dilettáns nyelvészkedéseknek, délibábos őstörténeti kutatásoknak egyetlen fő céljuk van: egy olyan velejéig okkult vallási rendszer kidolgozása, amely köszönő viszonyban sincs a kereszténységgel, sőt annak éppen leglényegesebb állításait tagadja! Híveinek tábora pedig nemhogy csökkenne, hanem inkább növekszik. Mutatja ezt olyan populáris műfajokban való felbukkanása is, mint az Atilla Isten kardja című rockopera (1993), amelynek Lezsák Sándor által írt betétdalát Badiny "a kozmikus úton való Istenhez emelkedés" ragyogó példájaként idézi.
"A magyarok Bibliája"
Pál apostol Jós szerint "Saul rabbi" így feddte a galatiai gyülekezetet, amiért azok más evangéliumra hajlottak: "De ha szinte mi, vagy mennyekből való angyal hirdetne is nektek valamit azon kívül, amit nektek hirdettünk, legyen átok!" (Levél a galatákhoz 1, 9) Jós könyve mindenesetre bőven rászolgált a Pál által kilátásba helyezett átokra, amelyet tudjuk be ezt a történelem fintorának az apostol eredetileg Jós által a magyarok rokonainak tekintett galatáknak címzett. (Ezek után még kevésbé csodálkozhatunk azon, hogy könyvében Jós lépten-nyomon kifejezi "Saul rabbi" iránti ellenszenvét.) Badiny oldalakon keresztül közli Jézus általa kreált "eredeti evangéliumának" szövegét. Hogy honnan vette? Íme a válasz, amely egyben a szerző alapos történeti ismereteire is fényt vet: "Egybefoglalom azokat a böngészéseket, amelyeket a manicheus tudományban, Mani igehirdetésében és az ujgur hitvilágban találtam, és Jézusnak kijelentéseit, szavait tartalmazzák. Ezek pedig csak annak az ťelveszettŤ írásnak részei lehetnek, melyet ( ) Jézus Urunk saját maga írhatott le." Lássunk ezek után néhány idézetet Jós "evangéliumából": "Szeresd nagyon atyádfiát, családodat, nemzet-testvéreidet, hiszen közéjük születtél." "Maradjatok meg nemzetségetek erős hajtásának, mert kötelességetek az Igazság tanítása, az én földi munkám folytatása." "Küldök majd vigasztalókat is. Egyszerű Fénylátókat. Nem hatalmasokat" stb. (243245. o.)
Hogy a dolog még hitelesebb legyen, a Badiny-féle Újszövetséghez természetesen egy Ószövetséget is ki kellett találni, amelyben Isten szövetséget köt az ő népével, a Mah-Garokkal (a szó "megfejtéséhez" lásd keretes szövegünket). Jós a régi, sumerológus körökben évszázadok óta bevált módszerhez folyamodik: egy számára egyébként teljesen érthetetlen sumer szöveget "fordít le" úgy, mintha azt eredetileg magyarul írták volna. Íme a magyarok teremtéstörténete: "Iz-Ten tökéletes alkotásában, az Ő változhatatlan akarata szerint, Én-Lil elválasztotta az Eget a Földtől és messzire távolodott a Föld attól, Én-Lil kiásta a Magot a Föld belsejéből, hogy majd kalász fakadjon belőle a Rendeltetés szerint. Az Ég és Föld szövetségévé a Fokost avatta; a Fokos a Nádkosár hivatásául pedig a Munkát rendelte." A történet folytatásából megtudhatjuk, hogy Én-Lil (értsd: Én-Lélek) a Szent Fokost annak az Em-Barnak (értsd: Ember) adta, akit már korábban Szent Koronájával ékesített, és a Földre küldött azzal a megbízatással, hogy építse fel Iz-Ten (értsd: Isten) földi királyságát. A "magyarok Ószövetségét" tartalmazó ékírásos táblákat Badiny ismét csak áltörténészhez méltó fogással úgy próbálja meg hitelesíteni, hogy annak olvasatát Samuel Noah Kramernek, a sumer nyelv és irodalom egyik legnagyobb szaktekintélyének tulajdonítja. Egyébként az eredeti sumer szöveg hiteles magyar fordítása A kapa teremtése címen olvasható Komoróczy Géza sumer irodalmi antológiájában. A fordítás és ferdítés közti különbséget Jós azzal próbálja meg áthidalni, hogy megvádolja a sumerológia legnagyobb hazai szaktekintélyét, aki szerinte "mindent megváltoztatott benne, ami esetleges sumírmagyar vonatkozásokban értéket képvisel. ( ) Komoróczy csak ťA kapa teremtéseŤ címet adott [így!] a mi Ószövetségünknek. Megértjük, mert héber."
Hol született Jézus?
Jós Ferenc gnosztikusmarkionita eredetű nézete szerint a "zsidó Jézus" alakja hamisítvány ("Saul rabbi ötletének betudható huncutság"), amelyet az evangéliumokba utólag bekerült ószövetségi idézetekkel "a zsidóság érdekéhez és zavaros történetéhez" alakítottak. A négy kanonikus evangéliumból mindössze Márkét tartja hitelesnek, mivel szerinte az (1) a legrégebbi evangélium, (2) nem zsidóknak íródott, (3) egyezéseket mutat a Nag-Hammadiban talált gnosztikus evangéliumokkal, (4) azt sugallja, hogy Jézus nem volt zsidó, nem Izraelben született, és nem az ószövetségi próféták által adott próféciák beteljesítője volt. Hát akkor mi? Jós könyve nem kevesebbre, mint ennek megválaszolására vállalkozik.
Márk szerinte azért nem említi meg, hogy Jézus galileai származású volt: "mert az ő idejében mindenki tudta főként a zsidók legjobban [így!] , hogy Jézus Édesanyja Adiabene Mária pártus királyi hercegnő volt". Amellett, hogy a Márk evangéliumára vonatkozó állítás sem állja meg a helyét, hadd emeljek ki most egyet Jós "bizonyítékai" közül. A Biblia egybehangzó tanúsága szerint Jézus a Jeruzsálemhez közeli kis júdeai faluban, Betlehemben (a héber szó jelentése: "kenyér háza") született. Jós szerint a település eredeti neve Dávid korában (i. e. XI. század) Bét-lomon volt, amit egy kollégája "Lakomház / Lakóház" néven magyarított. Később Betlehemet az Amarna-táblákon (i. e. XV. század) található Bit-Lah-Mi-val azonosítja, és úgy fordítja: "A Fény Szűzének Háza", s kijelenti, hogy nemcsak Jézus, hanem Mária is itt született. Megint később azt bizonygatja (a Toldót Jésu című keresztényellenes középkori zsidó irat alapján), hogy "az adiabénéi Helené hercegnőnek volt egy Mirjam (Mária) nevű szűz leánya, aki királyi vérből származott" vagyis Mária az Izraeltől több száz kilométerrel keletre fekvő Adiabénében született, amely Jézus korában valóban a Párthus Királyság részét képezte. Egy másik fejezetben pedig ezúttal egy IV. századi apokrif Máté-evangéliumra hivatkozva azt állítja, hogy Mária Bét-Seánba költözött, amelyet a római korban Szküthopolisznak, vagyis "Szkíta-városnak" hívtak. (Erről bővebben lásd: Hetek 1999. november 27., Szittya elméletek Jézus Krisztusról.) Itt látogatta meg őt Gábriel, vagyis "Istennek kebeléből eredő" (a "névmagyarázatot" lásd keretes szövegünkben), aki nem mint "Isten hírvivő főangyala" jelent meg Máriának, mivel Jós szerint "a név beletartozik az úgynevezett ťmágus hagyománybaŤ. Gabriel ugyanis a Pártos [így!] Birodalomban, az Eufrátesz partján fekvő Sippa [így!] városban lévő mágusközpont főmágusának neve volt "
"A magyarság Jézusa"
A fenti "bizonyítékok" Jós szerint természetesen csak egyet jelenthetnek: azt, hogy Jézus maga is a pártos (értsd: párthus) hercegnőtől származott test szerint. A párthus viszont közismerten szittya (értsd: szkíta) nemzet volt, amely rokonságban állt a hunokkal, ujgurokkal és magyarokkal, tehát ebből aztán egy gyermek is levonhatja a kézenfekvő következtetést a magyarok Jézus vér szerinti rokonai! Ne higgyük azonban, hogy Jós ennyivel megelégszik. Nem, ő kizárólagosságra tör, és kijelenti: "Jézus csak a magyarság Jézusa!" (151. o.) A "szittyavérű pártos herceget" ő nem Christos-nak (értsd: Krisztus) nevezi, amely héberül a Messiásnak felel meg, hanem Chrestos-nak, amit úgy fordít: "Egyetlen Szent".
"Ez a Chrestos írja Badiny az ő kozmikus és karizmatikus erejű isteni tartalmú valóságában [így!] már csak egyedül a magyarság által megőrzött jelképes ábrázolásban maradt meg. Ezért nevezem Őt így: ťA magyarság JézusaŤ. Mert valóban csakis ő tud erőt adni a magyarságnak ahhoz, hogy a szimbólumok titkának felismerésével hitéletében új korszakot nyisson és kijavítson mindent, ami VajkIstván idejében letompult, félrecsúszott." Ezt a félrecsúszást pedig a jezsuita egyetem professzora nem másnak, mint "a júdai gyökerű római ortodoxiának" (értsd: a római katolikus egyháznak) tulajdonítja! (Ezzel is a XVIII. századi magyar jezsuita történetírás: Pray György és Horvát István nyomdokain haladva.)
Jós könyvében az asztrológiának és a különféle okkult szimbólumoknak is bizonyító szerepet szán. Szerinte Jézus emberi, földi alakjának leghűbb hasonmása a Turini lepel, amelyen "az idők jeleként" maga Jézus hagyta itt "kozmikus sugárral beleégetett arcképét". A leplen azonban állítja egy nem zsidó ember lenyomata látható, akinek "embertani adatai azonosak a pártus-hun királyokéval. Vércsoportja: AB." Ez pedig természetesen a "Hun-Garnak nevezett Mah-Garok emberi adottságaival" egyezik, vagyis Jézus valóban a magyarok rokona! De akinek ennyi bizonyíték sem elég, íme a ráadás: "Ma sumernek nevezett ősi Mah-Gar nyelvünkön az Isten Fiának egyik neve Tur-An [értsd: Turán]. Véletlen lenne, hogy a Tur-An földi testét betakaró gyolcs lepel éppen Tur-In városába került ?" (193. o.)
A hamis evangéliumtól a Szentlélek-káromlásig
Badiny Jós Ferenc önmagának is szerepet szánt okkult-misztikus zagyvalékában, amelyet sokan szinte vallásos áhítattal tisztelnek és követnek. Magát "a pártos herceg Jézus elhívottjának" tartja: "Az Adiabani (értsd: adiabénéi) Törvényadó Pártos Herceg mellett e könyvbe foglalt írásaimmal én csak egy majdnem 2000 évvel későbbi BA-DI-NI, vagyis ťtörvényre mutatóŤ vagyok" írja könyvében (276. o.). Az áltörténész elképesztő badarságaihoz hozzájárul még a "hagyományos" zsidó-szabadkőműves összeesküvés-elmélet, amelynek elindítója szerinte Pál apostol volt, és végső célja, hogy Habsburg Ottót ültesse a világkormány élére. Azt is megtudhatjuk továbbá, hogy feltételezhetően a Szent Korona is a "Jézusi-Adiabene dinasztiához" kapcsolódik: "Ennek a Szentkoronának alkotói, a mi PártusHunMagyarSzabír őseink, nem voltak zsidó-keresztény ťkatolikusokŤ, hanem azok az ťeretnekekŤ, akiknek hitét a zsidó származású ťegyházatyákŤ (mint Epiphanius is) csak ťJézusi szkítizmusnakŤ nevezik." (329. o.) Jós azt is állítja, hogy a magyarok őrizték meg legtisztábban a sumer eredetű Mária-kultusz legősibb formáit, többek között az AnyaAtyaFiú [így!] háromságot, mivel "a zsidó-kereszténység kitaszította az Istenanyát a Szentháromságból és helyette a ťSzentlelketŤ tette be." (335. o.) A kifejezetten teológiai kérdésekben is gyakran megnyilvánuló Jós Ferenc és követői valószínűleg nincsenek is tisztában e szavak jelentőségével. Jézus ugyanis azt mondta: "Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Szellem (Lélek) káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek. Még aki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szent Szellem (Szent Lélek) ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik." (Máté evangéliuma 12, 3132)
In: Új Ember LVI. évf., 2720. sz. (2000. szept. 10., 37. sz.)
Ha valaki nemcsak bosszankodni akar Badiny Jós szenzációkat ígérő könyvének olvasása közben, olvassa figyelmesen azokat a lapokat, amelyeken a szerző az apokrif evangéliumokat idézi. Ezek közül használható fordításban, teljes terjedelmében közli azt, amelyet a szakirodalom Nikodémus evangéliumaként tart számon (129--140. oldal).
A Bibliában járatos olvasó a szövegben ismerős mondatokra talál. Ha visszakeresi őket a Szentírásban, rájön arra, hogy mind a négy kánoni evangéliumból vannak itt idézetek. Pilátusnak ezt az üzenetet küldi a felesége: "Ne avatkozz ennek az igazságosnak a dolgába, az éjszaka sokat szenvedtem miatta" (Mt 27,19). Jézus vádlóihoz ezzel a mondattal fordul Pilátus: "Vigyétek el, és ítéljétek el a ti törvényeitek szerint!" Azok így felelnek neki: "Nekünk nincs megengedve az, hogy valakit megöljünk." Ezek a mondatok szórul szóra megvannak a negyedik evangéliumban (Jn 18,31). Ott a zsidók válasza világosan arra utal, hogy ők a rómaiaknak való alávetettségük miatt nem hozhatnak halálos ítéletet. Erre -- a kánoni szövegben -- nem is tud mit mondani Pilátus; ha halált akarnak Jézusra, azt valóban csak ő mondhatja ki. A Nikodémus-evangélium szerzője azonban másképpen értelmezi a vádlók mondatát; meglepő módon replikázik rá Pilátus: "Nektek megtiltotta Isten, hogy öljetek, és nekem nem?" Milyen érzékeny lelkiismeretű ember ez a helytartó! S mennyire félreérti nemcsak az evangéliumot, de az Ószövetséget is az apokrif irat szerzője! Hiszen az Ószövetségben valóban ott a tízparancsolat tilalma: "Ne ölj!" De mellette számos kifejezett törvény arról, hogy a hivatalos bírói testületnek joga, sőt kötelessége halálos ítéletet hozni némely bűnök büntetésére. Ez -- nyilván -- nem ellenkezik a "ne ölj" tilalommal, mert az nem az emberi élet kioltását tiltja, hanem az önbíráskodást, a bosszút. Jobb is volna tán úgy fordítanunk: "Ne gyilkolj!" Ezt azért érdemes meggondolnunk, mert itt egészen nyilvánvalóvá válik, hogy ki kitől idéz. A kánoni evangélium szövegét félreértette az apokrif irat szerzője, tehát az ő szövege a másodlagos.
Jézus itt is kiáltva hal meg. Utolsó kiáltása szó szerint egyezik azzal, amit Lukács evangéliumában találunk: "Atyám, a te kezedbe adom lelkemet!" A százados szavát is olvashatjuk, majd egy emlékezetes záró megjegyzést: "Az egész csődület pedig, akik szemtanúk voltak, melleiket kezdték ütögetni" (Lk 23,46--48). Feltámadása után Jézus a galileai Mamlich-hegyen jelenik meg tanítványai előtt, és ilyen szavakkal fordul hozzájuk: "Menjetek, és prédikáljátok az egész világon azt, hogy aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az megítéltetik." Ez a mondat pedig Márk evangéliumából került ide (16, 16), a folytatásával együtt, amelyet már nem idézek; mégpedig a híres Márk-záradékból, amelyet valamivel később illesztettek a könyv korábban rövidebb szövegéhez.
Egy szó, mint száz: az elfogulatlan olvasó előtt nyilvánvaló, hogy ez az apokrif irat nem "a jeruzsálemi zsinagóga jegyzőkönyveinek" alapján készült, mint ahogyan Badiny Jós állítja (140. oldal), hanem a már széltében-hosszában ismert kánoni evangéliumokból kiemelt mondatokra épül, azokat egészíti ki a képzeletből eredő, legendás részletekkel. Hol volt már akkor a jeruzsálemi zsinagóga?! A kánoni evangéliumok együttesét a második század elején tarthatta kezében a Nikodémus-evangélium szerzője, Jeruzsálemet pedig már az első század hetvenes éveiben elpusztította a "zsidó háború". Ha egyáltalán valamit megmentettek volna a jeruzsálemi zsinagógákból, ugyan miért épp a Jézus halálára vonatkozó "jegyzőkönyveket" igyekeztek volna a pusztulástól megóvni? Semmi okunk sincs föltételezni, hogy ilyen jegyzőkönyvek egyáltalán valaha is lettek volna!
Badiny Jós nagyon ingatag talajra lép, amikor Jézust illetően inkább az apokrif evangéliumokat fogadja el megbízható történeti forrásnak, mint a kánoni evangéliumokat! Egy másik (gnosztikus) apokrifra hivatkozva azt mondja Jézusról, hogy sohasem volt anyja méhében. Mária ölén a Fény sűrűsödött valami súlytalan gyermektestté, s ezt a nem evilági testet vette aztán karjába a bába. "Ez a Fény úgy született, miként a harmat az égből leszáll a földre" (119. oldal). Itt nem is lehet igazi megtestesülésről beszélni, s ha Jézus teste nem valódi, nem valóságos a halála sem. Azért nincs is miből föltámadnia, csak vissza kell lépnie fény-létébe, hogy a Lepelből kibontakozzék.
A keresztény magyarságot ezer éve az a hit élteti, hogy Isten Fia egy lett közülünk. Mindegy, hogy melyik nép fiaként, de valóságosan. Mire mennénk azzal, ha valaki meggyőzne arról, hogy magyar anya ringatta, de nem lett valóban ember, hanem csak külsőleg hasonlított ránk, "álruhaként" öltötte magára az emberség látszatát?
Badiny Jós -- jó gnosztikusként -- nem akar Megváltót látni Jézusban, csak egy szokatlanul fényes kinyilatkoztatás hordozójaként tiszteli őt. Megalázónak tartja az emberiségre nézve, hogy azt kellene gondolnunk róla, megváltásra szorul. De ezt a Jézus mégiscsak keresztre feszítették -- ártatlanul! Ahol az ártatlannak meg kell halnia, ott valaki vétkezik! Talán az volna jó, ha mindenestül a gonosz zsidókra háríthatnánk a Jézus haláláért való felelősséget, mi meg büszkék volnánk rá, hogy fényességében mellé állhatunk? Én jobban szeretek Szent Pállal arra gondolni, hogy Krisztus értem is meghalt. Hogy ártatlanul kiomló vére "hangosabban kiált, mint Ábelé" (Zsidókhoz írt levél, 12, 24), mert nem boszszúért, hanem irgalomért kiált. S nem az emberi nem szégyenét, hanem megbecsültetését látom abban, hogy "nagy áron vétettünk meg", Jézus kiomló vére árán.
In: Új Ember LVI. évf., 2719. sz. (2000. szept. 3., 36. sz.)
Az Új Ember előző számában már bemutattuk, hogyan bánik Badinyi Jós Ferenc azzal a szakirodalommal, amelyre hivatkozik. Felületesen idéz, sokszor egyenest kiforgatja a szaktekintélyek állításait. Nem próbál igazán tanulni tőlük, mindenáron saját előfeltevéseit igyekszik igazolni szavaikkal. Egészen önkényesen közeledik a Bibliához is. Nézzünk erre is néhány példát!
Újra és újra azt állítja, hogy a zsidók nemzeti Istenüktől, a kegyetlen Jehovától azt a parancsot kapták, hogy "irtsanak ki mindenkit, aki nem az ószövetség szerint való". A könyv 206. oldalán, de máshol is, ennek az állításnak bizonyítására a Teremtés könyvéből idéz egy mondatot: "A körülmetéletlen férfi pedig, aki körül nem metélteti az ő férfi testének bőrét, az ilyen lélek kivágatik az ő népe közül, mert felbontotta az én szövetségemet" (17,14). Csakhogy ez a mondat nem bizonyítja Badiny tételét; nem is azt jelenti, amit ő kiolvas belőle. Elsősorban a kivágatik nem azt jelenti, hogy 'meg kell ölni', hanem azt, hogy 'ki kell a népből taszítani'. Másrészt ez a törvény nem arra ad utasítást, hogy a zsidók hogyan bánjanak a nem zsidókkal (azokat nem taszíthatnák ki maguk közül, hiszen nem is tartoznak közébük; azokról nem lehetne azt mondani, hogy 'felbontották a -- Jahvével kötött -- szövetséget'). Egészen nyilvánvaló, hogy a Törvény szerint azt az Ábrahám véréből való férfit kell így megbüntetni, aki -- bár zsidónak született -- nem vállalja a körülmetélést.
Badiny Jós mindenáron azt szeretné elhitetni velünk, hogy Galileában csupa sumér eredetű pártus élt. Az Interpreters Dictionaryre hivatkozva történetietlennek mondja az evangéliumok állítását, miszerint Jézus "a galileai zsinagógákban tanított". Csakhogy ez a szótár sehol sem állítja, hogy "Galileában csak a Kr. utáni második századtól épülnek zsinagógák". Pontosan azt írja: "A Galileai-tó környékén végzett ásatások több ottani város zsinagógáját feltárták. Leghíresebb közülük a fehér kövekből való kafarnaumi, amely kb. 200-ban épült Kr. után." A Capernaum címszó alatt ugyanez a szótár ugyanerről a zsinagógáról azt is megállapítja, hogy "valószínűleg egy régibb zsinagóga helyén épült". Érdemes ezzel a kérdéssel kapcsolatban H. Bardtke könyvére utalni. Ő ír arról, hogy a második század végén a júdeai felkelések leverése és az őket követő megtorlások után Júdeából sokan Galileába menekültek, így megnőtt a települések lélekszáma, nagyobb zsinagógákra volt szükség. Sok vagyonos család is költözött oda, ezért futotta arra is, hogy messziről hozassanak szép és drága köveket díszes épületek felépítésére: így épült fel fehér mészkőből a kafarnaumi zsinagóga is (Bibel, Spaten und Geschichte; Leipzig, 1973). Galileában -- Jézus idejében -- éltek pogányok, akiknek őseit az asszírok telepítették oda. A lakosság többsége azonban zsidó vallású volt. Bizonyára voltak zsinagógáik, nagy ünnepeken elzarándokoltak Jeruzsálembe.
Badiny Jós azt állítja, hogy bármit mondanak az evangéliumok, sem Jézus, sem a Keresztelő nem lehetett zsidó származású. Miért nem?
Badiny Jós azt állítja, hogy bármit mondanak az evangéliumok, sem Jézus, sem a Keresztelő nem lehetett zsidó származású. Miért nem? "Máté evangéliumából olvashatjuk, hogy Heródes Antipas egyszerűen elfogatta, tömlöcbe vetette Jánost, aztán pedig -- minden ítélet nélkül -- lefejeztette. Ha János zsidó lett volna, ezt nem tehette volna vele, mert a jeruzsálemi zsinagóga törvénye szerint 'zsidót halálra ítélni nem lehet'. Ítélet nélkül még börtönbe sem vethető a júdeai zsidó állampolgár" (207. oldal).
Másutt ugyanígy érvel Badiny Jézus nem zsidó eredete mellett: "Ha zsidó lett volna, nem szögezték volna keresztre. Ugyanis a történelemben egyetlen zsidó sincs, akit keresztre feszítéssel végeztek volna ki. Ezt a módszert csak a nem zsidóknak kivégzésekor gyakorolták" (200. oldal). Ugyan honnan gondolja mindezt a tudós szerző? Be kár, hogy ezeken a fontos helyeken nem hivatkozik semmilyen ellenőrizhető történelmi forrásra! Mit ért azon, hogy "a jeruzsálemi zsinagóga törvénye szerint"? Nekünk eszünkbe jut Josephus Flavius, aki A zsidók története XIII. fejezetében arról ír, hogy a Hasmoneusok közül való Alexander Jannaeus, aki Kr. e. 103-tól 76-ig uralkodott, nagy nehézségek árán tudott hatalomra jutni. Legveszedelmesebb ellenfelei a farizeusok voltak (később ugyanehhez a felekezethez tartozott Josephus Flavius is). A szírek segítségével törte meg ellenállásukat. Amint trónra került, szörnyű bosszút állt rajtuk. "Foglyai közül nyolcszázat keresztre feszíttetett, s mielőtt még ott meghaltak volna, szemük láttára lemészároltatta előttük asszonyaikat és gyermekeiket."
A keresztre feszítés valóban nem zsidó büntetés, ez azonban nem azt jelenti, hogy zsidókat nem feszítettek keresztre. Ha zsidók idegen hatalommal szövetkeztek (a Hasmoneus uralkodó a szírekkel, Kaifás a római helytartóval, Pilátussal), bizony azok kezére játszották saját véreiket is, s azokat aztán nem védte meg semmi. A zsarnokok még a valóban meglévő törvényeken is túlteszik magukat! De volt-e egyáltalán olyan törvény, amilyenre Badiny hivatkozik? Ami pedig a Keresztelő halálát illeti: maga az Ószövetség többször utasítást ad arra, hogy például azt, aki vallási téveszméket hirdet, ki kell végezni, akár in flagranti is. Nem állítom, hogy Heródes Antipasnak igaza volt, amikor a Keresztelőt kivégeztette, de volt mire hivatkoznia, s abból, hogy lenyakaztatta Jánost, legkevésbé sem következik, hogy az ne tartozott volna a választott néphez.
Épp az ellenkezője igaz annak, amit Badiny állít: Jézust nem feszítették volna keresztre, ha nem lett volna zsidó. Jeruzsálemben, a zsidók húsvéti ünnepén azért kellett halálra adni őt, mert az ünneplő tömegben sokan lelkesedtek érte, Dávid fiaként köszöntötték. Egy pártus herceg a pártusok között találhatott volna veszedelmes népszerűségre, Jeruzsálemben legfeljebb kinevették volna. De minek is ment volna oda, ha nem akart valóban Dávid fiaként fellépni.
Badiny Jós gondolatmeneteiben igen fontos szerep jut bizonyos nyelvi (nem akarom azt állítani, hogy nyelvészeti) "érveknek". Ezekkel próbálja bizonyítani a sumér--magyar rokonságot. Szakemberek erről már rég megírták a maguk kritikai észrevételeit. Néhány kacagtató, a nyelvtudományban járatlan olvasó számára is tanulságos példát mégis bemutatok. A mű 203. oldalán azt olvassuk, hogy "a Pártus Birodalom alapítója az eftalita-hun királynak a fia, aki Ár-Sak nevet vett fel (az Ár=nép, Sak, Sag, Szag= fej, Ár-Sak tehát annyit jelent, hogy a nép feje, a nép vezetője, és ebből ered a mai ország elnevezésünk.) Azt is tudjuk, hogy ezek a hunok azért nevezték birodalmukat Pártus Birodalomnak, mert 'elpártoltak' az ázsiai fehér hunoktól." Nos: ország szavunkról talán a nyelvtudományban járatlanok is tudják, hogy régen uruszágnak hangzott, s az úr szóból származik, úgy, ahogyan a ma használatos uraság is, csakhogy 'egy úr alá tartozó terület'-et jelentett. (Mint például a fejedelemség, királyság stb.) Párt szavunkat viszont latin nyelvekből vettük át, a honfoglalás után. Igazán különös lett volna, ha már az ázsiai hunok használták volna ezt a szót! Azt meg éppen tréfának vélem, hogy a szag Badiny szerint fejet jelenthetett. Talán csak nem a "fejétől bűzlik a hal" közmondásra gondol?
De lapozzunk egy lappal előbbre, idézzünk onnan is egy hajmeresztő etimológiát! "Vizsgáljuk meg sumir nyelvészeti alapon a Samária kifejezést! Samar=a Babilon környéki ország és nép neve." Ahonnan Kr. e. 763-ban Szancherib asszír király Badiny szerint a "sumir származású népeket elvitte", hogy az elhurcolt, kitelepített izraeliták helyébe telepítse őket. De lássuk tovább a szófejtést: "A hozzácsatolt 'i' ugyanaz, mint a magyar helyhatározói rag: 'i', amivel megjelölöm, hogy valaki honnan való. Pl. Budapest-i, Uruk-i, Samár-i, tehát Samárból való. Most tegyük még hozzá a szükséges 'a' betűt. Ez semmi más, mint a sumir határozott névelő, amit a mi ősi -- sumirnak nevezett, de az ékiratokon Mah-Gar névvel írt -- népünk nem előre, hanem a szó után tett. Samaria tehát annyit jelent, hogy 'a Samarból valók országa'." Eddig az idézet. Ne beszéljünk az 'i' képzőről (ami persze nem "helyhatározói rag"). De a magyar határozott névelőről talán köztudott, hogy a honfoglalás után alakult ki az az mutató névmásból. Mi köze lehet ehhez egy ötezer évvel ezelőtti állítólagos a-nak, amely a tetejében nem is a névszó elé kerül, hanem annak végéhez tapad? A legmeglepőbb dolog azonban még hátra van: Badiny Jósnak tudnia kellene, hogy Samáriát már jóval az előtt Samáriának nevezték, hogy az asszírok elfoglalták volna. Az 1 Kir 16,24-et még lehet a későbbi történetíró önkényeskedésével magyarázni. De a Samária név szerepel már Ámosznál és Ozeásnál is: nem egyszer, hanem sokszor. Pedig akkor, amikor ők írásaikat öszszeállították, még nem telepített oda senki idegeneket az Eufrátesz vidékéről.
Minden lehetséges? -- Az is, hogy Jézus pártus hercegnek született?
1. rész.
In: Új Ember LVI. évf., 2717--2718. sz. (2000. aug. 20--27., 34--35. sz.)
Nem tudom, van-e jó magyar szó annak a mindennapos lélektani ténynek a megjelölésére, amelyet kompenzációnak szoktunk nevezni. Szegénységben élő, kényszerű megvettetést viselő emberek gyakran, tán törvényszerűen termelnek ki magukban valamit, amivel önérzetüket megtámogathatják. Többnyire egy lassan felnövekvő álmot, emlékeket, amelyekbe sok-sok önáltatás vegyül. Ha már koldusruhában kell járnunk, miért ne viselnénk azt úgy, mint mesebeli királyfiak?
Ha egy-egy nehéz sorsú embernek szüksége van ilyen önáltató vigasztalásra, még inkább rászorulhatnak ilyesmire nagyobb közösségek: népek, nemzetek. Gondolom, hogy például a románok sok évszázados szegénységük, peremre vetettségük emlékeit próbálták önkéntelenül ellensúlyozni a dákoromán elmélettel, amely nemcsak Erdély őslakosainak tünteti fel őket, hanem szorosan odakapcsolja közösségüket a római történelemhez.
A magyarság a huszadik században élt át sok nagy megaláztatást. Trianont, a második világháborút követő évtizedek presztízsveszteségét, hisz hányszor kellett hallanunk, hogy Hitler utolsó csatlósai voltunk. Az idegen országokban, kisebbségi sorsban élő magyarok nemzeti öntudatát naponta megtépázta (ha egyáltalán lehet erről múlt időben írni) az iskoláztatás, a tömegkommunikáció. De valószínű, hogy azoknak is sok megaláztatásban volt részük, akik több, egymást követő rajban Nyugatra mentek, s a szétszóratásban kerestek helyet maguknak, családjuknak.
E történelmi traumák kompenzációjaként értelmezem én azt a mítoszt, amely egyre több érdeklődésre, elfogadásra talál a közvéleményben: a sumér-magyar rokonság gondolatát.
Legújabban e minden tudományos alapot nélkülöző "eredetmondának" hitbéli, vallási vonatkozása is támadt. Megjelennek olyan könyvek, amelyek azt állítják: sumér ágon Jézust is magyarnak vallhatjuk. Merthogy ő nem zsidónak született, e népnek csak anynyi köze volt hozzá, hogy ők feszítették keresztre.
Ennek az itt-ott már korábban is megfogalmazott gondolatnak most tekintélyes külsejű kötet igyekszik népszerűséget szerezni: Badiny Jós Ferenc Jézus Király, a pártus herceg című írása. A kötet fedőlapján a turini lepel alapján készült Jézus-arc látható. A könyv Budapesten jelent meg, 1998-ban, az Ősi Örökségünk Alapítvány kiadásában. Erről a kötetről szólnak következő kritikai jegyzeteim.
A szerző nem akármilyen vállalkozásba fog: kétezer éves köztudatot igyekszik megrendíteni. Legalábbis Saultól, Szent Páltól fogva az egész kereszténységet egy hatalmas maffiának állítja be, amely nemcsak nem őrzi hűségesen, hanem egyenesen meghamisítja Jézus alakját, tanítását. Azzal, hogy az Ószövetség beteljesítőjének mondja, pedig ő éppen azért jött közénk, hogy a zsidók Jehovája helyett a sumérok által már régóta tisztelt mennyei Atyát ismertesse meg velünk. A kettős millennium idejére éppen jó leckéket kínál: vizsgáljuk át, mit hozott a kereszténység, és mit jelent a magyarság történetében Szent István, aki a tisztább, sumér örökségtől elfordította e népet, s ennek a hamis hagyománynak szolgáltatta ki.
Mindebben a nem közönséges méretű vállalkozásban a szerző nem hivatkozik semmilyen újonnan feltárt forrásra, eddig ismeretlen régészeti anyagra. Annak a tudománynak az ismeretanyagából meríti érveit, amelynek közmeggyőződését mindenestül elutasítja. Könyvéből az derül ki, hogy a tulajdonképpeni forrásokkal nincs személyes kapcsolata. Adatait mindig másodkézből idézi, feldolgozott szakirodalma nagyon hézagos.
Hogyan bánik azokkal a szakkönyvekkel, amelyekből hivatkozási alapját összegyűjti?
Többször utal a The Interpreters Dictionary of the Bible-ra (Abingdon Press, New York, 1962). Ez a 4 + 1 kötetes "szótár" a biblikus tudományban elismert, általánosan megbecsült szakmunka. Tegyünk egy próbát, hogyan használja a könyv szerzője!
A mű 266. oldalán arról olvasunk, hogy Sault elűzték Antiochiából, s ott megerősödött a péteri egyház, amelynek első püspöke Péter volt. Innen idézzük a szerzőt:
"Az 'úrvacsora' szertartásos vételét igazolja az ún. 'antiochiai kehely'. Képét itt bemutatom. 1910-ben találták meg Antiochiában. Ezüstből készült, két részből -- belsőből és külsőből -- tevődik össze. A szakvélemény megállapítása szerint a belső kehely az, amit Jézus használt az 'utolsó vacsorán' -- és ez be van helyezve egy külső borítót képező ezüst kehelybe, mely az első évszázad második felében készült.
Jézus van rajta ábrázolva és tizenegy apostola -- és közöttük többször látható a szent sólyom. (G. A. Eisen: The Great Calice of Antioch, 1923) A képet átvettem a szótár 142. oldaláról, ahol úgy minősítik, hogy: 'A kehely értékes darabja a közel-keleti művészetnek.' (Nem nevezi 'jew-christian' alkotásnak.) -- A kelyhet valamelyik kolostorban őrzik New York államban."
Az említett szótárban megkerestem az idézett szócikket. Érdemes teljes terjedelmében közölnünk:
"Antiochiai kehely. A keresztény művészet sokat vitatott darabja, állítólag 1910-ben bukkantak rá Antiochiában, vagy legalábbis Szíriában. Három részből áll: egy mintázatlan belső csészéből, egy külső, aranyozott, áttört burokból és egy tömör talapzatból. Ez mind ezüstből van. Az áttört burok belső szegélyét egy rozettakör képezi, alatta az áttört szerkezet szőlővesszőkből áll, madarakat, egyéb állatokat és tizenkét ülő alakot ábrázol. Ezek két csoportot alkotnak, mindegyikben egy központi alak található, körülötte öt másikkal. A csésze egy kissé deformálódott, emiatt az ezüst megrepedt. A kehely most New York Cityben van, a Cloisters-ben. (Ez egy közismert múzeum -- J. I.)
Sokat vitatkoztak arról, hogy mikor alkothatták. Az első hat századból egy sincs, amelyet ne vettek volna gyanúba. (Azt a szélsőséges nézetet, hogy a kehely modern ötvösmű, egyértelműen megcáfolták.) G. A. Eisen azt állította, hogy a belső csészét Jézus használta az utolsó vacsorán. A külső burkot az első század második felére datálta, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy a hatvanas évekből való. Az alakokról azt tartotta, hogy az egyik csoport az ifjú Jézus a négy evangélistával és János testvérével, Jakabbal, a másik a feltámadott Jézus és az újszövetségi levelek írói: Péter, Pál, Jakab, Júdás és Péter testvére, András. Az ókeresztény művészetnek csaknem minden szakértője elveti ezt a nézetet. Ez az értelmezés olyan érdeklődést vél fölfedezni a műben, amely a portréalkotás irányába mutat, ez azonban az Újszövetségtől teljesen idegen. Másrészt abból indul ki, hogy az Újszövetség könyveit a hagyomány által megnevezett szerzők írták, s az újszövetségi könyvek kánona lényegét tekintve már összeállt 64 körül. Ezek a föltevések megalapozatlanok. A kehely a negyedik vagy az ötödik századból származhat. Az alakok valószínűleg Krisztust és tíz apostolt vagy szerzőt ábrázolnak az Újszövetségből. A tárgy az ókori közel-keleti keresztény művészet jeles emléke.”
Ez után következik a szócikk bibliográfiája.
Jól látható, hogy Badiny Jós Ferenc azt emelte ki ebből a lexikoncikkből, amit saját "elméletébe" be tudott illeszteni. Csakhogy maga a lexikoncikk ezt az értelmezést teljesen meghaladott, tarthatatlan elképzelésként közli, bizonyítékokat is hoz fel ellene. Aki így állít szakirodalmi hivatkozásokat saját elmélete mögé, abban nemigen bízhatunk!
Az összevetés értékelésében jelentéktelennek látszó kérdés: hogyan lettek a lexikonban szereplő madarakból Badiny Jós könyvében éppen sólymok. Később derül ki, hogy azért, mert Badiny Jós szerint "Jézus Urunk legrégibb szimbóluma nem a kereszt, sem a feszület, hanem a szárnyát széttáró, repülésre lendülő 'szent sólyom', a Pártus Birodalom TURUL madara." (273. oldal) A szerző -- néhány századot merészen átugorva -- mindjárt érvel is: "Ezt megerősíti a már kései, Kr. u. 7-8. századbeli és az írországi kereszténység ereklyéjét képező sólyom is... (Bemutatom ezen oldal alsó képén. Ez a sólyom az írek hiedelme szerint Keresztelő Szt. János szimbóluma... Mintha közelednénk a János-evangéliumból idézett szöveghez. Ahhoz a valósághoz, hogy Keresztelő Szent János valóban 'sólyom képében' látta a Szentlelket Jézus Urunkra leszállni, és vállán megnyugodni. Ugyanis ha 'galamb' lett volna, amint az 'átfésült' szöveg írja, az írek is galambnak jelképeznék Keresztelő Szent Jánost." (uo.)
Eddig a meglepő idézet. Az az elgondolkodtató benne, hogy egy olyan közismert ír madárképet értelmez, amely nem a Keresztelőnek, hanem a negyedik evangélium írójának (hagyományosan: Szent János apostolnak) a jelképe, vagyis nem sólyom, hanem sas, nem is Krisztus-ábrázolás, ahogyan nem az a másik három evangélistát jelképező ember-oroszlán-tulok sem, és legkevésbé sincs köze Jézus keresztségének jelenetéhez. Ha Badiny Jós odalapozott volna a keze ügyében lévő Interpreters Dictionarynek a keresztábrázolásokról szóló szócikkéhez, meggyőződhetett volna arról, hogy bizony az ilyen kétesen gyanúba vehető sólyomábrázolásoknál sokkal, de sokkal korábbiak és gyakoribbak a keresztény világban a keresztek, sőt a feszületek. Legelőször is az az emlékezetes gúnyrajz, amelyen egy keresztre feszített szamárral találkozunk. Így gúnyolták már az első században azokat a keresztényeket, akik bizony nem sólyomban keresték Krisztus Urunk jelképét, hanem a Megfeszítettről tettek hitvallást -- akár az életük árán is.
Álljunk meg itt egy szóra! Ha egy kereskedő vásárol egy vagon konzervet, átvételkor próbaképpen felbont belőle egyet-kettőt, s ha azokat romlottnak találja, megtagadja az egész rakomány átvételét. Mi sem érünk rá arra, hogy egy több száz lapos könyv minden hivatkozását ellenőrizzük. Magam tovább próbáltam, mindenütt hasonló képtelenségekbe botlottam.
It has been bought to my attention that you describe Parthian as a Turkish language in your website (or a related website): http://www.compmore.net/~tntr/crescent_starb.html
This is linguistically incorrect. Parthian is not a Turkic language. It is an old western Iranian language that is also called "Parthian Pahlavi". It is a very close relative of "Middle Persian" or "Sassanian Pahlavi". The syntax and vocabulary of Parthian are recorded (e.g. Dinkard) and are of Iranian stock. The language of "Parthian" is actually called "Pahlavi" - deriving from "Partha" into "Pahla". It is evident that the individual who hosts this website does not speak Pahlavi. Allow me to demonstrate this language and its Iranian character by way of example:
"haft celan istaft polawad im pad dast grift" which means "the seven daggers of hard steel that I have grasped with my hand". Many of the words are common in modern Farsi (e.g dast - hand; Polawad (polad in Farsi) - steel; - grift (gerefet in Farsi) - grasped). "Haft" is the number seven; clearly Indo-European - the Turkish counting system is entirely different.
For an introduction to Pahlavi, you may wish to refer to the following works by Professor Mackenzie:
MacKenzie, D.N. (1967). Notes on the transcription of Pahlavi BSOAS, 30, 17-29
MacKenzie, D.N. (1971). A Concise Pahlavi Dictionary. London: Routledge.
Variations of the language of "Pahalvi" are still spoken among Iranians. The Kurds of Iran as well as many Kurds of Turkey and Iraq speak variations of Pahlavi. Turks cannot understand Kurdish and require interpreters to communicate with Kurds who speak Sorani and/or Kurmanjii (variations of Pahalvi amongst Kurds). The people of northern Iran speak variations of Pahalvi as well - Mazandarani and Gilani for example. Baluchi in southeast Iran also has Pahlavi elements (e.g. Ahsen "Iron" or "Eisen" in English and Ahsan in Pahlavi - "Ahsen" is not "Iron" in Turkish).
You may wish to visit Iran and visit numerous Parthian sites or the victory inscriptions of Shapur I over the Romans and examine this language. The main academic reference used by Pan-Turanian nationalists to claim a Turkish identity for the Parthians is Rawlinson who wrote in the late 19th Century. Linguistic studies and primary historical and archeological sources have long since discredited Rawlinson's claim - especially since he (a) did not speak Parthian/Pahlavi and (b) mistakenly described Iranian names as Turkic. For example he argued that "dat" or "dad" (given or provided by in Iranian languages) is Turkish - there is not such root in Turkish linguistics with that meaning.
You also claim Soghdian as Turkish and reject Richard Nelson Frye's studies. Professor Frye is a well respected scholar with over 4 decades of international class research. He is well known for his studies of linguistics and is a world authority in the ancient languages of Iran and Central Asia. I suspect that you do not speak Soghdian or read Soghdian. If not, you may first wish to have an introduction to the linguistics of Soghdian and its east Iranian characteristics - kindly refer to A.J. Arberry's "Legacy of Persia" starting on page 187.
Arberry. A.J. (1953). The Legacy of Persia. Oxford: Clarendon Press. Read Chapter 7 (pages 174-198). The linguistics of Parthian/Pahlavi are also described and how these are related to the modern Persian of today.
Soghdian, like other older East Iranian languages predate Turkic languages by at least a 1000 years in Central Asia. Professor Frye has recently published a book on the history of Central Asia and how Turkish expansion eventually displaced and/or absorbed Iranian peoples such as the Scyhtians (Saka), Alans, Sarmatians and Soghdians. Technically, I am not totally correct regarding the Soghdians being displaced since some of their descendants may still survive live in Tajikestan where the main spoken language is Tajiki (very close to Farsi) as well as a language named "Yaghnoubi" - which I have not studied, but which is (if I am not mistaken) Iranian. The book by Professor Frye is:
Frye, R.N. (1996). The Heritage of Central Asia: From Antiquity to the Turkish Expansion. Princeton: Markus Wiener Publishers.
Older Iranian languages of Central Asia are commonly known to us as Saka (Scythian in western sources - especially Ukraine area) and later Sarmatian/Alan languages. Turks came in waves over the centuries into Central Asia as invaders, pushed out of the east Mongolian region by Chinese military activity. Turks may derive from a people known to us "Shaing-Nou"; although some Chinese sources mention the word "Tueh-Chi" (helmet) - which may have been one of the possible sources of the term "Turk".
The Turco-Hun presence was fully felt by the Sassanian Empire in the 5th Century AD - the Iranian peoples of Central Asia were simply driven out, eliminated or absorbed. As noted by Newark (p.65) "The Huns destroyed the realms of both the Alans and the Sarmatians". The Soghdians and some of the Saka survived by retreating in Nagoro-Bedakhshan, Western Afghanistan and Seistan (ancient Eastern Persia). The Ossetians of the Caucasus are direct descendants of the Alans and their language has no connection to Turkish. They retreated into the Caucasus mountains to safeguard their language and culture from being absorbed into later waves of Hunnic, Turkic and Mongolian invaders. In fact, despite over 1000 years of separation from Iran proper, many Ossetian words (as well as syntax) have cognates in both Farsi and Kurdish.
Not to be outdone, your website claims that the word "Saka" is Turkish. The term "Issyk" has no linguistic or historical link (that I know of) to the word "Saka" - which has existed since recorded history. Your reference has not scholastically demonstrated any Turkish link. One of the old meanings of "Saka" that I have found is "our friend" in old Achaemenid Persian, although other Iranian meanings have been found as well. The term "Issyk" has never been consistently used to refer to the Saka (or Scythians) by either Persians or non-Persians Greeks (see Herodotus). Allow me to demonstrate the Iranian linguistic character of the names of the Saka confederations during Achaemenid times:
Saka Haumavarga - The Saka bearinng the Hauma - Hauma is the sacred drink of the Zoroastrians and ancient Areyan Hindus of India.
Saka TigraKhauda - The Saka with the pointed hats. "Khauda" for example is middle Persian (Pahlavi) "Khaud" and present day "Khood" or "Kolah-Khood" in modern Farsi (Helmet).
Saka Paradraya - The Saka from beyond the sea. Para is Indo-European (and it's subset Iranian) for "beyond" (there in no such root in Turkish or indeed any Altaic languages that I know of). Certain dialects in Khorassan still seem to use the word "para" in that context. "Draya" is sea (Persian "Darya" - which is also a word loaned into modern Turkish as "Derya").
For further information I humbly suggest that you refer to:
Gamkrelidze & Ivanov (1984). Iindo-European and the Indo-Europeans: A Reconstruction and Historical Typological Analysis of a Proto-Language and Proto-Culture (Parts I and II). Tbilisi State University.
Mallory, J.P. (1989). In Search of the Indo-Europeans: Language Archeology and Myth. Thames and Hudson. Read Chapter 2 and see 51-53 for a quick reference.
Newark, T. (1985). The Barbarians: Warriors and wars of the Dark Ages. Blandford: New York. See pages 65, 85, 87, 119-139.
Renfrew, C. (1988). Aecheology and Language: The Puzzle of Indo-European origins. Cambridge University Press.
I also seriously doubt the claim that Sumerian is a Turkish language since no Turkic speakers were remotely close to the later-Persian realm or let alone the Middle East at the time of the Sumerians. In addition, the time element is in error - Sumerians pre-date ancient Babylon - Turks appear in historical records thousands of years later. I am of course no expert in that area and will leave this in the hands of other scholars. In addition, I (along with many specialists and scholars) would seriously question your claims of Hittite and Cimmerian being Turkish.
You are citing your book TRK Dili'nin Bes Bin Yili ("Five Thousand Years of theTurkish Language") as your reference source. I fully respect your expertise in Geophysical Engineering (in which you have a Doctorate and are very well informed and experienced), however I am also humbly aware that you do not have any formal and/or academic training or expertise in ancient languages and/or archeology - nor (and correct me if I am wrong) have you visited and/or engaged in excavation/study of sites in Iran, Afghanistan, Tajikestan or Nagorno-Bedakhshan.
Finally, Professor Diker, I may have read that portion of your website incorrectly, however it does seem that your book claims that it has "proven" that all languages have their roots in Turkish. I am certain that no serrious scholar will entertain the suggestion that the world's mother language is Turkish. Excellent research is already underway in this area and you may be interested in refering to the texts below as an introduction:
Ruhlen, M. (1994). The Origin of Language. New York: John Wiley & Sons. Provides the linguistic and genetic bases of languages and how attempts are being made at "reconstruction". This book clearly distinguishes between Turkic and other Indo-European languages such as those of the Iranian family (e.g. Parthian/Pahalvi) - also read p.25 (Kurdish).
Cavalli-Sforza, L. L. (2000). Genes, Peoples and Languages. New York: North Point Press. This text provides a good summary to the series of Italian studies (spanning, I believe, close to 2 decades) in which the relationships between genetics and languages have researched. Note that Cavalli-Sforza's works indicate an African (not Turkish) origin for modern humans as quite possibly languages as well.
If you have any questions regarding modern or classical Iranian languages, feel free to contact me. Note that many individuals on the forwarded list are themselves scholars who are well informed on Iranian studies and are aware of the Iranian basis of the Parthian language.
Albert E. Dien: A Brief Survey of Defensive Armor Across Asia; in: Journal of East Asian Archaeology vol. 2., Nr. 3--4. (Brill Academic Publishers, 2000. szept.), 1--22. o.
Scale armor had a long history in the Near East and was almost exclusively the armor of the steppeland nomads. While depictions of Scythians in art seldom show them wearing armor, extensive archaeological finds yield scale armor. The Sarmatians were famed for scale armor which covered their bodies and that of their horses. Scale armor reached its furthest level of development among the Parthian cataphracti. The armor included flexible ring armor for the arms and legs. On the other hand, lamellar armor in the form of a long, caftan-like very supple suit was the dominant type of armor during the Sasanian period and eventually was introduced into Eastern Turkestan and China. The Khalchayan site has depictions of both light and heavy armored figures, but the manner in which the square laminae were joined is not clear. The Kushan rulers of Bactria shown on coins emphasized light cavalry, but later ones are depicted in scale or plate armor with the flexible ring leg and arm armor. As depicted in art, the armor of this area displayed Greco-Roman influences as well as that of the Indians to the south and the nomads to the north.
A Dunai-Bulgária 893 tájékán (fehérrel)
Stephen V. Grancsay: A Sasanian Chieftain's Helmet; in: The Metropolitan Museum of Art Bulletin, New Series, Vol. 21, No. 8 (1963. ápr.), 253--262. o.
Parthus lovagok bekerítik Crassus katonáit
Vadászatot ábrázoló parthus csat Los Angelesből
Parthus ezüst tányér vésett díszítményekkel a Miho Múzeumból
Szarvasokkal díszített ezüst kupa a teheráni Reza Abbasi Múzeumból
Parthus ezüst csésze, a közepében lóhere-díszítménnyel
Parthus bronz koporsó
... és egy kétágú avar (parthus) villa ugyanabból a közgyűjteményből
Parthus ezüst kanál a teheráni Reza Abbasi Múzeumból
A Miho Múzeumban őrzött ivókürt a Kr. e. I.--Kr. u. I. század közötti időből való
Parthus tömjénégető
Emberfejjel díszített parthus edény az egyik Los Angeles-i múzeumból
A Getty Múzeum oroszlános rhütónja egy újabb nézőpontból
Hiúztestben végződő parthus ivókürt a Miho Múzeumból, Japánból
Ugyanez más nézőpontból